Magyar Nemzet, 2011. március (74. évfolyam, 59-88. szám)

2011-03-12 / 70. szám

2011. március 12., szombat Magazin Tamási Judit az örökségvédelem állami kötelezettségeiről, a gödöllői sikertörténetről és veszélyeztetett értékeinkről M Ludwig Emil.________________________________,_________ ■ S­zázhuszonkilenc esztendő kellett ah­­­­hoz, hogy ön legyen az első, akinek az „elnök asszony” megszólítás jár a magyar építészeti és műtárgyöröksé­gért felelős intézmény első számú ve­ - v­e­zetőjeként. Már-már tapintatlanság ■­­ megkérdeznem az ön szakmai pá­­fo­lyája és felkészültsége ismeretében: k­­ minek tulajdonítja a Kulturális TM , Örökségvédelmi Hivatal, a KÖH el­nökévé történt kinevezését? - Semmiképp sem annak, hogy nő vagyok, nem is gondoltam végig, hogy én vagyok az első nő ezen a poszton. Amint nálam sem szempont a munkatársaim kiválasztásakor, hogy az illető férfi-e vagy nő, csak az, mennyit és hogyan dolgozik. Remélem, ez volt a szem­pont az én kiválasztásomkor is. Azt gondolom azon­ban, lényegesebb kérdés az, hogy melyek a legfonto­sabb tennivalóink. Abból kell kiindulni, hogy az örök­ségvédelem részben állami feladat, s annak is kell ma­radnia. Az állam soha nem vonulhat ki teljes egészében erről a területről. Ezért olyan megerősített állami intéz­ményekre és eszközökre van szükség, amelyekkel ele­get lehet tenni a jogszabályokban rögzített örökségvé­delmi kötelezettségeknek. Erős és határozott műemlék­­védelmi politika kell - amely nem fejlesztésellenes, a fenntartható fejlődésben látja a megoldást úgy, hogy közben a megőrzést szolgálja és tartja szem előtt -, va­lamint olyan intézményrendszer, amelyik lefedi az örökségvédelmi tennivalók nagy részét. Ennek legfon­tosabb intézménye az örökségvédelmi hivatal, amely elvégzi hatósági jogköréből eredő tennivalóit, egyúttal biztosítja a műemlékvédelem tudományos hátterét. Az örökségvédelmi intézményrendszer második pillére kellene hogy legyen az örökségi értékek speciális va­gyonkezelő szervezete, a Műemlékek Nemzeti Gond­noksága, az állami tulajdonban lévő műemlékek jól kö­rülhatárolt részének vagyonkezelője. S harmadik pillér­ként szükség lenne olyan állami intézményre is, ame­lyik az operatív örökségvédelmi feladatokat látja el: az épületek előzetes helyszíni tudományos kutatását, a műemléki tervezést és a restaurálást. Természetesen nem mindet és nem mindenütt, ám az egyes kiemelt je­lentőségű műemlékekkel kapcsolatos nagy és kényes feladatokat csak ilyen állami szakintézmény képes megoldani. Az 1990-es évek elején létrejött ez az intéz­mény, csak időközben megcsonkították, és most reha­bilitálásra szorul, jelenleg a Nemzeti Múzeum egyik fő­osztályaként működik. Egy mostanában sokszor emle­getett örökségi helyszín példája jól mutatja, miről van szó: a magyar uniós elnökség közeledtével felelős poli­tikai vezetők kijelentették, nagyon helyesen, hogy nem akarják egy külföldi hotellánc valamelyik szállodáját igénybe venni tanácskozások, protokolláris rendezvé­nyek céljára, amikor alkalmas erre a gyönyörű gödöllői kastélyunk. A műemléki helyreállításra kevés idő ju­tott, így természetesen megmutatkoztak mindazok a szakmai és határidőbeli problémák, amelyeket az emlí­tett állami örökségvédelmi intézmény egyszerűbben át­hidalhatott volna. Gödöllő így is sikertörténet lett, ám jövőbeni nagy feladatainkra - többek között a jáki apátsági templom félbeszakadt restaurálásának folyta­tására - gondolva tanulságokkal szolgál.­­ A tavaly nyári vezetőváltás utáni nyilatkozatában szólt az integrált örökségvédelemről az örökségbarát jogrendről, s meghatározta a hivatal működésének hár­mas követelményrendszerét,­­ így van. A jogszerűséget, szakszerűséget és gyor­saságot neveztem meg a hivatali működés három alap­tételeként. Az elmúlt évek során „gyorsítás” ürügyén hatásköröket vontak el a hivataltól a szakszerűség rová­sára. Az örökségvédelem a lényegét tekintve nem ható­sági munka, hanem kulturális tevékenység - emiatt irányítja a kultúráért felelős tárca. A KÖH tudományos munkája a legmagasabb színvonalú a hazai szakterüle­ten. Végül is ebből nőtt ki maga az intézményünk, ha­tósági jogkörrel csak később ruházták fel, jogállami esz­közt kínálva neki. Vannak más intézmények, egyete­mek, ahol szintén folyik hasonló tudományos tevé­kenység, ám ilyen komplex, hatósági igényeket is