Magyar Nemzet, 2019. július (82. évfolyam, 120-146. szám)

2019-07-06 / 125. szám

12 LUGAS 2019. július 6., szombat Molvay Norbert a delfinkék Trabantról és a kanadai világpremierről Pepecselés A filmrendező Molvay Norbert egy Pécs melletti kisfaluban a szőlőjükben dolgoz­gatott, mikor belenyilallt, hogy bezárta a kulcsát a kocsiba. A rendőrség honlapján talált rá Fejes Sándor lakatosmesterre, aki harminc másodperc alatt kinyitotta az autóját. Róla készítette diplomafilmjét, amely a Mediawave-en három díjat kapott. A Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztiválon a Jövő szerdán című alko­tása a fődíjat nyerte el nemrégiben. OZSDA k­ evés filmet készített eddig, viszont minden fesztiválon sikert aratott. Mi­lyen előnyökhöz juttatják az elisme­rések? Pénzhez, következő filmhez? - Minden kezdő filmrendezőnek érdeke, hogy megismerjék a nevét. Fontos látszani, amire a film­­fesztivál a legjobb közeg, ahol megmutatkozha­tunk, különösen a kis műfajokban, amelyeket a tévékben nem nagyon vetítenek. Szerencsére lé­teznek olyan fesztiválok, ahol pénzdíjakat is oszta­nak, ami nagyon jól jön a kezdő filmesnek a meg­élhetését kiegészítendő.­­ Akkor azt a pénzt nem a következő filmjére fordítja. Vagy esetleg arra használja, hogy kifizes­se belőle a kollégáit? - A diplomafilmeket a Magyar Nemzeti Film­alap támogatja, ők mindenkivel elszámolnak, de jogos a kérdés, mert viszonylag kevés pályázatot írnak ki, és sok az eszkimó, és kevés a fóka. Az em­bernek néha a zsebébe kell nyúlnia, ha minden­áron filmet szeretne forgatni, ahogy a legutóbbi, a Jövő szerdán című filmnél is tettük. - Diplomafilmjét a szőlőben megismert laka­tosmesterről készítette Ha nem segít a Minden­ható címmel. Rögtön az első találkozás után el­döntötte, hogy Fejes Sándorral szeretne forgatni? - Akkor még nem jutott eszembe, pedig Sa­nyi csuda fazon. A szőlőben delfinkék Trabant­tal jelent meg, verőfényes napsütésben fejlámpá­val, láthatósági mellényben. Az övéről kulcsok és vasak lógtak. Dőlt belőle a szó. Ha kérik, ha nem, jó tanácsokat osztogat, mi hol olcsóbb, hogy lehet spórolni, adót optimalizálni. Mindenféle jogi kis­kapukat ismer, nagyon leleményes ember. Búcsú­zóul adott egy karabinert, most is nálam van, azon hordom a kulcsomat. Évekkel később ez emlékez­tetett arra, hogy érdekes filmet tudnánk együtt készíteni, de Sanyi ellenkezett: „Nehogy már zá­rakat nyissak ki, ti meg fölveszitek, aztán adjuk az ötleteket, akinek nem kellene. És mit szólná­nak az ügyfelek, hogy egy stábbal a hátam mögött jelenek meg?” A diplomafilmem előtt még egy­szer megkerestem, akkor már sikerült meggyőz­nöm. Kilenc hónapig forgattunk Sanyival, előtte fél évig kamera nélkül kísérgettem, és azon gon­dolkoztam: hogyan lesz ebből film? Egy ideig nem tudtam milyen ívre fölfűzni a történetet. Zárakat nyit ki, segít a szegényeken, de ez kevés, az egy ri­port a tévé magazinműsorában. Egy este Pécsett, a Jókai téren megemlítette, hogy igyekezni kelle­ne a forgatással, mert már nem sokáig van Ma­gyarországon. Hogy mi?! „Külföldön szeretném kipróbálni magam” - mondta. Megörültem, mert tudtam, hogy megvan a hiányzó láncszem.