Magyar Nemzet, 2013. február (76. évfolyam, 31-58. szám)

2013-02-02 / 32. szám

Légiósok (Nem) emberi sorsok a Szovjetunióban Mar­gittai Gábor____________________ Vegyük például Arnold Lajos dunapentelei haltenyész­tőt, aki 1915 véres őszén esett orosz hadifogságba a ga­líciai fronton. Többhetes gyaloglás után, miközben társainak egy része belehalt az erőltetett menetbe vagy nyomtalanul eltűnt, Krasznojarszkba érkezett, hogy kivegye a részét a több ezer itt raboskodó magyar baka és tiszt sorsából. Kényszerből vagy meggyőződésből - ezt ma már nem könnyű megállapítani - a háború után nem tért haza szibériai rabságából; ehelyett 1918- ban megnősült, s csak 1925-ben jutott el a moszkvai észt nagykövetségre, hogy hazautazását kérvényezze. A helyi hatóságok kérését elutasították, s Arnold Lajos dunapentelei haltenyésztő nevével már csak a nagy le­számolások időszakában találkozunk újra, amikor is letartóztatták, majd az NKVD Különleges Hármas Bi­zottsága -valóban különleges kegyet gyakorolva - né­mi börtönélet után mégis szabadon engedte a harmin­cas évek végén. Kiengedése után azonban nyoma ve­szett. További sorsa ismeretlen. Vagy vegyük Perényi Jusztint, akit a keleti had­színtérről Tomszkba sodort a hadifogság szele, s aki­nek sorsa ugyancsak regénybe illő. Rémregénybe. Ő élve került ki a polgárháborús időszakból, megúszta a vörösök és a fehérek meg csatlakozott segédnépeik terrorját, és az új gazdaságpolitika éveiben „pesti módra berendezett és vezetett” kávéházat nyitott a szibériai városban. Olyannyira sikerre vitte vállalko­zását, hogy Tomszk elitje törzsvendéggé vált katoná­­jában - bár ne vált volna! Egy alkalommal a kor­mányzósági főügyész rendezett estélyt, ám azt már igazán méltatlannak találta, hogy a számlát kifizesse. Percnyit lecsukatta, a szórakozóhelyet tönkretetette, s amikor a városi polgárság közbenjárására az egyko­ri magyar tisztet kiengedték, a főügyész már kémke­désért keverte gyanúba. Az ítélet öt év kényszermun­ka lett a Szoloveckij-szigetek gulágján, ahová a bör­tönőröket is büntetésül helyezték. Perényi Jusztin „további sorsa ismeretlen”. Nincs az az írói fantázia, amely a maga kínos rész­letességében meg tudná jeleníteni a nagy háború hadi­foglyainak és a Tanácsköztársaság bukása után így­­úgy a Szovjetunióba kivergő­dő baloldali emigrációnak a vesszőfutását. Petrák Katalin szikár, alapos, sokéves kutatáson alapuló munkája, amint maga a szerző is deklarálja, a magyarságkutatás része - méghozzá an­nak furcsa és bizarr területe, ahol az emberfeletti erő­feszítések, a hősi odisszeák tanmeséi sokszor szétvá­­laszthatatlanul összekeverednek az aljasság, a politikai bűnözés, az árulás és a tömeggyilkosság példáival. „Jókai regényírói fantáziájának hittük, amikor azt olvastuk, hogy Rákóczi Györgynek lengyel háborúja után húsz esztendővel a krími félszigeten tatár rabság­ban még mindig magyarok senyvednek. Szívünk a va­lóság tudatára először akkor döbbent, amikor Orosz­országban hadifogságban találkoztunk olyan magyar származású orosz tisztekkel, akiknek nagyapját 1849- ben a magyar szabadságharcot leverő orosz hadsere­gek hurcolták el Oroszországba, és én sohasem fogom elfelejteni azt a szibériai éjszakát, amikor egy ilyen ma­gyar származású orosz tiszttel való találkozás után egy Békés vármegyei tanító-kadett éjszaka álmából fel­riadva belekiáltotta a tábor éjszakájába, mi történnék, ha ezekről, akik kinn maradtak Oroszországban, most is majd a békekötés utáni Magyarország meg találna feledkezni róluk, azokról, akik a haza védelmére men­tek a határokra?” - interpellált 1929-ben a parlament­ben az egykori hadifogoly képviselő, Fábián Béla, he­ves beszédében bírálva, hogy „ma, tizenegy évvel a há­ború után még mindig tízezrével vannak magyar hadi­foglyok messze Szibériában, Turkesztánban, Oroszor­szágban...”