Magyar Nemzet, 2016. július (79. évfolyam, 153-178. szám)
2016-07-23 / 172. szám
Cseh Valentin Így Isten uralkodik az égben, méltányos, hogy h a egy uralkodó uralkodjék a földön is! - hangzott II. Mehmed „ars poeticája”. Ehhez viiszont a szultánnak első lépésként le kellett győznie Magyarországot. De ez nem volt könnyű feladat. Hazánk minden belső viszálya ellenére az 1390- es évek óta több-kevesebb sikerrel állta a sarat az egyre erősebb Oszmán Birodalommal szemben, leginkább önmaga erejére támaszkodva. Hogy a külföld mennyire tudott volna segíteni, arra vonatkozóan a későbbi pápa, Aeneas Silvius Piccolomini egy 1454. július 5-i levele ad iránymutatást. A levélíró szerint a pápa és a német-római császár nem volt már képes a keresztények vezetésére. Itáliában az aragóniai-nápolyi király Genovával hadakozott, míg Velence békét kötött a szultánnal, az Ibériai-félsziget keresztény hatalmai a reconquistával voltak elfoglalva, a franciák meg az angoloktól tartottak. De ne legyünk igazságtalanok! Volt segítő szándék is a török elleni harchoz, elsősorban III. Callixtus pápa, V. Alfonz aragóniai-nápolyi király, Jó Fülöp burgundi herceg és a Velencei Köztársaság részéről. A Balkánon a Szkander bég vezette albánok, a szerbek és a havasalföldiek harcoltak az Oszmán Birodalom ellen, ha lehetőségük volt rá. Mint látjuk majd, hazánk elég felemás segítséget kapott 1456 nyarán a Respublica Christianától. Az események hátterének bemutatásánál nem szabad figyelmen kívül hagyni hazánk egykori nagyjainak egymással való vetélkedését. Az egyik oldalon Hunyadi János és hívei álltak, míg a másikon a királyt, V. Lászlót támogató főurak Cilléi Ulrik vezetésével. Az 1453-ban gyámja, III. Frigyes császár felügyelete alól kiszabadított V. László hatalma gyenge lábakon állt, mert a tulajdonképpeni irányítás továbbra is a volt kormányzó kezében összpontosult az állami bevételekkel egyetemben. A király próbált helyzetén változtatni, de ez nem ment könnyen. Az 1456-os országgyűlésen heves viták voltak, kisebb-nagyobb nehézségek (például katonai erődemonstráció) után Don Juan de Carvajal pápai legátus közreműködésével és V. László akaratából Hunyadi János szövetségre lépett Cilléi Ulrikkal, elsimítandó konfliktusukat. Ennek annyi pozitívuma volt, hogy nem vonta el a viszály a figyelmet a török veszélytől. Ugyanis már 1455 ősze óta ismert volt a budai udvarban a szultán várható 1456-os támadásának híre, és erről 1456. április 7-én biztos értesülést szereztek hazánk vezetői. Ekkor V. László elrendelte a haderő mozgósítását, de a bárók nagyrészt tétlenek maradtak. Végül a király is elment „vadászni”, s Bécsig meg sem állt, bár ebben inkább annak volt szerepe, hogy „szeretett” rokonával, 111. Frigyessel támadt újabb konfliktusa. Bárhogy is volt, az uralkodó szerencsétlen pillanatban hagyta magára végveszélybe került országát. Ennek ellenére ifjú királyunk pénz hiányában segélykérő leveleket írt fejedelemtársainak, míg a legátus tájékoztatta a pápát a fejleményekről. „Nagy a veszedelem. Napok, sőt órák késedelme olyan veszteségeket okozhat, amelyeket a kereszténység örök időkön át siratna, mert akiktől mi kérünk most segítséget, maguk is kénytelenek lesznek segítségért folyamodni.” A szentatya felszólította III. Frigyest és IV. Kázmér András lengyel királyt a segítségnyújtásra, de a császár a birodalmon belüli ellentétei, míg a lengyel király a Német Lovagrenddel való konfliktusa miatt hárította el a kérést. A francia király a pápai bulla és a tized török elleni harcra fordításának kihirdetését is meggátolta, a burgundiai uralkodó pedig nem küldte el az összegyűlt pénzt. Ugyanakkor V. Alfonz aragóniai-nápolyi király 10- 12 hajót küldött az Adriára, a pápa pedig 25 gályát készített elő, de a flotta június végéig Ostiában horgonyzott. A Balkánon Szkander bég is mozgolódott. Eközben a szultáni had készülődött a hadjáratra, amelynek a célja eleinte nem volt ismert, de rövidesen a célpont A szerző a zalaegerszegi Magyar Olaj- és Gázipari Múzeum történész-muzeológusa is egyértelművé