Magyar Nemzet, 2015. március (78. évfolyam, 51-76. szám)

2015-03-16 / 63. szám

publiciszt@magyarnemzet.hu Büntetlenségre ítélve A jogállam csődje vagy a paródiája, ami a 2006-os tábornokperben zajlik Komolyan lehet venni a 2006. őszi eseményekről lefolytatott bírósági eljárást, ahol Gyurcsány csak tanú­ként szerepelt. A magyar poli­tikai élet Dummer Augusztja valami morális magaslatot képzel maga alá. Az igazság­ügyi szerveket mintha nem tartaná legitimnek, nagy kegy részéről, hogy egy ilyen fórumhoz leereszkedik­­ Ugró Miklós­nak a tévészékház bejáratához. Ezzel csak és kizárólag a legszűkebb körből való bennfentesek lehettek tisztában, civilek, de még ellen­zéki politikusok sem, semmiképpen. Az a két ügy, amiről a szolgá­latoknak információik voltak, egy légi jármű illetéktelen birtokba­­vételérő­l szóló tervezgetés, illetve a Demokrácia Harcosai nevű tel­jesen jelentéktelen szervezet rendbontási szándéka semmilyen gondot nem okozott, különben sem volt semmi közük a székház ostromához. Gyurcsány kizártnak tartotta, hogy Szilvásy György rendelte volna a verekedős kedvű futballszurkolókat a székházhoz, ám arról, hogy azok miként kerülhettek oda, nincs adat. Ahogy minden jel szerint örökre homályban marad, hogy ki vezényelte a székházhoz a védelemre alkalmatlan alakulatot, ki adott gyermeteg és dilettáns parancsokat, ki akadályozta meg a jól felszerelt és jól ki­képzett tartalékok bevetését, végső soron ki döntötte el, hogy ne védjék meg a székházat. Kapunk-e ezekre a kérdésekre választ? S ezek csak a tévészékház ostromára vonatkoz­nak, ahol a rendőrök inkább áldozatok voltak és nem elkövetők. Ha ezekben a témákban is kö­dösítés folyik, miként láthatnák valaha is tisztán a rendőri túlkapások és kegyetlenkedések ügyé­ben? Annyit egészen bizonyosan kijelenthetünk, Gyurcsánytól nem fogunk hasznos ismeretekre szert tenni. A bíró megkérdezte tőle, miért nem vontak senkit felelősségre a jelenlegi vádlottak közül, holott köztudott volt, hogy számos állam­polgárt ok nélkül bántalmaztak azonosító szá­mot nem viselő rendőrök. Gyurcsány azt vála­szolta, hogy a Gönczöl-bizottság csak szakmai hibákat tárt fel, amelyek nem büntetőjogi ter­mészetűek. 2007 májusában több rendőri veze­tőt is leváltottak, de a volt miniszterelnök sze­rint nem lenne jó olyan országban élni, ahol ilyen ügyekben a kormány indít büntetőeljárá­sokat. (Ez persze nem igaz, hiszen a politikai akarat nem azonos a kormányzati kezdeményezéssel.) Gyurcsány kifejtette, hogy a vádlot­tak nem követték el a terhükre rótt bűncselekményeket, egytől egyig ártatlanok. Arra a kérdésre, hogy miért nem fogadta el Petrétei József rendészeti és igazságügyi miniszter lemondását, Gyurcsány azt vála­szolta, hogy az politikai döntés volt, amiért a választóknak tartozik felelősséggel, nem az ügyészségnek vagy a bíróságnak. Vajon kire gondolt a választói gyanánt? A párt plénumra, amelyik mellette dön­tött Kiss Péterrel szemben? S vajon miféle felelősséget vállalt eddigi élete során? Soha semmitvet. Az ügyész felvetette, hogy eltűnt a nemzetbiztonsági kabinet ok­tóber 24-i üléséről készült emlékeztető, és az iratok között lévő „Mi­niszterelnök” feliratú dosszié üres. Gyurcsány válasza az volt, hogy az Alkotmányvédelmi Hivatalban van két titkosított irat, amelyek sze­rint két, ma vezető funkcióban lévő kormánypárti - akkoriban ellen­zéki - politikus aktívan részt vett az események előkészítésében. Azt, hogy a rá vonatkozó dokumentumok eltűntek, ezúttal is magától ér­tetődőnek