Magyar Polgár, 1869. július-december (3. évfolyam, 77-154. szám)

1869-07-02 / 77. szám

rok örök aljunkat aluszszák a nélkül, hogy egy árva fakereszt, vagy sirkó jelelné hantjaikat. A­mint az utazó Fejérvárról a zalathnai utón menve, Sárdhoz közeledik, a helység bemenetelé­nél balkézre emelkedik egy marhák által összeta­­padott, sertésektől feltúrt halom, itt fekszik 82 fel­áldozott polgára e honnak, köztük Benedek Jó­zsef, az egykori erélyes megyei főbíró, S­z­ö­rr­ö­s­i Elek, szolgabiró, Pál­fi Zsigmond, táblabíró 18 éves leányával, ki apját nyakon ölelve, fogta fel a gyilkoló golyót; ott a soha senkinek nem vé­tett 80 éves Sárdi László, két már hivatalban állt Zsigmond és József fiaival, az utóbbinak két öt és 7 éves gyermekeivel, Sándor József, ref. pap.’K­ádár László, gróf Eszterházi gazdatisztje, három derék, jobb s szebb halálra méltó fiatal s többen. • Sárdról egyenesen kihajtva, érjük Magyar- Igen mezővárost, ennek déli szélén áll a csendőri laktanya, melynek kertje fenekében egy más ha­lom van, alatta 220 áldozat, ur, mesterember és paraszt, köztük Kis Sámuel, megyei pénztárnok, Décsei Elek, Koncz Zsigmond, Viski Pál, Tóth András, Alsó-Fehér megyének leggaz­dagabb nemes embere, ki pályáját tiszttartóságon kezdvén, 1848-ban már magának volt 6 tiszttar­tója; de hány szegény során mesterember, szellemi­­vel, kik távol a politikától, véres verejtékkel ke­resték kenyerüket, és semmi egyéb hibájuk, mint­hogy magyarok voltak, lettek áldozatai könnyen hivőségüknek, az ellenfél bár hittel pecsételt béke­nyilatkozata megszegésének. Utazzunk tovább. Ke­let felé a csinált utón menve, érjük Magyarboros- Bocsárd határát s különösen az úgynevezett Vásár­padot, ott van, kívülről alig ismerhetőleg, eltemet­ve 50 bocsárdi magyar, mindazon napon meggyil­kolva s eltemetve a felbőszült nép által. Ott fek­szik n.­enyedi tudós tanár Péter­fi László; itt Ács András, gazdag ref. pap, kántorjával, egy­házfiával, s több nemes és paraszt ember. Bocsár­­don túl éljük Krakkót; a faluhoz nem messze egy árok mellett láthatni egy alig kiemelkedő halmocs­kát, ott aluszsza örök álmát­­, senkivel sem ver­sengő és Sárdról elmenekült, de itt lengyalt zsidó. Nem messze ettől, Krakkó helységnek délnyugati végén a k. állami gyümölcsös kert végében egy mélyedés tűnik elő, ezen gödörbe van temetve 297 áldozat, a 70 éves paraszt születésű Tibori Mihály­­tól kezdve, le egy 8 napos csecsemőig, krakkóiak és benedekiek, magyarok és zsidók közösen. Vég­re mind keletnek tartva, közeledünk Benedek mező­városhoz, melynek szomszédságában, az úgyneve­zett nagy árokban nyugszik 80-ig való, két férfi, a többi asszony és gyermek, kiket 1849. január 17- ikén az enyedi pusztításról, Isztráti Nikolai vezérükkel, visszatért kanibálok, rejtekükből, több­nyire az unitus papi telekről, kihurczoltak a azon árok szélén fejsze, lándzsa sujtásokkal megöltek. A gyilkolás napja az ó naptár szerinti vízkereszt volt, a pap kíséretével járt a kereszttel, papi or­­nátusban az utczán, a lándzsa , vasvillavéggel az áldozatra kényszerített nősereg, eget hasogató jaj­gatással, térdre hullva rimánkodott a megváltás je­lét kezében tartó papnak a megszabadításért, kinek kezei közt volt az ártatlanoknak kevés pénzük és pénzzé tehető csekély drágaságuk letéve; de a pap mentegetődzött egyházi foglalatosságával, nem tett semmit. Később Istrati Nikolai, Fejérvár egyetlen őrangyala, hadi biztos Horst által befogatván töb­­bedmagával, ezek félévig Fehérvártt voltak, szaba­don jártak, s végre elbocsáttattak, a betegség vagy lelkiismeret furdalása által meghatálozott papnak két fia pedig az 1850-es években a magyar na­gyok pénzén alapított n.