Magyar Nemzet, 2020. február (83. évfolyam, 27-51. szám)

2020-02-29 / 51. szám

2020. február 29., szombat :Magyar Nemzet VÉLEMÉNY 11 Gyurcsány az ellenzék karmestere Az őszödi böszmének köszönhetően a budapesti színházi életben egyre nagyobb a feszültség A héten a napnál is világosabban kiderült, hogy nincsen Gyurcsány nélküli ellenzék. Vagy, ha úgy tetszik - nem, nem tetszik -, az ellenzék által vezetett fővárost nem más, mint a króni­kus isiászban szenvedő, bukott exminiszterel­­nök, Gyurcsány Ferenc irányítja. Akik eddig a témában csak találgattak, sötétben tapoga­tóztak, esetleg naiv, újszülött bárányként az ellenkezőjében reménykedtek, azokat Gy. Né­meth Erzsébetnek és a kulturális finanszíro­zás körüli ellenzéki vitákról, alkukról és zsa­rolásokról érkező sajtóbeszámolóknak vég­érvényesen és visszavonhatatlanul meg kel­lett győzniük. Mert nehéz nem észrevenni, hogy jelen­leg azok vívják politikai és ideológiai alapon a kultúrharcukat, akik minket, jobboldalia­kat vádoltak és vádolnak folyamatosan kul­túrharccal. Ami azért is teljesen abszurd vád, mert amíg nemzeti, kormánypárti főpolgár­mester vezette a fővárost, addig a balliberá­lis színházaknak egy hajuk szála sem görbült meg. Tarlós István ugyanis mindenféle ösz­­szekócolási kísérletet meggátolt. Sőt! Inkább vagyonokat különített el a hajbeültetésekre. Hogy ez jó vagy rossz gyakorlat volt, azt majd az utókor, a politológusok és a színházi kritikusok eldöntik, az mindenesetre tény, a Madách téri tüntetésen nem az látszott, hogy a gesztus-kultúrpolitizálás különösebben meg­hatotta volna a magukat jobbnak, többnek, tehetségesebbnek gondoló liberális színházi embereket. Olyan gyűlölettel szidták az őket hosszú évekig százmilliókkal kitömő és min­dentől megvédő kormánypártokat, hogy még a patkányszakértő Bangóné Borbély Ildikó is tisztelettel nézte a hörögve patkányozó, a kon­zervatív színházakat gyalázó performance-okat. Az meg csak a hab volt a tortán, hogy a magukat nyíltan liberálisnak és ellenzékinek mondó színészek és rendezők úgy követelték a politika kivonulását a kultúrából, hogy kö­zülük többen is elájultak a gyönyörtől, amikor a jelenlegi főpolgármester elkezdett a színpa­don beszélni. Az orbáni diktatúra alatt seny­vedő ellenzéki alkotóknak persze megbocsát­ható, hogy nincsenek tisztában olyan alapve­tő dolgokkal, mint például hogy Budapestnek már ellenzéki vezetése van, mely vezetés az el­lenzéki pártok politikusaiból áll, melyből meg egyenesen következik, hogy a színházak támo­gatásairól és pályázatairól az ellenzéki több­ségű közgyűlés politikusai döntenek. Megbocsátható, hiszen roppant elfoglaltak, ugyanis a Magyarországon tomboló diktatúra gyakorlatilag halálra dolgoztatja őket. A ön­kényt hallucinácló ellenzéki színészek egyik fellépésről sietnek a másikra, egyik sorozat­ból esnek másikba, szinkron szinkron hátán, a filmalap által finanszírozott nagyjátékfilmek­ről nem is szólva, így aztán teljesen érthető, hogy nem marad idejük a reggeli sajtó átol­vasására. Szóval fura időket élünk, de ez Ma­gyarország, a hivatásos rettegők kórusa min­dig ezt a rendkívül hamis dalt szokta fújni. Ami érdekesebb, az Gyurcsány szerepe. Annak a Gyurcsánynak a szerepe, aki - mint azzal mindenki tisztában van - volt már mi­niszterelnök. Egy nem túl sikeres - és akkor most nagyon enyhén fogalmaztam - minisz­terelnök. Aki alatt majdnem csődbe ment a gazdaság, aki miatt