Magyar Polgár, 1870. január-június (4. évfolyam, 1-75. szám)

1870-01-02 / 1. szám

a mai Ucióban tapasztaltunk e speciális bizottmány kiküldetése alkalmából. Szerencséseknek mondhat­juk magunkat, ha mindez március közepéig meg­történik. Most azonban jó a pénzügyminiszter 1871. évi költségelőterjesztésével, miután kötelességévé tétetett neki, a költségvetési előterjesztéseket az év első három hónapja alatt tenni meg. E költség­­vetési előterjesztés természetesen az 1861. évi szükségleteknek csak egy részére vonatkozható, miután a közös kiadások magassága csak a de­legate által határoztatik meg, a fedezet pedig mindaddig nem tárgyaltathatik, mig az összes szükséglet nem ismeretes. Ha most az országgyű­lés az eddig ismert tempóban lép ezen 1871. A cson­ka budget tárgyalásához, úgy e munka május vé­gén vagy junius közepe táján végződhetik. A delegatiók julius elején gyűlnek egybe. Két három hónapig foglalkoznak 1871. közös bud­get megállapításával és a közös pénzügyminiszté­rium 1868., talán 1869. évi­ zárszámadásának meg­vizsgálásával. September végén a delegatiók be­­végzik munkájukat. October első napjaiban összeül az országgyűlés. A pénzügyminiszter benyújtja számvetését az 1871. budget fedezetét illetőleg és az 1869. évi zárszámadást. — Az országgyűlés tárgyalás alá veszi és — karácsonyig megvizsgá­­landotta talán a 1869. zárszámadást és véglege­sen megállapitandotta az 1871. budget fedezetét. És e mellett netalán szükséges póthitelek nem is vétettek tekintetbe, valamint a szerves pénzügyi és adótörvények sem, melyeket a pénzügyminiszter a jövő év folytán benyújtson. Az országgyűlés ide­jének legnagyobb része igénybe fog vétetni, hogy az állam pénzügyi gazdasága csak így nagyjából, — és ez is csak ideiglenesen — tovább tenyész­tessék. A „Pester Lloydsnak — írja a Hon — nagyon igaza van, midőn ezen helyzeti képet szomorúnak szomorítónak találja. Valóban nagyon sajnos, ha egy ország, hol a legtöbb életkérdések (municipa­ls reform és szervezés, választási reform, felső­­ház, börtönügy, kereskedelmi törvényhozás sat. sat.) még megoldásra várnak, azon szomorú biz­tosságal áll szemben, hogy újból le fog folyni egy esztendő, a­nélkül, hogy e számtalan reformigé­nyek teljesítésére a parliament csak kísérletet is tehetne. És ennek okául a budgetviták terjedelmes voltát tudni annál szomorítóbb, miután — mint előrelátható, mert elkerülhetlen — ezen budgetvi­­ta is csak üres szalmát fog csépelni, hiszen azon 60 milliónyi tributum által, melyet évenként Bécs­­be fizetnünk kell, az országgyűlés határozási sza­badsága már eleve nagyon is meg van csonkítva. T. laptársunk sajnálkozása tehát tökéletesen igazolva van. Csakhogy ha a késő jajgatásból hasznot akar húzni, az általa ecsetelt helyzett ké­pét tökéletesitnie kell s „az indokokat is kutatnia, melyek a tények e sajnos állását előidézték.