Magyar Polgár, 1870. január-június (4. évfolyam, 1-75. szám)
1870-01-02 / 1. szám
a mai Ucióban tapasztaltunk e speciális bizottmány kiküldetése alkalmából. Szerencséseknek mondhatjuk magunkat, ha mindez március közepéig megtörténik. Most azonban jó a pénzügyminiszter 1871. évi költségelőterjesztésével, miután kötelességévé tétetett neki, a költségvetési előterjesztéseket az év első három hónapja alatt tenni meg. E költségvetési előterjesztés természetesen az 1861. évi szükségleteknek csak egy részére vonatkozható, miután a közös kiadások magassága csak a delegate által határoztatik meg, a fedezet pedig mindaddig nem tárgyaltathatik, mig az összes szükséglet nem ismeretes. Ha most az országgyűlés az eddig ismert tempóban lép ezen 1871. A csonka budget tárgyalásához, úgy e munka május végén vagy junius közepe táján végződhetik. A delegatiók julius elején gyűlnek egybe. Két három hónapig foglalkoznak 1871. közös budget megállapításával és a közös pénzügyminisztérium 1868., talán 1869. évi zárszámadásának megvizsgálásával. September végén a delegatiók bevégzik munkájukat. October első napjaiban összeül az országgyűlés. A pénzügyminiszter benyújtja számvetését az 1871. budget fedezetét illetőleg és az 1869. évi zárszámadást. — Az országgyűlés tárgyalás alá veszi és — karácsonyig megvizsgálandotta talán a 1869. zárszámadást és véglegesen megállapitandotta az 1871. budget fedezetét. És e mellett netalán szükséges póthitelek nem is vétettek tekintetbe, valamint a szerves pénzügyi és adótörvények sem, melyeket a pénzügyminiszter a jövő év folytán benyújtson. Az országgyűlés idejének legnagyobb része igénybe fog vétetni, hogy az állam pénzügyi gazdasága csak így nagyjából, — és ez is csak ideiglenesen — tovább tenyésztessék. A „Pester Lloydsnak — írja a Hon — nagyon igaza van, midőn ezen helyzeti képet szomorúnak szomorítónak találja. Valóban nagyon sajnos, ha egy ország, hol a legtöbb életkérdések (municipals reform és szervezés, választási reform, felsőház, börtönügy, kereskedelmi törvényhozás sat. sat.) még megoldásra várnak, azon szomorú biztosságal áll szemben, hogy újból le fog folyni egy esztendő, anélkül, hogy e számtalan reformigények teljesítésére a parliament csak kísérletet is tehetne. És ennek okául a budgetviták terjedelmes voltát tudni annál szomorítóbb, miután — mint előrelátható, mert elkerülhetlen — ezen budgetvita is csak üres szalmát fog csépelni, hiszen azon 60 milliónyi tributum által, melyet évenként Bécsbe fizetnünk kell, az országgyűlés határozási szabadsága már eleve nagyon is meg van csonkítva. T. laptársunk sajnálkozása tehát tökéletesen igazolva van. Csakhogy ha a késő jajgatásból hasznot akar húzni, az általa ecsetelt helyzett képét tökéletesitnie kell s „az indokokat is kutatnia, melyek a tények e sajnos állását előidézték.“ Ha ez megtörtént volna, akkor a gabnacsarnok közlönye velünk együtt tudomására jött volna annak, hogy eme szerfelett szomorító és kellemetlen tényállapot“, melyet a kormánypárt sem tagadhat el, az ő hibája által idéztetett elő. E tényállapotnak, mely az előttünk álló parlamentáris évet egyikévé a leggyümölcstelenebbeknek fenyegetődzik tenni, általános és különös okozója van. Egyik úgy mint a másik a ti munkátok. Általános okozója a delegationális gépezet. ETazomi lehetlenné teszi az országgyűlésnek tisztességes és komoly budget tárgyalásba bocsátkozni. Vagy el kell halasztania, mint eddig történt, a budget előterjesztések átvételét késő őszre; akkor hiányzik a kellő anyagi idő, hogy az év végéig befejezhessék, s csak en bloc hagyhatja azt jóvá, mint az elmúlt években tévé, vagy pedig, mint csak imént történt, indemnitit kell megszavaznia; mindkét esetben az ország képviseletének az állam bevételeinek és kiadásainak megállapítási joga csupa ködképpé oszlik. Vagy pedig, mint a jövő évet illetőleg indítványozva van, a budgetet már tavasszal kívánja