Magyar Nemzet, 2018. február (81. évfolyam, 27-50. szám)
2018-02-24 / 47. szám
Masivar Vitizá 2018. FEBRUÁR 24., SZOMBAT magazin 27 Az egykori pártüdülő a magyar társadalom tehetetlenségének is a szimbóluma - Hernád Géza fotóin megelevenednek a Kádár János fémjelezte balatoni nyarak árnyai Csak lebeg a feldolgozatlan trauma A kommunista rezsim balatonaligai pártüdülője nemcsak egy rettegett kor majd harminc éve rothadó maradványa, de tökéletes szimbóluma is a magyar társadalom tehetetlenségének, a szőnyeg alá söpört kényelmetlen kérdéseknek, a múlttal való szembenézés hiányának és a pénz mindenhatósága által uralt rendszerváltozás vadkapitalista barbarizmusának. A negyvenhét hektáros, ősfás balatonaligai telket még a Rákosi-korszak idején, 1948- ban sajátította ki a kommunista pártvezetés: a szigorúan zárt üdülő egyszerre szolgálta a pihenést és a párton belüli karrier építését. Aliga egyen az alacsonyabb beosztású párttagok, míg Aliga kettőn a felső vezetők nyaralhattak, akikre gépfegyveres, kutyás őrök vigyáztak. Utóbbit Aliga egytől is ellenőrző pontokkal ellátott szögesdrót kerítés választotta el. A kísérteties hangulat ma is belengi a Balaton-parti üdülőkomplexumot, főként azért, mert semmilyen formában nem alakították át ezeket az épületeket. Hiába lett végül 2006-ban hosszas viták után új tulajdonosa az ingatlannak, csak ígéretek voltak a rendbetételére, az üdülő ugyanúgy pusztul tovább, mint azelőtt. Senki sem vállalta fel, hogy emlékhelyet, történelmi múzeumot csináljon ide, ugyanakkor porig rombolni se merte senki. Ez a furcsa, múltba révedő, döntésképtelen hangulat lengi be a balatonakarattyai löszfal alatt elterülő, dzsungelszerű ősfák és bozótok által benőtt, titokzatos villákat, és mint egy feldolgozatlan trauma, csak lebeg, sehová sem megy, megül itt, akárcsak a párás levegő, és rohasztja tovább a málló épületeket, amelyek egyre inkább horrorfilmbe illő díszletté válnak - fogalmaz Hernád Géza fotográfus azon projektjével kapcsolatban, amelyben feltérképezte az elhagyatott nyaralókomplexumot. Statikus, ügyesen komponált képeiről érthető módon hiányoznak az emberek, mégis éppen ez a hiány adja vissza legjobban egy olyan korszak hangulatát, amely a kényszeredetten vidám, vörös színű és gulyás- vagy krumplileves-illatú felszín alatt valójában súlyos (részben azóta sem tudott vagy elhallgatott) titkokat és bűnöket rejtő örvény volt. Ráadásul ebből az örvényből a rendszerváltás óta eltelt harminc évben is csak részben sikerült kimásznia az országnak. Sőt, nagyon sokan inkább visszakivánkoznának oda, vagy éppen azon vannak, hogy újra belelökjék a nemzetet. Az üres termek, a málló vakolat, a funkciójukat és egykori fényüket veszített bútorok, légkondicionáló csövek, az egykoron fényesre suvikszolt cipők, strandpapucsok vagy mezítelen talpak által koptatott (mű)márvány lépcsők, a semmiből a semmibe nyíló ajtók, a betiltott pornófilmeket vagy épp a Volt egyszer egy vadnyugatot már soha le nem játszó vetítőgép mind-mind a velünk élő, magára hagyott, ám az árnyékból folyton előkúszó és állandóan kísértő múlt mementói. Egyszerre lenne érdemes meghagyni így az utókornak, illetve eltüntetni az utolsó szögig az egészet. Igaz, utóbbin a sosem nyugvó természet - ha nem is nagy sebességgel - folyamatosan dolgozik. VÉKONY ZSOLT Idegen szívű influenza BÜKY LÁSZLÓ laszórákra jártam Raffaelli Raffaela Rosinához, aki Radnóti Miklós egyetemi társa volt Szegeden, és aki a Rákosi-rendszer államokosítása után kényszerült elhagyni a Ranolder Intézetet, ahol tanított, és ahol növendékeivel kiadta Kisdi Benedek 1651. évi Cantus Catholici gyűjteményét. Raffaela nővér 1988-ban hunyt el, kilencvenöt éves korában a pécsi püspöki palota szociális intézetének lakójaként. Egyik alkalommal prüsszögve mentem órára, Rosina nővér megfeddett. - Kisfiam, tanuld meg, intelligens ember nem náthás, mert tud vigyázni magára... Ülj az asztal másik végére! Ezzel a nevelési és egészségügyi kívánalmak befejeződtek. Nemrég egy cikket olvastam, amely azt fejtegette, hogy spanyol-e a gyilkos nátha, amely éppen száz éve milliószámra szedte áldozatait. „A nátha helyett influenzát mondanak az idegen szívűek. [...] Orvos kollégák is botladoznak pallérozatlan nyelveikkel, így botránkozva hallhatunk infulenziáról, de akár még influenziáról is. Ajánlom nekik a könnyebben kimondható, magyarul (anya)nyelvbarátabb nátha emlegetését, különösen műveltebb betegeik körében.” Az idegenszívűség és a pallérozatlan nyelvű orvosok egyfelől sanda, másfelől magyartalan kitételeit és a betegek műveltségének emlegetését hagyjuk másra. Tudni lehet, hogy a nátha szó szláv eredetű, 1533-ból van írásbeli adata nyelvünkben. E betegségnév tehát meglehetősen régi, ezért különféle helyzetekben alkalmazták eleink: disznónátha, muszkanátha, spanyolnátha A korabeli műveltség úgy vélte, égitestek befolyásolják az egészséget, okozhatnak betegségeket, stb., és az orr nyálkahártyájának váladékképződéssel járó gyulladását, magát a váladékot jelenti. Az influenza nem egyenlő a náthával. A sok nyelvben meghonosodott, olasz „influenza” szó az 1743. évi olaszországi vírusos járvány után terjedt el mindenfelé. Az olaszban „befolyás, kihalás; égitestek hatása, náthaláz” az influenza szó jelentése, alakját a latin „influere”, „befolyik, befolyásol”, illetőleg a középkori latin „influentia” adta. A korabeli műveltség úgy vélte, égitestek befolyásolják az egészséget, okozhatnak betegségeket, emiatt használták a kór megnevezésére ezt a szót. A magyar tájnyelvben számos alakváltozat él(t): incifunci, inferencia, incinfrica, influenca, influzia, inflúzia, influiencija, influencia és egyebek. Ezeket a nyelvjárási alakokat aligha idegen szívű atyánkfiai,lányai mondották volt a nyelvjárásgyűjtőknek, csakhogy az idegen szó hangszerkezete nem felel meg a miénknek, alakítgatták hát, mint az egyik áruház nevét „lidli”-re. Nem sok idő múlva, a következő olaszóra elején Rosina nővér újra nevelt. - Kisfiam, caro mio, vigyázz magadra, ülj az asztal másik végére... Nagyon náthás vagyok.