tekintette. Vajon mi értelme és célja van ennek a pernek? Egy fájdalmas, so­kakat érintő bűncselekmény körülményeinek feltárása? Szó sincs ró­la. A felelősök azonosítása, a bűnösök megbüntetése? Aligha. A tette­seket még megnevezni sem nagyon lehet, hogy átéreznék a felelőssé­güket, magukba szállnának, s valami minimális bűntudat gyötörné őket, oly naiv feltételezés, amin csak röhögni lehet, így az áldozatok sem kapnak semmilyen elégtételt, sokkal inkább érzik úgy, ismét megalázták őket. A társadalom igazságérzetét nem kielégíti, hanem felborzolja az ügy, még jobban összetöpörödik amúgy is kicsiny bi­zalma a magyar igazságszolgáltatás iránt. Bizonyítani akarják, hogy akár a legmagasabb rangú tisztségviselőkön is számon kérik, ha tör­vénytelenséget követnek el, mert ez nem egy következmények nélkü­li ország? Elnézve azt az országot, amelynek képe ebből a perből ki­bontakozik, sajnos még az. A jogállam csődje vagy a paródiája? Nem túl szívderítő álla­pot, ha csak e két minőség között lehet választani egy bí­rósági eljárás jellemzése kapcsán. 2006. őszi tábornokper­­ nevezte el a sajtó az eseményt, de a vádlottak padján ücsörgő tizenhárom egykori és jelenlegi rendőri vezető között a tá­bornokok erős kisebbségben vannak. Bene László volt országos és Gergényi Péter hajdani budapesti főkapitány urak és tábornokok az első sorban kaptak helyet, de a per nem róluk szól, hiszen jó előre ga­rantálták nekik, hogy történjék bármi a tárgyalás idején, az ő bűnük sem lesz súlyosabb, az ő felelősségük sem lesz nagyobb, mint a többi tizenegy főzsarué, ugyanis ez az eljárás nem azért folyik, hogy bárkit megbüntessenek, bárkinek a felelősségét megállapítsák. Az ügyész mindenkinek megelőlegezte a felfüggesztett szabadságbiztosítást (mert szabadságvesztésről aligha beszélhetünk), bármilyen gaztettet köve­tett el, s biztosított mindenkit, hogy mentesül­nek az ítélet civil életre ható hátrányai alól, pa­tyolattiszta marad az előéletük, s a közügyeiket is zavartalanul gyakorolhatják. Ilyen előzetes büntetlenséget és mentességet a maffiaperek­ben meg a maffiajellegű sokmilliós gazdasági ügyekben a vamzernek szoktak megszervezni, hogy bátor, netán jellemtelen vallomásával alá­támassza a vádat, s nem mellékesen feltárja az ügy részleteit, segítse a bíróság és a közönség tisztánlátását. Nos, a 2006. őszi tábornokperben ez nem egészen így van. A látszat egyrészt azt mutatja, hogy ezúttal csak és kizárólag vamzerek ülnek a vádlottak padján. De ők nemhogy feltáró, de semmiféle vallomást nem tettek. Mert ők an­nak érdekében működnek együtt a vádható­sággal, hogy még az a vérszegény vád is megdőljön, amit összegá­­nyoltak, s még véletlenül se derüljön ki semmi olyasmi, ami az igaz­sághoz hasonló. A büntetlenség megőrzésére az a módszer tűnik a legkézenfekvőbbnek, ha senki nem mond igazat. Senkinek nem ér­deke, hogy kiderüljön valami. Ha valakiről nyilvánosságra kerülne az igazság, az hisztérikus őszinteségi rohamokat indíthatna el, és akkor nem lenne értelme többé büntetlenségnek, nyugodtan le­csukhatnák az egész kompániát. Minden jel szerint a tárgyalóterem falain belül senkinek nem érdeke az igazság kiderítése, s ha valaki mégis kíváncsi lenne rá, az kénytelen elfojtani ez irányú vágyakozá­sát. Csőd vagy paródia? - kérdeztük az elején, s kérdésünk még to­lakodóbban nyomul előtérbe, amikor Gyurcsány Ferenc egykori­­miniszterelnök a tanúk emelvényére lép. Komolyan lehet venni a 2006. őszi eseményekről lefolytatott bírósági eljárást, ahol