Magyar Paizs, 1913 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1913-01-02 / 1. szám

XIV. év. Sift Öetési M . Sf7 évre 4 kor 04 f Fél ám 2 fcor 04 f flagytéra 1 kor. 04 f ágya* Káa 8 fillér. Zaí»ee@r*eeg, 1913. január 2 Hirdetések dija megegyezés szerint Nyilttár sora 1 kor Szerkesztőség kiadóvalal : Wlasics-ntcM 8, Munkatársak =­­ f LE JSTGTBL F .E E, El IN" O­Z­B­O­S­S é J^ TT <3- "2" ö RQ S" kap u­ajdonos. Buerk­eszti Z. üoz?-^7­áliIhL Lajos MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE A közelgő újév. Könnyű elbúcsúzni az öreg esztendőtől és igazán nem valami babonás félelemmel irjuk ki az 1913-ik esztendőt, mert azt hisszük, hogy sokkal jobb lesz, mint a­melyiktől most búcsúzunk. Mintha máris derűsebben köszön­tene ránk: azok a sötét felhők, a­melyek hónapok óta hazánk ege fölött kóvályognak, mintha oszladoznának. A diplomaták szándé­kainak csalafinta fordulóit mi átlagos, józan gondolkozású emberek világosan nem láthat­juk, de ha igazak azok a hírek, amelyek a londoni követi értekezletről kiadattak, azt hisszük, jogunk van remélni, hogy az 1913-ik esztendőben nem lesz háború. Mert mi is volt eddig a casus belli ? A Prohászka priz­reni konzul megsértése és az adriai kikötő. Az elsőről már tájékoztatott a külögyminiszer hogy ebben a monarkia elégtételt kapott. Marad az adriai kikötő. De ebben is a szerbek békésebb búrokat pengetnek. Ezek szerint ez sem ok már többé a háborúra. Csakhogy az a kérdés, váljon e hangoztatott sérelmek voltak e a háborúra ingerlés és készülődés igaz motívumai? Nincs e rejtett ok? De ne fessük falra az ördögöt, örül­jünk, hogy a béke angyala, habár homályos kontúrokban, az uj esztendő első napján mutatkozik; e háborús készülődések igazol­ják, hogy az emberiség legfőbb áldása mégis csak a béke. Ha a béke és Isten áldása meglesz, akkor a többit az emberi szorgalom és igyekezet megteremti és boldog uj esztendő virrad ránk. Erre a boldog uj esztendőre szükség van. A destrukczió minden társadalmi rétege­ben mutatkozik. Kielégithetlen vágyak egy­másra való féltékenység alakjában. Közéle­tünknek a ránk következő esztendőben nyugvó­pontot kell érnie, mert a további feszültsé­get nem bírjuk. De nyugvó­pontra kell érni közéletünknek azért is, hogy a nemzetet megalapozó választójogi törvény rázkódtatás nélkül átjusson a gyakorlati életbe. Nagyon jót kívánunk a ránk következő esztendőre, mikor azt kívánjuk : Magyarok! Értsük meg egymást! Ne keressük azt, ami elválaszt, hanem azt, ami egyesít. Nekünk nemzeti mivoltunkat féltékenyen kell ápolnunk és őriznünk. Az első szempont, a­melyet a nemzet­alapozó javaslattól várunk: a sokat emlegetett magyar szupremácziának meg­óvása. Mindenki ellenünk, a­ki nagy jog­elv, a szavazat jog minél szélesebb kiter­jesztésének keretén belül nemzeti mivoltunkat veszélyeztető módon akarná ezt a nagy jog­elvet érvényesíteni. 1913 esztendőre vár, hogy a régen követelt és közállapotainkat feszítő kérdés megoldassék és közéletünk nyugvópontra jusson. De a­míg egyrészt tévedés azt gondolni, hogy nyugvópontra juthatunk, ha a reform kerete a nemzeti védelem jogos követeléseinek határáig nem ér, éppen olyan balfogás azt hinni, hogy a magyar valaha felüljön világpolgári jelszavak­nak és önmagát megölje, vagy megölni akarja. Ha semmi másban, de most igazán szükség volna az egyeztető pártközi tanácskozásokra. Ne vigyünk a jövő esztendőre a közéletbe új izgató anyagot. Magyarok! Egyesüljünk nemzetünk naggyá tételére. A nemzeti fejlődésben, a haza történeté­ben nevezetes esztendő lesz mindig 1913. És elhatározásunktól függ, hogy okos előre­látó hazafiaknak, vagy bátor hebehurgya nemzetét megásó kornak bélyegezzék ezt az időt és ennek fiait. Bízó hittel és reménnyel tekintünk az uj esztendő elé, hogy mindazokra, kikre a haza sorsának irányítása vár, bölcsességgel és szent hazaszeretettel