Magyar Nemzet, 2014. március (77. évfolyam, 59-88. szám)

2014-03-22 / 79. szám

36 11 M­ill* ifilapi Senat • Magazin 2014. március 22., szombat A Helyi Zgitárj­ z­öglődik a CD-zés, amit én a magam részéről is most már majdnem annyira sajnálok, mint is annak idején a bakelit halálát (jó, tudom, lé­tezik még, de ez már inkább az extremitás kategóriája), mert sajnos innen már csak a még lejjebb jöhet, amiről ugye mindig azt hisszük, hogy nincs is. De találjuk meg ebben is a szépet, különben magunk is belesatnyulunk a haladásba és a fejlődésbe, hoppá, már meg is van. Az a jó tehát, hogy felértékelődik az élő zene, ahol nincs kamuzás, nincs sunnyogás, vagy csak a legfelsőbb technikai szinten. Zenekar és közönsége egymásra találhat, ismét szertartássá válhat a rock and roll, különösen, ha nem egy fesztiválon nyeljük a port (figyelem, szlemmer attitűd) és vele együtt a bort. Nem feszítem tovább a húrt, Quimby-koncerten voltam Veszprémben, a Hangvillában. Na jó, tovább feszítem mégis, egyik legkedvesebb zenekaromnak, a Búcsú­koncertnek van egy száma, amelyben Cseh András azt énekli, hogy a húgom ismeri a Kiss Tibit. Csodálatos a kontinuitás, a legendák szülőatyja. Szeretem Veszprémet, erős kötelék fűz a városhoz, a huzatoshoz. Talán ott fáztam legtöbbször, a Bakonyból lecsapó szél nem viccel, betyáros. Szerettem a mozit is, az Eszpresszót is bereményis nevével, ezekből lett nem­rég egy közösségi tér, a Hangvilla. Az a jó benne, hogy rálátás van mindenhová. Az emeletről a bárra, a folyo­sóról az utcára (szlem), épphogy nem a várra. A Vár ut­cára, ahol meg megy az irodalom. Érdekes, hogy miköz­ben a Quimby „countrys-slágeres” dalait tolja éppen, odalent hamisítatlan hangulatban kapják a ráérzők a hatvanas-hetvenes évek balatoni soundját egy bárban­dától. A Quimby egyébként egy teátrumturnéban van benne újra, ez a második állomás, amelyről azt gondol­nánk, hogy valami csendes ülős izé, amiről majd jól el­gondolkodunk hazafelé menet a szokásos huzatban, meg a három állat reflektorozókkal szemben még ötven kilométert. Ehhez képest izzik a porond, a nem nagy slá­gerek ütik a legnagyobbakat, amikor úgy igazán elsza­badulnak. Szóval az a furcsa nekem ebben a színházas­­diban, hogy nem a jól hallható szép szövegek érintenek meg igazán, a commedia del Tarte meg a legkevésbé sem, hanem amikor elkezdődik a darálás, ami már nem is Tom Waits, de inkább Frank Zappa. Na, azt ülve ne­héz. És akkor súlyosbító körülményként előrepattan legkedvesebb muzsikusaim egyike, Kárpáti Dodi, hogy lenyomjon egy olyan dalt, amelyik csak véletlenül ma­radhatott ki Bob Fosse kabaréjából. De ha mindez nem volna elég, a feleségem, aki még őszintén ordít és topor­­zékol, ebben a szent pillanatban kérdezi meg, hogy lát­tam-e már ennyi dobost egy színpadon. Kénytelen va­gyok bevallani neki, hogy azt még csak igen, de ennyi énekest még sosem. A Kiss Tibi—Liviusz-kettős pará­dés, különös tekintettel azokra a pillanatokra, amikor nem egy musicalbe képzeljük magunkat. Csodálatos könnyedséggel veszik le egymásról a terhet. Irónia, ön­irónia, a legszebb mindjárt az elején elcsattan arról, hogy nem egy boros-kólás fesztiválon akarják végezni. Semmi kifogásom ellene. Örömmel jelentem ugyanak­kor, hogy a Quimbynek megjelent nemrég egy CD-je is, a címe Kaktuszliget, benne van a tasakban a Quimby Csodaországban is, egy DVD