Gyur­csány csak tanúként szerepel? A magyar politikai élet Dummer Augusztja mostanában valami morális magaslatot képzel maga alá, s onnan osztja az észt az egyszerűbb halandóknak. Ráadásul a ma­gyar igazságügyi szerveket mintha nem tartaná legitimnek, nagy kegy részéről, hogy egy ilyen fórumhoz leereszkedik. Ha szerepelte­tésének célja az volt, hogy növelje a homályt, tökéletesen eleget tett az elvárásoknak. A tévészékház elleni ostrom idején arra utasította Szabadfi Árpád országos rendőrfőkapitány-helyettest, hogy min­den törvényes eszközzel védjék meg az MTV és a Parlament épüle­tét. (Ebből a Parlament megvédése sikeres volt, igaz, azt nem ostro­molták.) Az ostrom éjszakáján, a TV2-nek adott telefonos interjú­ban mintha nem pont ezt mondta volna, de a pontos szöveget a bí­róság nem firtatta. Gyurcsány nehezményezte, hogy a titkosszolgá­latok nem jelezték előre, hogy rendbontás készül. Mivel az őszödi beszéd 2006. szeptember 17-én került nyilvánosságra, a tévé ostro­ma pedig 18-án volt, ha azt előre megszervezték volna, csak a tit­kosszolgálatoké lehetne a szervezés dicsősége. Főleg, hogy a táma­dóknak tudniuk kellett, hogy védelemre alkalmatlan erőket állít a- M Mrovert Dávid___________________________________________________ I­rigylésre méltók a balliberális önkormányzatok, politikusok. Ab­ban a szerencsés helyzetben vannak, hogy bármilyen kirekesztő magatartást tanúsítanak, szociálisan érzéketlen intézkedést hoznak, alapvető morális megítélésüket, demokratikus elkötelezettségüket soha nem éri semmilyen kétely. Vegyük például a XIII. kerületi ön­­kormányzatot, amely az egyéni országgyűlési képviselőktől az ön­­kormányzatig a szocialisták kirakatkörzete. Könnyelműen azt gon­dolhatnánk, az MSZP-s városveze­tés és képviselő-testületi többség mellett valóságos paradicsoma ta­lálható itt a szerencsétlen sorsú em­bereknek. Hogy ez az a hely az, ahol az utódpártiak bemutatják, miként is kell kinéznie egy szociálisan hiperérzékeny kerületnek. Ahol ked­vet csinálnak ahhoz, hogy mindenki hanyatt-homlok rohanjon rá­juk szavazni az ország más településein, mert olyannyira az emberi jogok oázisaként funkcionál a modell. Ehelyett időről időre nyugtalanító hírek jönnek a Váci út és Le­hel út vidékéről. Felkaptuk már akkor a fejünket, amikor régebben meg akarták torpedózni a Szabolcs utcai hajléktalankórház műkö­dését, amelyet Tarlós István főpolgármester avatott fel ünnepélye­sen. Előbb azt hittük, holmi hírügynökségi kacsa lehet csupán, hogy a csontbaloldali munkáskerület főnöksége ilyesmi kegyetlenségre vetemedik, ám kiderült: Tóth József polgármester és csapata tényleg nemkívánatos elemeknek nyilvánította egészségügyi ellátásra szo­ruló, elesett embertársainkat. Aztán jött a következő mélyütés, ami­kor szintén egy világ omolhatott össze a bezzegbaloldalban naivul bízókban. Merthogy később ismét a hajléktalanokon verték el a port az angyalföldi mintaszocialisták. Olyan drákói rendeletet hoztak, amellyel gyakorlatilag kitiltották a hajléktalanokat a kerület vala­mennyi szegletéből, így immár nem ért felkészületlenül bennünket a legutóbbi szoci kirekesztésparádé, amelynek részeként a tűcsere­­programos Drogprevenciós Alapítványt hajtották el melegebb ég­hajlatra a Hollán Ernő utcából. Ha valakinek úgy dereng, ismer már egy párhuzamos történetet tűcsere- és hajléktalanügyben, nem csalta meg a memóriája. Kocsis Mátét szégyenpadra ültették nem is oly rég, amiért nem nézte jó szemmel, hogy a hajléktalanok megszállják a