Magyar Nemzet, 2015. március (78. évfolyam, 51-76. szám)
2015-03-16 / 63. szám
publiciszt@magyarnemzet.hu Büntetlenségre ítélve A jogállam csődje vagy a paródiája, ami a 2006-os tábornokperben zajlik Komolyan lehet venni a 2006. őszi eseményekről lefolytatott bírósági eljárást, ahol Gyurcsány csak tanúként szerepelt. A magyar politikai élet Dummer Augusztja valami morális magaslatot képzel maga alá. Az igazságügyi szerveket mintha nem tartaná legitimnek, nagy kegy részéről, hogy egy ilyen fórumhoz leereszkedik Ugró Miklósnak a tévészékház bejáratához. Ezzel csak és kizárólag a legszűkebb körből való bennfentesek lehettek tisztában, civilek, de még ellenzéki politikusok sem, semmiképpen. Az a két ügy, amiről a szolgálatoknak információik voltak, egy légi jármű illetéktelen birtokbavételéről szóló tervezgetés, illetve a Demokrácia Harcosai nevű teljesen jelentéktelen szervezet rendbontási szándéka semmilyen gondot nem okozott, különben sem volt semmi közük a székház ostromához. Gyurcsány kizártnak tartotta, hogy Szilvásy György rendelte volna a verekedős kedvű futballszurkolókat a székházhoz, ám arról, hogy azok miként kerülhettek oda, nincs adat. Ahogy minden jel szerint örökre homályban marad, hogy ki vezényelte a székházhoz a védelemre alkalmatlan alakulatot, ki adott gyermeteg és dilettáns parancsokat, ki akadályozta meg a jól felszerelt és jól kiképzett tartalékok bevetését, végső soron ki döntötte el, hogy ne védjék meg a székházat. Kapunk-e ezekre a kérdésekre választ? S ezek csak a tévészékház ostromára vonatkoznak, ahol a rendőrök inkább áldozatok voltak és nem elkövetők. Ha ezekben a témákban is ködösítés folyik, miként láthatnák valaha is tisztán a rendőri túlkapások és kegyetlenkedések ügyében? Annyit egészen bizonyosan kijelenthetünk, Gyurcsánytól nem fogunk hasznos ismeretekre szert tenni. A bíró megkérdezte tőle, miért nem vontak senkit felelősségre a jelenlegi vádlottak közül, holott köztudott volt, hogy számos állampolgárt ok nélkül bántalmaztak azonosító számot nem viselő rendőrök. Gyurcsány azt válaszolta, hogy a Gönczöl-bizottság csak szakmai hibákat tárt fel, amelyek nem büntetőjogi természetűek. 2007 májusában több rendőri vezetőt is leváltottak, de a volt miniszterelnök szerint nem lenne jó olyan országban élni, ahol ilyen ügyekben a kormány indít büntetőeljárásokat. (Ez persze nem igaz, hiszen a politikai akarat nem azonos a kormányzati kezdeményezéssel.) Gyurcsány kifejtette, hogy a vádlottak nem követték el a terhükre rótt bűncselekményeket, egytől egyig ártatlanok. Arra a kérdésre, hogy miért nem fogadta el Petrétei József rendészeti és igazságügyi miniszter lemondását, Gyurcsány azt válaszolta, hogy az politikai döntés volt, amiért a választóknak tartozik felelősséggel, nem az ügyészségnek vagy a bíróságnak. Vajon kire gondolt a választói gyanánt? A párt plénumra, amelyik mellette döntött Kiss Péterrel szemben? S vajon miféle felelősséget vállalt eddigi élete során? Soha semmitvet. Az ügyész felvetette, hogy eltűnt a nemzetbiztonsági kabinet október 24-i üléséről készült emlékeztető, és az iratok között lévő „Miniszterelnök” feliratú dosszié üres. Gyurcsány válasza az volt, hogy az Alkotmányvédelmi Hivatalban van két titkosított irat, amelyek szerint két, ma vezető funkcióban lévő kormánypárti - akkoriban ellenzéki - politikus aktívan részt vett az események előkészítésében. Azt, hogy a rá vonatkozó dokumentumok eltűntek, ezúttal is magától értetődőnek