. Hogy ez a már 1929-ben is kétségbeejtő helyzet mi­ként vált orvosolhatatlanná, hogyan teltek meg az első világháború esztendőiben a távoli orosz fogolytábo­rok, hogyan éltek és tartották fönn magukat a magya­rok, hogyan estek áldozatul az áruló cseh légió leszá­molásainak, majd hogyan olvadt jó részük a bolsevik hatalomba vagy hétköznapokba, minderről fontos fe­jezetek számolnak be Petrák Katalin munkájában. Amint a kötetből azt is megtudjuk, a magyar állam mi­ként járt közbe a hazahozatalukban, illetve milyen esz­közökkel, szűrőtáborokkal, nyomozói munkával pró­bálta meg kiszűrni a kommunizmussal „fertőzött” egykori katonákat a hazaérkezők soraiból. A történet legszennyesebb fejezete azonban a Tanácsköztársaság után kezdődött, amikor Kun Béláék, Rákosi Mátyásék hatására sok magyar hadifogoly tisztet tússzá nyilvání­tottak az oroszok, hogy az értékes portékát, a börtönbe került magyarországi vörösöket gond nélkül lehessen importálni a Szovjetunióba. Nem beszélve a honi kom­munisták dicstelen szerepéről, amelyet a sztálini leszá­molások idején töltöttek be honfitársaik feljelentésé­­ben, kivégeztetésében. További sorsa ismeretlen: sok tízezer magyar hadi­fogoly neve után írható le ez a megfellebbezhetetlen mondat. Petrák Katalinnak és munkatársainak kutatá­sai talán lényegesen csökkenthetik ezt a felfoghatatlan számot. (Petrák Katalin: Emberi sorsok a 20. században. Magyar hadifoglyok és emigránsok a Szovjetunióban a két világháború között. Napvilág Kiadó-Politikatörté­neti Intézet, Budapest, 2012. Ára: 4200 forint) Lágerszínház Krasznaja Recskán, a Szerencse-sziget című operett előadása 1919-ben 35 fiuy tai m iiiM'i ifiayo/iiii 2013. február 2., szombat A vérátömlesztéstől az öngyilkosságig Kőbányai János magyar zsidó irodalomtörténete MPf.K­.­f. János__________________________ A Jeruzsálemben élő, de a hazai sajtóban és irodalmi életben aktívan jelen lévő Kőbányai János rendkívül je­lentős, ugyanakkor vitára ingerlő magyar zsidó iroda­lomtörténetet írt. A terjedelmes, 643 nagyalakú oldalt tartalmazó könyv végén ott sorakoznak a Múlt és Jövő kiadó által az utóbbi két évtizedben megjelentetett mű­vek, alig vagy csak részben ismert szerzők 1880 és 1945 között született, figyelemre méltó alkotásai - húsz kö­tet a közel kétszázból. Ez így együtt, a hazai viszonyokat ismerve olyan nagyszabású vállalkozás, melyről csak az elismerés hangján lehet szólni. Kőbányai munkája azért rendkívül izgalmas kísér­let, mert összebékíti a magyar irodalomtörténet-írási hagyomány nemzeti és társadalmi „narratíváját”, még­pedig úgy, hogy bővíti „zsidó szemponttal”, melyet ed­dig senki sem épített be olyan következetesen a magyar irodalomtörténetbe, mint ő. Rögtön jelzi a korszakot is, amelyet elemez. Ez alig több, mint egy évszázad, vagyis az 1840-es évektől (amikor a Magyarországon élő zsi­dók magyarul kezdtek el írni és publikálni) a holo­­kausztig terjed. E rövid idő alatt a növekvő létszámú, 1910-ben már több mint kilencszázezres hazai zsidóság túlnyomó többsége magyar zsidóvá lett, és érzelmileg azonosult a magyarsággal. Mi több, legtehetségesebb képviselői aktív részt vállaltak a nemzeti irodalom megújításában, a modern, polgári társadalom megte­remtésében, s vezető szerepre tettek szert egyes terüle­teken, például a hírlapírásban, a színházban vagy az újonnan létrejövő „könnyű műfajokban”. Ugyanez volt a helyzet a közönséggel is: Kőbányai János több forrást is idéz annak bizonyítására, ami egyébként mindvégig köztudott volt, vagyis hogy az új irodalmat közlő folyó­iratok, így a Nyugat, a polgári színházak, a modern fes­tészet és a modern zene közönségének többségét a nagyvárosi zsidó polgárok alkották. A felekezeti hatá­rokat meghaladó, szintetizáló kultúra kibontakozásá­nak folyamata csak 1918-ig tartott, és a dualizmus „aranykorában” sem volt feszültségektől és konfliktu­soktól mentes. 