isme­rő tudományos kapacitásunk csak nekünk van. S en­nek a hivatalon belül kell maradnia. Nem szabad, hogy olyan helyzet teremtődjék, amikor a farok csóválja a kutyát, azaz a hatósági feladat határozza meg a tudo­mányos tevékenységet. Az átszervezés eredményeként az elsőfokú örökségvédelmi hatóságok a kormányhiva­talok örökségvédelmi irodái lettek, amelyek felett a hi­vatal a szakmai felügyeletet gyakorolja. Ami a jogszerű­­ség kérdését illeti: nem arról van szó, hogy a jogszabá­lyokat be kell tartani - ez magától értetődik egy köz­­tisztviselő számára -, hanem arról, hogy azok áttekint­hetők, életszerűek és egyformán kezelhetők legyenek a jogalkalmazók és az állampolgárok számára. És itt kap­csolódik mindez a gyorsításhoz, amelyet az előző kor­mányzat hangoztatott, ámde véleményem szerint ép­pen a deklarált szándékkal ellentétes eredményt ért el vele. Ad hoc jellegű jogszabály-módosításokkal nyúltak bele a rendszerbe, nem látván át a teljes, egységes köz­­igazgatási jogrendszert, amely végül olyan dzsungellé vált, hogy csak bozótvágó késsel lehet közlekedni ben­ne. A gyorsítás szó az én gondolkodásomban mást je­lent: ügyfeleink számára gyors, az élethez igazodó és polgárbarát ügyintézést, az örökségvédelem számára hatékony eszközt. A jogszabályi háttérrel van azonban még egy probléma. Az, hogy jelenleg elsődlegesen az építésügyi jogszabályok vonatkoznak a műemlék épü­letekre, ezek ráadásul gyakran változnak. Szükség len­ne tehát örökségvédelmi kódexre, hogy a műemlékek­re vonatkozó hatósági munkát ne építésügyi, hanem végre kulturális és tudományos szempontokat tükröző örökségvédelmi jogszabályok alapján végezhessük.­­ Ez a másfajta­­ szakmai és eljárási - gyorsítás, amelyről ön beszél, annál is fontosabb, mert sok műem­lék épületünk romló állapota nem tűr halasztást. Milyen anyagi feltételek állnak a KÖH rendelkezésére a mostani pénzszűkében?­­ Az örökségvédelem gondjai nem a stabilitási tar­talék zárolásával kezdődtek, nem ez a szakma fő baja. Hat-hét éve nincs költségvetési előirányzat az örökség­védelmi szakmai feladatok ellátására, hiába sorolja fel tételesen az örökségvédelmi törvény az állam számára kötelező feladatokat. A mentő feltárások támogatásától kezdve a kényszer-helyreállításokon át a műemléki ér­tékfelmérés elvégzéséig - összesen egytucatnyi, jogsza­bályban előírt feladathoz - nincs költségvetési forrása a hivatalnak. Vannak tehát hosszú évek óta forráshiány miatt ellátatlan kötelező teendőink. Az első polgári kor­mány idején létezett olyan állami támogatási forma - a Nemzeti Örökség Program -, amely támogatta a mű­emlékek helyreállítását, és állami támogatások hatásá­ra jelentős magánerőforrások is megnyíltak. - Az új Széchenyi-terv segíthet kilábalni a kátyúból? - Ez a gazdaságfejlesztési terv lehetőségeket rejt az örökségvédelem számára is. Szeretnénk örökségbarát­tá tenni, sokat dolgoztunk ezen, értünk is el eredményt, ha még nem is annyit, amennyit szeretnénk. Elkészítet­tünk egy saját javaslatot - a Széchényi Ferenc program nevet adtuk neki, hogy a fiú mellett az apa emlékét is ébren tartsuk. Az új Széchenyi-terv örökségvédelmi moduljáról van szó, amely egy örökségalapú fejlesztési lehetőséget kínál. Az iskolák, kórházak, gyógyfürdők között például számos műemlék épületet találunk. Ha felújítunk egyet, nemcsak az egészség- vagy oktatás­ügybe ruházunk be, hanem kulturális örökségükbe is. A műemlék megnövekvő kulturális értéke megemeli a létesítmény társadalmi, sőt anyagi értékét is. A Széché­nyi Ferenc program nyolc tematikus egységből áll. Ezek egyike, a Harmóniában a természettel címet viselő programjavaslatunk a történeti zöld területek - kas­télyparkok, kertek, táji, tájképi értékek - helyreállítá­sát, rekonstrukcióját veszi tervbe, de az értékes ipari emlékek megóvásában és hasznosításában, a régi vá­rosmagok, városnegyedek rehabilitációjában is gon­dolkodunk. Ha ilyen örökség- és kulturálisérték-alapú programok kerülnének előtérbe, elő sem fordulhatna a Bécsi utcai eset... - Megelőzte a kérdésemet. - Szerencsére sikerült megakadályoznunk öt érté­kes épület lebontását. A bontás veszélye vélhetően fel sem merült volna, amennyiben már létezne egy ilyen állami és/vagy fővárosi örökségalapú fejlesztési prog­ram. Ebben az esetben ugyanis nem az a lényeg, hogy e belvárosi tömbben egyenként is