Magyar Polgár, 1870. január-június (4. évfolyam, 1-75. szám)
1870-04-08 / 42. szám
eg)C(lik évi folyam. 42-ik szám Kolozsvárt!, péntek április 8 1870zerkesztoség és kiadóhivatal: Monostor ntcta L. Bányai h&z »lett..MAGIAE POLGÁE. POLITIKAI LAP. flgfietéai feltételek: . 1* frt — kr. gvra Félévre • ' *tyeKd^ liHVonk^* e . * .3 . — 1 .Megjelenik hatenkint li&roniGacry,141nap, Szerdin és Pénteken. Hirdetési dijak: Ötatör bas&bocott sor ára 5 kr Bélyegdij minden hirdetéstől 30 kr. Nagyobb hirdetéseknél külön kedvesményt is nyújt a kiadó-hivatal. Fiók kiadó hivatalok: Décsen : Krémer Rémnél. Enyeden: Véköl Jénos. Bismosnyvértt: Csatnis testvérek. Kolozsvártt.- Stein J. és Demjén L M.-Vésérhelytt: Wittichlessennél. Ckozsvár, ÁPRILIS 7 Legújabb távirati turnusitások. Bécs, ápr. 6. Hasner Perger interpellátiójára kijelentette, hogy az összes minisztérium beadta lemondását. A közelebbi, csütörtöki ülésben a delegátiós választások vézetnek eszközlésbe. — Hir szerint Pretis osztályfőnök keresk. miniszterül van kiszemelve. Bécs, ápr. 6. Potocki gr. végleg elfogadta az uj kabinet szervezését. — Az „Abendo.“ tagadja, hogy Hasner Budán kijelentette volna a császárnak, hogy a kormány tőle vár tanácsot és parancsot a krisis elhárítására. A m. keleti és a romániai vaspályák csatlakozási pontja. Az 1868: XLV. t.-cz. 2. §-sa szerint a m. keleti vaspálya fővonalának Brassótól az oláh határszélig leendő folytatására vonatkozólag Magyarország „az elhatározás szabadságát“ teljesen fenntarta magának. Ezen elhatározási szabadságnak a nemzet törvényhozása útján rövid idő alatt gyakorlatába is lép. Két nézettel találkozunk a m. keleti vasút Brassón túli iránya, illetőleg erdélyrészi végpontjának megállapítása körül. Az egyik a pályát a bodzai szoroson keresztül a legrövidebb után Oláhországgal óhajtja összeköttetésbe hozni, míg a másik nézet szerint a pályának az ojtozi szorosán át kellene Moldvába nyílni. Azon hír alapján, hogy a közös külügyőrség, valószínűleg kormányunkkal egyetértőig, Zulauf bukaresti főconsult ezen utóbbi irány támogatásával bízta meg, s hogy a Dunafejeddemségek kormánya által a kamarák elé terjesztett vasúti törvényjavaslatban pl. keleti és romániai pályák csatlakozási pontjának „Ojtoz“ van kijelölve: Wächter Frigyes, Brassó országgyűlési képviselője a márt. 30-án tartott országos ülésben felvilágosítást kért kormányunktól az iránt, ha vajon lesr-e tudomással a bukaresti főconsulnak adott utasításokról, s ha igen, azokban Ojtoz van e, és minő okokból csatlakozási pont gyanánt kijelölve? Az interpellátiónak nyomatékot adandó, a brassói kereskedelmi- és iparkamra felirat, maga Brassó pedig egy Pestre menesztett küldöttség útján nyilatkozott ellene az ojtozi csatlakozáspontnak. Az ügy jelenleg ezen stádiumban áll. Még nem tudhatjuk, mit fog a kormány Wächter képv. ar interpellációjára válaszolni,gy arról sincs határozott ismeretünk, hogy az általa kiinduláspontokul felvett állítások közül mennyi igaz, és mennyi tudható be pusztán szász atyánkfiai körültekintő óvatosságának. Mindamellett egy pillanatig sem habozunk kifejezésében azon szilárd meggyőződésünknek, hogy a brassóiak hármas vészharáig-konditása, hogy az ojtozi csatlakozáspontnak az ország érdekeivel rideg ellentétben álló gyanánt feltüntetése helytelen, hibás felfogásáról tanúskodik mind az ország, mind Brassó város valódi érdekeinek. Ami