Magyar Nemzet, 2019. november (82. évfolyam, 224-248. szám)

2019-11-30 / 248. szám

10 LUGAS 2019. november 30., szombat FÁY ZOLTÁN­ ogyan kezdődött egyházpolitikai pályafutása? - Az egyházi ügyekkel foglal­kozó főosztály a Németh-kormány alatt jött létre Glatz Ferenc minisztériumában. Glatz miniszter úr július 7-én kért fel, hogy hoz­zak létre egy kis létszámú főosztályt, és az egy­házakkal közösen alakítsuk ki az állam és az egy­házak kapcsolatának jogi és gyakorlati rendsze­rét. Az az év augusztusában megalakult főosz­tálynak természetesen nem volt irányító és fel­ügyeleti jogköre az egyházak fölött, csak koor­dinatív feladata, az egyenrangú viszonyból adó­dó folyamatos párbeszéddel elősegítve az egy­házak társadalomban való szerepének kialakí­tását. Négy kormányfő alatt végeztem a mun­kámat a minisztériumban, illetve a miniszterel­nöki hivatalban. Mivel Paskai László bíboros úr 1988. augusztus 20-án bejelentette, hogy a ma­gyar kormánnyal együtt meghívta II. János Pál pápát, kézenfekvő volt, hogy mielőbb rendezni kell a Szentszékkel a diplomáciai kapcsolatokat is. Rendkívül gyors változások közepette kellett e történelmi időszakot kihasználva közösen jó döntéseket hozni és megvalósítani. Kategorizálás nélkül - Milyen jogi háttere volt az átmenetnek, hiszen a szocializmus törvénykezése és hétköznapi gya­korlata semmilyen mintával nem szolgálhatott? - Készült Kulcsár Kálmán igazságügy-minisz­ter feladataként a lelkiismereti és a vallásszabad­ságról, valamint az egyházakról szóló törvény tervezete. Ebbe a főosztályhoz delegált egyhá­zi képviselők, illetve az akkor működő 25 val­lási közösség is bekapcsolódott, a ma már bí­boros, prímás Erdő Péter is, aki ekkor jött haza Rómából. Voltak olyan vallási közösségek, me­lyek hitelveikben az állammal való kapcsolatot nemkívánatosnak tartották, de ennek ellenére ők is megismerhették az egyházak és a vallásu­kat gyakorolni óhajtók teljes szabadságát bizto­sító törvény tervezetét. Amikor 1996-ban meg­kérdeztük az akkor a bíróságok által bejegyzett mintegy hetven egyház képviselőjétől, hogy akar­nak-e kapcsolatot tartani az állammal, 52 jelez­te, hogy akar, és az egyes közfeladataiknak név szerint kik a szakértőik. Például: közoktatás, fel­sőoktatás, közművelődés, közgyűjtemény, egész­ségügyi, szociális, karitatív, gazdasági, jogi stb. területeken. - Milyen lehetőségek nyíltak a rendszerváltás éveiben az egyházi intézmények létrehozására? - A lelkiismereti és vallásszabadságról, vala­mint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény 19. § (1) bekezdésében az áll, hogy az egyházak létrehozhatnak olyan intézményeket, mint az állam. Megjegyzem, hogy a kezdetekben a po­litika még nem jutott el odáig, hogy az ellátott feladatot a költségvetés a fenntartótól függet­lenül, azonos módon finanszírozza. Pregun Ist­ván, a Nyíregyházán működő Görögkatolikus Hittudományi Főiskola rektora, aki 1985-től a gyengülő diktatúra idején országgyűlési képvi­selő is volt, és Paskai László bíboros úr által a fő­osztályhoz delegált egyik képviselő is elvállalta, hogy egy közösen megszövegezett módosító in­dítványt nyújt be a törvényhez. Ez meg is történt 1990. január 23-án. A képviselők és a minisz­terek egyetértettek azzal, hogy nincs különb­ség például gyerek és gyerek között, mindenki­nek azonos módon kell biztosítani a tankötele­zettséggel járó ingyenes oktatását, akár egyházi, akár állami iskolába jár, és így belekerülhetett a törvénybe a szektorsemleges finanszírozás elve. Erre épült az egyházak működését szabályozó összes törvény, beleértve az 1997-es szentszéki megállapodást.­­ Azért voltak és vannak mind a mai napig olyan baloldali és liberális politikusok, akik vi­tatták ennek az elvnek a helyességét.