Magyar Nemzet, 2013. február (76. évfolyam, 31-58. szám)
2013-02-02 / 32. szám
Légiósok (Nem) emberi sorsok a Szovjetunióban Margittai Gábor____________________ Vegyük például Arnold Lajos dunapentelei haltenyésztőt, aki 1915 véres őszén esett orosz hadifogságba a galíciai fronton. Többhetes gyaloglás után, miközben társainak egy része belehalt az erőltetett menetbe vagy nyomtalanul eltűnt, Krasznojarszkba érkezett, hogy kivegye a részét a több ezer itt raboskodó magyar baka és tiszt sorsából. Kényszerből vagy meggyőződésből - ezt ma már nem könnyű megállapítani - a háború után nem tért haza szibériai rabságából; ehelyett 1918- ban megnősült, s csak 1925-ben jutott el a moszkvai észt nagykövetségre, hogy hazautazását kérvényezze. A helyi hatóságok kérését elutasították, s Arnold Lajos dunapentelei haltenyésztő nevével már csak a nagy leszámolások időszakában találkozunk újra, amikor is letartóztatták, majd az NKVD Különleges Hármas Bizottsága -valóban különleges kegyet gyakorolva - némi börtönélet után mégis szabadon engedte a harmincas évek végén. Kiengedése után azonban nyoma veszett. További sorsa ismeretlen. Vagy vegyük Perényi Jusztint, akit a keleti hadszíntérről Tomszkba sodort a hadifogság szele, s akinek sorsa ugyancsak regénybe illő. Rémregénybe. Ő élve került ki a polgárháborús időszakból, megúszta a vörösök és a fehérek meg csatlakozott segédnépeik terrorját, és az új gazdaságpolitika éveiben „pesti módra berendezett és vezetett” kávéházat nyitott a szibériai városban. Olyannyira sikerre vitte vállalkozását, hogy Tomszk elitje törzsvendéggé vált katonájában - bár ne vált volna! Egy alkalommal a kormányzósági főügyész rendezett estélyt, ám azt már igazán méltatlannak találta, hogy a számlát kifizesse. Percnyit lecsukatta, a szórakozóhelyet tönkretetette, s amikor a városi polgárság közbenjárására az egykori magyar tisztet kiengedték, a főügyész már kémkedésért keverte gyanúba. Az ítélet öt év kényszermunka lett a Szoloveckij-szigetek gulágján, ahová a börtönőröket is büntetésül helyezték. Perényi Jusztin „további sorsa ismeretlen”. Nincs az az írói fantázia, amely a maga kínos részletességében meg tudná jeleníteni a nagy háború hadifoglyainak és a Tanácsköztársaság bukása után ígyúgy a Szovjetunióba kivergődő baloldali emigrációnak a vesszőfutását. Petrák Katalin szikár, alapos, sokéves kutatáson alapuló munkája, amint maga a szerző is deklarálja, a magyarságkutatás része - méghozzá annak furcsa és bizarr területe, ahol az emberfeletti erőfeszítések, a hősi odisszeák tanmeséi sokszor szétválaszthatatlanul összekeverednek az aljasság, a politikai bűnözés, az árulás és a tömeggyilkosság példáival. „Jókai regényírói fantáziájának hittük, amikor azt olvastuk, hogy Rákóczi Györgynek lengyel háborúja után húsz esztendővel a krími félszigeten tatár rabságban még mindig magyarok senyvednek. Szívünk a valóság tudatára először akkor döbbent, amikor Oroszországban hadifogságban találkoztunk olyan magyar származású orosz tisztekkel, akiknek nagyapját 1849- ben a magyar szabadságharcot leverő orosz hadseregek hurcolták el Oroszországba, és én sohasem fogom elfelejteni azt a szibériai éjszakát, amikor egy ilyen magyar származású orosz tiszttel való találkozás után egy Békés vármegyei tanító-kadett éjszaka álmából felriadva belekiáltotta a tábor éjszakájába, mi történnék, ha ezekről, akik kinn maradtak Oroszországban, most is majd a békekötés utáni Magyarország meg találna feledkezni róluk, azokról, akik a haza védelmére mentek a határokra?” - interpellált 1929-ben a parlamentben az egykori hadifogoly képviselő, Fábián Béla, heves beszédében bírálva, hogy „ma, tizenegy évvel a háború után még mindig tízezrével vannak magyar hadifoglyok messze Szibériában, Turkesztánban, Oroszországban...”