beterjesztetni, akkor a megvizsgálásra való idő nem hiányoznék ugyan, de nem volna hatalma határozhatni, mert az úgynevezett önkormányzatú Magyarország országgyűlésének financziális kérdésekben is csak utánszámolnia és utánhatároznia lehet; s míg a delegációk az ő budgetjöket meg nem állapították, a magyar országos képviseletnek véglegesen megállapítania mit sem lehet. Az 1870-ik évre nézve ez állapot — s ez az imént érintett speciális okozó — még az által is bonyolul és roszabbul, hogy egy s ugyanazon országgyűlés két évnek (1870—1871.) budgetelőterjesztéseit, s ismét két évnek (1868. és 1869.) zárszámadásait kell hogy megvizsgálja. Ki más tehát itt a hibás, mint a minisztérium, mely az 1870-ki költségvetést részenkint s oly elkésve terjesztő be, hogy még a többségnek is be kelle vallania a lehetetlenséget, hogy ezt még csak pro forma is tárgyalhassa az idén; kit ér a szemrehányás mást, mint a pénzügyért, kinek úgynevezett számadási jelentése oly érthetlen és elégtelen volt, hogy maguk a kormány emberei, maga a pénzügyi bizottság többsége is kénytelen volt annak megbírálását megtagadni. A legszelídebb ítélet, mit ezen eljárásról hozhatni, ez volna, ha abban egy részről tehetlenséget, más részről restséget látnánk; egy hivatásának termett miniszter egy mindenesetre érthető s olvasható számadási jelentést nyújtott volna be, melyet idején lehetett volna letárgyalni; kevésbbé hanyag miniszterek a nyári szünidőt arra használták volna fel, hogy valamennyi budget-előterjesztést mindjárt az ülésszak kezdetén benyújthassák. Igaz, hogy tehetlenség és restség nem főbenjáró bűnök, de oly férfiaknak, kik az ország legfőbb ügyeinek vezetésével megbízvák, mégsem egészen bocsáthatók meg. történelemmel azt felelem, hogy amióta Negrávóda Fogaras földéről a mai Muscsel megye fővárosába Kimpulungra áttelepedett, azóta a székelymagyar kivándorlás, koronként hol nagyobb hól kisebb mérvben egészen a mi napjainkig szakadatlanul tart. A havasföldi magyarság története tehát Negrivoda új országának Oláhországnak történetével épen egy idős. Ezt mondhatjuk az ott megtelepedett szászokról is. E rövid történelmi vázlatban, reményem, sikerülni fog kimutatnom, hogy az ott lakó magyar és szász elemet nem nevezhetik román testvéreik más értelemben jövevényeknek, venetici, mint önmagukat. — Együtt vándoroltak ki koronként oda őseik Erdélyből és együt éltek, szenvedték át ott a legviharosabb századokat. — Mikor vándorolt ki Negrávóda Fogarasföldéről a Kárpátok túlsó oldalára, a Dimbovicza és Árgigy forrásaihoz? E kérdésre ma nem birunk határozott falelettel. Némely történetírók 1215 ik mások 1240-re és mások ismét 1290 re teszik a kivándorlás idejét. Nézetem szerint legelfogadhatóbb az a vélemény, hogy a 13 ik századnak említett éveiben mindanyoyiszor történt kivándorlás, mégpedig nem csak románok, hanem magyarok és szászok részéről is, habár ez utóbbiak részéről kiesebb mérvben is. Másik fontos kérdés annak megfejtése, hogy mi ok indíthatta a románokat s velük a magyarokat s szászokat ezen kivándorlása ? Aricseszky, **) a következőkben foglalja öszsze a kivándorlás okait: „A magyarokkal és szászokkal való villongás, mert ezek irigyelték a románok vitézségét, a magyar királyok által bőven adományozott jogaikat és kiváltságaikat. A rom. kath. püspökök téritési buzgalma, röviden: a magyarok túlzó követelései, a szászok szolgai gonoszsága a róm. kath. püspökök nevetséges és türhetlen térítési buzgalma, a tatároknak Európában való föltünése, kegyetlenkedése, de leginkább a honvágy inditották Negrusorra, hogy őseinek székhelyére viszszatérjen.