“ Ha ez megtörtént volna, akkor a gabnacsarnok köz­lönye velünk együtt tudomására jött volna annak, hogy eme szerfelett szomorító és kellemetlen tény­állapot“, melyet a kormánypárt sem tagadhat el, az ő hibája által idéztetett elő. E tényállapotnak, mely az előttünk álló par­lamentáris évet egyikévé a leggyümölcsteleneb­beknek fenyegetődzik tenni, általános és különös okozója van. Egyik úgy mint a másik a ti munkátok. Általános okozója a delegationális gépezet. ETazomi lehetlenné teszi az országgyűlésnek tisztességes és komoly budget tárgyalásba bocsát­kozni. Vagy el kell halasztania, mint eddig tör­tént, a budget előterjesztések átvételét késő őszre; akkor hiányzik a kellő anyagi idő, hogy az év végéig befejezhessék, s csak en bloc hagyhatja azt jóvá, mint az elmúlt években tévé, vagy pe­dig, mint csak imént történt, indemnitit kell meg­szavaznia; mindkét esetben az ország képviseleté­nek az állam bevételeinek és kiadásainak megál­lapítási joga csupa ködképpé oszlik. Vagy pedig, mint a jövő évet illetőleg indítványozva van, a budgetet már tavasszal kívánja beterjesztetni, ak­kor a megvizsgálásra való idő nem hiányoznék ugyan, de nem volna hatalma határozhatni, mert az úgynevezett önkormányzatú Magyarország or­szággyűlésének financziális kérdésekben is csak utánszámolnia és utánhatároznia lehet; s míg a delegációk az ő budgetjöket meg nem állapították, a magyar országos képviseletnek véglegesen meg­állapítania mit sem lehet. Az 1870-ik évre nézve ez állapot — s ez az imént érintett speciális okozó — még az által is bonyolul és roszabbul, hogy egy s ugyanazon országgyűlés két évnek (1870—1871.) budgetelő­­terjesztéseit, s ismét két évnek (1868. és 1869.) zárszámadásait kell hogy megvizsgálja. Ki más te­hát itt a hibás, mint a minisztérium, mely az 1870-ki költségvetést részenkint s oly elkésve ter­jesztő be, hogy még a többségnek is be kelle vallania a lehetetlenséget, hogy ezt még csak pro forma is tárgyalhassa az idén; kit ér a szemre­hányás mást, mint a pénzügyért, kinek úgyneve­zett számadási jelentése oly érthetlen és elégtelen volt, hogy maguk a kormány emberei, maga a pénzügyi bizottság többsége is kénytelen volt an­nak megbírálását megtagadni. A legszelídebb íté­let, mit ezen eljárásról hozhatni, ez volna, ha ab­ban egy részről tehetlenséget, más részről restsé­get látnánk; egy hivatásának termett miniszter egy mindenesetre érthető s olvasható számadási jelentést nyújtott volna be, melyet idején lehetett volna letárgyalni; kevésbbé hanyag miniszterek a nyári szünidőt arra használták volna fel, hogy va­lamennyi budget-előterjesztést mindjárt az ülés­szak kezdetén benyújthassák. Igaz, hogy tehetlen­­ség és restség nem főbenjáró bűnök, de oly fér­fiaknak, kik az ország legfőbb ügyeinek vezeté­sével megbízvák, még­sem egészen bocsátha­tók meg. történelemmel azt felelem, hogy a­mióta Negrá­­vóda Fogaras földéről a mai Muscsel megye fővá­rosába Kimpulungra áttelepedett, azóta a székely­magyar kivándorlás, koronként hol nagyobb hól kisebb mérvben egészen a mi napjainkig szaka­datlanul tart. A havasföldi magyarság története tehát Negrivoda új országának Oláhországnak tör­ténetével épen egy idős. Ezt mondhatjuk az ott megtelepedett szászok­ról is. E rövid történelmi vázlatban, remény­em, si­kerülni fog kimutatnom, hogy az ott lakó magyar és szász elemet nem nevezhetik román testvéreik más értelemben jövevényeknek, venetici, mint önmagukat. — Együtt vándoroltak ki koronként oda őseik Erdélyből és együt éltek, szenvedték át ott a legviharosabb századokat. — Mikor vándorolt ki Negrávóda Fogarasföl­­déről a Kárpátok túlsó oldalára, a Dimbovicza és Árgigy forrásaihoz? E kérdésre ma nem birunk határozott falelettel. Némely