az államtest egészének hátrányára van, az soha, semmi körülmények közt sem képezheti előnyét ezen egész valamely részének. Az államtest tagjai szerves kölcsönhatás által csatolják egymáshoz, s ha látszólag hasznára is válik valami egyiknek, ha a többit károsan érinti, a káros behatás az egészről átterjed amarra is, s nemcsak paralysalja a vélt előnyöket, de sőt hátrányos következményeiben felülmúlja az előbbiekhez csatolt remények vérmességét is. A brassai „tripple-alliance“ eltévesztő szemei elöl ezen általános igazságot, midőn kardoskodni kezdett a bodzai csatlakozáspont mellett, mely nézetünk szerint több kárt okozna az erdélyi hazarész egyik tekintélyes részének, mint a mennyi hasznot Brassó képzel belőle vonhatni. Képzel, ismételjük, mert valódi hasznot Brassónak is sokkal nagyobb mértékben nyújthat a m. keleti és romániai vaspályáknak az Ojtoz-szorosban csatlakozása, mely egyszersmind a Székelyföldnek, s különösen Háromszék iparos lakosságának is megnyitná az eddig csaknem hozzáférhetlen moldvai piaczot. A brassóiak kifogásai az ojtozi csatlakozáspont irányában két fő ellenvetés körül culminálnak. Egyik az, hogy Brassó kereskedelme kizárólag Oláhország felé gravitál, s így halálos csapást szenvedne, ha természetes irányától eltéríttetnék. Elég legyen erre annyit megjegyeznünk, miszerint a brassóoláhországi kereskedés kizárólagosságának egyszerű oka eddig az volt, hogy Brassó csak Oláhországgal állott (mégpedig a legjobb köutak egyikének közvetítésével) öszszeköttetésben. Ezen összeköttetési vonal Brassónak ezután is megmarad, míg a brassóojtozi pályarész számára egy új üzlettevékenységi kört biztosítana, melynek jelentőségét a brassóiak csak azért nem méltányolják eléggé, mert kevés alkalmuk volt vele megismerkedhetni. A második ellenvetés oda megy ki, hogy Erdélynek, illetőleg a Székelyföldnek Moldva felé mondhatni semmi kereskedelmi forgalma nincs. Igaz, ámde aki a helyi viszonyokkal ismerős, be fogja vallani azt is, hogy azért nincs, mert nem lehetett. Amiből ismét minden előbb következik, mint az, hogy e kereskedelmi forgalomnak ezután se nyissunk utat, hogy lehetetlenné tegyük székely honfitársaink között az ipartevékenység kifejlődését, elvonva töltik azon vasúti öszszeköttetést, mely iparterményeiknek egyedül szerezné meg az értékesíthetőséget. Ha áll az, amit Wächter képv. ar interpellátiójának (a „Kronstädter Zeitung“ ápril 2-iki számában szó szerint közlött) indokolásában mondott, hogy t. i. az erdélyoláhországi kereskedelmi forgalom úgy aránylik az erdély-moldvaihoz, mint 7: 1-hez: az észszerű nemzetgazdaság törvényei szerint ebből önként foly ama kötelességünk, hogy e visszás arány tagjainak egyensúlyba hozatalára törekedjünk. Márpedig, reméljük, Wächter képvo ur sem fogja tagadni azt, hogy a bodza-szorosi csatlakozás ezen arány viszszásságát még nagyobbá tenné. A két csatlakozási pont közötti választásra mindezeknél sokkal döntőbb befolyást van hivatva gyakorolni a stratégiai nézpont, melynek komoly figyelembevételét sehol sem parancsolják annyira a legfontosabb nemzetközi tekintetek, mint épen a keleti vaspályánál. A magyar-osztrák monarchia, s különösen hazánk irányában ellenséges államok között egy sincs, amelynek részéről ez ellenségeskedésnek tettleges kitörését annyi előjelek tennék valószínűvé, mint Oroszország. Ila egyéb nem, maga az önfenntartás