“ Hogy a magyaroknak és szászoknak a románok elleni irigykedése, elegendő ok lett volna arra, hogy Fogaras kies vidékét Kimpulung rengetegeivel cseréljék fel a románok, az olyan üres állítás, mely az előbb épen Aricseszku által felhozatott érvek előtt porba esik. Ugyanis, ha a románok a magyar királyoktól nagyobb kiváltságokat és jogokat bírtak mint a magyarok és szászok, ez esetben nem kivándorolni, hanem még inkább ragaszkodni kellett volna ahhoz a hazához, amelyben ők e jogokat mások felett élvezték. Maga Aricseszku írja e figyelemre méltó szavakat: „A Negri táborban mindenféle emberek valának u. m. szászok magyarok és románok, azonban a román három rész volt, a magyarszász pedig csak egy rész.“ Tegyük fel tehát, hogy pl 1240 - százezeren vándoroltak volna ki, ebből 25 ezer magyar szász vagy román katholikus volt. Úgy de lehet e józan észszel képzelni, hogy ha a magyarok és szászok gyűlölték volna a románokat, felkerekedtek volna velük és elmentek volna, hogy új hazát alapítsanak azokkal a kiket gyűlöltek? Oly állítás ez, amelyet megcáfol magának Oláhországnak története, amint látni fogjuk. Nem idézhette elő e kivándorlást a romai kath. püspök térítési buzgalma sem, mert ez esetben a rom. cath. magyarok és szászok bizonyosan nem mertek volna kivándorolni egy olyan óhitű fejedelemmel, a ki p. kész volt inkább hazáját elhagyni, mintsem hitét megtagadja és áttérjen a rom. kath. hitre. Ha a románok, magyarok és szászok között vallásos gyülölség uralgott volna, Negrovoda aligha magyar róm. kath. nőt vett volna, és bizonyosan nem lett volna kedve uj hazájának székvárosában azonnal rom. kath. templomot épitetni. Már pedig maga Aricesku irja, hogy „Negruvoda egy rom. kath. templomot épitetett neje Anna részére, erős kőfallal vétetvén azt körül, mind román kőböl és téglából Romula várának romjaiból.“ És hogy: „templomnak romjai ma is állanak, a mely templom két részre volt osztva, az egyik rész Anna fejedelemné számára rom. kath. szentekkel, a másik része Negruvóda számára óhitű szentekkel. „Ugyanazon fedél alatt két külön felekezetű pap olvasta az evangéliumot, az egyik latin, a másik nemzeti nyelven.“ Ő írja továbbá hogy „Negru Árgyesen két templomot építtetett, egyiket a maga másikat neje számára, és hogy Negruvoda felosztotta a földet román és idegen harczosai között, kik ötét az országba bekísérték és nagy vállalatában segítették. Mindezt maga Aricseszku elismeri, miből világosan kitetszik, hogy abban az időben nemzetiségi és vallásos gyűlölködésről szó sem lehet, mert ha lett volna, azon esetben a rom. kath. magyarok és szászok az óhitű fejedelemmel és románokkal ki nem vándoroltak volna, sem az óhitü fejedelem rom. kath. magyar szász vándorok számára rom. kath. templomot nem épített volna. Ariceszky irja továbbá, hogy nem csak Kimpulungon, hanem Árgyesen is épitetett Negruvóda rom. kath. templomot az óhitű templommal szemben, és hogy: „A szászok és magyarok kik 1290. II. Negruval vándorltak, a városnak t. i. Kimpulungnak középpontját foglalták el, és igy annak mintegy testét képezték, karjait pedig a románok és szászok,amiből önként következtetjük, hogy az uj román- s államnak a magyarok és szászok, az úgynevezett polgári vagy közép osztályt képezték, az az iparosok és kereskedők voltak és mint ilyenek mind a váda mind a románok által kegyeltettek. De leginkább meggyőzhetnek minket a magyar szász elemnek az új román hazábani fontosságáról és azoknak a románokkal való testvéries egyetértéséről magának Aricseszkunek következő szavai: „A katholikusok, szászok és magyarok idővel annyira elszaporodtak, miszerint 1400—1500 között a magyarok és szászok száma Kimpulungon egyenlő volt a románszlávokéval és a rom. kath. fejedelemnő befolyása által az a szokás léptettetett életbe, hogy a város bírája egy évben a románszláv, más évben pedig a magyar-szász polgárok közül választatott.