­­ Persze, de engem ez nem nagyon érdekelt. Hiszen már akkor az oktatásról szóló 1985. évi I. törvény módosítását szinkronba kellett hozni az egyházi törvénnyel, a szabad iskolaválasztás lehetőségének biztosítása érdekében, így törvé­nyileg is megteremtődött az egyházak, felekeze­tek, szerzetesrendek oktatásban való részvétele, nagy múltú iskoláik újraindulásainak jogi felté­tele. A szektorsemleges finanszírozással, majd az 1991. évi XXXII. törvény adta lehetőség sze­rint, mely a volt egyházi ingatlanok tulajdon­­rendezéséről rendelkezett, ismét részt vehettek a műveltség megalapozásában és utógondozá­sában, a hagyományok újjáélesztésében, az idő­sek és elesettek gondozásában. - Az új egyházi törvényt ki készítette elő? - Az Kulcsár Kálmán igazságügy-miniszter feladata volt. Mi csak az egyházak részvételé­nek, véleményeik, javaslataik figyelembevéte­lének, a két tárca jogalkotásban részt vevő jo­gászainak rendszeres egyeztetésében működ­tünk közre. Az Igazságügyi Minisztériumnak ebben az időben öt, az alapvető emberi jogokat garantáló törvényt kellett megalkotnia. Ebben a vallásszabadságról szóló törvény megalkotá­sa prioritást kapott. - A hazai egyházak mellett a Szentszékkel is egyeztettek? - A törvénytervezetet egy háromtagú kor­mányküldöttséggel Rómába vittük, mert ez volt a háttere vagy garanciája a Vatikánnal való dip­lomáciai kapcsolatfelvételnek. A kapcsolatfelvé­tel a Vatikánban és Budapesten történt. Az egy­házi törvénytervezet mellett hatályon kívül kel­lett helyezni az 1964-es megállapodást, amelyet Agostino Casaroli, a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációjának titkárhelyettese és Prantner Jó­zsef, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke írt alá. - A kezdetektől világos volt, milyen irányba haladjon az új egyházi törvény? - Úgy gondolom, hogy igen. Sokan felvetették, hogy vissza kellene térni az 1895-ös, szabad val­lásgyakorlásról szóló törvényhez, amely lényegé­ben 1950-ig volt hatályban. Az én álláspontom is az volt, nem lenne tisztességes egy száz év­vel korábban létrehozott törvényhez visszatér­ni, mert egészen más volt a társadalmi környe­zet és a politikai akarat. Mellérendelt viszony­ban lehet tárgyalni, és le kell mondani egy sereg olyan jogintézményről, a főkegyúri jogtól kezd­ve sok mindenig, ami 1895-ben még létezett. Az 1990. évi IV. törvény ezt az elvet bontja le egy­házakra és állampolgárokra. A törvény megfo­galmazza, hogy az állam lemond felügyeleti, el­lenőrzési, főkegyúri jogáról, ehelyett egyenran­gú felek megállapodása alapján akarja megolda­ni az egyházak kapcsolatát az állammal. Voltak olyan vélemények is, amelyek azért különböző kategóriákba sorolták volna a különböző egyhá­zakat. Végül az alapelv az volt, hogy az állam az egyházak és a hitüket gyakorolni akaró embe­rek teljes szabadságát garantáló törvényt alkos­son a független bíróságok bevonásával. Az egy­házak, illetve az állampolgárok kategorizálásá­val az aczéli kultúrpolitika három f-jét idéznénk elő újra az egyházakkal kapcsolatban.­­ De hogyan lehetett volna támogatni, tűr­ni vagy tiltani? - Ahogyan az 1895-ös törvény tette azzal, hogy elismert bevett vallásokat, amelyeknek tag­jai teljes vallásszabadságot élvezhettek, és vol­tak elismertek és el nem ismertek is. - Mit szóltak a Vatikánban a törvényterve­zethez?­­ Az első kérdésük az volt, mi a garancia arra, hogy egy szocialista ország lemond mindenről? Nem kellene-e megvárni a szabad választáso­kat az új törvénnyel és a kapcsolatfelvétellel? Az volt a válaszunk, hogy nem tudjuk, milyen ösz­­szetételű lesz az új parlament, de most van erre politikai akarat. Elfogadták az érvelésünket, és tettek néhány módosító indítványt, amelyek fő­ként a garanciákra vonatkoztak. Francesco Co­­lasuonno és John Bukovsky érsekekkel tárgyal­tunk, és utána eljöttek Magyarországra is a pár­beszéd folytatására.