a tavalyi Sziget Fesztivál­ról, és az egész kiadványként sem utolsó. Mert szép. Mint ahogy nyilván szép lesz Peter Gabriel buda­pesti koncertje is május 6-án az arénában. Felvezetés­ként már lement a Back to Front című, ultra-HD-fel­­bontású kamerákkal rögzített koncertfilm az Uránia Nemzeti Filmszínházban, április 10-én Gábrielt szó­lóelőadóként is beiktatják a rock halhatatlanjai közé egy New York-i ünnepségen, aztán jöhet a Lo. Ami ugye az ötödik szóló sorlemeze volt, olyan világsláge­rekkel, mint a Sladgehammer vagy a Don’t Give Up, és olyan zenészekkel, mint David Rhodes és Manu Katché. Nos, velük jön hozzánk is, úgy, mint 1987- ben, amikor első magyarországi koncertjét adta. A So természetesen önmagában nem egy egész estét betöl­tő anyag, így aztán megemlékezhetünk az életmű más gyöngyszemeiről is, mint például a Solsbury Hill vagy a Biko. Bécsben élő barátaim már átestek a tűzke­resztségen, beszámolójuk szerint az előadás lenyűgö­ző. Ami persze egyáltalán nem meglepő, Peter Gabriel a rock and roll történetének egyik legkariz­­matikusabb előadója, ráadásul csak akkor indul út­nak, ha tényleg van valami közölnivalója. A So a nyolcvanas évek egyik kulcslemeze volt, kulcskérdés, hogy csaknem harminc év után miként sikerül újra­értelmezni. Gabriel közben beatlesi korba ért (64 esz­tendős), amikor az ember már nem kapkod össze­vissza, viszont kedve támadhat egy kis összegzésre. Szerencsére és legnagyobb örömünkre. Éljen május hatodikai És persze elseje is, mert akkor meg Emir Kusturica és az ő No Smoking Orchestrája érkezik a parkba, hogy erős lenyomatot hagyjon a fejekben. Szintézis ez is, mint Gabriel világzenéje és zenei világa, csak éppen a Balkáné, ahol napi huszonnégy órában lüktet az élet, vagy éppen arat a halál. Kusturica írja Hogy jövök én a képbe? című pompás memoárjában, hogy az Elvis J. Kurtovic vezetésével megalakult No Smoking Or­chestra és a Szürrealisták című tévéműsor forradalmi jelenségnek számított. A Híd a Drinán örökösei öröm­mel ismertek magukra a zenekar dalaiban és a tévépa­ródiákban, a taxisok, a hentesek, a pékek, mindenki nézte a Szürrealistákat, és jókat nevettek­­ saját ma­gukon. A rövid jelenetek a Monty Python modorában íródtak, ugyanazokat a kliséket alkalmazták, mint Terry Jones és Terry Gilliam, csak éppen más közeg­ben. De a hülyeség nem ismer határokat. Ugyanakkor persze egyáltalán nem mindegy, hogy hová születik az ember, különösen, ha belecsúszik a rock and rollba. 1986-ban, amikor Peter Gabriel kiadta a Sót, a No Smoking Orchestra rijekai (Fiume) koncertjén doktor Karajlic hangosan kijelentette: „Kipurcant a marsall.” Ebből elég nagy zűrzavar kerekedett, mivel nehéz volt elhinni, hogy a Marshall gyártmányú erősítőre gon­dolt. A szabadságvágyó délszlávok emlékeiben örökre megmaradt Karajlic rijekai provokációja, a Tito elv­társ totemjellegén való bátor viccelődés, ám hamaro­san kiderült, hogy más egy tévésorozatban játszadoz­ni a sztereotípiákkal és más a való életben, emberek között dobálózni az élet és a halál sztereotípiáival. A doktor éppen Kusturicához indult, hogy csevegjenek egy jót az aktuális politikai és művészeti kérdésekről, amikor megtámadták, ütötték, verték, miközben el­látták egy jó tanáccsal is, amely szerint amennyiben nem kedveli Titót, csomagoljon, és húzzon el Belgrád­­ba. Mindez Szarajevóban történt még