Magyar Nyelvőr – 81. évfolyam – 1957.
T. Lovas Rózsa. Csokonai Vitéz Mihály: A boldogság
És csókolódva tréfál, mégis képet ad róla. Érezzük, hogy Lilla igazi rokokó múzsa, csupa vidám elevenség, csupa ingerlő báj. Persze nem afféle kendőzött bécsi dáma, akinek ütemre mért gráciája is a divat remeke. Inkább kissé vidéki, polgári múzsa, akinél nem ideges kacérság, hanem egészséges életvágy fűti a csókos játékot. Ám a szerelmesek danolgatását nem szabad tanulatlan, kezdetleges nótázásnak képzelnünk. Hogy Lilla zeneértő volt, azt Csokonainak A muzsikáló szépség című költeménye is elárulja, maga a költő szintén tanult zenét. (Kevéssel halála előtt zongorát kért kölcsön egyik ismerősétől, hogy saját versei közül megzenésíthessen néhányat.) Egy pillanatra talán megtéveszthetne bennünket a danolgat szóalak, melynek ma már van némi tájszó jellege, vidékies íze. De a vers keletkezésének idején még irodalmi szóalak volt, s így művészi éneklésre is vonatkozhatott. — A költő és Lilla kettőséhez még valaki csatlakozik — hogy teljes legyen a rokokó kép —, s ez a Lilla barna szép hajával (már megint a jelzők fordított rendje!) játszó könnyű kicsi szél, Zefir. Kissé már elcsépelt mitológiai alak lenne ez, ha Zefirus-nak neveznék, mint a nehézkesebb deákos poéták verseiben (vö. NyK. 50 : 439— 50). Ám Csokonai az akkor új, rövidült, franciás-bécsies szóalakot használja, s ezzel megfiatalodik, maivá lesz, odaülik kettőjük társaságába az apró istenség. Az a kép, melyet a költemény első mondatából s egyszersmind első zárt szerkezeti egységéből kapunk, csupa gondtalan nyugalom, s mégis tele van az édes, szerelmes játék finom mozgalmasságával. A két hajdani szeretőkből áradó csókos, dalos ritmust átveszi és teltebbé teszi Zefir szelíd játéka, s a Lilla muzsikáló nevét körülsimogató sorok lágy hangjainak, változatos magánhangzóinak zenéjét halkan kísérik a Zefirről szóló sorok s, száz hangjai. És hogy a kép nagyon él, s az irodalomtörténet halhatatlanságában sem fakult el, az nem utolsósorban a jelen idejű igei állítmányoktól is függ, melyek egy soha el nem múló most-hoz kapcsolják a rég letűnteket. A következő szerkezeti egység szintén egyetlen mondat, s tökéletes összhangban az első mondattal, szintén hét sorra terjed. Itt tovább alakul az idilli kép, s mégis valami új kezdődik : Csokonai áttér a találkának azokra a kellékeire, amelyek nélkül a megrajzolt kép ugyan idill volna, de nem anakreoni dal. S hogy az élettelen dolgok leírásával ne merevedjék mozdulatlanná a kép, még mindig a költő marad a főszemély, a cselekvő : azt mondja el, hogyan készítette elő ezt a vidám együttlétet. (A mozgást, a cselekvést most a múlt idejű igei állítmányok érzékeltetik!) Anakreon barátja először is borról gondoskodott. A kert zöld gyepére — s nem is akármilyen gyepre, hanem gondozott gyepágy-rs — egy üveg bort tett. Azaz nem is bor volt ez, hanem borocska, hiszen Anakreon hívei ezzel a becéző szóval illetik a nyájas gondűzőt. És helyet kap a képben a rózsa is (mint éppen Csokonaitól tudjuk, ez is anakreoni rekvizitum), csakhogy a gyenge rózsaszál itt tündéri trouvaille-jal boros palack dugójaként szerepel. Szó ugyan nem esik róla, de aki a költő leírása nyomán átéli a jelenetet, tudja, mi történhetett: a zöld gyepágy fűrengetegében szőrén-szálán elveszett a dugó, s Csokonai játékos és költői ötlettel egy rózsabimbóval pótolta. A gyenge rózsaszál ugyanis alig nyílt rózsát, rózsabimbót jelent, s divatos kifejezése a kor költői nyelvének (vö. MNy. 33 : 23). "Egy kicsit sajnálkozva érezzük, hogy a be (is)csináltam állítmány a dalocska keletkezése óta eltelt több mint másfél évszázad óta e jelentésében elavult. A szó jelentése és hangulata azóta erősen megváltozott, s ez a vers olvasásakor esetleg zavarja a nyelvtörténetben járatlan olvasót. Ezt a csöppnyi hangulati zökkenőt azonban, melyért nem a költő, hanem