tekintette. Vajon mi értelme és célja van ennek a pernek? Egy fájdalmas, sokakat érintő bűncselekmény körülményeinek feltárása? Szó sincs róla. A felelősök azonosítása, a bűnösök megbüntetése? Aligha. A tetteseket még megnevezni sem nagyon lehet, hogy átéreznék a felelősségüket, magukba szállnának, s valami minimális bűntudat gyötörné őket, oly naiv feltételezés, amin csak röhögni lehet, így az áldozatok sem kapnak semmilyen elégtételt, sokkal inkább érzik úgy, ismét megalázták őket. A társadalom igazságérzetét nem kielégíti, hanem felborzolja az ügy, még jobban összetöpörödik amúgy is kicsiny bizalma a magyar igazságszolgáltatás iránt. Bizonyítani akarják, hogy akár a legmagasabb rangú tisztségviselőkön is számon kérik, ha törvénytelenséget követnek el, mert ez nem egy következmények nélküli ország? Elnézve azt az országot, amelynek képe ebből a perből kibontakozik, sajnos még az. A jogállam csődje vagy a paródiája? Nem túl szívderítő állapot, ha csak e két minőség között lehet választani egy bírósági eljárás jellemzése kapcsán. 2006. őszi tábornokper nevezte el a sajtó az eseményt, de a vádlottak padján ücsörgő tizenhárom egykori és jelenlegi rendőri vezető között a tábornokok erős kisebbségben vannak. Bene László volt országos és Gergényi Péter hajdani budapesti főkapitány urak és tábornokok az első sorban kaptak helyet, de a per nem róluk szól, hiszen jó előre garantálták nekik, hogy történjék bármi a tárgyalás idején, az ő bűnük sem lesz súlyosabb, az ő felelősségük sem lesz nagyobb, mint a többi tizenegy főzsarué, ugyanis ez az eljárás nem azért folyik, hogy bárkit megbüntessenek, bárkinek a felelősségét megállapítsák. Az ügyész mindenkinek megelőlegezte a felfüggesztett szabadságbiztosítást (mert szabadságvesztésről aligha beszélhetünk), bármilyen gaztettet követett el, s biztosított mindenkit, hogy mentesülnek az ítélet civil életre ható hátrányai alól, patyolattiszta marad az előéletük, s a közügyeiket is zavartalanul gyakorolhatják. Ilyen előzetes büntetlenséget és mentességet a maffiaperekben meg a maffiajellegű sokmilliós gazdasági ügyekben a vamzernek szoktak megszervezni, hogy bátor, netán jellemtelen vallomásával alátámassza a vádat, s nem mellékesen feltárja az ügy részleteit, segítse a bíróság és a közönség tisztánlátását. Nos, a 2006. őszi tábornokperben ez nem egészen így van. A látszat egyrészt azt mutatja, hogy ezúttal csak és kizárólag vamzerek ülnek a vádlottak padján. De ők nemhogy feltáró, de semmiféle vallomást nem tettek. Mert ők annak érdekében működnek együtt a vádhatósággal, hogy még az a vérszegény vád is megdőljön, amit összegányoltak, s még véletlenül se derüljön ki semmi olyasmi, ami az igazsághoz hasonló. A büntetlenség megőrzésére az a módszer tűnik a legkézenfekvőbbnek, ha senki nem mond igazat. Senkinek nem érdeke, hogy kiderüljön valami. Ha valakiről nyilvánosságra kerülne az igazság, az hisztérikus őszinteségi rohamokat indíthatna el, és akkor nem lenne értelme többé büntetlenségnek, nyugodtan lecsukhatnák az egész kompániát. Minden jel szerint a tárgyalóterem falain belül senkinek nem érdeke az igazság kiderítése, s ha valaki mégis kíváncsi lenne rá, az kénytelen elfojtani ez irányú vágyakozását. Csőd vagy paródia? - kérdeztük az elején, s kérdésünk még tolakodóbban nyomul előtérbe, amikor Gyurcsány Ferenc egykoriminiszterelnök a tanúk emelvényére lép. Komolyan lehet venni a 2006. őszi eseményekről lefolytatott bírósági eljárást, ahol Gyurcsány