­­ A Friss Hús Rövidfilmfesztiválon a Jövő szer­dán című munkája a legjobb élő szereplős film fő­díját nyerte el. Az alkotást először Montréalban mutatták be. Hogyan sikerült elintézniük a kana­dai világpremiert? - Az A kategóriás fesztiválokon olyan filme­ket mutatnak be, amelyeket korábban még nem vetítettek. Ez a filmkészítők számára is fontos, ezért kivárják a lehetőséget, nevezni kell a filmet, és imádkozni, hogy beválogassák. Nagy megtisz­teltetés, hogy részt vehettünk a montréali verse­nyen. A Magyar Filmunió segít a menedzselés­ben, már az ötödik meghívásnak teszünk eleget, amiért nagyon hálás vagyok, mert én egyáltalán nem értek hozzá. - Nem egyszerű úgy beszélgetni a filmről, hogy ne mondjuk el a történetét. Mi az, amit elárul­hatunk róla? - Annyit mindenképpen, hogy a főszereplő lány felkeresi a családvédelmi szolgálatot, hogy hathetes terhessége megszakításához megszerezze a papí­rokat. Hogy miért döntött így, és mi történik utá­na, az kiderül a filmből. Közeli ismerősömmel tör­tént hasonló eset, akkor kezdett el foglalkoztatni, hogyan zajlik a beszélgetés az erre a területre sza­kosodott védőnővel. Szerencsére ma már a nők­nek nem a többtagú abortuszbizottság előtt kell megjelenniük, viszonylag intimebb környezetben találkozhatnak a szakemberrel. Beszéltem részt­vevőkkel, voltak, akik nyitottan, mások zárkózot­tan viselkedtek. Érdekes, hogy a védőnők sem szí­vesen meséltek róla. A filmben komoly értékren­dek feszülnek egymásnak. Az íráshoz készült ku­tatási anyagomat jogszabályi háttérrel is kiegészí­tettem, ugyanis első diplomám szerint jogász va­gyok. Kiskorom óta filmes akarok lenni, de édes­apám azt szerette volna, hogy jogász legyek, mint a családunkban többen is. - Ki írja a forgatókönyveit? - Általában én, mivel nagyon szeretek írni. Csak az elmúlt egy-két évben kezdtem el írótár­sakkal dolgozni. Mielőtt a Színművészeti Egye­temre jártam, egy kis filmes suliban tanultam, ahol Bereményi Géza volt a forgatókönyvírás-ta­­nárunk. Az utolsó órán értékelte az osztály írása­it, egyiket a másik után kritizálta súlyos szavak­kal, de az enyémről egy szó sem esett. Óra után odamentem hozzá. „Melyik a magáé? - kérdez­te. Mondom a címét. - Ja, az! Akkor magával el­megyünk egyet sörözni.” Bereményi Géza meg­erősített abban, hogy érdemes lenne az írással és rendezéssel foglalkoznom, egyben bátorított, hogy felvételizzem a Színművészeti Egyetemre. - Almási Tamás és Kékesi Attila dokumentum­­film-rendező osztályában végzett. Arra is van esé­lye, hogy nagyjátékfilmet forgasson? - Merem remélni, ugyanis ugyanolyan képzést kaptunk, mint a játékfilmes osztály, persze más hangsúlyokkal. A dokumentumfilm-képzés még jobban kiélezte az érzékenységünket, megtanul­tunk bízni az apró dolgok erejében. - Színházban is kipróbálná magát? - Az osztálytársam elhívott, hogy a független színházi társulatuk, a Terminál egyik előadásá­hoz készítsek reklámfilmet. Annyira tetszett nekik az anyag, hogy tiszteletbeli taggá fogadtak. Azóta több promóciós anyagot forgattam nekik. Kértem a társulatvezetőt, hogy úgy pályázzon, hogy én is rendezhessek, de azért a film a fő csapásirány. Elég pepecselős vagyok, szeretem hosszan csiszol­­gatni a forgatókönyvet, és a vágás során is szíve­sen szöszmötölök. A forgatáson viszont gyorsan dolgozom. A tizenhárom perces jövő szerdán­t tíz óra alatt forgattuk le, mert csak nagyon rövid időre kaptuk meg a helyszíneket. Folyamatosan dolgozom, több filmtervemmel mindenfelé pályá­zunk. Ha minden igaz, nemsokára ismét egy kis költségvetésű filmet kezdünk el forgatni. Remé­lem, a fesztiválsikerek lökést adnak ahhoz, hogy újabb munkákat merjenek rám bízni. ok mindenféle dolgot megiszik az em­ber, amikor fiatal - gondolta Rezeda Kázmér, és valóban. - Mondjuk talán „ócska teniszcipőt” és tej-sör turmi­xot mégsem, amikről Steinbeck mesél a Cannery Row-ban (magyar fordítása: A kék öböl), amely­ben például ezek a sorok olvashatók: „Szerintem ők is csak olyanok, mint bárki más [...] Csak nincs pénzük. De kereshetné­nek - felelte Doki. - Tönkretehetnék az éle­tüket, és lehetne pénzük. Mackben van vala­mi a lángészből. És a többieknek is megvan a magukhoz való eszük, ha meg akarnak kapni valamit. Csak túl jól ismerik a dolgok termé­szetét, s ezért nem hagyják magukat vágyaik­tól lépre vezetni. [...] A lélek áruba bocsátá­sa a földi javak elnyerése céljából tökéletesen önkéntes, és csaknem általános. Csaknem, de mégsem egészen. Mindenütt a világon akad­nak olyanok, mint Mack és a fiúk.” Hát igen. Amikor az ember fiatal, pontosan ilyesféléket gondol. És olyan akar lenni, mint Mack és a fiúk a Cannery Row-n. Aztán ezek a dolgok elmúlnak, mert a világnak sokkal fondorlato­sabban és mocskosabbul kell elmúlnia, mint­ha mindenki Mack maradna. És a fiúk... Ellen­ben azt mégis ki kell jelentenünk, hogy Mack és a fiúk időszakunkban sem ittunk „ócska tenisz­cipőt” és tej-sör turmint, talán azért, mert job­ban neveltek voltunk, ami bizonyos nézőpont­ból szemlélve a gyávaság álruhája. Miképpen az örök optimizmus a hülyeségé. Azért sokféle dolgot megittunk mi is - gondol­ta Rezeda Kázmér, és megrohanták az emlékek. Ott volt például a Mátrai borozó, a Széna tér­nél, ahol most a Hattyúház áll, azzal szemben. A Mátraiban a fröccs ment, nagyon. Abból a le­­írhatatlanul rossz borból, amit csak akkoriban lehetett kapni. Állami gazdasági borok voltak azok, például a debrői hárslevelű. És a hosszú nyelű alumíniummerőbe, amellyel a csapos bele­nyúlt a bádog söntéspultba süllyesztett kútba, és kimert onnan egy kisfröccsnyi Kádár-rendszert. Az nem volt jó, de a gimnazista legénység leg­alább minden betértekor ízelítőt kapott abból a jövőből, ami leselkedett rá, ha nem szedi ösz­­sze magát. Rezeda Kázmér utazásai Kukupejkól A házibulik legfőbb itala mégis az Éva ver­Az Éva vermut összetételét a NASA évekig kutatta, de nem jutottak megbízható eredmény­re. Rezeda Kázmérék ellenben pontosan tudták, hogy az Éva vermut a fekete vonattal Mátészal­káról és környékéről Budapestre érkező cigány aszfaltozó munkások fából készült aszfaltlesimí­­tó alkalmatosságára tapadt maradék aszfaltból készült, kihűlés után, lepárlás útján, a la Szesz­ipari Vállalat 1978. De mindezt kompenzálta az Éva vermut ára. Harminchét forint volt egy üvegnyi - talán hét deci -, és három üvegből megvolt az este, még­hozzá komplett. Tehát nagyjából egy százasból össze lehetett hozni a menekülést a valóságból, még két doboz piros, rövid, puha dobozos Marl­boro, darabja 28,70 forint, vagyis még úgy 60 fo­rint, vagyis mindösszesen 160 forintra volt szük­ség, s a társaság nagyjából tíz főből állt, így 16 forint/fő volt a befektetés, ennél költséghatéko­nyabb megoldást az Országos Tervhivatalban sem tudtak volna kikalkulálni. Persze ebbe bele kellett tervezni, hogy a házi­buli házigazdájánál már eleve lesz otthon valami pia, leginkább a fater féltve őrzött kincsei. Club 99 whisky, amelynek üres üvegéből aztán álló­lámpa készült, helyes kis lámpaernyővel, amely harmonizált a nejlonfüggöny színvilágával, a la­szermester újság 1978, a klotyóban jobb kéz fe­lől tárolva (ugyanott tejeszacskóból készült láb­törlő műszaki leírásával). Mindössze ennyi kellett egy sikeres házibuli­hoz. S persze még egy kis Zeppelin, Deep Purple, a végére pedig Pink Floyd, Wish you where here, s minden lány Ulpius Évává változott nyomban. De ivott az ember mást is. Mecseki itókát, kevertet, Kőbányai világost, Hubertust, sós­borszeszt, rózsadombi bulikon puccos bólét, nagyon gazdagoknál Sétáló Jánost, Portorico­rumot (brrr!), savanyú csapolt sört, utasellá­tóban Balaton felé menet fekete címkés