ösztöne eléggé parancsolja, hogy e fenyegető eshetőséget nem összedugott kezekkel, de sőt minden tekintetben felkészülten várjuk be, s nevezetesen minél több vasúti összeköttetés által tegyük az ország minden részéből gyorsan megközelíthetőkké azon pontokat, amelyeken ez ellenséges támadásnak megtörténni kell. Ilyen hazánkra nézve mindenek fölött a moldvai és bukovinai határszél. Ugyanazon stratégiai elv, melylyel a kolozsvárdeés-beszterczei vasútvonal kiépítését leginkább szorgalmazzuk, követeli, hogy a m. keleti vaspálya is az Ojtoz-szoroson Moldva felé vezettessék. Egyébiránt teljesen hiszszük, hogy I. Napóleonnak azon állítása, miszerint oly pontok és vonalak, melyeket a kereskedés és a nagy forgalom felkeres, mindig stratégiai pontok és vonalak, ez esetben megfordítva is helyesnek fog bizonyulni. Úgy látszik, hogy az ojtozi csatlakozásnak hazánkra nézve előnyösebb voltát az oláhországiak sokkal hamarább belátták, mint a „Kirchthurm-politica” által elvakított Brassó. Egy külföldi lapban legalább azt olvassuk, hogy e csatlakozási pont ellen, illetőleg a bodza-szorosi irány érdekében Bukarest lakossága élénk agitatiót fejt ki, sőt erre vonatkozólag egy tömeges aláírásokkal ellátott kérvényt is nyújtottak már be Károly fejedelemhez. Alig bizonyíthatná valami inkább, mily nagy szükségünk van nekünk erdélyieknek a m. keleti és romániai vaspályák ojtozszorosi csatlakozására, mint azon körülmény, hogy Bukarestben oly igen sokan ellenzik azt! Molnár Antal: „A nap.“ Dr. Császár Károlynak 1870. márcz. 13-án tartott felolvasása. I. Tisztelt hölgyeim s uraim! A természetvizsgálat módszere abban áll, hogy a természettudósok a hasonló tünemények sorából, amelyek hasonló feltételek és körülmények között létrejöttek, a törvényt kimondják, ama vagy eme körülmények oly eredményeket hoznak létre. Mivel azonban a természettudósok ezen módszert vas következetességgel és irgalmatlanul alkalmazzák, úgy, tisztelt hölgyeim és uraim, meg fogják nekem bocsájtani, ha én a módszert magukra a természettudósokra is alkalmazni jónak látom, vagyis azok világnézetére. Innen azután azon nevezetes eredményre jutunk, hogy a természettudósok világnézete rendesen azon tárgytól függ, amelynek életüket szentelték ; ez oly tünemény, amelylyel az élet s tudomány egyéb ágaiban is találkozhatunk. Thales, ki romiának tengerpartjain lakott, és hazájának virágzását teljesen a tenger közellétének tulajdonította, nagy örömmel tanulmányozta a vizet — végre pedig azon eredményhez jutott, hogy a víz a természeti s szellemi világ alapeleme — Hegel, a nagy gondolkozó, az emberi gondolkodást alapjában vizsgálni törekedvén, azon Btegte köződéshez jutott, hogy az emberi gondolkodás a legfőbb, sőt az maga az istenség, emiatt azután még azt is merészelte hirdetői, hogy a legroszabb emberi gondolat többet ér, mint Newton nehézségi törvénye minden következményeivel együtt. Jacquart, a legnagyobb erőművek egyikének, az öntevékeny szövőszéknek feltalálója legelőbb könyvkötő volt, életelemét a papendockel képezte; — felfedezésének legfontosabb alkatrésze egy átlukasztott papendeckel. — Schoppenbauer bölcsész, kiről ismeretes, hogy vasakarattal bir, az egész világ alapjául az akaratot tekinti és mi „Schulmeisterek“, a kiknél az akarat szintén nagy szerepet játszik, hajlandók vagyunk ezen nézetnek hódolni. — Így láthatják tisztelt hölgyeim s