történetírók 1215 ik mások 1240-re és mások ismét 1290 re teszik a kivándorlás idejét. Nézetem szerint legelfogadha­tóbb az a vélemény, hogy a 13 ik századnak em­lített éveiben mindanyoyiszor történt kivándorlás, még­pedig nem csak románok, hanem magyarok és szászok részéről is, habár ez utóbbiak részé­ről kiesebb mérvben is. Másik fontos kérdés annak megfejtése, hogy mi ok indíthatta a románokat s velük a magya­rokat s szászokat ezen kivándorlása ? Aricseszky, **) a következőkben foglalja öszsze a kivándorlás okait: „A magyarokkal és szászokkal való villon­gás, mert ezek irigyelték a románok vitézségét, a magyar királyok által bőven adományozott jogai­kat és kiváltságaikat. A rom. kath. püspökök té­ritési buzgalma, röviden: a magyarok túlzó köve­telései, a szászok szolgai gonoszsága a róm. kath. püspökök nevetséges és türhetlen térítési buzgal­ma, a tatároknak Európában való föltünése, ke­gyetlenkedése, de leginkább a honvágy inditották Negrusorra, hogy őseinek székhelyére viszsza­térjen.“ Hogy a magyaroknak és szászoknak a ro­mánok elleni irigykedése, elegendő ok lett volna arra, hogy Fogaras kies vidékét Kimpulung ren­getegeivel cseréljék fel a románok, az olyan üres állítás, mely az előbb épen Aricseszku által felho­zatott érvek előtt porba esik. Ugyanis, ha a romá­nok a magyar királyoktól nagyobb kiváltságokat és jogokat bírtak mint a magyarok és szászok, ez esetben nem kivándorolni, hanem még inkább ra­gaszkodni kellett volna ahhoz a hazához, a­mely­ben ők e jogokat mások felett élvezték. Maga Ari­cseszku írja e figyelemre méltó szavakat: „A Neg­ri táborban mindenféle emberek valának u. m. szá­szok magyarok és románok, azonban a román há­rom rész volt, a magyarszász pedig csak egy rész.“ Tegyük fel tehát, hogy pl 1240 - százezeren ván­doroltak volna ki, ebből 25 ezer magyar szász vagy román katholikus volt. Úgy de lehet e józan észszel képzelni, hogy ha a magyarok és szászok gyűlölték volna a románokat, felkerekedtek volna velük és elmentek volna, hogy új hazát alapítsa­nak azokkal a kiket gyűlöltek? Oly állítás ez, a­melyet megc­áfol magának Oláhországnak történe­te, a­mint látni fogjuk. Nem idézhette elő e kivándorlást a romai kath. püspök térítési buzgalma sem, mert ez eset­ben a rom. cath. magyarok és szászok bizonyosan nem mertek volna kivándorolni egy olyan óhitű fejedelemmel, a ki p. kész volt inkább hazáját el­hagyni, mintsem hitét megtagadja és áttérjen a rom. kath. hitre. Ha a románok, magyarok és szászok között vallásos gyülölség uralgott volna, Negrovoda aligha magyar róm. kath. nőt vett volna, és bizonyosan nem lett volna kedve uj hazájának székvárosában azonnal rom. kath. templomot épitetni. Már pedig maga Aricesku irja, hogy „Negruvoda egy rom. kath. templomot épitetett neje Anna részére, erős kőfallal vétetvén azt körül, mind román kőböl és téglából Romula várának romjaiból.“ És hogy: „templomnak romjai ma is állanak, a mely templom két részre volt osztva, az egyik rész Anna fejedelemné számára rom. kath. szentekkel, a másik része Negruvóda számára óhitű szen­tekkel. „Ugyanazon fedél alatt két külön felekezetű pap olvasta az evangéliumot, az egyik latin, a má­sik nemzeti nyelven.