Magyar Nemzet, 2020. február (83. évfolyam, 27-51. szám)
2020-02-29 / 51. szám
2020. február 29., szombat :Magyar Nemzet VÉLEMÉNY 11 Gyurcsány az ellenzék karmestere Az őszödi böszmének köszönhetően a budapesti színházi életben egyre nagyobb a feszültség A héten a napnál is világosabban kiderült, hogy nincsen Gyurcsány nélküli ellenzék. Vagy, ha úgy tetszik - nem, nem tetszik -, az ellenzék által vezetett fővárost nem más, mint a krónikus isiászban szenvedő, bukott exminiszterelnök, Gyurcsány Ferenc irányítja. Akik eddig a témában csak találgattak, sötétben tapogatóztak, esetleg naiv, újszülött bárányként az ellenkezőjében reménykedtek, azokat Gy. Németh Erzsébetnek és a kulturális finanszírozás körüli ellenzéki vitákról, alkukról és zsarolásokról érkező sajtóbeszámolóknak végérvényesen és visszavonhatatlanul meg kellett győzniük. Mert nehéz nem észrevenni, hogy jelenleg azok vívják politikai és ideológiai alapon a kultúrharcukat, akik minket, jobboldaliakat vádoltak és vádolnak folyamatosan kultúrharccal. Ami azért is teljesen abszurd vád, mert amíg nemzeti, kormánypárti főpolgármester vezette a fővárost, addig a balliberális színházaknak egy hajuk szála sem görbült meg. Tarlós István ugyanis mindenféle öszszekócolási kísérletet meggátolt. Sőt! Inkább vagyonokat különített el a hajbeültetésekre. Hogy ez jó vagy rossz gyakorlat volt, azt majd az utókor, a politológusok és a színházi kritikusok eldöntik, az mindenesetre tény, a Madách téri tüntetésen nem az látszott, hogy a gesztus-kultúrpolitizálás különösebben meghatotta volna a magukat jobbnak, többnek, tehetségesebbnek gondoló liberális színházi embereket. Olyan gyűlölettel szidták az őket hosszú évekig százmilliókkal kitömő és mindentől megvédő kormánypártokat, hogy még a patkányszakértő Bangóné Borbély Ildikó is tisztelettel nézte a hörögve patkányozó, a konzervatív színházakat gyalázó performance-okat. Az meg csak a hab volt a tortán, hogy a magukat nyíltan liberálisnak és ellenzékinek mondó színészek és rendezők úgy követelték a politika kivonulását a kultúrából, hogy közülük többen is elájultak a gyönyörtől, amikor a jelenlegi főpolgármester elkezdett a színpadon beszélni. Az orbáni diktatúra alatt senyvedő ellenzéki alkotóknak persze megbocsátható, hogy nincsenek tisztában olyan alapvető dolgokkal, mint például hogy Budapestnek már ellenzéki vezetése van, mely vezetés az ellenzéki pártok politikusaiból áll, melyből meg egyenesen következik, hogy a színházak támogatásairól és pályázatairól az ellenzéki többségű közgyűlés politikusai döntenek. Megbocsátható, hiszen roppant elfoglaltak, ugyanis a Magyarországon tomboló diktatúra gyakorlatilag halálra dolgoztatja őket. A önkényt hallucinácló ellenzéki színészek egyik fellépésről sietnek a másikra, egyik sorozatból esnek másikba, szinkron szinkron hátán, a filmalap által finanszírozott nagyjátékfilmekről nem is szólva, így aztán teljesen érthető, hogy nem marad idejük a reggeli sajtó átolvasására. Szóval fura időket élünk, de ez Magyarország, a hivatásos rettegők kórusa mindig ezt a rendkívül hamis dalt szokta fújni. Ami érdekesebb, az Gyurcsány szerepe. Annak a Gyurcsánynak a szerepe, aki - mint azzal mindenki tisztában van - volt már miniszterelnök. Egy nem túl sikeres - és akkor most nagyon enyhén fogalmaztam - miniszterelnök. Aki alatt majdnem csődbe ment a gazdaság, aki miatt