műemléki értéket kép­viselő épületek vannak, hanem az, hogy azok városépí­tészeti egység részei. Ha ebből az együttesből egyetlen elemet is kivesznek, megbomlik az egysége, sérül a tör­téneti értéke. Sajnos elég ilyen eset történt már a Belső- Erzsébetvárosban, a józsefvárosi palotanegyedben és másutt is, nem engedhető meg, hogy folytatódjék a rombolás. A Bécsi utcai ügyben csak az történt - nem több és nem kevesebb -, hogy az örökségvédelmi hiva­tal tette a dolgát. Az állam már elég erős ahhoz, hogy a közérdeket védje a magánérdekkel szemben - ezt teszi az örökségvédelem is. Budapest nemcsak az ország, ha­nem a nemzet fővárosa, ha elpusztul benne egy törté­neti, építészeti érték, ezzel egész nemzeti örökségünk szegényedik. Nem szólva arról, hogy a pesti belváros egyben világörökségi helyszín is, s ha a bontás miatt le­vették volna a listáról, amire volt esély, az nem csupán az V. kerület vagy Budapest vesztesége lett volna, ha­nem valamennyiünké, magyaroké és nem magyaroké. A világörökségi helyszínekkel - Tokaj-Hegyaljával, Bu­dapesttel - kapcsolatban az utóbbi időben felmerült problémák is indokolják és sürgetik a világörökségi törvényt, amelynek előkészítése elkezdődött az előző kormányzati ciklusban, de a tervezet nem került az Or­szággyűlés elé. Tegyük hozzá: szerencsére, ugyanis örökségvédelmi szempontból sok kívánnivalót hagyott maga után. A kormányváltást követően lehetőségünk nyílt a tervezett jogszabály felülvizsgálatára és átdolgo­zására, reményeink szerint a parlament még az idén tárgyalja és elfogadja. Ennek az Országgyűlésnek vélhe­tően ez lesz az első örökségvédelmi törvénye, de szán­dékaink szerint nem az utolsó. Bozótvágó kereken százharminc éve alapította a magyar állam az első„örökségvédelmi” intézményt, a Műemlékek Országos Bizottságát. A mindenkori kultuszminiszter - 1881-ben Trefort Ágoston -felügyelete alá tartozó bizottság egy elnökből, egy titkárból, egy-egy építészből és előadóból, rendes és levelező tagokból állt. Az épített műemlékek gondját viselő intézmény neve többször változott az idők során, tíz éve vette fel a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal nevet. A 2001. évi LXIV. törvény által újraszabályozott, kibővített hatáskörű hivatalt 2010 júliusától vezeti Tamási Judit, december elseje óta elnökként. ,A műemlék megnövekvő kulturális értéke megemeli a létesítmény társadalmi, sőt anyagi értékét is" Erőviszonyok. Aggályosnak tartja a HVG cikke (Fogságban, 2011. február 19.), hogy az országban akár 180 épületet is mű­emlékké nyilváníthatnak a közeljövőben. Az írás szerzője háttér-információként közli: azért gyűlt fel ennyi védési javaslat, mert az előző kormány kulturális minisztere „jegelte a műemlékké nyilvánítást". A halogatott miniszteri döntés mögött szakértők szerint - magyarázza a cikk - egy 2006-ban született, a természetvédelemre vonatkozó alkotmánybírósági határozat áll, miszerint a megfellebbezhetetlen miniszteri rendelettel történő védés korlátozza az ingatlantulajdonosok jogait. Ezt a kizárólag a természet­­védelemmel kapcsolatos álláspontot akarják most egyesek adaptálni a műemlékké nyilvánításra is. Ha a védetté nyilvánítás meg­támadható lenne, még sérülékenyebbé válna épített örökségünk védelme, hiszen a beláthatatlan ideig nyúló pereljárás alatt to­vább romolhatna az épület, a tulajdonos és az esetleges befektető egyaránt bizonytalan helyzetbe kerülne. A jelenlegi védési eljárás tökéletesen áttekinthető. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) kezdeményezi, erről minden­kor értesítve a tulajdonost is. Ugyancsak a KÖH - nem közigazgatási, ezért nem megfellebbezhető eljárás során - készíti el a vé­dési tudományos dokumentációt, amelyet előterjeszt a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának, hogy az egyeztetési folyamat végén a miniszter rendelettel védetté nyilvánítsa az épületet vagy épületegyüttest. Ily módon érvényesülhet a közérdek védelme a ma­gánérdekkel szemben. A HVG cikke - egy belvárosi ingatlanfejlesztő cég sirámához csatlakozva - odáig megy, hogy a műemlékké nyilvánítást „fegyvernek" nevezi, amellyel a „pillanatnyi erőviszonyok" szerint lehet dönteni. Ez erős áttételezéssel annyiban igaz, hogy a ha­zai politikai erőviszonyok változása révén a közérdek immár kétségtelenül fontosabb, mint egyes egyéni érdekek.

Next