adósságcsapdába került és végletesen eladósodott a magyar háztartások többsége, aki a nyakunkra hozta az IMF-et és a svájcifrank-hiteleket, aki alatt a rendőrség a rendszerváltás után a legbrutálisabb módon terrorizálta a kormánya ellen tüntetőket. Az a Gyurcsány, aki nyers hazugságokkal nyerte meg a választást, aki hazudott mind az ország, mind a költségvetés állapotáról, aki tudatosan félrevezette az uniós hivatalnokokat és aki vas­kordonnal vétette körbe a Kossuth teret, hogy ne lehessen tüntetni ellene - viszont minisz­terelnöksége idején kitüntették a símaszkos, viperás, puskás, kardlapozós, azonosítószámo­kat nem hordó rendőrbűnözők parancsnokát, Gergényi Pétert. Az a Gyurcsány, aki alatt a magyar gazdaság már 2008-as a világválság előtt is szánalmasan pangott és zsugorodott, növekedés és bővülés helyett. És aki számtalan bűne ellenére, minisz­terelnöksége alatt nem kapott kritikát azok­tól a művészektől, akik most a kritikai szín­ház kulturális fölényét hirdetik. Nem született akkoriban egyetlen mű sem az országot kirabló, betegesen hazudozó, lát­ványpolitizáló, szemeket kilövető Gyurcsány­­ról. (Persze olvasóink pontosan tudják, hogy ha a balliberálisok kormányozzák az orszá­got, akkor a hatalom kritizálása és ellenőr­zése már nem olyan fontos dolog.) Arról az emberről, aki most kihúzta magát, megmu­tatta, hogy bár majdnem mindenki temette, ő temetés helyett dicséretet vár, a pályán ma­radt, hatalma van, majd megzsarolta Kará­csony Gergelyéket. Amúgy ősszocisan, gyur­­csányosan. Ha a hírek igazak, márpedig nagyon úgy tűnik, hogy igazak, Gyurcsány a Szabad Tér­pályázattal kapcsolatban csapott az asztalra. Úgy hírlik, azt mondta, hogy Benkő Nóra DK közeli színésznőnek kell adni a színházakat, különben felmondja az ellenzéki pártok kö­zötti együttműködési megállapodást. Vala­hol eközben egészen biztosan felsírt egy Pin­tér Béla. Mácsai Pál pedig nyugtatta. Hogy mennyire valósak az ezzel kapcsolatos plety­kák, azt Gy. Németh Erzsébet bizonyította be csütörtökön. A humán területekért felelős főpolgármes­ter-helyettes a héten másodszorra is bement az ATV-be, hogy a DK és saját bizonyítvá­nyát magyarázza. Ez a legutóbbi szereplése mutatta meg a legegyértelműbben, hogy ho­gyan is működik a gyakorlatban a sokféle ér­dek és politikai csoport által irányított ellen­zéki összefogás. Pont úgy, ahogyan azt az ön­­kormányzati választás előtt megjósoltuk. A megannyi kiskakas a szemétdombon mindig mást akar, más időben kukorékol, viszont az összes hímnemű baromfi úgy csinál, mintha ő lenne a tyúkok és a tyúkól egyedüli vezére. Ettől persze káosz és fejetlenség lesz, és az egymással való marakodás válik a legfontosabb közös foglalkozássá. Mondanám, hogy vala­hol szórakoztató az ellenzék harcait szemlél­ni, csakhogy én is Budapesten élek és dolgo­zom, az én életemre is hatással vannak a fő­várost irányítani képtelen politikusok hatal­mi játszmái. Gy. Németh Erzsébet ugyanis lé­nyegében elismerte, hogy személyesen Gyur­csány vette a kezébe a tárgyalásokat. Ugyan hímezett-hámozott, fideszes politikusozott, de nem tagadta a Gyurcsány szerepére vo­natkozó sajtóinformációkat. Ami érdekesebb, az Gyurcsány szerepe. Annak a Gyurcsánynak a szerepe, aki - mint azzal mindenki tisztában van - volt már miniszterelnök. Egy nem túl si­keres - és akkor most nagyon enyhén fo­galmaztam - miniszterelnök. Aki alatt majdnem csődbe ment a gazdaság, aki miatt