1919—20-tól, a Tanácsköztársaságot kö­vető fehérterrortól és a numerus clausus törvénytől kezdve a magyar értelmiség bizonyos körei már ko­moly erőfeszítéseket tettek a „elzsidósodott irodalom” visszaszorítására. A második világháború alatt, a holo­­kausztban legyilkolt írók, újságírók száma Komlós Ala­dár megrendítő 1946-os emlékbeszéde szerint megha­ladta a százat. E veszteséget, amelyet ezután a kommu­nizmus minden zsidó hangot elfojtó évtizedei követtek, nevezi Kőbányai „kiszántásnak”. A szerző visszatérően használ két fogalmat: az egyik, Ady kifejezését átvéve, a „vérátömlesztés”, a má­sik pedig az először Pap Károly által a magyarokra és a zsidókra is alkalmazott „öngyilkos nép”. Mindkét riasztó metafora esetében érdemes feltenni a kérdést: nem túlozza-e el az irodalom jelentőségét, jogos-e a kultúrában élet és halál kérdéseit kutatni? Mai ésszel nézve nehéz felfogni, de tény, hogy a húszas években egy költő, Ady Endre recepciója „nemzeti sorskérdés­nek” számított az értelmiség számára. Később ezért keltett még nagyobb visszhangot Farkas Gyula Az asz­­szimiláció kora a magyar irodalomban, 1867-1914 cí­mű, 1938-ban vagy Németh László Kisebbségben című, 1939-ben megjelent könyve. A korszakban, amelyre Kőbányai fókuszál, elevenen élt még a herderi hagyomány, hogy az irodalom alkotja a nemzet „lényegét”. A klasszikus költészet a reform­korban a kollektív azonosságtudat szempontjából meg­határozó jelentőségű volt, s később is a „nemzeti kul­tuszhoz” tartozott. A századfordulón születő új művé­szet, mindenekelőtt az irodalom megújulása ezért volt „sorskérdés”. És az új művészethez szükség volt a sere­­gestől fellépő azon tehetségekre is, akik az általuk köz­vetített, a fejlettebb Nyugat-Európa és a magukkal ho­zott zsidó hagyomány értékeivel feldúsítva teremtettek világszínvonalú értékeket. Ezt hívja Kőbányai „vérát­ömlesztésnek”. És amikor a zsidó vagy zsidó származá­sú írókat a húszas-harmincas években értéktelennek, sekélyesnek, idegennek, „hígmagyarnak” minősítették, a „helyükre akarták szorítani”, valójában a zsidók ma­gyarságát en bloc vonták kétségbe, tagadták ki őket a modernitásból, a jövőből. Részben ez az öncsonkítás vezetett a holokauszthoz. Kőbányai, igazolandó a zsidóság meghatározó sze­repét az új magyar irodalom kialakulásában, számos eddig is ismert vagy lappangó költő és író életművé­nek zsidó vonatkozásaira hívja fel a figyelmet. Elég, ha felsoroljuk őket: Ágai Adolf (ő volt az előfutára a szá­zadelőn kivirágzó humornak és tárcának, olyan alko­tóknak, mint Karinthy Frigyes, Molnár Ferenc vagy Heltai Jenő­­, Kóbor Tamás, Ignotus, Komor András, Molnár Ákos, Somlyó Zoltán, Szomory Dezső, Pap Ká­roly. (Utóbbiakat a Múlt és Jövő ki is adta, abban bíz­va, hogy hozzájárul újrafelfedezésükhöz.) De ezzel Kőbányai nem elégedett meg. Mert miközben a ma­gyar irodalom „zsidóságára” hívta fel a figyelmet, a modern izraeli irodalom „magyarságát” is hangsú­lyozta, mindenekelőtt a kétnyelvű Patai József és a hé­berül író Avigdor Hameiii életművének ismertetésé­vel. Utóbbi kárpátaljai születésű szerző, Ady Endre csodálójaként esett orosz fogságba, és a mai Izraelben nagyra tartott cionista költő, Haim Bialik vagy a mo­dern héber nyelvet megteremtő Ben Jehuda harcos­társaként érkezett Palesztinába még 1921-ben. Ha­­meirinek az első világháborúról szóló, A nagy őrület című riportregényét is a Múlt és Jövő adta ki magya­rul. Kőbányai, aki a jeruzsálemi héber egyetemen ma­gyar zsidó irodalomtörténetből doktorált, ott is igyek­szik megismertetni a magyar örökség szerepét a mai