vált, ugyanis II. Mehmed a korabeli elbeszélő források szerint azzal kérkedett, hogy Nándorfehérvár bevétele után Budán, a királyi várban fog lakomázni. Az 1456. május elején Drinápolyból elinduló oszmán had június 9-én ért szerb földre, majd 13-án már Szendrőnél voltak. Ott rövid időre megálltak, hogy elfoglalják a várost. Hogy ezzel az ostrommal mi volt a célja II. Mehmednek, azt nem tudni. Talán a magyar haderőt akarta megosztani, s további cél a város elfoglalása lehetett? Mindenesetre a magyarországi birtokain tartózkodó kilencvenéves Brankovics György despota - aki 1456. június 25-i, Carvajalnak írt levelében elismerte, hogy nem merte székvárosában bevárni a török hadat - jól megerősítette a várat, amelyet katonái - köszönhetően annak, hogy a török tüzérség eszközei Nándorfehérvár felé haladtak - hősiesen megvédelmeztek. E nyilvánvaló török kudarc jól jött a Hunyadi vezette védőknek, akik így időt nyertek. Mindeközben Rómában III. Callixtus „Bulla Oratorium et Plusatio Meridina” című bullájával elrendelte a déli harangozást és hogy a keresztény világban minden délben imádkozzanak a török elleni harc eredményességéért, a török feletti győzelemért. Ebből a magyar történelmi tudatban félreértés keletkezett: hazánkban - de nem csak itthon, külföldön is több helyre egyszerre ért oda a pápai bulla és a nándorfehérvári diadal híre, ezért a magyarság e két eseményt összekötötte, s úgy rögzült nemzetünk legendáriumában, hogy a pápa a győzelem emlékére rendelte el a déli harangszót. Alakulhatott volna így is a történet, de III. Callixtus végül is urunk színeváltozásának ünnepét (augusztus 6.) rendelte a nándorfehérvári diadal emlékére. Annak a diadalnak az emlékére, amelynek a kivívásában jelentős szerepe volt a Hunyadi János vezette bárói és zsoldos hadaknak, a Kapisztrán János által toborzott hazai és külföldi kereszteseknek, a vár őrségének és Nándorfehérvár szerb lakosságának. Számos csodás eseménynek. Köztük a Dugovics Titusz néven ismertté vált, népmeséi hőssé váló, igazából sosem létező katonának, akiről Hunyadi János fia, Mátyás király történetírója, Bonfini is írt mint névtelen hősről. S itt nem is az a lényeg, létezett-e Dugovics vagy sem, hiszen nagy esélylyel bekövetkezett, hogy valamelyik védő a mélybe vetette magát egy törökkel. Ennélfogva ennek az esetnek a lényege a hősi önfeláldozás még akkor is, ha a tudomány megállapította, hogy magának Dugovics Titusznak a története nem úgy van, ahogy azt a XIX. század elején megalkották. Hogy végül mi kellett ahhoz, hogy a Hunyadi János vezette védők felülkerekedjenek II. Mehmed Konstantinápolyt is elfoglaló csapatain? Szükség volt a szultáni haderő baklövésére, hogy a Zimonynál a Dunát elzáró oszmán flottát nem biztosították szárazföldi csapatok, s ennek következtében a magyar had július 14-én folyami csatában áttörte a blokádot, ezzel megoldva a végveszélybe került végvár biztonságos utánpótlását. A győzelmet nagyban elősegítette, hogy nem volt megfelelően előkészítve a július 21-én délután megindított általános roham, amely 22-én hajnalig tartó véres ütközetté fajult, amelyben Hunyadi zsoldosai, a védők katonai szakértelme és kitartása átementileg megmentette a várost. Végül pedig néhány, a várból július 22-én kiszökő keresztes vakmerősége és a közben kifejlődő támadás költői ihletettsége hozta el a végső győzelmet. A diadal kivívásában persze jelentős szerepe volt Kapisztrán és keresztesei mellett Hunyadinak is, csapatai elfoglalták a török tüzérség állásait, így végül ellenségünket a saját fegyvereivel támadhatták csapataink. Azt az ellenséget, amelyet egész Európa rettegett. Végül II. Mehmed seregei kénytelenek voltak visszavonulni, és a szultán csak Szófia vonalában tudott rendet tenni hadseregében. Ötszázhatvan éve volt a nándorfehérvári diadal Dugovics és harangszó 1456 nyarán sorsdöntő oszmán-magyar küzdelem színtere volt Nándorfehérvár. A Konstantinápolyt 1453-ban meghódító II. Mehmed szultán el akarta foglalni a Magyarország kulcsának tartott végvárat, hogy még abban az évben Budát is