“ Ő írja továbbá hogy „Negru Árgyesen két templomot építtetett, egyiket a maga másikat neje számára, és hogy Negruvoda felosz­totta a földet román és idegen harczosai között, kik ötét az országba bekísérték és nagy vállalatá­ban segítették. Mindezt maga Aricseszku elismeri, miből vi­lágosan kitetszik, hogy abban az időben nemzeti­ségi és vallásos gyűlölködésről szó sem lehet, mert ha lett volna, azon esetben a rom. kath. magyarok és szászok az óhitű fejedelemmel és ro­mánokkal ki nem vándoroltak volna, sem az óhitü fejedelem rom. kath. magyar szász vándorok szá­mára rom. kath. templomot nem épített volna. Ari­­ceszky irja továbbá, hogy nem csak Kimpulungon, hanem Árgyesen is épitetett Negruvóda rom. kath. templomot az óhitű templommal szemben, és hogy: „A szászok és magyarok kik 1290. II. Negruval vándorltak, a városnak t. i. Kimpulungnak közép­pontját foglalták el, és igy annak mintegy testét képezték, karjait pedig a románok és szászok,a­miből önként következtetjük, hogy az uj román- s államnak a magyarok és szászok, az úgynevezett polgári vagy közép osztályt képezték, az az ipa­rosok és kereskedők voltak és mint ilyenek mind a váda mind a románok által kegyeltettek. De leginkább meggyőzhetnek minket a ma­gyar szász elemnek az új román hazábani fontos­ságáról és azoknak a románokkal való testvéries egyetértéséről magának Aricseszkunek következő szavai: „A katholikusok, szászok és magyarok idő­vel annyira elszaporodtak, miszerint 1400—1500 között a magyarok és szászok száma Kimpulungon egyenlő volt a románszlávokéval és a rom. kath. fejedelemnő befolyása által az a szokás léptettetett életbe, hogy a város bírája egy évben a román­­szláv, más évben pedig a magyar-szász polgárok közül választatott.“ Sőt maga a bíróválasztás annyira a rom. ka­tolikusoktól függött, miszerint mindig a lett a bíró a­kit a rom. katholikusok pártoltak, a­mint ezt alább találni fogjuk. Azt hiszem, hogy a fennebb elmondottakból bárki is meggyőződhetik a felől, hogy a románok, magyarok és szászok kivándorlásának legkevésbbé sem lehetett sem nemzetiségi, sem vallásos gyű­lölködés indoka, hanem igen is a kunok és tatá­roknak gyakori beütéseik, pusztításaik, kik elöl a Barczaság és Fogaras földének vegyes lakói ma­gyarok, szászok, románok együtt kezet fogva a Kár­pátok rengetegei között kerestek menedéket, és együtt alapították meg az új románországot. Mi okozta később a magyar-szász elemnek leapadásait, váljon kipusztultak e a magyarok és szászok végképen Kimpalyogról Argyesről val bejebb költöztek az országba a románokkal , ott újabb tért foglaltak el, mindezt alább látni fogjuk, de előbb lássuk a­ Biróválasztást Kimpulungon. Kod* Ferencx. **H istoria Kimpulungului. Buknál - Erdélyi közélet. Marossz­ékről, dec. 29. 1869. Szokás vala, miként a történetirásból láthatni, a régi Egyiptomi­aknál az, hogy mikor valaki meghalt, mielőtt elte­mették volna, fejéhez állva bizonyos egyén, mind azt mit róla tudott, jól és rosszat, minden személy­­válogatás nélkül elmondotta, é s sirirata ebből jön szerkesztve, mely az elmondottakhoz képest csak ennyiből állott. Itt nyugszik egy jó — vagy rosz ember! — Ha helyesen tették az Egyiptombéliek ezt egyes emberrel, mennyivel méltóbb azt mivelni egy egész esztendővel, abban lefolyt közigazgatási moz­zanatokat vevén szemügyre, hogy mi jót azok kö­zött találhatni, tovább is folytatódjanak, a biánosok pedig jobbat cseréltessenek fel, mint hogy az 1869 ik esztendő pár nap múlva csak emlékeinkben fog élni, nedves, szintúgy kedvetlen eseményeivel együtt.