fogják a nagy kérdést fontolóra venni és benne határozni. Boldog uj esztendőt a magyarnak! V. L. Az uj év napján. Irta: Mezőssy Béla. Az uj év első napján nem tudok jobbat kívánni, mint azt, hogy valahogy olyan ne legyen az uj esztendő is, mint a régi volt. Nagyon is éreztük az Úristen büntető kezét felettünk. Szép reménnyel, dus aratással kecsegtető áldás helyett: mindent elrothasztó amelyek szinte özönvíznek is beillettek, esők. És ennek nyomán pusztulás, keserűség, szegény­ség mindenütt. Aggódva leste, remegve várta mindenki a holnapot, váljon nem fog-é egy gazdaságilag, anyagilag annyira válságos, ínséges esztendő nyomora mellé még egy háború rettenetes csapása is reánk nehezedni? Én az első percztől kezdve rendíthetetle­nül bíztam abban, tudtam, hogy nem lesz háború! A legszörnyűbb hírek, a világ min­den részéről összefutó sürgönyök zaja, királyok, császárok és hű szolgáik kardcsör­tetése, fenyegetődzése egy pillanatig se zavart nekünk meg abban az erős hitemben, hogy nincs semmi elfogadható indokunk egy rettenetes pusztítás és vérontás borzal­maiba belesodródni. Az újév első reggelén a béke galambjá­nak szárnycsapkodását örömtelen, repeső szívvel hallgatom. Aggódó szülők, kiknek egyetlen reményük ott áll a messze távolban Holtrafáradt testét húzza botorkálva. Kínjában a havat s fagyos rögöt rágja. Csattog, habzik, nyelvét veresre harapja. Nem enged a vihar: bugva-bug haragja. Most megáll. A fejét felüti, felérez! Mily isteni szimat! Orcsiklandó, kéjes! A vaksötétségben bolyongónak a fény: Éhen veszendőnek az utolsó remény. Neki iramodik. Az ina hogy feszül! Rúgja a sik havát erős kegyetlenül. Vér! Vér! Itt is..! Ott is ..! Életmentő tudat. Szökell, ugrál bohón! Örömében ugat! Vércseppek a tyavon­. Kidobták, Kirúgták mint a hitvány ebet. Pedig mi a bűne? — Ha ugyan vétkezett? — Hogy védte rossz szótól egy lány becsületét, Aki néki minden! éltető nap! A lét!? Borgőzös szóbeszéd ócsmán özönére kiállott küzdeni bicskaéllel érte. Hej az aczélpenge öntestébe vágott. Vad vérbe borulni látta a világot. * * * A korcsmaudvaron, a fehér, friss havon Hunyó élte éled. Vad kaczaj mögötte, vérrózsák körötte — A tüdeje vérzett. Kicsi fehér ház van a szomszéd határban Arra viszi vágya. Ismerős az ujja, — a lelke megfutja — Talán utoljára. Kicsi rácsos ablak meg, megkoczogtatlak. Kihajlik egy rózsa. Hókeble hogy dobog, hólelke hogy zokog A bucsuzószóra. Pillámat csókold fel! Elesem, karolj fel! Úgy érzem, itt a vég. Forró csókod, élet! Hulló könnyed éget! Oh halál! Ne! Ne még! A tüdeje hörög, a habzó vércsöppök Cseppje, cseppre hull. «Te hatalmas Isten! Ne hagyj vesznem itt el b — Zug a szél vadul ! «Itt a végső óra! Csak egy rövid szóra Juthassak oda!» Ahogy kifér torkán, bőg a veszett orkán. Örült orgona ! Itt a rácsos ablak! Meg-megkoczogtatlak . . . Nem hajlik ki rózsa. Hókebel nem dobog, hőlélek nem zokog A búcsúzó szóra! Ott benn kézfogás van, veszett vigasságban Hegedű sir ... . nóta . . . A vérzett vad hördül, az eszterhés zördül. Fellobog a csóva. Hattyúlelken az első bűnös gondolat: Künn a fehér hómazőn sötét folt szalad. Meg-megáll, feljajong vészes vonítása, Kósza fenevadja éhség gyötri, bántja. Kínzó a nagy hideg, baj­­ kínzóbb az éhség. A nagy pusztaságon nincs sehol reménység. Az erdő, az erdő nem nyújt eleséget, Künn a puszta síkon beléfagy az élet. Elhullajtott rózsák! Sorban a vércseppek!­­­Vétlenül a sebzett árulói lasztek! Már tudja a vadja : cseppről cseppre csapáz. Szemeiben lobog a vad, kutató láz! Ott kúszik nyomában, mint árnyék a fénynek Nesztelen! — Lábai tán földet sem érnek. Az éhség biztatja, a gyávaság tartja! Várd ki a halálát! Akkor rajta! rajta! . . . Elérlek a házig. Méláznak a zenén Reménylő vad meg a reményt vesztett legény. Most gyul ki az eresz, a tető is lángol . . . Millió tűzcsillag repkedve világol.

Next