izraeli kultúra kialakulásában, vagyis klasszikus köz­vetítő szerepet lát a két ország között. És most ejtsünk néhány szót arról is, amit Kőbányai könyvében a hazai irodalomtörténész-szakma valószí­nűleg vitatni fog! Mindenekelőtt a Nyugat című folyó­irat megítélése körül támadhat disputa, különös tekin­tettel arra, hogy e legendás folyóirat első, második és harmadik nemzedéke alkotta meg a ma is érvényes ma­gyar irodalmi „kánont”. Amikor a folyóirat ezen a cí­men Babits Mihály halála után már nem jelenhetett meg, a gárdája új, szintén patinás nevű orgánumok kö­rül tömörült (Magyar Csillag, Újhold). Napjainkban a Holmi című folyóirat tekinti magát a Nyugat szellemi örökösének, s a szerkesztői lépnek fel azzal az igénnyel, hogy ki számít írónak és költőnek ebben az országban - kérdés persze, milyen alapon. Kőbányai az 1908-ban indított és 1941-ben felszá­molt Nyugatot „magyar zsidó elbeszélésnek” tekinti, és párhuzamba állítja Patai József magyar nyelvű, színvo­nalas cionista folyóiratával, az 1912-ben elindított és 1944-ig fennállt Múlt és Jövővel. (Megjegyzendő, hogy Kőbányai az utóbbit 1989 óta negyedévenként újra ki­adja.) Teóriája, hogy a Nyugatot a magyar-zsidó vérke­veredés, az Ady által egy nevezetes cikkben emlegetett „Korrodori tánc” előmozdítására hozta létre a szekulá­­ris zsidó polgárság. Ismeretes, hogy a folyóirat első szerkesztője Ignotus (eredeti nevén Veigelsberg Hugó, 1869-1949), fő támogatója, pontosabban az anyagi háttér megszervezője pedig Fenyő Miksa volt. De a for­radalmak bukása után a második és harmadik nemze­dék immár Babits Mihály vezetésével szembefordult az indulással, és az irodalmi kánonban háttérbe szorította a zsidóságukat továbbra is vállaló jelentős alkotókat, mindenekelőtt Somlyó Zoltánt, Szomory Dezsőt, Papp Károlyt és másokat. (Megjegyzendő, hogy a folyamato­san magasztalt Nyugat az Adyhoz hasonló nagyságú Jó­zsef Attilával sem tudott mit kezdeni, recepciója a Hat­vany Bertalan által finanszírozott Szép Szóban történt meg.) És Kőbányai szerint a mérvadó hazai esztéták az­óta sem értékelik a „zsidó tematikát”. Ez az oka annak, hogy a Nyugat „örökösei” a magyar irodalom első No­­bel-díjasát, az egymásba olvadó magyar-zsidó öröksé­get megtestesítő, a holokausztélményét feldolgozó Ker­tész Imrét sem fedezték fel idejében, s jellemző módon olyan kritikusok méltatták őt először, akiknek nem volt közük a „kánonhoz”. Kőbányai irodalomtörténete úgy is felfogható, mint az általa alaposan elemzett Kertész Imre életművének a gyökereit feltáró, nagyszabású ta­nulmány. És ez az a pont, ahol már összeér az irodalomtörté­net és a politika. Adva van egyfelől egy „vájt fülű”, mérvadó és belterjes társaság, az egykori SZDSZ törzs­gárdája: tagjai ma is exponálják magukat a különböző balliberális megmozdulásokon, és zsidó származásuk ellenére nem képesek értékelni a magyar zsidó irodal­mat, a közös kulturális örökséget. Másfelől viszont hal­latja hangját - persze elsősorban a napi- és hetisajtó­ban, a szélsőséges internetes portálokról már nem is beszélve - az a mélységesen unintelligens, antiszemita előítéletektől fertőzött csoport, az ébredők és a nyilasok gyalázatos örökségének folytatója, melynek gőze sincs arról, hogy mi művészet, mi nem, és semmiről sem akar hallani vagy olvasni, ami a rögeszméit zavarná. El kell még telnie legalább egy-két évtizednek, amíg a dolgok a helyükre kerülnek az irodalomtörténetben, s szembenézünk a vitatható értékelésekkel, melyek, bár ma már nem táplálnak késhegyre menő hírlapi vitákat, még mindig érintik érzékeny pontjainkat. (Kőbányai János: A magyar-zsidó irodalom történe­te - Kivirágzás és kiszántás. Múlt és Jövő, Budapest, 2012. Ára: 11000 forint) Ágai Adolf, a Borsszem Jankó élclap alapítója

Next