. Hogy ez a már 1929-ben is kétségbeejtő helyzet miként vált orvosolhatatlanná, hogyan teltek meg az első világháború esztendőiben a távoli orosz fogolytáborok, hogyan éltek és tartották fönn magukat a magyarok, hogyan estek áldozatul az áruló cseh légió leszámolásainak, majd hogyan olvadt jó részük a bolsevik hatalomba vagy hétköznapokba, minderről fontos fejezetek számolnak be Petrák Katalin munkájában. Amint a kötetből azt is megtudjuk, a magyar állam miként járt közbe a hazahozatalukban, illetve milyen eszközökkel, szűrőtáborokkal, nyomozói munkával próbálta meg kiszűrni a kommunizmussal „fertőzött” egykori katonákat a hazaérkezők soraiból. A történet legszennyesebb fejezete azonban a Tanácsköztársaság után kezdődött, amikor Kun Béláék, Rákosi Mátyásék hatására sok magyar hadifogoly tisztet tússzá nyilvánítottak az oroszok, hogy az értékes portékát, a börtönbe került magyarországi vörösöket gond nélkül lehessen importálni a Szovjetunióba. Nem beszélve a honi kommunisták dicstelen szerepéről, amelyet a sztálini leszámolások idején töltöttek be honfitársaik feljelentésében, kivégeztetésében. További sorsa ismeretlen: sok tízezer magyar hadifogoly neve után írható le ez a megfellebbezhetetlen mondat. Petrák Katalinnak és munkatársainak kutatásai talán lényegesen csökkenthetik ezt a felfoghatatlan számot. (Petrák Katalin: Emberi sorsok a 20. században. Magyar hadifoglyok és emigránsok a Szovjetunióban a két világháború között. Napvilág Kiadó-Politikatörténeti Intézet, Budapest, 2012. Ára: 4200 forint) Lágerszínház Krasznaja Recskán, a Szerencse-sziget című operett előadása 1919-ben 35 fiuy tai m iiiM'i ifiayo/iiii 2013. február 2., szombat A vérátömlesztéstől az öngyilkosságig Kőbányai János magyar zsidó irodalomtörténete MPf.K.f. János__________________________ A Jeruzsálemben élő, de a hazai sajtóban és irodalmi életben aktívan jelen lévő Kőbányai János rendkívül jelentős, ugyanakkor vitára ingerlő magyar zsidó irodalomtörténetet írt. A terjedelmes, 643 nagyalakú oldalt tartalmazó könyv végén ott sorakoznak a Múlt és Jövő kiadó által az utóbbi két évtizedben megjelentetett művek, alig vagy csak részben ismert szerzők 1880 és 1945 között született, figyelemre méltó alkotásai - húsz kötet a közel kétszázból. Ez így együtt, a hazai viszonyokat ismerve olyan nagyszabású vállalkozás, melyről csak az elismerés hangján lehet szólni. Kőbányai munkája azért rendkívül izgalmas kísérlet, mert összebékíti a magyar irodalomtörténet-írási hagyomány nemzeti és társadalmi „narratíváját”, mégpedig úgy, hogy bővíti „zsidó szemponttal”, melyet eddig senki sem épített be olyan következetesen a magyar irodalomtörténetbe, mint ő. Rögtön jelzi a korszakot is, amelyet elemez. Ez alig több, mint egy évszázad, vagyis az 1840-es évektől (amikor a Magyarországon élő zsidók magyarul kezdtek el írni és publikálni) a holokausztig terjed. E rövid idő alatt a növekvő létszámú, 1910-ben már több mint kilencszázezres hazai zsidóság túlnyomó többsége magyar zsidóvá lett, és érzelmileg azonosult a magyarsággal. Mi több, legtehetségesebb képviselői aktív részt vállaltak a nemzeti irodalom megújításában, a modern, polgári társadalom megteremtésében, s vezető szerepre tettek szert egyes területeken, például a hírlapírásban, a színházban vagy az újonnan létrejövő „könnyű műfajokban”. Ugyanez volt a helyzet a közönséggel is: Kőbányai János több forrást is idéz annak bizonyítására, ami egyébként mindvégig köztudott volt, vagyis hogy az új irodalmat közlő folyóiratok, így a Nyugat, a polgári színházak, a modern festészet és a modern zene közönségének többségét a nagyvárosi zsidó polgárok alkották. A felekezeti határokat meghaladó, szintetizáló kultúra kibontakozásának folyamata csak 1918-ig tartott, és a dualizmus „aranykorában” sem volt feszültségektől és konfliktusoktól mentes. 