csak tanúként szerepel? A magyar politikai élet Dummer Augusztja mostanában valami morális magaslatot képzel maga alá, s onnan osztja az észt az egyszerűbb halandóknak. Ráadásul a magyar igazságügyi szerveket mintha nem tartaná legitimnek, nagy kegy részéről, hogy egy ilyen fórumhoz leereszkedik. Ha szerepeltetésének célja az volt, hogy növelje a homályt, tökéletesen eleget tett az elvárásoknak. A tévészékház elleni ostrom idején arra utasította Szabadfi Árpád országos rendőrfőkapitány-helyettest, hogy minden törvényes eszközzel védjék meg az MTV és a Parlament épületét. (Ebből a Parlament megvédése sikeres volt, igaz, azt nem ostromolták.) Az ostrom éjszakáján, a TV2-nek adott telefonos interjúban mintha nem pont ezt mondta volna, de a pontos szöveget a bíróság nem firtatta. Gyurcsány nehezményezte, hogy a titkosszolgálatok nem jelezték előre, hogy rendbontás készül. Mivel az őszödi beszéd 2006. szeptember 17-én került nyilvánosságra, a tévé ostroma pedig 18-án volt, ha azt előre megszervezték volna, csak a titkosszolgálatoké lehetne a szervezés dicsősége. Főleg, hogy a támadóknak tudniuk kellett, hogy védelemre alkalmatlan erőket állít a- M Mrovert Dávid___________________________________________________ Irigylésre méltók a balliberális önkormányzatok, politikusok. Abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy bármilyen kirekesztő magatartást tanúsítanak, szociálisan érzéketlen intézkedést hoznak, alapvető morális megítélésüket, demokratikus elkötelezettségüket soha nem éri semmilyen kétely. Vegyük például a XIII. kerületi önkormányzatot, amely az egyéni országgyűlési képviselőktől az önkormányzatig a szocialisták kirakatkörzete. Könnyelműen azt gondolhatnánk, az MSZP-s városvezetés és képviselő-testületi többség mellett valóságos paradicsoma található itt a szerencsétlen sorsú embereknek. Hogy ez az a hely az, ahol az utódpártiak bemutatják, miként is kell kinéznie egy szociálisan hiperérzékeny kerületnek. Ahol kedvet csinálnak ahhoz, hogy mindenki hanyatt-homlok rohanjon rájuk szavazni az ország más településein, mert olyannyira az emberi jogok oázisaként funkcionál a modell. Ehelyett időről időre nyugtalanító hírek jönnek a Váci út és Lehel út vidékéről. Felkaptuk már akkor a fejünket, amikor régebben meg akarták torpedózni a Szabolcs utcai hajléktalankórház működését, amelyet Tarlós István főpolgármester avatott fel ünnepélyesen. Előbb azt hittük, holmi hírügynökségi kacsa lehet csupán, hogy a csontbaloldali munkáskerület főnöksége ilyesmi kegyetlenségre vetemedik, ám kiderült: Tóth József polgármester és csapata tényleg nemkívánatos elemeknek nyilvánította egészségügyi ellátásra szoruló, elesett embertársainkat. Aztán jött a következő mélyütés, amikor szintén egy világ omolhatott össze a bezzegbaloldalban naivul bízókban. Merthogy később ismét a hajléktalanokon verték el a port az angyalföldi mintaszocialisták. Olyan drákói rendeletet hoztak, amellyel gyakorlatilag kitiltották a hajléktalanokat a kerület valamennyi szegletéből, így immár nem ért felkészületlenül bennünket a legutóbbi szoci kirekesztésparádé, amelynek részeként a tűcsereprogramos Drogprevenciós Alapítványt hajtották el melegebb éghajlatra a Hollán Ernő utcából. Ha valakinek úgy dereng, ismer már egy párhuzamos történetet tűcsere- és hajléktalanügyben, nem csalta meg a memóriája. Kocsis Mátét szégyenpadra ültették nem is oly rég, amiért nem nézte jó szemmel, hogy a hajléktalanok megszállják a