kom­mersz cserkót, barna címkés kommersz barac­kot, Elek papa maga főzte, kuktából kikotyo­gó vegyigyümit (a család apraja-nagyja a fi­náncot leste közben), guggolós szilvát „nem­tudom” szilvából, Unicumot, persze a Kádár­kori hamisítványt, Rezeda Kázmér sokáig nem is tudta megszokni a valódi ízét rendszervál­tás után, s ivott még az ember félliteres kaka­ót, büdös zacskóból, sarkát kiharapva, reggeli­re, kiflivel, tejet ugyanúgy. Pepsi kólát, meggy­márkát, jaffaszörpöt (alapanyagát lásd Éva ver­mut), Sió gyümölcslevet, bébét (bébébé-bébé, szólt a reklám, és a jócsaj beugrott a meden­cébe, az már majdnem nyugat volt), kávét au­tomatából, kávét vastag falú, bordázott üveg­pohárból, ami alá alumínium kistányért tet­tek, beléje pedig alumínium kiskanalat, ami­nek mindig össze volt csavarva a nyele a la Avar presszó 1978-1983. Csak tej-sör turmixot nem ittunk soha, és ócs­ka teniszcipőt, pedig rajongtunk Steinbeckért. Gondolná az ember, hogy ezt azért, ezt a vá­lasztékot nem lehet felülmúlni semmivel sem. És akkor jön az ember gyerekeinek generáci­ója, és kiderül, hogy dehogynem. Mert egyszer csak színre lép a Kukupejkó. Kukupejkót a Kiskovács gyerek ivott a cim­boráival, a Dani, amikor a debreceni egyetem­re jártak, ő osztotta meg a receptet Rezeda Káz­­mérral, de előtte esküjét vette, hogy megőrzi a titkot mindhalálig, ellenkező esetben kényte­len lesz lenyilazni Rezeda Kázmért, mint Atti­la sírjának tudóit. Rezeda Kázmér esküt tett. És akkor íme, a Kukupejkó receptje, a la Deb­recen 2014: Végy egy nagyobb méretű leveseslábost. Ebbe gonddal tölts bele egy üveg pezsgőt, édeset, na­gyon rosszat, 800 forint alattit. Tölts bele továb­bá egy üveg vodkát, Trojkát, az a legalja szutyok, de lehet Kaiser is, az is szutyok, de legalább van egy citromos utóíze. Bolondítsd egy liter ener­giaitallal, egy doboz Sió citrom lime-mal és két liter Kinley gyömbérrel. Fakanállal kavard ösz­­sze, és lássatok neki. Kipróbált alkoholisták, nagyon kemény TEK- esek, oroszlánok, bivalyok és krokodilok is fel­dobják tőle a talpukat három pohár után. Rezeda Kázmér még nem merte kipróbál­ni, készül rá, mint a tej-sör turmixra. Ameddig gyűjtötte a bátorságot, Rezeda Kázmér etimoló­giai kutatásokba kezdett a kukupejkót illetően. Mindjárt érezte, helyes, ha a szót kettébontjuk, kukura és pejkóra. A kuku lehet a kakukk ma­dárral összefüggésben, úgy is mint hangutánzó szó, esetünkben a „kakukkrészeg” jelzőre utalás­sal. Lásd még: Kakukk Jankó című lengyel nép­dal: „Odakünn az erdőn de nagy újság járja / Ka­kukk Jankó nősül, de még nincsen párja / kukú, kukú, ááá, ááá / diridongó, no te diridiri no te diridiri ejha!”. De összefüggésben állhat a Ku­­kubenkóval is, ami fölöttébb talányos egy kife­jezés. Gogol Bulba Tárász című regényében sze­repel névként. Ezt Rezeda Kázmér nehezen tud­ta összefüggésbe hozni nevezett italféleséggel, bár a regényben egy lengyel tisztet hívnak így, s mint tudjuk, a lengyelek is megisznak minden­félét. Egyre erősebb a lengyel szál ebben a tör­ténetben, de mégsem ez a megoldás! Hanem a harmadik látszik a legjobbnak. Ugyanis e sze­rint a kukubenkó nem más, mint a kaka. Már­mint a kisbabáké, még pontosabban, „ami a pe­lenkában van”. - Igen, ez lesz az! - kiáltott fel magában boldogan Rezeda Kázmér. A pejkó pedig pejkó. Vagyis pej­kó, vörösesbar­na, fekete farkú és sörényű ló. Tehát mindössze­sen a kukapejkó az a szar, amivel kedves pejkód elvágtat veled az öntudatlanságba. Csak ez lehet a megfejtés. Még akkor is, ha a debreceni egyetemistáknak erről esetleg nin­csen semmi fogalmuk, már volt.

Next