1919—20-tól, a Tanácsköztársaságot követő fehérterrortól és a numerus clausus törvénytől kezdve a magyar értelmiség bizonyos körei már komoly erőfeszítéseket tettek a „elzsidósodott irodalom” visszaszorítására. A második világháború alatt, a holokausztban legyilkolt írók, újságírók száma Komlós Aladár megrendítő 1946-os emlékbeszéde szerint meghaladta a százat. E veszteséget, amelyet ezután a kommunizmus minden zsidó hangot elfojtó évtizedei követtek, nevezi Kőbányai „kiszántásnak”. A szerző visszatérően használ két fogalmat: az egyik, Ady kifejezését átvéve, a „vérátömlesztés”, a másik pedig az először Pap Károly által a magyarokra és a zsidókra is alkalmazott „öngyilkos nép”. Mindkét riasztó metafora esetében érdemes feltenni a kérdést: nem túlozza-e el az irodalom jelentőségét, jogos-e a kultúrában élet és halál kérdéseit kutatni? Mai ésszel nézve nehéz felfogni, de tény, hogy a húszas években egy költő, Ady Endre recepciója „nemzeti sorskérdésnek” számított az értelmiség számára. Később ezért keltett még nagyobb visszhangot Farkas Gyula Az aszszimiláció kora a magyar irodalomban, 1867-1914 című, 1938-ban vagy Németh László Kisebbségben című, 1939-ben megjelent könyve. A korszakban, amelyre Kőbányai fókuszál, elevenen élt még a herderi hagyomány, hogy az irodalom alkotja a nemzet „lényegét”. A klasszikus költészet a reformkorban a kollektív azonosságtudat szempontjából meghatározó jelentőségű volt, s később is a „nemzeti kultuszhoz” tartozott. A századfordulón születő új művészet, mindenekelőtt az irodalom megújulása ezért volt „sorskérdés”. És az új művészethez szükség volt a seregestől fellépő azon tehetségekre is, akik az általuk közvetített, a fejlettebb Nyugat-Európa és a magukkal hozott zsidó hagyomány értékeivel feldúsítva teremtettek világszínvonalú értékeket. Ezt hívja Kőbányai „vérátömlesztésnek”. És amikor a zsidó vagy zsidó származású írókat a húszas-harmincas években értéktelennek, sekélyesnek, idegennek, „hígmagyarnak” minősítették, a „helyükre akarták szorítani”, valójában a zsidók magyarságát en bloc vonták kétségbe, tagadták ki őket a modernitásból, a jövőből. Részben ez az öncsonkítás vezetett a holokauszthoz. Kőbányai, igazolandó a zsidóság meghatározó szerepét az új magyar irodalom kialakulásában, számos eddig is ismert vagy lappangó költő és író életművének zsidó vonatkozásaira hívja fel a figyelmet. Elég, ha felsoroljuk őket: Ágai Adolf (ő volt az előfutára a századelőn kivirágzó humornak és tárcának, olyan alkotóknak, mint Karinthy Frigyes, Molnár Ferenc vagy Heltai Jenő, Kóbor Tamás, Ignotus, Komor András, Molnár Ákos, Somlyó Zoltán, Szomory Dezső, Pap Károly. (Utóbbiakat a Múlt és Jövő ki is adta, abban bízva, hogy hozzájárul újrafelfedezésükhöz.) De ezzel Kőbányai nem elégedett meg. Mert miközben a magyar irodalom „zsidóságára” hívta fel a figyelmet, a modern izraeli irodalom „magyarságát” is hangsúlyozta, mindenekelőtt a kétnyelvű Patai József és a héberül író Avigdor Hameiii életművének ismertetésével. Utóbbi kárpátaljai születésű szerző, Ady Endre csodálójaként esett orosz fogságba, és a mai Izraelben nagyra tartott cionista költő, Haim Bialik vagy a modern héber nyelvet megteremtő Ben Jehuda harcostársaként érkezett Palesztinába még 1921-ben. Hameirinek az első világháborúról szóló, A nagy őrület című riportregényét is a Múlt és Jövő adta ki magyarul. Kőbányai, aki a jeruzsálemi héber egyetemen magyar zsidó irodalomtörténetből doktorált, ott is igyekszik megismertetni a magyar örökség szerepét a mai