békeidőben. Mindenesetre a No Smoking változatlanul szakasztott olyan, mint Kusturica és filmjei. Intenzív, bővérű, provokatív, és távol áll tőle a politikai korrektség, bár­mit is jelentsen ez. ______MINDENZENE Tobzódó dobosok A kiskőrösi Petőfi-emlékház igazgatójának Magyar Örökség díja Éjféli fogadalom a délelőtt 11 órakor a Pesti Vigadó dísz­termében ebben az évben első alkalom­mal adják át a polgárok javaslatai alap­ján odaítélt Magyar Örökség díjat. A ki­tüntetettek: Kalász Márton költő, a Kaláka együttes, Kunkovács László etnofotográfus, Huszárik Zoltán filmrendező, Csonka Ferenc, a hazai cserkészmozga­lom lelkipásztora, Takaró Mihály irodalomtörténész, valamint Kispálné dr. Lucza Ilona, a kiskőrösi Petőfi Sándor Szülőház és Emlékmúzeum igazgatója, aki ti­zenhetedik esztendeje vezeti az intézményt. - Jókai Mórral az élen a Magyar Írók és Művészek Társasága 1880-ban nyitotta meg és tíz esztendőn át működtette a Petőfi-emlékházat. Ezután Kiskőrösnek adományozták, a város gondjaira bízták - mondja Kis­pálné dr. Lucza Ilona. - Az átadó okiratban kikötötték, hogy az idelátogató számára mindig nyitva álljon Pető­fi Sándor szülőháza. Olyan örökség ez, amelyet az önér­zetes kiskőrösi polgárok tudomásul vettek, a település lehetőségeihez mérten és a kor szokásaihoz igazodva teljesítettek is. Hosszú időn át azonban szinte teljesen üres ház fogadta a látogatókat. Ahogyan Móricz Zsig­­mondnál olvasható: a falon koszorúk és hosszú nemze­tiszín szalagok lógtak, „bánatos szalagok... Ravatalos ház, hideg, csontig dermesztő...” 1951-től, még inkább 1953-tól azonban már kiállítás is várta a látogatókat. Kezdetben néprajzi s irodalmi anyag került a tárlókba, 1953-ban azonban visszakerültek azok a berendezési tárgyak is, amelyek ténylegesen Petőfi Sándor szülőhá­zához tartoztak vagy ide tartozhattak. - Nevezzük csodának, hogy rombolásra, bontásra mindig kész históriánk ellenére ma is áll ez a döngölt fa­lú kicsiny épület, noha körülötte szinte minden a korsze­rűsödés áldozata lett?­­ Petőfi titokzatos halála is hozzájárult ehhez a „csodához”, írótársai, tisztelői, barátai elhatározták, hogy valamilyen formában megőrzik a költő emlékét. Első feladatuknak Petőfi Sándor életrajzának az össze­állítását tekintették. De már az első kérdésre - mikor és hol született? - sem kaptak egybehangzó válaszokat. Ezért Jókai és köre a Vasárnapi Újságban közreadott egy felhívást, hogy jelezze, aki pontos adatokat tud Pe­tőfi születési körülményeiről. Petőfinek volt két Sár­kány nevű iskolatársa, egyikük, Sárkány János evangé­likus lelkész ez idő tájt Kiskőrösön szolgált, és úgy em­lékezett, Kiskőröst többször is hallotta emlegetni neve­zetessé vált iskolatársa által. Megkísérelte hát ellenőriz­ni emlékfoszlányait a tőle karnyújtásnyira levő keresz­telési anyakönyvben. És a 127. oldalon a következő ke­resztelési anyakönyvi bejegyzést találta: 1823. január 1- jén Petrovics Sándor és Hrúz Mária fia, Sándor keresz­­teltetett meg. Felfedezését a Vasárnapi Újság 1857. ja­nuár 4-én megjelent számában „hiteles kivonatban” tette közzé, s értelmezte is. Ezzel a publikációjával nem­csak a költő szülőföldje körüli kérdőjeleket tüntette el, hanem arra is ráirányította Kiskőrös figyelmét, hogy micsoda kincs van a birtokában. Amikor a politikai szorítás valamelyest enyhült, megkezdődhetett az em­lékőrzés. 