Magyar Nyelv – 92. évfolyam – 1996.
1. szám - Tolcsvai Nagy Gábor: Stílus, norma, cselekvés
DURFT, Das Muster im Kopf? Zur Rolle von Wissen und Denken bei der Konstitution interaktiver Muster. In: W. KALLMEYER (Hg.), Kommunikationstypologie. Handlungsmuster, Textsorten, Situationstypen. Schwann, Düsseldorf, 1986. 92—116), a cselekvéselméletről pedig alább lesz szó. A SPILLNER szerkesztette „Methoden der Stilanalyse" c. kötetben (Narr, Tübingen) 1984-ben még szükségesnek látszott indokolni a stílusértelmezés pragmatikai alapjait. Az ottani tanulmányok sorában így tett BARBARA SANDIG vagy BIRGIT STOLT. SANDIG 1986-ban megjelent német stilisztikája hasonlóképpen cselekedett (Stilistik der deutschen Sprache. Walter de Gruyter. Magyarul részletek: Helikon 1995/3: 306—33). Ezzel egyidőben a stílusfogalom kultúr- és szellemtudományi bemutatását is olvashattuk, elsősorban a konstanzi irodalom- és társadalomelméleti iskola értelmezésében, amelyben a stílus a történeti jellegű társadalom és kultúra részeként, annak szimbolikus megnyilvánulásaként jelenik meg (H. U. GUMBRECHT, L. K. PFEIFFER (Hg.), Stil. Geschichten und Funktionen eines kulturwissenschaftlichen Diskurselements. Suhrkamp, Frankfurt, 1986.). Az angolszász nyelvterületen a HALLIDAY-féle szisztémikus nyelvtan által kidolgozott regiszterelmélet már a hetvenes években természetes mozdulattal vonta be a nyelvet mint viselkedést a vizsgálatok körébe (vö. pl. M. A. K. HALLIDAY, Language as a Social Semiotic. The Social Interpretation of Language and Meaning. University Park Press, London, 1978.). A változás nemcsak a pragmatikai fordulat bekövetkeztét mutatja a stilisztikában, a stíluselméletben, hanem vele együtt a kartéziánus nyelvfelfogás dominanciájától a humboldtiánus nyelvfelfogás dominanciája felé fordulást is. Az Institut für Deutsche Sprache 1994. évi stíluskonferenciáján már nem kellett a pragmatikai nézőpontot indokolni, annak szükségszerűségét ott már mindenki belátta (vö. GERHARD STICKEL (Hg.), Stilfragen. Walter de Gruyter. Berlin, New York, 1995.). SANDIG e konferencia idén nyáron megjelent kötetében a stíluskutatás tendenciáit, kutatási területeit a következő pontokban sorolja föl, vagyis szerinte a következő elkülöníthető tartományokban folyik stíluskutatás: 1. a stílus nemcsak a szövegek, hanem a beszéd stílusa is; 2. a stílus a szövegek vagy beszédek használati összefüggéseivel (szituáció, cselekvés) van kapcsolatban, így viszonyfenomén; 3. a stílus a kontextussal függ össze (a stílust a szituatív kontextus határozza meg, vagy a stílus kontextust állít elő, vagy a nyelvi megnyilatkozások behelyezése a gyakorlati együttműködésbe meghatározott stílustulajdonságokhoz vezet); 4. a stílus a beszéd során interaktívan létrehozott értelem; 5. az etnometodológiai társalgáselemzés a társadalmi mintákat vagy a használat aspektusait elemzi; 6. a LABOV által elindított szociostilisztika a társadalmi kategorizálás közvetítőjeként szemléli a stílust; 7. ideológia és stílus kapcsolatának vizsgálata; 8. a retorika stilisztikai relevanciája; 9. irodalmi szövegek stíluselemzése; 10. szaknyelvi stílus kutatása; 11. a stilisztikai cselekvésminta vizsgálata; 12. stílusprodukció és stílusrecepció modellálása; 13. stílusváltozás kutatása; 14. a stílus mint strukturálisan szintetikus jelenség; 15. a stíluselem mint nagyobb egységek része; 16. a stílus mint a nyelvi és nem nyelvi jelek összjátéka; 17. interkulturális kommunikáció és stílus; 18. metodológiailag az (össze)hasonlítás lett mára a központi módszer; 19. a stílus mind a kompetencia, mind a performancia leírásának tárgya (BARBARA SANDIG, Tenderen der linguistischen Stilforschung. In: STICKEL (Hg.), Stilfragen 26—61; a hivatkozott rész: 33—40). Az iménti SANDIG-idézet egyúttal azt is bizonyítja, amit ANDEREGG már 1977-ben határozottan megfogalmazott: a stílus fenoménjét több különböző szempontból meg lehet közelíteni, s mindegyik megközelítés hozzájárul a fogalom kifejtéséhez (JOHANNES ANDEREGG, Irodalomtudományi stíluselmélet [Részletek], Helikon 1995/3: 232—51). Ezúttal a norma és a cselekvés lesz az a két szempont, ami kijelöli közeledési irányunkat. A magyar nyelvészeti szakirodalomban PÉTER MIHÁLY ismerte föl legkorábban a