adósságcsapdába került és végletesen eladósodott a magyar háztartások többsége, aki a nyakunkra hozta az IMF-et és a svájcifrank-hiteleket, aki alatt a rendőrség a rendszerváltás után a legbrutálisabb módon terrorizálta a kormánya ellen tüntetőket. Az a Gyurcsány, aki nyers hazugságokkal nyerte meg a választást, aki hazudott mind az ország, mind a költségvetés állapotáról, aki tudatosan félrevezette az uniós hivatalnokokat és aki vaskordonnal vétette körbe a Kossuth teret, hogy ne lehessen tüntetni ellene - viszont miniszterelnöksége idején kitüntették a símaszkos, viperás, puskás, kardlapozós, azonosítószámokat nem hordó rendőrbűnözők parancsnokát, Gergényi Pétert. Az a Gyurcsány, aki alatt a magyar gazdaság már 2008-as a világválság előtt is szánalmasan pangott és zsugorodott, növekedés és bővülés helyett. És aki számtalan bűne ellenére, miniszterelnöksége alatt nem kapott kritikát azoktól a művészektől, akik most a kritikai színház kulturális fölényét hirdetik. Nem született akkoriban egyetlen mű sem az országot kirabló, betegesen hazudozó, látványpolitizáló, szemeket kilövető Gyurcsányról. (Persze olvasóink pontosan tudják, hogy ha a balliberálisok kormányozzák az országot, akkor a hatalom kritizálása és ellenőrzése már nem olyan fontos dolog.) Arról az emberről, aki most kihúzta magát, megmutatta, hogy bár majdnem mindenki temette, ő temetés helyett dicséretet vár, a pályán maradt, hatalma van, majd megzsarolta Karácsony Gergelyéket. Amúgy ősszocisan, gyurcsányosan. Ha a hírek igazak, márpedig nagyon úgy tűnik, hogy igazak, Gyurcsány a Szabad Térpályázattal kapcsolatban csapott az asztalra. Úgy hírlik, azt mondta, hogy Benkő Nóra DK közeli színésznőnek kell adni a színházakat, különben felmondja az ellenzéki pártok közötti együttműködési megállapodást. Valahol eközben egészen biztosan felsírt egy Pintér Béla. Mácsai Pál pedig nyugtatta. Hogy mennyire valósak az ezzel kapcsolatos pletykák, azt Gy. Németh Erzsébet bizonyította be csütörtökön. A humán területekért felelős főpolgármester-helyettes a héten másodszorra is bement az ATV-be, hogy a DK és saját bizonyítványát magyarázza. Ez a legutóbbi szereplése mutatta meg a legegyértelműbben, hogy hogyan is működik a gyakorlatban a sokféle érdek és politikai csoport által irányított ellenzéki összefogás. Pont úgy, ahogyan azt az önkormányzati választás előtt megjósoltuk. A megannyi kiskakas a szemétdombon mindig mást akar, más időben kukorékol, viszont az összes hímnemű baromfi úgy csinál, mintha ő lenne a tyúkok és a tyúkól egyedüli vezére. Ettől persze káosz és fejetlenség lesz, és az egymással való marakodás válik a legfontosabb közös foglalkozássá. Mondanám, hogy valahol szórakoztató az ellenzék harcait szemlélni, csakhogy én is Budapesten élek és dolgozom, az én életemre is hatással vannak a fővárost irányítani képtelen politikusok hatalmi játszmái. Gy. Németh Erzsébet ugyanis lényegében elismerte, hogy személyesen Gyurcsány vette a kezébe a tárgyalásokat. Ugyan hímezett-hámozott, fideszes politikusozott, de nem tagadta a Gyurcsány szerepére vonatkozó sajtóinformációkat. Ami érdekesebb, az Gyurcsány szerepe. Annak a Gyurcsánynak a szerepe, aki - mint azzal mindenki tisztában van - volt már miniszterelnök. Egy nem túl sikeres - és akkor most nagyon enyhén fogalmaztam - miniszterelnök. Aki alatt majdnem csődbe ment a gazdaság, aki miatt adósságcsapdába