“ Sőt maga a bíróválasztás annyira a rom. katolikusoktól függött, miszerint mindig a lett a bíró akit a rom. katholikusok pártoltak, amint ezt alább találni fogjuk. Azt hiszem, hogy a fennebb elmondottakból bárki is meggyőződhetik a felől, hogy a románok, magyarok és szászok kivándorlásának legkevésbbé sem lehetett sem nemzetiségi, sem vallásos gyűlölködés indoka, hanem igen is a kunok és tatároknak gyakori beütéseik, pusztításaik, kik elöl a Barczaság és Fogaras földének vegyes lakói magyarok, szászok, románok együtt kezet fogva a Kárpátok rengetegei között kerestek menedéket, és együtt alapították meg az új románországot. Mi okozta később a magyar-szász elemnek leapadásait, váljon kipusztultak e a magyarok és szászok végképen Kimpalyogról Argyesről val bejebb költöztek az országba a románokkal , ott újabb tért foglaltak el, mindezt alább látni fogjuk, de előbb lássuk a Biróválasztást Kimpulungon. Kod* Ferencx. **H istoria Kimpulungului. Buknál - Erdélyi közélet. Marosszékről, dec. 29. 1869. Szokás vala, miként a történetirásból láthatni, a régi Egyiptomiaknál az, hogy mikor valaki meghalt, mielőtt eltemették volna, fejéhez állva bizonyos egyén, mind azt mit róla tudott, jól és rosszat, minden személyválogatás nélkül elmondotta, é s sirirata ebből jön szerkesztve, mely az elmondottakhoz képest csak ennyiből állott. Itt nyugszik egy jó — vagy rosz ember! — Ha helyesen tették az Egyiptombéliek ezt egyes emberrel, mennyivel méltóbb azt mivelni egy egész esztendővel, abban lefolyt közigazgatási mozzanatokat vevén szemügyre, hogy mi jót azok között találhatni, tovább is folytatódjanak, a biánosok pedig jobbat cseréltessenek fel, mint hogy az 1869 ik esztendő pár nap múlva csak emlékeinkben fog élni, nedves, szintúgy kedvetlen eseményeivel együtt. Megkísértek tehát nyilvánosság eleibe hozni némely közigazgatási eljárásokat. Én elmondom az igazat, hiszem találkozni fog, ki az elmondottak után részrehajtatlanul Konczkése alá veendi, s megítéli : váljon jók, helyesek, követést érdemlök-e azok jövendőre?, vagy pedig roszak, s merőbe elmellőzendök az igazság érdekébe. a) Hegyes völgyes vidékünk rendszerént roszkarban lévő közlekedő utaink felett őrködés, az egész szék területén egyik alkirálybiró arra lévén bízva, ez pedig 5 hó óta szemével betegeskedvén, utaink e miatt oly rosz állapotban vágynak, hogy ha netalán tovább is tartanak az esős napok, alig ha a régiek által gyakorolt galambpostára nem szorulunk, ha csak egymásról valami hírt akarunk is hallani. Miért történt ezen félszeg intézkedés, meghatározni nem akarom ? azért-e hogy az utak az egész szék területén egyöntetű roszak legyenek, vagy pedig azért, hogy az utak felett őrködéssel megbízott alkirálybíró kezei mindenfelé szabadon mozoghatván, kellő időben annál több volumot gyárthasson, nem tudom! Bokan ez utóbbit állítják. Azon azonban véletlenül csodálkozom, hogy erélyes főkirálybirónk firmája alatt (ki elég erélyes más vármegyék rendetlenségeit is helyrehozni,) miképpen kerülhetett ki ily haszontalan, sőt éppen káros intézkedés. Váljon nem jobb lesz vala-e mindenik királybíróra reá ruházni, járásában lévő közlekedési útjának gondozását. b) A nyári bizottmányi gyűlésen elhatároztatván 8 hulló segéd választása; a bizottmány tagjai közül: J. J. alkirálybiró elnöklete alatt egy albizottság neveztetett ki, mely különítené el, a hulló és segédjei teendőit, s igy határozná el az egymáshozi viszonyait. Ezen bizottmány a decemberi gyűlésre semmi munkálatot nem készítvén, mint ballszott, egyik alkirálybiró ur szállására némely dallók öszvegyültek, a segédek választását megelőző estre határozatul hozták, hogy a segédek tartoznak dallóikkal egy faluban lakni, s azoknak rendeléseiket teljesíteni, s igy nem dulló segédek, hanem dallói szolgákká lenni. Mondják némelyek, az elnök alkirálybiró úr elfeledte összehívni a bizottság tagjait, mások pedig azok, véleményben kik vannak, hogy nem feledte lesz az, hanem a saját maga, s más magánál nagyobb ember gazdaságainak igazításától nem érkezett reá. c) Több szomorú példáját láttuk annak is, hogy a főfökettességet magukra válalt királybíró és hallók némelyike, miként rendelte alá tiszti tekintélyét egy két szavazat