­­ Megkísértek tehát nyilvánosság eleibe hozni némely közigazgatási eljárásokat. Én elmondom az igazat, hiszem találkozni fog, ki az elmondottak után részrehajtatlanul Konczkése alá veendi, s meg­ítéli : váljon jók, helyesek, követést érdemlök-e azok jövendőre?, vagy pedig roszak, s merőbe el­­mellőzendök az igazság érdekébe. a) Hegyes völgyes vidékünk rendszerént rosz­­karban lévő közlekedő utaink felett őrködés, az egész szék területén egyik alkirálybiró arra lévén bízva, ez pedig 5 hó óta szemével betegeskedvén, utaink e miatt oly rosz állapotban vágynak, hogy ha netalán tovább is tartanak az esős napok, alig ha a régiek által gyakorolt galambpostára nem szorulunk, ha csak egymásról valami hírt akarunk is hallani. Miért történt ezen félszeg intézkedés, meghatározni nem akarom ? azért-e hogy az utak az egész szék területén egyöntetű roszak legyenek, vagy pedig azért, hogy az utak felett őrködéssel megbízott alkirálybíró kezei mindenfelé szabadon mozoghatván, kellő időben annál több volumot gyárthasson, nem tudom! Bokan ez utóbbit állítják. Azon azonban véletlenül csodálkozom, hogy eré­lyes főkirálybirónk firmája alatt (ki elég erélyes más vármegyék rendetlenségeit is helyrehozni,) miképpen kerülhetett ki ily haszontalan, sőt ép­pen káros intézkedés. Váljon nem jobb lesz vala-e mindenik királybíróra reá ruházni, járásában lévő közlekedési útjának gondozását. b) A nyári bizottmányi gyűlésen elhatároz­tatván 8 hulló segéd választása; a bizottmány tagjai közül: J. J. alkirálybiró elnöklete alatt egy albizottság neveztetett ki, mely különítené el, a hulló és segédjei teendőit, s igy határozná el az egymáshozi viszonyait. Ezen bizottmány a decemberi gyűlésre semmi munkálatot nem készítvén, mint ballszott, egyik al­királybiró ur szállására némely dallók öszvegyültek, a segédek választását megelőző estre határozatul hozták, hogy a segédek tartoznak dallóikkal egy faluban lakni, s azoknak rendeléseiket teljesíteni, s igy nem dulló segédek, hanem dallói szolgákká lenni. Mondják némelyek, az elnök alkirálybiró úr elfeledte összehívni a bizottság tagjait, mások pedig azok, véleményben kik vannak, hogy nem feledte lesz az, hanem a saját maga, s más magánál nagyobb ember gazdaságainak igazításától nem érkezett reá. c) Több szomorú példáját láttuk annak is, hogy a főfökettességet magukra válalt királybíró és hallók némelyike, miként rendelte alá tiszti te­kintélyét egy két szavazat nyerhetésnek, taglal­hatnék bővebben ez ügyet, de jelenleg nem fá­rasszuk velle a közönség figyelmét, elég legyen annyit szólani hozzá, hogy ha tovább is így foly a tiszti tekintély feláldozása, nem tudom ho­vá leend, mind vagyoni, mind személyes bátor­ságunk. d ) Hoszszu ideig folyt ugyan, de mégis eltelt úgy ahogy az 1869. ik évi ujonczsorozás. Két féle panaszt lehetett hallani a pénzes em­berek szájából, akik a koszorús latin költő szerént ez ideig mindent pénzel igazítottak — azt, hogy a sorozó allkirálybiróval nem lehet megélni, a tör­vényes mentségen kívül egyet sem akar kimente­ni, sem pénz, sem atyafiság, sem baráttság nem érnek előtte semmit, másikat azt, hogy