uraim, hogy a természettudósok foglalkozásuk kedvenc tárgyát a világ alapjául tekintik. Azon búvár, ki az állati élet működéseit vizsgálja, minden életnyilvánítást állati működés jelenségének tekinti. Mivel a vegyészek mindenütt neménynél vegytani folyamokat szemlélnek, csakhamar azon gondolat ébredt fel bennük, hogy minden életjelenet vegytani működésből ered. És a physikusok, akik minden természeti erőt mozgásból kénytelenek magyarázni, nem egyszer azon véleményt terjesztik, hogy az ember szellemi ereje az agytömegsek mozgásában leli megfejtését. Ha a Hegel féle pantheismust nem ok nélkül a világ Isten részegségének nevezhették, úgy a mai nap naturalizmusának bátran szemére lobbanthatjuk, hogy a világot véges realitásban elmeríti. Ha nem tisztelt hölgyeim s uraim, ez igaztalan szemrehányás volna, mert a természettudomány maga is gondoskodik, hogy odáig ne jussunk: az erő és anyagról szóló tan, a physika és chemia mellé oda állítja az alak végtelenségéről szóló tant a mathesist, és a tér végetlenségét előtüntető tant a csillagászatot, és ezzel a képződődő erőt és kedélyt jótékony módon ingerli. E tudomány képes egyedül az erő és anyag mellett a véletlenség eszméjét bennünk felébreszteni, azért mindennemű és rangu természettudós elismeri azt, hogy a csillagászat a tudományok királya. És ha bár mi mindnyájan, kik itt egybegyűltünk, nehezen vagyunk udvaron ezek, ezen királynak bátran hódolhatunk, mert ennek udvarában ismeretlen a reactio, ott nem is létezik veszteglés, hanem folytonos haladás. Szabadjon nekem tehát önöket tisztelt hallgatóim e tudomány néhány újabb haladásával megismertetnem. A nap munkája. A csillagászat az újabb időben óriási haladásokat tett, de különösen a nap ismeretében. A tudomány jelen álláspontja mellett az egész földi élet a nap munkája gyanánt tűnik fel. Mert nemcsak földünk keringése a nap körül és az innen eredő évszaki különbségek, nemcsak az idegerősítő téli hideg és a kellemes tavaszi idő váltakozása, nemcsak a virágok illata és az érett gyümölcsök a nap munkái, — hanem minden erő, ide számítva saját izomo s idegerönket, a naptól kölcsönöztetnek. — Midőn a szél malmokat hajt, vagy hajókat messze tengereken átröpit, az csak a nap munkája. A napsugarak heve az egyenlítő táján melegíti a levegőt, az megritkul és feljebb száll, minek következtében mindkét sarkról a hidegebb jég mint sarki áramlat az egyenlítő felé tódul, így minden szél e földön csak a nap szüleménye. Ha a termékenyítő eső a földre hull, vagy mint folyó viz malmakat, gyárakat hajt,agy az csak a nap munkája, mert a nap heve elpárologtatja a vizet, a nap sugarainak előereje feszerővé változik, mely a gőzt emeli; azonban a gőzben rejlő munkakészlet munkává változik, ha a gőznek heve a világtérbe kisugárzik és az — mint víz a földre buli. De ha a gőzhajó bennünket regényes tájakon átröpít, vagy a gőzkocsi szédítő sebességgel rohan, szintén a nap munkáját szemlélhetjük. Mert a bö, mely a mozgató gőzt létrehozza, csak a széneny elégése által keletkezik, ez pedig nem más, mint az éleoy s széneny egyesülése. Ha mindkét anyag egyesülve volna, nem keletkeznék erő. Tehát az erő keletkezte a széneny szabad voltából fejthető meg. De a széneny a nap befolyása által van szabad állapotban, mert a növények csak a nap erejének következtében választhatják ki a jég szénsavából a szénenyt. Tehát a nap sugarainak