izraeli kultúra kialakulásában, vagyis klasszikus közvetítő szerepet lát a két ország között. És most ejtsünk néhány szót arról is, amit Kőbányai könyvében a hazai irodalomtörténész-szakma valószínűleg vitatni fog! Mindenekelőtt a Nyugat című folyóirat megítélése körül támadhat disputa, különös tekintettel arra, hogy e legendás folyóirat első, második és harmadik nemzedéke alkotta meg a ma is érvényes magyar irodalmi „kánont”. Amikor a folyóirat ezen a címen Babits Mihály halála után már nem jelenhetett meg, a gárdája új, szintén patinás nevű orgánumok körül tömörült (Magyar Csillag, Újhold). Napjainkban a Holmi című folyóirat tekinti magát a Nyugat szellemi örökösének, s a szerkesztői lépnek fel azzal az igénnyel, hogy ki számít írónak és költőnek ebben az országban - kérdés persze, milyen alapon. Kőbányai az 1908-ban indított és 1941-ben felszámolt Nyugatot „magyar zsidó elbeszélésnek” tekinti, és párhuzamba állítja Patai József magyar nyelvű, színvonalas cionista folyóiratával, az 1912-ben elindított és 1944-ig fennállt Múlt és Jövővel. (Megjegyzendő, hogy Kőbányai az utóbbit 1989 óta negyedévenként újra kiadja.) Teóriája, hogy a Nyugatot a magyar-zsidó vérkeveredés, az Ady által egy nevezetes cikkben emlegetett „Korrodori tánc” előmozdítására hozta létre a szekuláris zsidó polgárság. Ismeretes, hogy a folyóirat első szerkesztője Ignotus (eredeti nevén Veigelsberg Hugó, 1869-1949), fő támogatója, pontosabban az anyagi háttér megszervezője pedig Fenyő Miksa volt. De a forradalmak bukása után a második és harmadik nemzedék immár Babits Mihály vezetésével szembefordult az indulással, és az irodalmi kánonban háttérbe szorította a zsidóságukat továbbra is vállaló jelentős alkotókat, mindenekelőtt Somlyó Zoltánt, Szomory Dezsőt, Papp Károlyt és másokat. (Megjegyzendő, hogy a folyamatosan magasztalt Nyugat az Adyhoz hasonló nagyságú József Attilával sem tudott mit kezdeni, recepciója a Hatvany Bertalan által finanszírozott Szép Szóban történt meg.) És Kőbányai szerint a mérvadó hazai esztéták azóta sem értékelik a „zsidó tematikát”. Ez az oka annak, hogy a Nyugat „örökösei” a magyar irodalom első Nobel-díjasát, az egymásba olvadó magyar-zsidó örökséget megtestesítő, a holokausztélményét feldolgozó Kertész Imrét sem fedezték fel idejében, s jellemző módon olyan kritikusok méltatták őt először, akiknek nem volt közük a „kánonhoz”. Kőbányai irodalomtörténete úgy is felfogható, mint az általa alaposan elemzett Kertész Imre életművének a gyökereit feltáró, nagyszabású tanulmány. És ez az a pont, ahol már összeér az irodalomtörténet és a politika. Adva van egyfelől egy „vájt fülű”, mérvadó és belterjes társaság, az egykori SZDSZ törzsgárdája: tagjai ma is exponálják magukat a különböző balliberális megmozdulásokon, és zsidó származásuk ellenére nem képesek értékelni a magyar zsidó irodalmat, a közös kulturális örökséget. Másfelől viszont hallatja hangját - persze elsősorban a napi- és hetisajtóban, a szélsőséges internetes portálokról már nem is beszélve - az a mélységesen unintelligens, antiszemita előítéletektől fertőzött csoport, az ébredők és a nyilasok gyalázatos örökségének folytatója, melynek gőze sincs arról, hogy mi művészet, mi nem, és semmiről sem akar hallani vagy olvasni, ami a rögeszméit zavarná. El kell még telnie legalább egy-két évtizednek, amíg a dolgok a helyükre kerülnek az irodalomtörténetben, s szembenézünk a vitatható értékelésekkel, melyek, bár ma már nem táplálnak késhegyre menő hírlapi vitákat, még mindig érintik érzékeny pontjainkat. (Kőbányai János: A magyar-zsidó irodalom története - Kivirágzás és kiszántás. Múlt és Jövő, Budapest, 2012. Ára: 11000 forint) Ágai Adolf, a Borsszem Jankó élclap alapítója