1861-ben Petőfi szülővárosa volt az a hely, ahol felállították a világ első Petőfi Sándort ábrázoló köztéri szobrát, az „emlékezetes hajlék” homlokzatán pedig emléktáblát helyeztek el. Ezekkel az események­kel egyidejűleg a Petőfivel egy évben született Pesty Fri­gyes, a Magyar Tudományos Akadémia, valamint több más nyugat-európai tudóstársaság tagja azzal a meg­jegyzéssel küldte szét az országban az általa készített helynévtárat, hogy a mellékelt nyomtatott adatgyűjtő íven ki-ki tüntesse fel a helyi nevezetességeket. Kiskő­rösről azzal a hivatalos megállapítással kapta vissza Pesty Frigyes a gyűjtőívét, hogy e település ilyen és ilyen helyrajzi számú háza Petőfi Sándor szülőháza. Ezek után nemigen csodálkozhatunk, hogy az emléktáblával jelölt házat az emberek minden módon vigyázták. - Mit mondhatnak a kiskőrösiek azoknak, akik azt is megkérdőjelezik, hogy a szülőházban álló legfontosabb bútordarab, a régi keskeny ágy látta az újszülött Petőfit? - Petőfi halálának a centenáriumán, 1949-ben Kis­kőrösön is megalakult a Petőfi-emlékbizottság, amely feladatának tekintette, hogy a szülőház egész épülete emlékmúzeumként működhessen. Amikor ezt sikerült elérnie, és a ház hátsó traktusában lakó polgárok is ki­költöztek e nevezetes hajlékból, okkal, joggal kérvé­nyezhették, hogy a Bajza utcai Petőfi-ház hagyatékából ide kérjék azokat a családi bútorokat, amelyek tanúi voltak Petőfi Sándor születésének, illetve a Petrovics család vándorlásának. Kiskőrösre a Petrovics házaspár Szabadszállásról hozta a nevezetes ágyat, innen Félegy­házára vitte, Félegyházáról vissza Szabadszállásra, on­nan Dunavecsére, majd Szalkszentmártonba. Aztán Dömsödre, ahol Petőfi édesapja adóssága fejében hagy­ta ott a család legkedvesebb bútorait. A Petőfi Társaság egyik tagjának, Kéry Gyulának az volt a feladata, hogy kutassa fel és gyűjtse össze a Petrovics család relikviáit. Az ő Friss nyomon című kötetében bárki elolvashatja, hogyan találta meg Kéry a nyoszolyát és az almáriumot Dömsödön. - Vajon azoknak a nevét és szorgalmát is ismerni fogja a következő század magyarsága, akik napjaink­ban munkálkodnak az emlékház folytonos megújulá­sáért? Akik például 2011-ben kiharcolták, majd kivite­lezték a XVIII. század végén emelt egyszerű parasztház padlófűtését?­­ Petőfi Sándor szülőházának eredetileg nem volt alapja, de az 1950-es években aláfalazták. Ezeket az épületeket előbb-utóbb kikezdi az idő, megóvásukra különös figyelmet és sok-sok energiát kell fordítani. A múzeum kötelékébe tartozó szlovák tájház is hasonló adottságokkal rendelkezik, mint a szülőház, először a tájház kapott padlófűtést. A harmadik évezred elején, az Alföldet egyszerre elborító ár- és belvíz idején, ami­kor a tájház udvarán minden - a gémeskút is - vízben állt, attól lehetett tartani, hogy összeomlik az épület, tehát gyorsan kellett cselekedni. Amint lehetett, a táj­házat is aláfalazták, majd 2006-ban padlófűtést ka­pott. Öt évvel később műemlékvédelmi felügyelettel kezdték el kiépíteni a padlófűtést Petőfi szülőházában is, ahol egyébként éppen akkor vált időszerűvé a pad­lócsere. - Hány megújulását élte meg és vezényelte le a Pető­­fi-emlékháznak? - 1997-től dolgozom az emlékházban, előtte közép­iskolai tanár voltam. Petőfi Sándor szülőházáról 1880 óta a város minden lakója tudta, hogy itt van, de évtize­deken keresztül nemigen érezték