eleven ereje munkakészlet a széneny és éleny vegyrokonságának alakjában, és azok egyesülésénél mint hő bontakozik ki, amely gőzhajókat és mozdonyokat hajt, gyárakat munkáltat. De az emberek s állatok munkája sem egyéb mint elváltozott napsugarak, az a cap munkája, mivel szintén a szén egy szabadságától függ. Egy tudós (Ludwig) kimutatta, hogy a viszeres vér, amely tétlen izmon haladt át még 7 Va°/6 élenyt tartalmaz, de teljesen élenynélküli, ha dolgozó izmon haladt át; következésképen a munka az élenyt fogyasztja, azaz elősegíti az éleny s szellény egyesülését, ami annál bizonyosabb, mivel számtalan természetbúvár kimutatta, hogy a dolgos ember sokkal több szénsavat választ ki, mint a bánya és pedig ép annyival többet, amennyi a gőzkazán alatt égés által keletkezett volna, ha az emberi munkát gőzerő által akarnák végrehajtani. Következésképen az emberi és állati munka szintén szénenyelégésén alapszik, azai asnál természetesebb, mert azon táplálék, amelyet az ember magához vesz, mind szénenydús és élegyszegény. Tehát munka nem jöhet létre, ha széneny épen nem egyesül óboyloyol vagy csak igen csekély fokban. De ez a forró égöv alatt történik, mert ott az ember annyi külső hővel bír, hogy a belsőre nincsen szüksége; azért ég el ott lassabban az ember belsejében ! Hogy állunk Fiuméval?! A „Hon“ és „Neuer Freier Lloyd“ hétfői számai Matkovich Gáspárnak Deák Ferencihez intézett következő levelét hozzák: Mélyen tisztelt uram! Annak előtte még soha nem történt lelkesedéssel üdvözölte Fiume azt a napot, melyen a magyar ministerium kinevettetett- De e naptól kezdve ránk nézve egy szánalomgerjesztő korszak kezdődött, melynek, fájdalom, még ma sincs vége. Miképen méltatják figyelemre elvitázhatlan jogainkat, törvényes várakozásunkat, miképen jutalmazták meg s jutalmazzák most is Magyarország iránt tanúsított ragaszkodásunkat és hűségünket, azt megítélni önnek, mint Magyarország legünnepeltebb fiának igazságérzetére bízom. Indíttatva érzem magamat, egy esetet, mind a mai kor egy tanujelét, felhozni. Ön nekem Andrássy gróf jelenlétében melegen a szivemre kötötte, hogy Fiume két országgyűlési képviselőt küldjön Zágrábba, kik ott kijelentsék tiltakozásukat, s rögtön utazzanak el. Ön akkor egyúttal megígérte nekem, hogy Ön 24 óra lefolyása alatt meg fogná buktatni a magyar ministériumot, ha az a Zágrábba küldött fiumei képviselők tiltakozásának kijelentése után Fiumét nem kebelezné rögtön viszsza. Ugyan ily értelemben nyilatkozott Andrássy gróf is. Én szent kötelességemnek ismertem: a tanácsot elfogadni s a fiumeiek követték azt, vakon engedve egy Deák s egy Andrássy szavainak. Most már, kivált Önöknek kettejöknek a mi kérdésünkben tanúsított magoktartása után joggal kérhet tőlem Fiume lakossága számot azon nagy , lehet, gonosz következésekkel járható csalódásért, s az én feleletem nem hangozhatik másképen, mint hogy a számítással történtekért az egész felelősséget Önre és gr. Andrássyra hárítom. Életem alkonyát, közel az elhaláshoz, még annál inkább keseríti az, hogy Fiume épen azon ember által, a ki Magyarországnak mint első fia tündököl, s a magyar ministerium által, annyira elhanyagoltak, s a fájdalmas csalódásoknak még ma is annyira kitétetik. — Mily reménynyel tekintsünk a jövőbe, ha visszatekintünk arra, a mi már megtörtént. A legmélyebb tisztelettel. Fiume mart. 31-én 1870. Matkovich Gáspár.