került és végletesen eladósodott a magyar háztartások többsége, aki a nyakunkra hozta az IMF-et és a svájcifrank-hiteleket, aki alatt a rendőrség a rendszerváltás után a legbrutálisabb módon terrorizálta a kormánya ellen tüntetőket Azt, hogy Gyurcsány Ferenc erőltette Benkő Nóra győzelmét. Ami egészen rémisztő. Nemcsak nekünk, de azoknak is, akik azt hitték, Gyurcsány megelégszik jelenlegi szerepével, és a háttérben marad. Gyurcsány személyisége erre alkalmatlan. Mindig is hatalomra, vezető szerepre vágyott, arra, hogy ő legyen az ellenzék első számú vezére. Nincs mese, Gyurcsány a góré, ő irányít. Apáti Bence_______________________________________________________________________________________ Paul Tillich, a XX. század egyik legkiemelkedőbb német teológusa elbeszéléseiben visszaemlékszik arra a pillanatra, amikor végleg szakított az emberi gonoszság társadalmi és politikai úton való megreformálásának gondolatával. Az első világháború alatt tábori lelkészként négy évet töltött a nyugati fronton, ott tapasztalta meg az öldöklés és szenvedés minden elképzelhető vagy elképzelhetetlen formáját. Az egyik ilyen pokoli éjszakán Verdun lövészárkaiban, amikor a halottak és haldoklók közt bolyongott, a kimerültségtől elnyomta az álom. Amikor reggel magához tért, hirtelen egy Tűrhetetlen a bűn rehabilitációja monumentális felismerés árasztotta el tudatát: „Ez itt gondolkodásom idealisztikus részének vége. Ebben az órában felismertem, hogy az idealizmus darabjaira hullott.” Ezek a szavak jutottak eszembe, amikor a napokban kirobbant börtönbizniszbotrányról olvastam. Az, hogy gátlástalan ügyvédek a társadalom kárára akarnak meggazdagodni, igazán nem újdonság, hasonló esetekről már ifjabb Plinius közel kétezer évvel ezelőtt íródott leveleiben is olvashatunk. Aminek viszont sokkal több figyelmet érdemes szentelnünk, az az a bizonyos ideológiai irányvonal, amely megteremti a feltételeket az ehhez hasonló jogi parazitizmus elharapódzásához. Ez nyújt politikai alibit az öncélúan tevékenykedő nyereséghajhászoknak, akik emberi jogi szlogenekbe burkolódzva lékelik meg a közvagyont. Tillich visszaemlékezéseiben a XIX. századi német idealizmus azon vadhajtásaira utal, amelyek a bűnt és emberi gonoszságot csupán a társadalmi egyenlőtlenségek, a politikai jogok hiányának és a gazdasági egyenlőtlenség szüleményének könyvelték el. Ennek megfelelően, és ez a marxizmus társadalomelméleteiben is kifejeződött, az emberi szenvedés okainak orvoslását gazdasági, oktatási vagy politikai reformokban akarták meglelni. Az emberi bűn csak az elnyomás és nélkülözés szimptómája, ennek megfelelően pedig a bűnöző nem vétkes, hanem áldozat. Az önzőséget, erkölcsi elferdüléseket, melyek bűncselekmények elkövetésére ösztönzik az egyént, ki lehet az emberből nevelni, az egyén megváltoztatható, reformálható. Az erre alapozott haladásba vetett hitnek volt lelkes hordozója az a burzsoázia, amely az idealizmus naivitására támaszkodva vetette el egy új liberalizmus magvait Európában. Ennek az ideológiai tévelygésnek a romjaival szembesül Tillich Verdunben,,és állít vele később szembe egy józan keresztény etikát, amely a bűnt az ember önmagától való áthidalhatatlan elidegenedése jelenségeként kezeli. Ez az az ideológiai áramlat, amely ma a baloldali pártokat és a civil szervezeteket faltörő kosként használva hazánkat ostromolja. A