Kiskőrös polgárai, hogy az övéké ez a híres kis épület. Elsődleges felada­tomnak tehát azt tekintettem, hogy a város fogadja be és sajátjaként szeresse az emlékházat. A másodiknak: ha valakinek van olyan, a Petőfi-kultuszhoz és a kiskő­rösi hagyományokhoz kapcsolódó tárgyi emléke, amelynek jó helye lenne a múzeumban, azt adja az in­tézménynek. Eleinte apróbb tárgyakat, meghívókat, képeslapokat hoztak az emberek, később képzőművé­szeti alkotásokat is. Közben igyekeztünk olyan progra­mokat szervezni, amelyek Petőfi Sándor évfordulóihoz is, nemzeti ünnepeinkhez is, a településhez is, az em­lékházhoz is kötődnek. Megszokták az emberek, olyan hely van a közelükben, ahol kellemesen lehet eltölteni az időt. Ahol országosan ismert szakemberek mesélnek olyan eseményekről, tudományos felfedezésekről, ki­adványokról, amelyekről másutt nemigen hallani. 1998 óta december 31-én minden évben Petőfi-szilvesztert rendezünk, amelyen nemcsak Petőfi-kutatók vehetnek részt, hanem mindenki, aki az esztendő utolsó napján is a tartalmas mulatságot keresi. A múzeumba érkező­ket ezen a napon Deák-kuglóffal várjuk, az estebéd előtt a Pilvaxba betérő 1848-as ifjak kedvenc italát, a Petőfi­­kávélikőrt szolgálják fel a vendégeknek. Azt az édes pá­linkát, amely - állítólag - gyakorta elűzte a költő ma­kacs fejfájását. A főmenüben olykor Kossuth Lajos, máskor Deák Ferenc vagy Teleki Sándor kedvenc étkei szerepelnek. Legutóbb, Rózsa Sándor kétszázadik szü­letésnapja alkalmából a betyárvilágon „vezette át” a Kiskőrösön szilveszterezőket a Szarvas vendéglőben megtartott „kulináris utazás”. Éjfélkor a szülőház elé sereglenek az emberek, valaki közülük Petőfi Sándor világra jöttére emlékezik. A város polgármestere az 1913-ban készült Petőfi-billikommal a kezében kö­szönti az egybegyűlteket, és olyan, a kiskőrösi Petőfi­­kultusszal vagy a város kulturális életével kapcsolatos fogadalmat tesz, amelynek a teljesítéséről - az adott szó értékét tanúsítandó - egy év múltán be kell számolnia. Ezek után az ünneplő tömeg fáklyás menetben az evan­gélikus templomhoz vonul, ahol az új esztendő első órájában az eredeti keresztelési anyakönyvet mutatja be a templom lelkésze, esperese. A visszajelzések sze­rint a tizenhét alkalommal megrendezett Petőfi-szil­­veszterek résztvevői közül a legtöbben ennek a templo­mi „programnak” az emlékét őrzik magukban. - Az emelkedett hangulatú szilveszteri mulatságon innen és túl milyen elgondolás szerint szervezik a szülő­ház és az emlékmúzeum programjait? - Olyan emberekhez is szólni szeretnénk, akik egyébként nemigen szoktak megtekinteni múzeumi kiállításokat. De olyan korosztályokhoz is, amelyeknek az érdeklődési körében nem Petőfi Sándor szülőháza áll a főhelyen. A tanulóifjúság felé is nyitottunk, az or­szág más régióiban levő Petőfi-emlékhelyekkel is fel­vettük a kapcsolatot. Képzőművészeti pályázataink­nak köszönhetően ma már az ország legnagyobb Pető­fivel kapcsolatos képzőművészeti gyűjteményét mondhatjuk magunkénak, több mint négyszáz kortárs műalkotás vall arról, hogy milyen kép él alkotójában városunk szülöttéről, Petőfi Sándorról. Az egész töre­déke és a töredék egésze címmel a huszonnégy textil­­művész által készített hatalmas kárpitot, gyűjtemé­nyünk legújabb kincsét március 19-én helyeztük el az emlékmúzeum főfalán. FOTÓ V­Á­G­H LÁSZLÓ Kispálné dr. Lucza Ilona

Next