-szebeni árvaintézetben ne­vehetett. íme 6 gyászos ravatal, mint mondám, ártat­lanul feláldozott honfiaink sirhalmai, bár sokaknak gazdag vagy tehetséges utódai élnek ma is, még egy igénytelen fejfával sincs megjelelve, vagy más kegyeleti emlékkel örökítve! Menthetik magukat a Bach-korszakkal, midőn ilyest véghezvinni tiltva lett volna, de ez nem mentség; folyamodhattak volna az 1852-ben itt átutazó császárhoz, ki bizonyosan az utódok kegyeletes szándékát nem ellenzette volna, íme a derék fejérvári ref. pap, Elekes Károly me­részelt felszólalni a zalathnai legyilkoltak 200 ár­váiért, s a kegyes fejedelem nem csak figyelmete­­sen kihallgatta a kötelességét oly híven szeme előtt tartó papot, sőt a folyamodás gyászos körülményei­ről magát felvilágosittatván, az árvákra nézt intéz­kedni kegyeskedett. De vájjon bár 1861 tól kezd­ve, avagy 1866 on innét tettek-e valamely intézke­dést? Szólhatnék egy két szót Enyed városához is, de szóljon az ottani rideg vakolatlan fal, s a már kiszáradt szomorú fűz, mint jelképe az utódok részvétlenségének, minden kegyelet kihaltának.... Uraim! én a midőn Önökhöz szólok, kiknek szü­lei, vérei nyugosznak a nyomoru hantok alatt, ko­ránt sem szándékom más háza előtt söpörni, fájt nekem akkor, midőn egykori véreim borzasztó ese­tükről értesültem, fájni kell annak is, midőn em­lékkő nélkül látom annyi sok derék és munkás honfiaink sirhalmait, mi még a legnyomorultabb viskó lakójától sincs megtagadva. Másfelől önök, román urak, ne vegyék nyilatkozatomat kihívásul, vagy sértésül; én nagyra becsülöm a román nem­zetet, tudom azt, hogy az Európa történetkönyvébe már rég beírt gyászos események alkalmával ők csak vasfogó voltak a kovács kezeiben, és hogy létezik az emberben felingerlett percze alatt bizo­nyos elragadtatás, midőn az indulat heve elnyomja az ész uralmát, de eljö a pillanat, hol előbbi heve csilapul, s az ész ismét előbbi befolyásához jut. S valamint az egykor mélyen sértett magyarság rég feledte oly derék és munkás fiainak lemészárlását, igyekezzenek önök is illő megbánással az engesz­telő jobbot nyújtani e bou boldogságára, felvirá­­gozására és a testvériesség megalapítására. A Színészet Maros-Vásárhelyt. (Június 26.) Városunkban a színi előadások sora fenaka­­dás nélkül tovább foly. Hála a Fehérvári szorgal­matoskodásának, alig van nap, melyen szinlapok ne tarkálnának az utczasarkokon. Az előadások sorozati rendét szem előtt tartva elsőben is „Aeso­­pus a mese királyit illeti a szó. E darabot,’’mely­nek meséje, már csak azért is, hogy a régi kor­ban játszik, sok tekintetben érdekes s hozzátudva még, hogy fejlésében a figyelmet folytonos feszült­ségben tudja tartani, s minden habozás nélkül életrevaló vígjátéknak mondhatjuk. A czímszerep­­pel Prielle próbálkozott meg s voltak is egyes je­lenetei, melyek meglehetősen sikerültek, de egész játékát tekintve a legnagyobb kedvezéssel sem mondhatnék olyannak, mely még kívánni valót ne hagyott volna maga után. Az akadozó Aesopot