Magyar Nyelv – 63. évfolyam – 1967.
Szó- és szólásmagyarázatok - 2
találjuk szótározva: 1800: Szívgödör, 1803: Herzgrube alatt szívgödör, szív gödre; szerepel még: Tzs., Czs., BALL., GYÖRKÖSSY (1960: szívgödör praeeordia; orv. serobiculus cordis), de nincs meg ECKHARDT SÁNDOR szótárának (1958.) hatalmas szóanyagában. Ez utóbbi tény talán arra mutat, hogy a köznyelvnek nemigen használt eleme, amit az is megerősíteni látszik, hogy az ErtSz.-ba sem vették fel, így azután a HALÁSZ ELŐD-féle szótárban (1957.) való szerepeltetése inkább hagyománynak tetszik, amit a jelentésmegadás bizonytalankodása is elárul: "Herzgrube, Magengrube' (vö. 1967: Magengrube 'gyomor-/szívgödör'). Mindenesetre kár lenne a baranyai magyar nép nyelvében — de talán másutt is — még meglevő melle kanala birtokos összetételt teljesen száműzni szókincsünkből. Megtartásra mind régiségi, mind szemléletesség értékével rászolgál. (Hasonló képszerű elnevezés a — valószínűleg tükörfordítás — sótartó 'sovány személy vállán a kulcscsontok felett látható bemélyedés': ÉrtSz.) MIKELY SÁNDOR SZÓ- ÉS SZÓLÁSMAGYARÁZATOK A szerbusz és a tegezés. 1. Ma már az egész országban járja mint bizalmas köszöntés: a szerbusz, szerbusztok, így köszöntik egymást barátok, diákok, egy munkakörben dolgozók, jó ismerősök stb. Ez a felelet a gyerekek csókolom köszönésére is. KÁLMÁN BÉLA „Latinos szavaink s-ezése" című cikkében (MNy. XLV, 282) ezt írja róla: ,,A himnusz és szervusz szavaknak története bővebb vizsgálatot kívánna. A szervusz szónál német eredetre utalhat a szerbusz alakváltozat. Az osztrák-bajor bilabiális w hangot a magyar gyakran veszi át &-vel, mint a bakter, silbak stb. esetében." Mielőtt a szerbusz történetét megvilágítanám, szükséges előbb latinos szavaink esezésének, illetőleg a latin s magyarországi ejtésének kérdését érintenem. Ez a kérdés ugyanis KÁLMÁN szerint „koránt sincs megoldva és lezárva" (i. h. 285). — KÁLMÁN felvázolja a latin jövevényszavakra vonatkozólag, hogy „noha már a XVII. században találunk nyomokat az sz-szel való ejtésre, a XVIII. század végéig szinte kivétel nélküli az s-ező, ző kiejtés . . . Kazinczy — nyilván német hatásra — az sz-ező kiejtést tartotta finomnak és választékosnak . . . Az sz-ező (erazmista) ejtés a XIX. század ötvenes éveitől kezdve lett általánossá, amikor iskoláinkban a Thun-féle rendszer a németes, klasszicizáló latin ejtést tette kötelezővé." (I. h. 281.) Ezek a megállapítások magukban helytállóak, a magyarországi szezés kialakulását azonban nem tükrözik híven. KÁLMÁN ugyanis kitűzött tárgyához képest a latinos szavakbeli s,sz ejtést vizsgálja, bár közben egyes mondatai elkerülhetetlenül a latin s magyarországi kiejtésére vonatkoznak. A kérdéshez hozzászólva, először is különbséget kell tennünk — amint ezt WALDAPFEL IMRE is következetesen megteszi „Latin jövevényszavaink »sz« hangjáról" című cikkében (MNy. XXIX, 237—40) — az iskolai vagy az egyházi latin szövegolvasás és a magyar mondatokban használt latinos szavak ejtése között. WALDAPFEL adatai és a tőlem alább következő kiegészítések és szempontok nyomán így látom a kétágú kérdésre adandó választ. Latin szöveg olvasása az iskolai és egyházi használatban, legalábbis 1800 körül, már általában sz-szel történt. Ez idő tájt a magyar beszédbe beleszőtt latin szavakat is szó elején és közepén általában sz-szel, szó végén s-sel ejtették, mint az ma is szokásos. (Az sp, st, sk hangkapcsolat e korbeli ejtése vizsgálatra vár.) A régi, meghonosodott latin jövevényszavakat természetesen minden helyzetben s-sel mondták. Serobiculus cordis van a DONÁTH- OS a BRENCSÁN-féle szótárban.