adósságcsapdába került és vég­letesen eladósodott a magyar háztar­tások többsége, aki a nyakunkra hozta az IMF-et és a svájcifrank-hiteleket, aki alatt a rendőrség a rendszerváltás után a legbrutálisabb módon terrorizálta a kormánya ellen tüntetőket Azt, hogy Gyurcsány Ferenc erőltette Benkő Nóra győzelmét. Ami egészen rémisztő. Nem­csak nekünk, de azoknak is, akik azt hitték, Gyurcsány megelégszik jelenlegi szerepével, és a háttérben marad. Gyurcsány személyi­sége erre alkalmatlan. Mindig is hatalomra, vezető szerepre vágyott, arra, hogy ő legyen az ellenzék első számú vezére. Nincs mese, Gyurcsány a góré, ő irányít. Apáti Bence_______________________________________________________________________________________ Paul Tillich, a XX. század egyik legkiemelkedőbb német teológusa elbeszéléseiben visszaemlékszik arra a pillanat­ra, amikor végleg szakított az emberi gonoszság társadalmi és politikai úton való megreformálásának gondolatával. Az első világháború alatt tábori lelkészként négy évet töltött a nyugati fronton, ott tapasztalta meg az öldöklés és szenve­dés minden elképzelhető vagy elképzelhetetlen formáját. Az egyik ilyen pokoli éjszakán Verdun lövészárkaiban, amikor a halottak és haldoklók közt bolyongott, a kimerültségtől el­nyomta az álom. Amikor reggel magához tért, hirtelen egy Tűrhetetlen a bűn rehabilitációja monumentális felismerés árasztotta el tudatát: „Ez itt gon­dolkodásom idealisztikus részének vége. Ebben az órában felismertem, hogy az idealizmus darabjaira hullott.” Ezek a szavak jutottak eszembe, amikor a napokban ki­robbant börtönbizniszbotrányról olvastam. Az, hogy gát­lástalan ügyvédek a társadalom kárára akarnak meggazda­godni, igazán nem újdonság, hasonló esetekről már ifjabb Plinius közel kétezer évvel ezelőtt íródott leveleiben is ol­vashatunk. Aminek viszont sokkal több figyelmet érdemes szentelnünk, az az a bizonyos ideológiai irányvonal, amely megteremti a feltételeket az ehhez hasonló jogi parazitiz­mus elharapódzásához. Ez nyújt politikai alibit az öncélúan tevékenykedő nyereséghajhászoknak, akik emberi jogi szlo­genekbe burkolódzva lékelik meg a közvagyont. Tillich visszaemlékezéseiben a XIX. századi­ német idea­lizmus azon vadhajtásaira utal, amelyek a bűnt és emberi gonoszságot csupán a társadalmi egyenlőtlenségek, a poli­tikai jogok hiányának és a gazdasági egyenlőtlenség szüle­ményének könyvelték el. Ennek megfelelően, és ez a mar­xizmus társadalomelméleteiben is kifejeződött, az emberi szenvedés okainak orvoslását gazdasági, oktatási vagy po­litikai reformokban akarták meglelni. Az emberi bűn csak az elnyomás és nélkülözés szimptómája, ennek megfelelően pedig a bűnöző nem vétkes, hanem áldozat. Az önzőséget, erkölcsi elferdüléseket, melyek bűncselekmények elköveté­sére ösztönzik az egyént, ki lehet az emberből nevelni, az egyén megváltoztatható, reformálható. Az erre alapozott haladásba vetett hitnek volt lelkes hordozója az a burzsoá­zia, amely az idealizmus naivitására támaszkodva vetette el egy új liberalizmus magvait Európában. Ennek az ideológiai tévelygésnek a romjaival szembesül Tillich Verdunben,,és állít vele később szembe egy józan keresztény etikát, amely a bűnt az ember önmagától való áthidalhatatlan elidegene­dése jelenségeként kezeli. Ez az az ideológiai áramlat, amely ma a baloldali párto­kat és a civil szervezeteket faltörő kosként használva ha­zánkat ostromolja. A közösség