közparkokat, s életveszélynek tegyék ki magukat a szabadtéri alvással. Józsefváros polgármesterét amiatt is megkövezték volna a független baloldaliliberális körök, mert azt sem tűrte, hogy a gyerekek az eldobott injekciós tűkben gázoljanak a drogprevenciós iroda környékén. De akkor nem úgy volt, mint most, hogy minden csoda három napig tart alapon már el is felejtették a lihegőbalos orgánumok azt is, hogy Tóth József polgármester a világon és Angyalföld a térképen van. Hosszú hónapokig a VIII. kerületi városvezető volt az első számú közellenség, a lelketlenség, antiszociális magaviselet megtestesítője a szemükben. Hát nem hatalmas malacuk van az antiszociális szocialistáknak, hogy a liberálisnak mentett sajtó mindig hamar leszáll róluk? Az ilyen XIII. kerületi típusú posztkommunistákat talán még akkor sem kritizálnák átütőbben, ha azok szögeskorbáccsal hajtanák ki a hajléktalanokat Angyalföldről, a kábítószerfüggőket meg kalodába zárnák. Ha mindehhez hozzáemeljük, hogy egy volt gimnáziumi igazgatónő, ma helyi képviselő szóvá tette: saját rokonaikat, barátaikat és üzletfeleiket ültetik pozícióba Tóthék, akkor akár készen állhat a diagnózis. Az utódpártiak elhatározták: olyanok lesznek, mint amilyennek a jobboldalt démonizálják. Ha így folytatják, saját bázisukat is (Angyal)földdel tehetik egyenlővé. Valami bűzlik Angyalföldön 2015. március 16., hétfőNézőpont Magyar Neues Rovatvezető: Körmendy Zsuzsanna ID. Horváth Gábor_______________________________________________________ Leginkább a tágabb, szűkebb világ, annak konfliktusai érdeklik a közéleti sajtót, ezek bemutatását tartja a legfontosabb feladatának. Azért, hogy az olvasók tájékozottak legyenek, hogy el tudjanak igazodni a legbonyolultabb dolgokban is, és megfelelő döntéseket tudjanak hozni életük során. Ezért nem jó, ha ez a sajtó magáról ír. Néha azonban egy újságnak ezt is meg kell tennie. Meg kell tennie, ha ő maga válik közüggyé. Meg kell tennie, ha megkérdőjelezik jóhiszeműségét, tisztességét, értékeit, az olvasói iránti elkötelezettségét, azt, hogy a hiteles tájékoztatás számára a legfontosabb cél. Ez a pillanat érkezett most el. Ami nincs jól, nem örülünk neki. A Magyar Nemzet és a Hír Televízió körül hetek óta tart a csatazaj, hitelességünk kikezdését néhányan fontos célnak tekintik balról és jobbról egyaránt. Szombaton már a Fidesz második embere, Kövér László is tett erre kísérletet. Pedig ő nem a közéleti botrányoktól fulladozókhoz tartozik, akiknek a vagyonnyilatkozatait naponta kell újraértelmezni. Nem az ismeretlenség homályából előkerült senki, hanem felelős politikus. Ezért aztán nem mindegy, mit mond a lapról, most épp a szolidaritásról és kollegialitásról megfeledkező Magyar Hírlapnak. Kövér nyilatkozata több szempontból is rosszízű. Ő nem csupán a Fidesz tagja, hanem Magyarország közjogi méltósága, aki nem bélyegezhet meg közösségeket, nem minősítheti olvasóinkat, és nem mutathatja ki nyíltan ellenszenvét a nyilvánosság képviselői iránt sem. Végképp elfogadhatatlan, ha egy politikus a pártjában keletkezett feszültségeket, indulatait a sajtón, ez esetben a Magyar Nemzeten vezeti le. Persze értjük, hogy lapunk tulajdonosa, aki nemrég még a Fidesz egyik tekintélye volt, ma a pártban közgyűlölet tárgya. Ha azonban ez a kizárólagos viszonyítási pont a 77 éves Magyar Nemzethez vagy a magyar hírtelevíziózásban úttörő Hír Televízióhoz, akkor nem közügyekről, hanem sérelmi politikáról beszélhetünk csupán. Ami