tűrhetően eltalálta, de midőn találkozik a tudós leányával, kit első pillanatra halálosan megszeret­sz. Apollótól nyelvet kérve, mit az egyszerre még­is ad s az akadozást hirtelen levetkőzve • megin­dúl ajkán az ékes beszéd árja­­ ezen fel 6 rsr*mw 'ey Mki 4.1 “­ beszédnek, hogy a belső indulat, az érzelem le­het kíván ugyan, a mennyiben egy a­z a­­ leány látása, az egyszerre fellobbam aJ1°ZÓt a akadozás levetkezhetése feletti ■ erelem a az düvé tebet,­­ de nem ér­­én é­k be"zé­ben Priellet a színpadon otth “ ^ KUlüQ' s mondhatni néha a sz^szekh'*88^’ DJag0n k­rtág­azi­észekbeni keresetlenség is * társulat egyik ki,i több em­ellt ha„Tabillé (tudós leánya) a kedélyes, életes leánykát nem színeié elég híven: a komoly leányt már, kinek szivét tiltott szerelem bántja, emészti, jobban elta­lálta. A sikerük­et legjobban megközelítő azon je­lenet, midőn Aesop rabszolga előtt elfojtani akart szerelmét, egy önkénytelen kéznyújtással eláruló Kassainénak több hivatása van drámai mint vígjá­téki szerepekre. A komoly, szenvedélyes szerepek dlenek neki, míg a könnyelmű, fecsegő, léha sze­repekben csak sántikál. Kassainéban mint az ed­digiekből következtethetni a színpad nyerni fog, ha szorgalma nem veszt kitartásából, mert minden játékán tanulmány látszik, s ezt annyival inkább jósolhatjuk, mert azon szerepeket, melyeket eddig láttunk tőle, a­mint halljuk csak másodszor játszta. Fehérváriné tűnt ki leginkább e darabban az ér­zelgős vén leány szerepében.*) Az előadást, álta­lán, közepesnek mondhatni. Úgyszintén „Ernáni“ opera sem adatott nagyobb sikerrel. „Deborah“­­ban a czímszerep jó kezekbe volt téve, mert Kassa­­iné, modhatni, jó Deborah mind alakját mind ala­kítását tekintve. Csak kár volt, hogy a meglehe­tősen folyt előadásnak, szinte a végén, Danet Ni­na roszulléte miatt félbe kellett szakadnia. „A miniszterelnök bálja“ vígjáték előadása sem állt alul­a közepesen. Fehérváriné (Kovácsné) kielégí­­tőleg alakító a nagyobbak barátságáért semmi, ál­dozatot nem kímélő bii nőt. Erdélyi a fösvény tanácsnokot játszta, mint mindenkor úgy most is nagy pathoszszal szavalva szerepét. Játékán eröl­­t­­etettség vonult végig. Midőn tudtára esik, hogy a miniszterelnöki meghívó tévedésből került hozzá *) Trundusi-ban , egy hasonnevű miniszteri tanácsos helyett, ezen jelenetnél a szégyenes meghökkenést legkevésbé találta el. Prielle (Tollagi) elég jól beletalálta ma­gát ügyességet igénylő szerepébe. Az előadás ha­tályára nem kis befolyással volt a darab meséjé­nek érdekessége, annyival inkább, hogy a jelen korból, a legközelebbi időből van véve, és pedig a jelenkor egyik félszeg kinövése kigúnyolva ben­ne, a minden akadályon keresztül rohanni kész nagyok barátsága utáni vágyódás. A „szép Ga­­lathea“ operette, mely az előbbivel egy estén ada­tott, előadása sem mérhető magasb mértékkel az előbbinél. Gerecsné (Galathea) jó szoboralakot mu­tatott merev állásában hófehér fürtökkel fején, de a szobor megelevenülés jelenetét elejtette; a kez­det nem volt rosz, de aztán elhamarkodta, a me­rev szobor igen hirtelen könnyen mozgó leánynyá változott.