Magyar Nyelv – 85. évfolyam – 1989.
3. szám - Élő nyelv - Imre Samu: Nyelvjárási adalékok a szóvegyüléshez
feltételezése azért látszik meggyőzőbbnek — az dpac.hu: apacs elnevezések hasonlóságán túl —, mert a zunik közvetlenül az apacsok szomszédai (ez érthetővé teszi az elnevezés jelentését is !), míg a jumák jóval nyugatabbra, délnyugatabbra élnek. Érdekesebb azonban az apacsok önelnevezése: nte 'ember' vagy schis-nte 'az erdő emberei', mivel téli szállásaik vannak az erdőben (STORFER, LOKOTSCH). Nem mentes vitáktól az apacs 'vagány' (ill. 'strici, bandita') európai elterjedése sem: bár általában Victor Morrist, a „Matin" vezető újságíróját tartják az elnevezés atyjának, kortársa, a ,,Journal"-nál dolgozó Arthur Dupin elvitatta tőle az elsőséget (A. DAUZAT, Études de linguistique frangaise. Paris, 1946. 190). — Két adalék végül a ma már elavulófélben levő szó történetéhez: a kifejezés — európai értelemben — néhány évvel az első világháború előtt vált nemzetközivé, amikor egy keményen felfegyverzett banda Párizs egyik külvárosában napokon át védekezett komoly rendőri apparátussal szemben, és csak szabályszerű ostromnak adta meg magát. Amikor Közép-Európában az 1913-as nyári férfidivat visszatért a laza, szélesen nyitott inggallérhoz, ezt Magyarországon apacsgallérnak nevezték. A női divatban is létezett 1930 körül egy szakkifejezés, amely a párizsi apacs-viseletre utalt: a tarka sálat apacssálnak nevezték. (Mindkét adat forrása STORFER i. m. 28 — 9.) VÖRÖS BOLDIZSÁR ÉLŐ NYELV Nyelvjárási adalékok a szóvegyüléshez Nyelvtani szakirodalmunk a szóvegyülést (contaminatio) a ritkább szóalkotási módok közé sorolja (vö. MMNyR. 459). Ahhoz, hogy a ,,ritkább" szó tartalmát egy kissé konkrétabbá tegyem — és ezzel a szóvegyülésnek a szóalkotásunkban betöltött szerepéről is némileg árnyaltabb képünk legyen — talán érdemes megemlíteni a következő adatokat. „Nyelvjárási szókészletünk néhány szerkezeti kérdése (a magyar nyelvatlasz anyaga alapján)" című munkámhoz összeállítottam a magyar nyelvjárások atlasza 570 szótári térképlapjának a szóanyagát. Ez összesen — némi kerekítéssel — 6500 „lexikai egység" (szótári szó, szószerkezet). Ebből a szóanyagból vizsgálataim szerint kb. 5100 tekinthető belső keletkezésűnek; további bontásban: mintegy 58% összetétel és szószerkezet, kb. 38,5% képzett származék; azoknak a szavaknak a mennyisége pedig, amelyeknek keletkezésében a szóvegyülés ténye kétségtelennek tekinthető, vagy legalább többkevesebb biztonsággal valószínűsíthető, a vizsgált anyagban nem éri el a 0,3%-ot. Ezek az adatok a mai magyar nyelvjárások szókincsének egyfajta, sajátos szempontok alapján összeállított anyagából adódnak ugyan, de valószínűnek tartom, hogy mai köznyelvi szókincsünknek ilyen jellegű mutatói között is nagyjából hasonló arányok jelentkeznének. Ami viszont azt jelenti: a szóvegyülés nem is egyszerűen a „ritkább", hanem a „nagyon ritka" szóalkotási módok közé tartozik nyelvünkben. A MMNyR. szerint szóvegyülés „Akkor megy végbe, ha beszéd közben egy fogalom megnevezésére — a szóalak-felidéző mechanizmus pillanatnyi zavara folytán — két rokon vagy azonos értelmű szó egyszerre, egyforma erővel nyomul a beszélő tudatába, s ezért kimondáskor a két szó hangalakja összevegyül" (I, 465). A továbbiakban utal a nyelvtan természetesen arra is, hogy ennek az alkalmi jellegű „közlési zavar"-nak a lexikális produktumai esetenként szociális érvényűvé, a szókincs stabil elemeivé válhatnak. Elfogadva a MMNyR.-nek a szóvegyülés okaira és lefolyására adott magyarázatát, annak eldöntésében, hogy egy nyelvi értékű hangsor keletkezhetett-e szóvegyüléssel.