nyerhetésnek, taglalhatnék bővebben ez ügyet, de jelenleg nem fárasszuk velle a közönség figyelmét, elég legyen annyit szólani hozzá, hogy ha tovább is így foly a tiszti tekintély feláldozása, nem tudom hová leend, mind vagyoni, mind személyes bátorságunk. d ) Hoszszu ideig folyt ugyan, de mégis eltelt úgy ahogy az 1869. ik évi ujonczsorozás. Két féle panaszt lehetett hallani a pénzes emberek szájából, akik a koszorús latin költő szerént ez ideig mindent pénzel igazítottak — azt, hogy a sorozó allkirálybiróval nem lehet megélni, a törvényes mentségen kívül egyet sem akar kimenteni, sem pénz, sem atyafiság, sem baráttság nem érnek előtte semmit, másikat azt, hogy vannak oly hullák, kik ötven, s hatvan kötelezettet nem állítottak elő — s igy a kik a törvénynek engedve, előállottak bésorozódtak, kik elő 'nenT'alfi«. tak, mentül maradtak._ 80t vag7°D ^ „ folyvást otthon ül apja házánál, azért migis három sorozásba nem jelent meg. — a citilló-biztos urak rezgetik __ e ezeketj nem ^ nyosan, de ha szándékoson nem, akkor kemény büntetést érdemelnek; ha élhetetlenség az oka akkor más alkalmasabbat kellene e posztra felléptetni helyettük. Mindenére meglepő azonban az hogy az újonczvizsgálaton az igazsághoz oly dicséretesen ragaszkodó a királybíró, miért nem rendelkezett, hogy a bujkálók erőhatalommal is elvezettessenek. Legyen elég most ennyi , majd később többet. — Igazmondó. Román dolgok. Zaránd megy, az mai nap ahol fészket vert a román ultrapárt s ahol tetteiből sejteni lehet aspiratióit. Lapunkban is említve volt annak ideje, hogy Halmágyon Olaszországból jött lázitó proclamatokat találtak Butariu papnak czimezve, ki ButeanU volt 1848 ki népvezér sírja fölött egy fajgyűlölettel és lázitással teljes beszédet tartott. Zarándmegye legközelebbi közgyűlésén előkerült ezen tárgy s érdemesnek tarjuk, hogy megismertessük az olvasót ezen ügy további folyamával is. Haller főispán felterjesztése folytán vizsgálatot rendelt el a kormány s ezzel Angyal Lajos államügyészt bizta meg. Angyal Körözsbányán nov. 27 -én megindította az előleges vizsgálatot Butariu lelkész ellen. Butariunál Halmágyon házkutatás vétetett elő, de nem találtak nála semmit. Az incriminált három proclamatióra nézve Butariu azt válaszolt, hogy azok hozzá ismeretlen kézből jöttek, ő azokat azonnal átszolgáltatta, de többet s másokat nem kapott. Angyal tovább folytatta vizsgálatait. Mint egy román lapban olvastuk Erdélyben is járt, miután Bálintu verispataki esperes, és Axenta Szever, Nagy Enyed elpusztítója, évek óta az oláh agitatiók főmatadorai a Buteanu ünnepélyben szintén részt vettek. Da hogy a vizsgálatnak ezeknél és Jurka körösbányai oláh papnál volt e valami eredménye, azt mi nem tudjuk. A vizsgálat folyama alatt igen izgatottak voltak a kedélyek. Nevezetesen Butariu lelkész kihívó modorával még inkább szította a fajgyűlölséget. A vizsgálatnál ugyanis kifogást tett egy ügyvéd ellen aki 1848 ban szerinte a vértörvényszéknek volt a tagja. Kihivólag kérdi, hogy váljon e biróság vérbirósága, a minő volt az 1848—49-iki? Aztán “c“* műi «ben„áru*k egyetlen kérdésére sem. Az eredmény nem volt tehát más, mint a kedélyek izgatottsága. Ezen vizsgálati ügy, valamint a tófalvi ügy is Zaránd megye dec. 6. és 7-iki bizottmányi közgyűlésén szőnyegre hozatott, s a közgyűlésből egy felirat intéztetett a belügyminiszterhez. A felirat indokai Francu alispán által indítványoztattak, maga a felirat Secula bizottmányi tag tollából folyt. íme itt következik főbb vonásaiban : „Ami Butariu lelkész beszédét illeti Buteanu sírja föltt, — olvassák a belügyminiszterhez intézett feliratban — a megindított vizsgálat ki fogja deríteni, hogy mi büntetésre méltó; annyi azonban tény, hogy a nevezett beszéd a megyében legcsekélyebb zavart sem okozott, elhangzott mint a többiek, melyek elmondottak egy kegyeletet emlék fölött; nem okozott semmi keserűséget, semmi gyűlölséget.“ Január 2