hatalmába kerítse. Terve dugába dőlt annak ellenére, hogy politikailag rendkívül kedvező időpontot választott a támadásra. A XV. századi Nándorfehérvár a folyók felől Marko Radosavljevic digitális rekonstrukciós rajzán. Sorozatos török baklövések így nézett ki a vár a nándorfehérvári csata idején. Elrettentő erőd Büky László :" Három történet ugyanarról. Általános iskolás korunkban, a nyolcadik osztályban könyv nélkül kellett tudnunk József Attila versét, a Mondd, mit érlel... címűt. A költőzseni lírájából bizonyára lehetett volna kamaszodó voltunkhoz közelebb álló költeményt is a tananyagba helyezni, de akkortájt (még a forradalom előtt vagyunk) a tanügyi bácsik ezzel a művel igyekeztek elítéltetni az 1945 előtti világot, amelyre az nem egy tekintetben rá is szolgált. A memoriter számonkérése többnyire versszakonként történt, kezdte a névsorban első, majd a következő diák. A harmadik szakaszt mondta derekasan egyik osztálytársunk, F. Zoltán (nomen nescio!) ekképpen: Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki maga él, maga keres, levesének nincs savaborsa, hitelt nem ad a fűszeres egy tört széke van, hogy begyújt, repedt kályháján macska ül son. Ekkor megszólalt Zalavári Gyula tanár úr: Hogyan? Ismételd meg! És már hallottuk is újfent a furcsa szakaszvéget, amelyben különösen a macskára vonatkozó rész lepett meg bennünket: „repedt kályháján macska ül son”. Zoli gyerek megismételte az egészet a „macska ül son”-nal egyetemben. Ugyanis a vers szakaszai egymás mellé voltak tördelve, ezért az „egy tört széke van, hogy begyújtson” utolsó szótagját a következő sorba vitték át ekként: „begyújt-son,” - ez az íráskép meg a múlt órai tanári felolvasás és magyarázat különösebben nem befolyásolta Zoltánt, bemagolta a maga esze szerint. Ez sem ma történt: kislányunk énekelgette a dalocskát az árkot ugró szúnyogról, amelynek „kitörött a lába. / Szaladtak a szúnyogok / szúnyogpatikába. / Szúnyog Úr, a patikus, / maga rakta sínbe, nem vitték a kórházba, kinn fekszik a szénben.” A leányzó anyjaapja érdeklődött, hol is fekszik a szerencsétlen törött lábú szúnyog. Rendre megkaptuk a választ: „kinn fekszik a szénben”. Saját gyerekkorunkból nem ismertük a szöveget, így hát tűnölődtünk, miben fekhet a sérült szúnyog. Másnap az óvó nénitől tudtuk meg, hogy színben, vagyis fészerben vagy kocsiszínben, pajtában. Lilla lányunk mindezeket nem ismerte, a szenet viszont igen. Egyszer Petőfi Sándor 1841-ben írott verséből idéztem azért, hogy a szavak elavulására mondjak példát: „Hervadok én is majd, s hervadván enyhre találok, / Ha tovaszállt lelkem Lethe özönébe merül.” Az enyh szóra gondoltam, amely már csupán a régebbi nyelvhasználatban és főként az irodalom nyelvében lelhető föl, Petőfi „megbékélés, megnyugvás, vigasztalás” értelemben használja. Az egyik egyetemi hallgató megjegyezte, az is régies kifejezés, hogy a költő a létének (vagyis létezésének) özönéről beszél. Egy darab ideig látszhatott rajtam az értetlenség, aztán rájöttem, a hallgató nem ismeri a görög mitológia folyóját, a Léthét: ez a felejtés folyója, amely az alvilágban kanyarog. Más alvilági folyók is vannak ott: az Akherón, a Kókytos, valamint a Sztüx. A felejtés folyójával még gimnazistakoromban találkoztam, amikor megismertem Karinthy Frigyes Babits-parafrázisát, a Danaidák címűt, abban ugyan nincs ott a mitikus folyónév, ám Babits Mihály versében többször is, hiszen az a görög mitológia Danaosz királyának ötven leányáról van írva. E leányokat a király testvére saját ötven fiával házasította össze. A frigyeket ellenző ifjú nőknek Danaosz tőröket adott, amelyekkel megölték nászéjükön az újdonsült férjeket. A gyilkos nők büntetése: a Léthé partján egy lyukas hordót kell vízzel megtölteniök. Annak idején magyar, történelem, orosz, latin, matematika és fizika tárgyakból érettségiztem. A szövegértésről - amely manapság vizsgatárgy - akkor nem is hallottam. Úgy lehet, a fenti történetek alapján tudhattam volna, mi fán terem. ANYANYELVÜNK Macska, szúnyog és a lét 27 Magazin 2016. július 23., szombat