Magyar Nyelv – 55. évfolyam – 1959.

Reychman Jan: Adam Kazimierz Czartoryski herceg (1732–1824.) kéziratos jegyzetei a magyar nyelv tanulásához

ragozása, és végü­l a kell és az es­ (esik az eső) típusú személytelen igék para­digmáinak próbája. Ezek után a vagyok segédige néhány alakjának feljegyzése következik, majd újra tízegynéhány mondat a mindennapi beszédből merítve, gyakorlat céljából. Ezek a frázisok egyúttal a feljegyzett alakok illusztrálására is szol­gálhatnak. A kifejezett birtoklást jelölő ige használatára fel van jegyezve a nekem van stb. alakjának ragozása; a szenvedő alak példájára a szerettetem típusú ragozás van megadva; a nehezebb igealakok megmagyarázására a men-, jön-, ven- igék néhány paradigmáját jegyezték fel, valamennyit a folyó beszédből való példákkal illusztrálva. Ezek után az igei alakok után e füzet­ben néhány példát találunk a birtokos ragokra: battyám stb.... Ezzel a jegyzetek be is fejeződnek. Nem tudjuk, hogy ezzel befejeződött-e maga a tanulás is, vagy pedig a további jegyzetek nem maradtak fenn. Milyen értéket jelent ma ez a füzet a lengyelországi nyelvtudományi érdeklődés története szempontjából? E jegyzetek pontos analízise arra a következtetésre vezet, hogy itten Adam herceg által kezdeményezett, eléggé rendszeres magyar nyelvtanulás nyomaival van dolgunk, s ez a nyelvtanulás nem kézikönyv segítségével, hanem olyan személlyel folytatott beszélgetések és leckék alapján történt, aki a herceget bevezette a magyar nyelvtan és beszéd titkaiba. Ki lehetett a hercegnek ez a magyar nyelv tanítója? A jegy­zetek ebből a szempontból nem adnak semmiféle nyomot sem, de bizonyos következtetésekre eljuthatunk akkor, ha ezeket a jegyzeteket közelebbről megvizsgáljuk. Mikor kezdte a herceg a nyelvtanulást és milyen célból? A jegyzeteket eléggé rendszertelen helyesírással vezették, részben lengyel fonetikus, részben nem túlságosan kialakult magyar helyesírás szerint. Látni lehet, hogy a herceg feltételezett társalgópartnere rámutatott bizonyos rész­letekre, vagy ki is javította az írásbeli hibákat, de a jegyzetelés folyamán sok hiba elkerülte figyelmét. Fonetikusan van írva például: odván (adván helyett), odondu (adandó helyett), odhotondu (adhatandó helyett), hotolom (hatalom helyett), hivnok (hívnak helyett), togodne (tagadni helyett), kelneki (kell neki helyett), esraijó, mago, szolga. A paradigmáknak és a szövegeknek a többségét a magyar helyesírás alapján írták, minden esetben igyekezve a magyar helyesírás alkalmazására, mert ez a helyesírás egy egész csomó eltérést mutat, ami az akkor még uralkodó magyar helyesírási bizonytalanságra való tekintettel nemegyszer inkább általános jelenségként szerepel. A külön­böző egykorú helyesírási rendszerek alkalmazási próbáinak egymással tel­jesen ellentmondó eseteivel van dolgunk. Találkozunk itt az uralkodó helyes­írásnak megfelelő sz alkalmazásával: szerencsés, gonosz, de emellett még a beszszélendő, beszszéllyen, essik az első, lehetz, amelyek az előző magyar helyes­írási rendszereknek visszhangjai (KNTEZSA ISTVÁN, A magyar helyesírás története. Budapest, 1952.). Viszont majdnem általánosan használja a ts formát, amelyet a XVIII. századi úgynevezett protestáns helyesírás (KNIEZSA i. m. 19) alkalmazott: zsinált, micsoda, északa, zsendeség; emellett találkozunk e jegyzetekben a katolikus helyesírás alakjaival is: szerencse, megcselekedni. Helyes a gg forma (vágyták), de az ly hang visszaadásakor Ily jelentkezik, amely újból inkább csak a katolikus helyesírásnak visszhangja: valamellyik, hellyről. A v helyett helyenként w-t használ: vagytak. Bizonyos káosz ural­kodik a magánhangzó-ékezetekben is: helyes az ö használata a következő kifejezésben: beszszélendő, de egyúttal találunk medző írást is. Ugyanis az érzék írása mellett találunk helyenként más éhezést is, mint élénség. Jellemző

Next