*) Prielle (Pigmaleon) hasonlókép a szo­bor megeleven­ülésének­ jelenetét ejtette el, nem fejezte ki eléggé a­z a nagy csodálatot s az ezzel vegyült örömet, mely e jelenetnél Pigmaleonban kell hogy támadjon. „Dalma“ előadása, mely Kas­sainé jutalmául adatott, sokak tetszését megnyerte. Azonban láttuk sikerültebben előadni e drámát s jobb Dalmát Kassainénál, kinek játékát majdnem kezdettől végig némi eröltetesség kísérte. Dal­ma egyik a nehezebb és művészibb szerepek közü­l melyet jól alakítani sokszoros tanulmány és gyakorlat után lehet. Ámbár Kassainénak játéka tanulmányt mutatott, mégis eszünkbe juttató, hogy jó Dalma nem m­inden bokorban terem. Erdélyit *) A főkérdés az, hogy couplettjei mennyire sikerültek. Gerecsnánek Galathea hálás szerepe szokott lenni Szerk. Egy főispán, kit „saját kérésére“ felmentenek tisztségétől. . Urmb’s, junius 20. Mióta Láday főispán ur megyénket elhagyta, majdnem minden nap találkozunk, hírlapjainkban, valamely Felső Fehér megyét lealázó, scandaleuse jelenet leírásával. Ki idézte elő azon páratlan és elkeseredett gyűlölséget, mely nem csak ilynemű jeleneteket szül, hanem még megyénk bizottmányát is két tá­borba osztja? Ki oka főleg az utolsó bizottmányi gyűlésen történt botránynak, mely megyénket vég­legesen prostituálta? Ezek azon kérdések, melyekhez többé hozzá­szólni nem lehet, mivel a közvélemény úgy, mint a magas kormány intézkedései már megjegyezte azon személyt, mely képes volt egy év alatt egy nyugalmas és boldog megyét felforgatni. A középosztály, melynek igénytelen tagja lenni szerencsém van, óvakodnék is azon vitákban résztvenni, melynek következményeit talán legin­kább érezte, de a­melyekben részt eddig elé nem vett. Hanem annál nagyobb örömmel ragadom meg nézeteink tolmácsolására az alkalmat, melyet azon biztos és belkerületünkben nagy örömmel fogadott hir nyújt, mely szerint gróf Haller Ferencz, saját kérésére, főispáni állásától felmentetvén, a meg­ürült Főispáni szék betöltése iránt a kormány már érintkezésbe is tette volna magát, megyénkben úgy, mint a szomszéd Háromszéken egyaránt közszere­tet- és tiszteletben álló Lázár Mihály úrral. Mi nem érthetünk egyet azokkal, kik teleto­­rokkal kiáltják : „gr. Hallert a kormány elbocsá­totta bizonyos criminális keresetben tett felfedezé­sek után.“ Épp oly kevéssé adunk hitelt azon hír­nek, hogy gróf Hallert a kormány elbocsátotta, mi­vel a főispánok vonakodnak gróf Hallerrel tovább szolgálni. Mi gróf Haller Ferencz lemondásában csak újabb jelét látjuk hazafiságának, mert ha világo­san be is bizonyult az, hogy gr. Haller a megye bizalmát soha sem bírta, sőt még azon bizonyos kis pártot is elvesztette, mely eddigelé a csend­őrökkel egyetemben­ egyedüli támaszát képezte. Habár tény is, hogy utolsó időkben gr. Hal­ler Ferencz családi és privát ügyei úgy annyira aggasztó characterrel és különös színben tűntek fel, hogy egész figyelmét és tevékenységét igény­lik is; mégis csak hazafiságának tulajdonítható, hogy gr. Haller meggyőződvén arról, hogy me­gyénkben a nyugalom elnöksége alatt soha sem volna helyreállítható, főispáni állásáról­ lemondása által helyet nyitott azon embernek, ki egyedül ké­pes zaklatott megyénkben a nyugalmat véglegesen helyreállítani. Mely hazafias lépése után gr. Haller meg le­het győződve, hogy a nagy középosztály hálája kisörendi falusi magányába, annál inkább, mivel köztudomású, mennyi önlegyőzésbe került ezen le­mondás, mely által annyi szép terv ment füstbe. Egy protestáns lelkész. Belpolitikai szemle.