vagy egyének jogait súlyo­san megtipró bűnözők emberi jogait olyan módon helyezik előtérbe, amely az igazi károsultak igazságérzetét teljesen lerombolja. Maguk a bűnözők nem érdeklik őket, a céljuk inkább az, hogy a jó és gonosz közti határvonalat relativi­­zálják a maguk anyagi vagy hatalmi ambícióik céljából. Egy alapjaiban demoralizált társadalom, ahol az emberek nem hisznek az igazságszolgáltatásban, közvetlenül az ilyen po­litikai mozgalmak érdekeit szolgálják. Ez az a városi újbur­zsoázia, amely profitál egy hitevesztett társadalomból, egy identitásától megfosztott néptömegből, mert tudja, egy a sa­ját túlélését és érdekeit öntudatosan védő nép számára nincs mit nyújtaniuk, ezek szavazatait nincs esélyük megszerezni. Az emberi közösség „értékeket” elsősorban azért fogad el, hogy ezekkel egy biztonságos mindennapi életet alakítson ki magának. A liberális újburzsoázia politikai képviselete egy erős értékrendű társadalomban azonban nem tud hatéko­nyan részt venni a hatalomért és javakért folytatott küzde­lemben, ezért fordítja meg az áldozat és elkövető szerepét, részesíti előnyben egy értékteremtésre képtelen kisebbség érdekeit a társadalomépítő többséggel szemben. Elhitetik a választókkal, hogy a természetes haladás érdekében szük­séges elvetni a múltban bevált társadalom-összetartó kap­csokat, mint a nemzeti identitás vagy határaink tisztelet­ben tartatása. Meggyőzik a hitevesztett közösséget arról is, hogy az általuk elszenvedett bűntettek valójában saját ér­tékrendjük következményei, mert ez olyan kontextust ho­zott létre a bűnelkövetőknek, amelyben nem volt nekik más érvényesülési lehetőség, mintsem a szabályokat megszegve a közösség érdekeivel szemben boldogulni. Nyugat-Európában ennek a felfogásnak már beértek a gyü­mölcsei. Hogy csak az Egyesült Királyságot említsük, az utol­só öt évben annak az esélye, hogy egy bűncselekményt vád­emelés kövessen, megfeleződött, 15,5 százalékról 7,3 száza­lékra. Persze az ítélethozatalig még jó nagy százalék faragó­­dik le ebből is. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy az elköve­tett bűncselekményeknek kevesebb mint felét jelentik be a rendőrségben és a bíróságokban bizalmukat vesztett embe­rek, akkor a bűnelkövetők nagyon nagy eséllyel reményked­hetnek abban, hogy nem kell felelniük tetteikért. A liberális újburzsoázia azt is elhitette az emberek egy részével, hogy a büntetés és bűnhődés fogalmát ki kell iktatni egy modern, progresszív társadalom fogalomtárából, ugyanúgy, mint a börtönökét. A börtönöket rehabilitációs centrumokkal he­lyettesítették, vagy még inkább az úgynevezett társadalmon belül történő rehabilitációt preferálják. Ez a gyakorlatban esti szemináriumokat jelent a lehető legsúlyosabb bűncse­lekményeket elkövetőknek, ahol a már fentebb leírt idealiz­musból eredő baloldali ideológiákkal terelik a helyes irányba a mobiltelefonjaikkal szórakozó terroristákat, pedofilokat. Magyarországon a bűnözők jogainak kultusza csak elő­szele ennek a fenti destruktív folyamatnak, amely a társa­dalmi és politikai összeomlás szélére sodorta a nyugati tár­sadalmakat. Nekünk nem kell ide eljutni, itt az ideje, hogy most az egyszer okuljunk a történelemből. Nem kellene meg­várni, hogy ennek a deviáns ideológiának a vereségét a lö­vészárkokból kelljen felismerni, mint ahogy erre Tillich is kényszerült. A szerző teológus, publicista Deme Dániel___________________

Next