természeténél fogva kicsinyes és rövidlátó. Kövér Lászlónak az a megállapítása, hogy a Magyar Nemzet és a Hír Televízió „nem kezelhető másként, mint ellenzéki orgánumként, ahonnan támogatást nem, ellenben támadást, indokolatlan bírálatot bármikor kaphatnak, amire fel kell készíteni híveiket”, rosszindulatról, az elmúlt évtizedekre jellemző beidegződésről, de leginkább a helyzet teljes félreértéséről tanúskodik. A médiát „kormánypárti-ellenzéki (párti)”, még otrombábban „baráti-nem baráti” alapon felosztani olyan durva leegyszerűsítés, amely leginkább nem is a sajtónak, hanem a politikának árt. Egy párt és egy lap útja soha nem lehet azonos, még akkor sem, ha hasonló értékek fontosak mindkettejük számára. (Nem véletlen, hogy a Népszabadság számára az elmúlt 25 évben az a legkínosabb körülmény, hogy a Magyar Szocialista Párt által létrehozott Szabad Sajtó Alapítvány az egyik tulajdonosa.) Mivel más a céljuk, mások a feladataik is. Míg előbbi hatalomra akar jutni, utóbbinak ezt kell ellenőriznie. Mert ez a kötelessége. Ha tehát nincs közöttük mindenkor megfelelő távolság, akkor egy demokráciában mindketten sérülnek. Hiszen mindkettejük létjogosultságát ennek tudomásulvétele biztosítja. Ezen tehát nincs és nem is lehet vita köztük. A Magyar Nemzet és a Hír Televízió nem azonosítható a tulajdonosával, tulajdonosaival, akármennyire el akarja is mosni a határokat Kövér László. Kritikája, hogy a sajtószabadság ma (csupán) a tulajdonosok szabadságát jelenti, nem igaz. Ezen ő nyilván azt érti, hogy a Magyar Nemzetnél és a Hír Televíziónál az újságírói szabadság és lelkiismeret nem létezik, mert csak az jelenhet meg, amit a tulajdonos megenged. A lap tulajdonosának szabadsága persze általában nagyon fontos dolog, de elsősorban közjogi értelemben. Enélkül ugyanis nincs demokrácia. A Magyar Nemzet és a Hír Televízió azonban sokkal több a tulajdonoshoz fűződő viszonyuknál, és az összes résztvevő számára teljesen természetes, hogy a tulajdonos akarata és érdekei nem feltétlenül vágnak egybe az alkotói közösségek céljaival. Ilyenkor is az újságírás szakmai szabályai érvényesülnek, amelyek kívül esnek a tulajdonosi jogok mindennapos gyakorlásán. Aki olvassa a Magyar Nemzetet, vagy figyeli a Hír Televíziót, annak egyértelmű, hogy itt ehhez az alapelvhez mindenki ragaszkodik. A körülöttünk keltett zajnak megvan az oka. A lap vezetésében pár héttel ezelőtt változás történt. Nem igazán radikális változás, hiszen bár a korábbi vezetés lemondott, a Magyar Nemzetet az olvasók által jól ismert régi-új vezetők szerkesztik tovább, a korábban megismert kitűnő újságírókkal együtt. Az elmúlt hetek meggyőzhették, de a következő hetek, hónapok biztosan meg fogják győzni az olvasókat, hogy a lap - majdnem nyolc évtizedes értékeit is figyelembe véve - nem igazán változik. Értékközösségként nem adja föl a nemzeti léthez, a nemzeti szuverenitáshoz való ragaszkodását. Magáénak vallja a keresztényi szolidaritást és a politikai retorika által kisajátított polgári értékrendet is. Ugyanakkor el fogja utasítani az elvtelen megalkuvásokat, legfőbb törekvésének pedig azt tekinti, hogy olvasóit sokoldalúan és pontosan tájékoztassa a világ és Magyarország történéseiről. E célok állhatatos és modern megvalósításában a lap tulajdonosa és az újság készítői a legmesszebbmenőkig egyetértenek. A cikkek tehát ezt a szándékot tükrözik, ezt a szándékot fogják tükrözni. Ha valaki nem hinne a szemének, akkor vásároljon még egy példányt! Zaj