közösség vagy egyének jogait súlyosan megtipró bűnözők emberi jogait olyan módon helyezik előtérbe, amely az igazi károsultak igazságérzetét teljesen lerombolja. Maguk a bűnözők nem érdeklik őket, a céljuk inkább az, hogy a jó és gonosz közti határvonalat relativizálják a maguk anyagi vagy hatalmi ambícióik céljából. Egy alapjaiban demoralizált társadalom, ahol az emberek nem hisznek az igazságszolgáltatásban, közvetlenül az ilyen politikai mozgalmak érdekeit szolgálják. Ez az a városi újburzsoázia, amely profitál egy hitevesztett társadalomból, egy identitásától megfosztott néptömegből, mert tudja, egy a saját túlélését és érdekeit öntudatosan védő nép számára nincs mit nyújtaniuk, ezek szavazatait nincs esélyük megszerezni. Az emberi közösség „értékeket” elsősorban azért fogad el, hogy ezekkel egy biztonságos mindennapi életet alakítson ki magának. A liberális újburzsoázia politikai képviselete egy erős értékrendű társadalomban azonban nem tud hatékonyan részt venni a hatalomért és javakért folytatott küzdelemben, ezért fordítja meg az áldozat és elkövető szerepét, részesíti előnyben egy értékteremtésre képtelen kisebbség érdekeit a társadalomépítő többséggel szemben. Elhitetik a választókkal, hogy a természetes haladás érdekében szükséges elvetni a múltban bevált társadalom-összetartó kapcsokat, mint a nemzeti identitás vagy határaink tiszteletben tartatása. Meggyőzik a hitevesztett közösséget arról is, hogy az általuk elszenvedett bűntettek valójában saját értékrendjük következményei, mert ez olyan kontextust hozott létre a bűnelkövetőknek, amelyben nem volt nekik más érvényesülési lehetőség, mintsem a szabályokat megszegve a közösség érdekeivel szemben boldogulni. Nyugat-Európában ennek a felfogásnak már beértek a gyümölcsei. Hogy csak az Egyesült Királyságot említsük, az utolsó öt évben annak az esélye, hogy egy bűncselekményt vádemelés kövessen, megfeleződött, 15,5 százalékról 7,3 százalékra. Persze az ítélethozatalig még jó nagy százalék faragódik le ebből is. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy az elkövetett bűncselekményeknek kevesebb mint felét jelentik be a rendőrségben és a bíróságokban bizalmukat vesztett emberek, akkor a bűnelkövetők nagyon nagy eséllyel reménykedhetnek abban, hogy nem kell felelniük tetteikért. A liberális újburzsoázia azt is elhitette az emberek egy részével, hogy a büntetés és bűnhődés fogalmát ki kell iktatni egy modern, progresszív társadalom fogalomtárából, ugyanúgy, mint a börtönökét. A börtönöket rehabilitációs centrumokkal helyettesítették, vagy még inkább az úgynevezett társadalmon belül történő rehabilitációt preferálják. Ez a gyakorlatban esti szemináriumokat jelent a lehető legsúlyosabb bűncselekményeket elkövetőknek, ahol a már fentebb leírt idealizmusból eredő baloldali ideológiákkal terelik a helyes irányba a mobiltelefonjaikkal szórakozó terroristákat, pedofilokat. Magyarországon a bűnözők jogainak kultusza csak előszele ennek a fenti destruktív folyamatnak, amely a társadalmi és politikai összeomlás szélére sodorta a nyugati társadalmakat. Nekünk nem kell ide eljutni, itt az ideje, hogy most az egyszer okuljunk a történelemből. Nem kellene megvárni, hogy ennek a deviáns ideológiának a vereségét a lövészárkokból kelljen felismerni, mint ahogy erre Tillich is kényszerült. A szerző teológus, publicista Deme Dániel___________________