közparkokat, s életve­szélynek tegyék ki magukat a szabadtéri alvással. Józsefváros pol­gármesterét amiatt is megkövezték volna a független­ baloldali­­liberális körök, mert azt sem tűrte, hogy a gyerekek az eldobott in­jekciós tűkben gázoljanak a drogprevenciós iroda környékén. De akkor nem úgy volt, mint most, hogy minden csoda három napig tart alapon már el is felejtették a lihegőbalos orgánumok azt is, hogy Tóth József polgármester a világon és Angyalföld a térképen van. Hosszú hónapokig a VIII. kerületi városvezető volt az első számú közellenség, a lelketlenség, antiszociális magaviselet megtestesítője a szemükben. Hát nem hatalmas malacuk van az antiszociális szo­cialistáknak, hogy a liberálisnak mentett sajtó mindig hamar le­száll róluk? Az ilyen XIII. kerületi típusú posztkommunistákat talán még akkor sem kritizálnák átütőbben, ha azok szögeskorbáccsal hajtanák ki a hajléktalanokat Angyalföldről, a kábítószerfüggőket meg kalodába zárnák. Ha mindehhez hozzáemeljük, hogy egy volt gimnáziumi igazgatónő, ma helyi képviselő szóvá tette: saját roko­naikat, barátaikat és üzletfeleiket ültetik pozícióba Tóthék, akkor akár készen állhat a diagnózis. Az utódpártiak elhatározták: olyanok lesznek, mint amilyennek a jobboldalt démonizálják. Ha így folytat­ják, saját bázisukat is (Angyal)földdel tehetik egyenlővé. Valami bűzlik Angyalföldön 2015. március 16., hétfőNézőpont Magyar Neues Rovatvezető: Körmendy Zsuzsanna I­D. Horváth Gábor_______________________________________________________ L­eginkább a tágabb, szűkebb világ, annak konfliktusai ér­deklik a közéleti sajtót, ezek bemutatását tartja a legfon­tosabb feladatának. Azért, hogy az olvasók tájékozottak legyenek, hogy el tudjanak igazodni a legbonyolultabb dolgokban is, és megfelelő döntéseket tudjanak hozni életük so­rán. Ezért nem jó, ha ez a sajtó magáról ír. Néha azonban egy új­ságnak ezt is meg kell tennie. Meg kell tennie, ha ő maga válik közüggyé. Meg kell tennie, ha megkérdőjelezik jóhiszeműségét, tisztességét, értékeit, az olvasói iránti elkötelezettségét, azt, hogy a hiteles tájékoztatás számára a legfontosabb cél. Ez a pillanat érkezett most el. Ami nincs jól, nem örülünk neki. A Magyar Nemzet és a Hír Televízió körül hetek óta tart a csa­tazaj, hitelességünk kikezdését néhányan fontos célnak tekintik balról és jobbról egyaránt. Szombaton már a Fidesz második embere, Kövér László is tett erre kísérletet. Pedig ő nem a közéle­ti botrányoktól fulladozókhoz tartozik, akiknek a vagyonnyilat­kozatait naponta kell újraértelmezni. Nem az ismeretlenség ho­mályából előkerült senki, hanem felelős politikus. Ezért aztán nem mindegy, mit mond a lapról, most épp a szolidaritásról és kollegialitásról megfeledkező Magyar Hírlapnak. Kövér nyilatkozata több szempontból is rosszízű. Ő nem csu­pán a Fidesz tagja, hanem Magyarország közjogi méltósága, aki nem bélyegezhet meg közösségeket, nem minősítheti olvasóin­kat, és nem mutathatja ki nyíltan ellenszenvét a nyilvánosság képviselői iránt sem. Végképp elfogadhatatlan, ha egy politikus a pártjában keletkezett feszültségeket, indulatait a sajtón, ez esetben a Magyar Nemzeten vezeti le. Persze értjük, hogy lapunk tulajdonosa, aki nemrég még a Fidesz egyik tekintélye volt, ma a pártban közgyűlölet tárgya. Ha azonban ez a kizárólagos viszonyítási pont a 77 éves Magyar Nemzethez vagy a magyar hírtelevíziózásban úttörő Hír Televí­zióhoz, akkor nem közügyekről, hanem sérelmi politikáról be­szélhetünk csupán. Ami természeténél