­­Amikor az Országgyűlés végül elfogadta a lel­kiismereti és vallásszabadságról, valamint az egy­házakról szóló törvényt, milyen arányban és hogyan szavaztak a döntően még állampárti képviselők? - Elég egyöntetűen. Úgy emlékszem, hogy egy ellenszavazat és tizenegy tartózkodás volt. Eb­ből adódóan kétharmados többséggel szentesí­tett, alkotmányerejű törvény jött létre. Ezt köve­tően február 9-én Agostino Casaroli bíboros, az Apostoli Szentszék államtitkára Budapestre ér­kezett, és az Országház Kupolatermében Németh Miklóssal aláírták a Szentszékkel való diplomáci­ai kapcsolatok újrafelvételéről szóló egyezményt. Kormányfői megkövetés - Történelmi távlatból kicsit úgy fest, hogy Ca­saroli bíboros úr még megélte az Ostpolitik össze­omlását, és jó diplomataként túl is lépett rajta. - Engem ez egyáltalán nem foglalkoztatott. Az az ügy érdekelt, hogyan lehet felépíteni egy tisztességes párbeszédet. Az aláírást követően II. János Pál pápa márciusban Angelo Acerbi ér­seket nevezte ki a Szentszék által delegált első apostoli nunciussá, magyar részről pedig Keresz­tes Sándort, a KDNP elnökét jelölte a kormány vatikáni nagykövetnek. - A kárpótlás kérdése mikor került a tárgya­lóasztalra? - Az Országos Vallásügyi Tanács első ülésén, 1989. október 20-án a kormányfő megkövette az egyházakat a politika negyvenévi bűneiért, és fel­vázolta a teljes szabadságot garantáló készülő egy­házi törvény lényegét. Paskai László bíboros föl­vetette, az egyház megérti a társadalom számá­ra fontos küldetését, és hogy teljes szabadságban tevékenykedhet, de milyen anyagi háttérrel tud­ja mindezt megvalósítani? A miniszterelnök fel­kérte az igazságügy-minisztert, hogy az egyhá­zakat ért jogsérelem orvoslására készüljön átfo­gó törvény. Mi azt a feladatot kaptuk, hogy gyűjt­sük be az egyházaktól az erre vonatkozó doku­mentumokat. Több tízezer jogsértésre vonatko­zó irat érkezett be. Mégsem történt semmi, mert ekkor zajlottak a Nemzeti Kerekasztal tárgyalá­sai, ahol a felek megállapodtak, hogy a nagybir­tokok reprivatizációjára nem kerülhet sor, bele­értve az egyházi birtokokat is. Ez nagy csalódás volt számomra is, hiszen az egyházi vagyon na­gyobbrészt adományokból származott, és általá­nos célokat szolgált. Egy-egy parókiát hatvan-het­­ven hold föld látott el, a jövedelmekből lehetett fi­nanszírozni a hitélet intézményeit és személyeit, és sokaknak munkát is adott. Teljesen érthetetlen volt a döntés, és a volt szocialista országok közül mára Magyarország az egyetlen, ahol nem sike­rült rendezni az egyházi birtokok ügyét. A föld­birtokokat 1945-ben kobozták el, a házas ingat­lanokat, iskolákat csak 1948-ban. Aztán az An­­tall-kormány hivatali idejében felvetődött ugyan a kérdés, de az 1991. évi XXXII. törvény csak a házas ingatlanokra vonatkozott, a földekre, er­dőkre, bérházakra nem.­­ Az 1950-ben betiltott szerzetesrendek közül sokan az Elnöki Tanács 1989. augusztusi ren­delete alapján már 1990 előtt néhány hónap­pal újraalakultak, amikor még ugyan nem szü­letett meg az úgynevezett IV. törvény, melyet a parlament 1990. január 24-én szavazott meg, és február 12-én jelent meg a Magyar Hivata­los Közlönyben.­­ Ebben az időszakban az a döntés született, hogy a jogi rendezésig az egyházak társadalmi szerepvállalását átmenetileg is segíteni kell finan­ciálisan és ingatlanokkal, így a volt párt-, mun­kásőr- és MHSZ-ingatlanokat a helyi tanácsok kérhetik valamilyen funkcióra. Jó néhány eset­ben az újrainduló egyházak, szerzetesrendek is hozzájutottak ilyen ingatlanokhoz. A XIX. ke­rületi Szent Ignác Kollégium például korábban munkásőrlaktanya volt, a gödi Piarista Szakmán- RENDSZERVÁLTÁS, 30 - Platthy Iván az egyházi főosztály létrejöttéről, a vatikáni kételyekről és az elmaradt kárpótlásról Köldökzsinór Nincs szükség rendes diplomáciai kapcsolatokra a Vatikánnal - hangoztatta az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, Miklós Imre 1988 elején. Kevesebb mint másfél év múlva felmentették a tisztségéből, és hamarosan jog­utód nélkül megszüntették a hivatalát, hatályon kívül helyezve az összes ezzel kapcsolatos jogszabályt, valamint elbocsátották a hivatal minden dolgozóját. Ezt követően döntő fontosságú szerepet töltött be a Művelődési Mi­nisztériumban létrehozott, egyházi ügyekkel foglalkozó főosztály, amelynek vezetője Platthy Iván lett. A Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium épülete Fotó: MTVA/Bizományosi/Jászai Csaba

Next