­ ­ Egy uj katholikus lap alakítása a legfontosabb esemény, mit a közelebbi napok a kath. autonomia lassan mozgó ügyében színre hoz­tak. Az erőteljes kezdemény érdeme e részben Horváth Mihályt illeti, ki e végből a katholikus férfiakat magántanácskozmányra egybehiván hat­hatósan előadá, mily fontos érdekek követelik, hogy­­ a szabadelvű katolikusoknak, egyátalában, de kü­lönösen most, a kath. előcongressus idején egy erő­teljes, tisztes, elvszilárd közlönyök legyen. Az „A­ut­o­n­o­m­iá“ jában eddig sem hiányzott a ki­tartás, ész, szabadelvűség, de vajmi gyakran az anyagi viszonyok zátonyán akadt fel, s a pártfo­gás hiánya gátló abban, hogy magát erőssé nőjje, s a journalistika mai igényeinek minden irányban megfelelhessen. A kath. szabadelvűek pártja sem s sorak­ozott mindeddig, csoda-e, ha az ekként fede­zetlenül maradt zászlótartó minden kitartása, bá­torsága mellett sem halad­­t mindég a kellő se­besen ? Horváth Mihály melegen emlékezett az „Autonómiádról és derék szerkesztőről, s any­­nyira tolmácsoló e részben a világi katholikusok közérzületét, hogy ma midőn e gyűlés által ki­küldött bizottságok tanácskoznak az új lap prog­ramja és anyagi érdekei felett, nem másról, mint az „A­u­t­o­n­o­m­i­a“ átvételéről, izmosításáról van szó Természetes dolog, hogy mind­ez az ultra­­montano-conservati­v „Magyar Álla­m“-nak nin­csen ínye szerint. — A katholikus előcongressus június 28-dikán tarta negyedik ülését. Simor prímás el­nökök­, Pollák János és Zichy Antal foglalták el a jegyzői asztalt. A múlt ülés jegyzőkönyvének hitelesítése után Szilágyi Virgil, mint az igazoló bizottság jegyzője , újabban jelentkezett tag igazolását jelentvén, tu­domásul vétetett. Erre a múlt ülésben hozott határozat értel­­mében a választási rendszabályok kidolgozására 18 tagból álló küldöttség megválasztása vétetett elő. a beadatott összesen 94 szavazat. — A bizottság tagjaiul megválasztottak: Biró László szathmári püspök 88, Pankovich István munkácsi püspök 90, Veszély Károly 92, Babits János 76, Szuppán Zsigmond 67, Palásthy Pál 62, gr. Apponyi György 91, Gajzágó Salamon 91, Zichy Antal 89, Szilágyi 93, Konek Sándor 93, Nechrebeczky Sándor 91, Vlad Alajos 90, Horváth Döme 92, Ocskai Rezső 88, gr. Zichy Nándor 62, Bartha Béla 57 és Ma­­jovszki Vilmos 53 szavazattal. Elnök ezután felhívta a bizottságot munkála­tát mielőbb megkezdeni s befejezés után vele kö­zölni, hogy a tagoknak azt szétküldhesse, s azu­tán a jelenleg elnapolt gyűlést ismét öszehivassa. Máthi Márton indítványa, miként az irányel­vek megállapíttatván, a bizottság azok szerint mű­ködjék, és egy határozott idő tűzessék ki, miko­rára a munkálat készen legyen és a gyűlés a leg­rövidebb idő alatt ismét összeoivassék: vita tárgya lett, mellette szólott még egy egyházi s ellene 2 világi és egy egyházi tag, végre az elnök szava­zás alá bocsátván a kérdést, az indítvány mellett csakis a 2 szóló szavazott. Ezután a mai gyűlés jegyzőkönyve hitelesíttetett s a gyűlés 8 órakor bezáratott. — A képviselőházban a bírósági törvény­­javaslat járja. A 28 ki ülésben ellene Tisza­­, Domahidi Ferencz, Ivánka Imre, Mukics Ernő, Diettrich Ignácz, Prikk József, mellette Zmeskál Zoltán, Éber Nándor, Csáky Tivadar gróf, Radó Kálmán, Ned­rebeczky Sándor szólották. A bírósági vita mellett még két fontos tár­gya volt a 28 ki ülésnek: a központi és a men­telmi bizottság jelentései a népszámlálási törvény­­javaslatról és a királyi ügyek aligazgatójának Mi­­letics Szvetozár kiadatását illető kérelméről. A nép­számlálási fontos törvényjavaslat ki fog nyomatni s közelebbről, még a bíróságinak vitái közben tár­gyalás alá vétetik. Ez utóbbi teljes határozatot Gorove miniszter felszólalása hozta létre; nagyon is helyes, hogy a népszámlálásnak felette fontos s röviden elintézhető ügye ne szoríttassék háttérbe a bírósági vita szóhullámai által.