fogva kicsinyes és rö­vidlátó. Kövér Lászlónak az a megállapítása, hogy a Magyar Nemzet és a Hír Televízió „nem kezelhető másként, mint ellenzéki orgá­numként, ahonnan támogatást nem, ellenben támadást, indo­kolatlan bírálatot bármikor kaphatnak, amire fel kell készíteni híveiket”, rosszindulatról, az elmúlt évtizedekre jellemző be­idegződésről, de leginkább a helyzet teljes félreértéséről tanús­kodik. A médiát „kormánypárti-ellenzéki (párti)”, még otrombáb­ban „baráti-nem baráti” alapon felosztani olyan durva leegysze­rűsítés, amely leginkább nem is a sajtónak, hanem a politikának árt. Egy párt és egy lap útja soha nem lehet azonos, még akkor sem, ha hasonló értékek fontosak mindkettejük számára. (Nem véletlen, hogy a Népszabadság számára az elmúlt 25 évben az a legkínosabb körülmény, hogy a Magyar Szocialista Párt által lét­rehozott Szabad Sajtó Alapítvány az egyik tulajdonosa.) Mivel más a céljuk, mások a feladataik is. Míg előbbi hatalomra akar jutni, utóbbinak ezt kell ellenőriznie. Mert ez a kötelessége. Ha tehát nincs közöttük mindenkor megfelelő távolság, akkor egy demokráciában mindketten sérülnek. Hiszen mindkettejük lét­­jogosultságát ennek tudomásulvétele biztosítja. Ezen tehát nincs és nem is lehet vita köztük. A Magyar Nemzet és a Hír Televízió nem azonosítható a tulaj­donosával, tulajdonosaival, akármennyire el akarja is mosni a határokat Kövér László. Kritikája, hogy a sajtószabadság ma (csupán) a tulajdonosok szabadságát jelenti, nem igaz. Ezen ő nyilván azt érti, hogy a Magyar Nemzetnél és a Hír Televíziónál az újságírói szabadság és lelkiismeret nem létezik, mert csak az jelenhet meg, amit a tulajdonos megenged. A lap tulajdonosának szabadsága persze általában nagyon fontos dolog, de elsősorban közjogi értelemben. Enélkül ugyanis nincs demokrácia. A Ma­gyar Nemzet és a Hír Televízió azonban sokkal több a tulajdo­noshoz fűződő viszonyuknál, és az összes résztvevő számára tel­jesen természetes, hogy a tulajdonos akarata és érdekei nem fel­tétlenül vágnak egybe az alkotói közösségek céljaival. Ilyenkor is az újságírás szakmai szabályai érvényesülnek, amelyek kívül es­nek a tulajdonosi jogok mindennapos gyakorlásán. Aki olvassa a Magyar Nemzetet, vagy figyeli a Hír Televíziót, annak egyértel­mű, hogy itt ehhez az alapelvhez mindenki ragaszkodik. A körülöttünk keltett zajnak megvan az oka. A lap vezetésé­ben pár héttel ezelőtt változás történt. Nem igazán radikális vál­tozás, hiszen bár a korábbi vezetés lemondott, a Magyar Nemze­tet az olvasók által jól ismert régi-új vezetők szerkesztik tovább, a korábban megismert kitűnő újságírókkal együtt. Az elmúlt hetek meggyőzhették, de a következő hetek, hónapok biztosan meg fogják győzni az olvasókat, hogy a lap - majdnem nyolc év­tizedes értékeit is figyelembe véve - nem igazán változik. Érték­közösségként nem adja föl a nemzeti léthez, a nemzeti szuvere­nitáshoz való ragaszkodását. Magáénak vallja a keresztényi szo­lidaritást és a politikai retorika által kisajátított polgári érték­rendet is. Ugyanakkor el fogja utasítani az elvtelen megalkuvá­sokat, legfőbb törekvésének pedig azt tekinti, hogy olvasóit sok­oldalúan és pontosan tájékoztassa a világ és Magyarország tör­ténéseiről. E célok állhatatos és modern megvalósításában a lap tulajdonosa és az újság készítői a legmesszebbmenőkig egyetér­tenek. A cikkek tehát ezt a szándékot tükrözik, ezt a szándékot fogják tükrözni. Ha valaki nem hinne a szemének, akkor vásároljon még egy példányt! Zaj

Next