vannak oly hullák, kik ötven, s hatvan kötelezettet nem állítottak elő — s igy a kik a törvénynek enged­ve, előállottak bésorozódtak, kik elő 'nenT'alfi«. tak, mentül maradtak._ 80t vag7°D ^ „ folyvást otthon ül apja házánál, azért migis három sorozásba nem jelent meg. — a citilló-biz­tos urak rezgetik __ e ezeketj nem ^ nyosan, de ha szándékoson nem, akkor kemény bü­n­­tetést érdemelnek; ha élhetetlenség az oka ak­kor más alkalmasabbat kellene e posztra fellép­tetni helyettük. Mindenére meglepő azonban az hogy az újonczvizsgálaton az igazsághoz oly di­­cséretesen ragaszkodó a királybíró, miért nem rendelkezett, hogy a bujkálók erőhatalommal is elvezettessenek. Legyen elég most ennyi , majd később többet. — Igazmondó. Román dolgok. Zaránd megy, az mai nap­ a­hol fészket vert a román ultrapárt s a­hol tet­­teiből sejteni lehet aspiratióit. Lapunkban is említve volt annak ideje­, hogy Halmágyon Olaszországból jött lázitó proclamatokat találtak Butariu papnak czimezve, ki ButeanU volt 1848 ki népvezér sírja fölött egy fajgyűlölettel és lázitással teljes beszédet tartott. Zarándmegye legközelebbi közgyűlésén elő­került ezen tárgy s érdemesnek tarjuk, hogy meg­ismertessük az olvasót ezen ügy további folya­mával is. Haller főispán felterjesztése folytán vizsgá­latot rendelt el a kormány s ezzel Angyal Lajos államügyészt bizta meg. Angyal Körözsbányán nov. 27 -én megindította az előleges vizsgálatot Butariu lelkész ellen. Butariunál Halmágyon házkutatás vé­tetett elő, de nem találtak nála semmit. Az incri­­minált három proclamatióra nézve Butariu azt vá­laszolt, hogy azok hozzá ismeretlen kézből jöttek, ő azokat azonnal átszolgáltatta, de többet s máso­kat nem kapott. Angyal tovább folytatta vizsgálatait. Mint egy román lapban olvastuk Erdélyben is járt, miután Bálintu verispataki esperes, és Axenta Szever, Nagy Enyed elpusztítója, évek óta az oláh agita­­tiók főmatadorai a Buteanu ünnepélyben szintén részt vettek. Da hogy a vizsgálatnak ezeknél és Jurka körösbányai oláh papnál volt e valami ered­ménye,­­ azt mi nem tudjuk. A vizsgálat folyama alatt igen izgatottak vol­tak a kedélyek. Nevezetesen Butariu lelkész kihívó modorával még inkább szította a fajgyűlölséget. A vizsgálatnál ugyanis kifogást tett egy ügyvéd ellen a­ki 1848 ban szerinte a vértörvényszéknek volt a tagja. Kihivólag kérdi, hogy váljon e biróság vér­­biróság­a, a minő volt az 1848—49-iki? Aztán “c“* műi «­ben„áru*k egyetlen kérdésére sem. Az eredmény nem volt tehát más, mint a kedélyek izgatottsága. Ezen vizsgálati ügy, valamint a tófalvi ügy is Zaránd megye dec. 6.­ és 7-iki bizottmányi köz­gyűlésén szőnyegre hozatott, s a közgyűlésből egy felirat intéztetett a belügyminiszterhez. A felirat indokai Francu alispán által indít­­ványoztattak, maga a felirat Secula bizottmányi tag tollából folyt. íme itt következik főbb voná­saiban : „A­mi Butariu lelkész beszédét illeti Buteanu sírja föltt, — olvassák a belügyminiszterhez inté­zett feliratban — a megindított vizsgálat ki fogja deríteni, hogy mi büntetésre méltó; annyi azonban tény, hogy a nevezett beszéd a megyében leg­csekélyebb zavart sem okozott, elhangzott mint a többiek, melyek elmondottak egy kegyeletet emlék fölött; nem okozott semmi keserűséget, semmi gyű­lölséget.“ Január 2

Next