­­ A mentelmi bizottság a Miletics képviselő ügyében azt vélemé­nyezi, hogy a királyi ügyek aligazgatójának abbeli kérelme, hogy Miletics ellen vizsgálatot és pert kezdhessen, elutasítandó, mert az incriminált czikk­­nek a királyi ügyek aligazgatósága által beadott fordítása nem hiteles és felette hibás. Szép pontossággal jár el a királyi ügyeknek nem vá­lasztott, de kinevezett aligazgatója . Julius 2 -j Hadügyi közlemények A hadsereg­nek 1870-re szóló költségvetését a bécsi „Wehr. Ztg.“ következőkben közli : Rendes szükséglet 78.100,000 frt. Tavaly, vagyis az 1869 ki költ­ségvetésben rendes szükségletül 75.424,000 frt volt fölvéve; a­mint látjuk, a kiadás tehát folyto­nosan szaporodik és pedig ijesztő mértékben. A hadsereg saját bevételei most 3.114.000 forintra vannak fölvéve; a legutóbbi budgetben 3.174,000 frt volt a bevétel, tehát 60,000 fttal rúgtak többre e bevételek, mint most. E szerint a bevétel min­dig kevesebb, kiadás mindig több. E tények azon­ban nem akadályozzák a kormánylapokat, hogy derűre-borura ne magasztalják Kuhn hadügymi­niszter takarékosságát. A rendkívüli költségek, melyekről az első delegációk alkalmával a minisz­terek kijelentése szerint azt hittük, hogy csak­ugyan rendkívüliek lesznek s nem fordulnak elő rendesen minden esztendőben, most is nagy össze­——————— is megpróbálta a keményszívű, haragos Disabult játszani, de nem ő játszott a szereppel, hanem a szerep vele. Disabul is annyira ritka alak, hogy azt jól alakítani nem könnyű mesterség. Hogy Er­délyi mennyire küzdött meg e szereppel annak jelzésére elég felhozni azon egy jelenetet, melyben sergeinek elpusztulását hirül véve asszonyiasan zokogni láttató a tán mindenre képes, de sírni legkevésbé szikrázó szemű Disabult. A terem zsú­folva volt e játék alatt s Kassainé sokszoros ki­hívásokban részesült, mint jutalmazott. A „Tücsök népdrámát, úgyszintén a „Kunok“ operát, mely utóbbi Dalfi Lörincz jutalmául adatott, nem kitű­­nőbben és csak középszámú közönség előtt játsz­­ták el. „A roszul őrzött leányok“ vígjáték prózai­­ságához képest tűrhetően adatott elő. Ez előadás alkalmával az utolsó felvonás után egyedül Kassa­­inét (Stephanie) hívták ki, kinek csak egy szó szerepe volt, minek helytelenségét a kihívott is vonakodó megjelenésével igazolta. A játékot kell e megjutalmazni a kihívás által, vagy magunknak kedvezni a tetsző arcz még egyszeri megpillantha­­tásával ? ... „Szapári Péter“ drámában Prielle tűnt ki a czimszerepben, továbbá Kassainé. Ez előadás közel járt a jóhoz. „A vén bakancsos“ nép­színmű előadását a legkevésbé sikerültek közé so­rozzuk. Kassai a czimszerepben meggyőzött arról, hogy van benne alakító tehetség, a­mennyiben volt egy pár sikerült jelenete, mint a harmadik sza­kaszban a csaplárral szembeni urat játszása. Kas­sai jó komikus, csak orhangjáról mondjon le. (Vége következik.)

Next