Magyar Polgár, 1872. január-június (6. évfolyam, 1-147. szám)

1872-03-10 / 57. szám

KOLOZSVÁR, MÁRCZ. 9. 1872. Fővárosi levelek. Pest, márcz. 6-án 1872. CXLI. Kedves barátom! A mily meddők voltak a közelebbi napok eseményekben, és oly gazdag a mai. A szélső bal megtudván a kormánynak azon szándékát, hogy az 5 éves országgyűlési folyamot csakugyan be akarja hozni, hogy ennek tárgyalását lehetetlenítse, elhatározta a választási törvényt agyon­beszélni. Fölszólította volt e közös adtióra pártunkat is, de ez a fegyvert nem találta elfo­gadhatónak. Ma a gyűlés elején Gonda László temetésé­ről lévén szó, a miniszterelnök naponként kétsze­ri ülésezést ajánlott, mire a vihar kitört s a szél­sőbal megkezdette agyonbeszélési manőverét, de egyszersmind hangsúlyozó, hogy ha a kormány a visszaélések ellen javaslatot nyújt be, e manő­vertől el fog állani. A kormány azonban nem en­gedett és igy a harcz tovább foly. Úgy halljuk azonban, hogy Vukovics Sebő, ki az angol parlamenti eljárásokkal nem csak ös­­merős, hanem azokba a szó teljes értelmében sze­relmes és a közvetítő szerepet veszi át s megki­­sértendi a kormányt, talán épen a balközép által arra bírni, hogy a választási törvények megszorí­tó pontjaitól álljon el s a szélsőbalt a legvégső eszközhöz nyúlásra ne kényszerítse. Íme ezek folynak a coulisseok mellett, hogy minő eredménynyel, holnap majd tudósítani foglak. Különben a viharos jelenetekkel, alelnöki ügyetlenségekkel és véget nem érő szavazásokkal ma csaknem az egész idő eltelt; úgy, hogy alig maradt annyi idő, hogy a miniszterelnök az 5 éves országgyűlési szakra vonatkozó a belügymi­niszter az összefér­g­etlenségi törvényjavaslatot be­nyújthassa. Mit jelentsen az 5 évi országgyűlési cyclus­? Ezt mindenki érti és tudja. Új megszorítása az a választási szabadságnak az 1867-ki, kiegyezés ja­vára és védelmére; hozzá tehetnők bátran, „hogy praeservativum a választások alkalmával nagyon is igénybe vett jobboldali zsebek oltalmára. Ez utóbbi gyanúsítás, de nyílt gyanúsítás, melyet azért mondunk és mondhatunk ki. Kimond­juk pedig azért, hogy a kormány, bár alig járna némi nehézséggel nem akar időt találni, hogy törvényjavaslatot adjon a megvesztegetések ellen. Azon kedvetlenség is, mely jelenleg oly rész benyomást tesz a képviselőházban s mely a Par­lamentarismus minden jó oldalát visszataszító folt­tal készül eltakarni,­­ az ő hibája. Mert lehetett-e annál tacti­átlanabb valami, mint választási törvényt az országgyűlés végén terjeszteni elő.? Vagy érdemes volt azért a javaslatért pro et contra annyi időt vesztegetni? Nem lehetett volna az igazolási állandó lista készítését, magára elrendelni , ha a 3 éves or­szággyűléstől azért borzadtak, hogy a társadalmi rendet fölforgatja, intézkedni a visszaélések és törvényt szabni a vesztegetések ellen? De a kormány és pártja újból is kitüntette, hogy semmi egyebet nem akar komolyan, csak sa­ját magát bármily áron fenntartani. Kül és belföldi lapok beszélnek a lélekvá­­sárra gyűjtött és gyűjtendő milliókról; az ellenzéki pártok kebelében szakadást egyenetlenséget óhaj­tanak hinteni; a korteskedést téveszmék hirdetése által már­is megkezdették s minden renegáttal kaczérkodnak, ki velök kaczérkodni kész. Így tét- TARCZA. Metz-vidéki népdalok. Paul de Saint-Victor után. (Folytatás.) Egy sajátságos ballada, kétségkívül valamely helyi legendából átdolgozva, egy ifjú lotharingi nőt állít elénk, ki egy képzeleti „Kékszakáll“: Renauldt, ki öt elhagyott mezőbe ragadja, hogy vizbe ölje, saját tőrében fog meg. Útközben a nő megéhezik, eledelt kér elrablójától : — Megeheted, szépem, kezedet, Sohasem eszel többé kenyeret. Majd szomjúság kínozza az erdők sűrűjében. Italt kér: — Idd meg, szépem, tiszta véred. Hogy bort igyál, meg nem éred. A folyó partjához érnek. Renauld értésére adja, hogy „14 nő“ van már oda fullasztva, ő lesz a le­ik. Parancsolja, hogy vesse le felsőjét s köntösét, igy majd jobban megteheti a halálos ugrást. Itt a nő szégyenlést színlel, melylyel hat durva rablójára. — Nem az illenék most hozzád, Hogy vétkezésemben részt végy, Hanem hogy a szemeidre Fehér zsebkendőt boríts, tégy. Midőn Renauld ezt meghallá, Kendőjét szerére tévé; Ekkor a nő megragadó, S a folyóba veté belép­tek közelebbről Schwarcz Gyulával. De azért még sincs elveszve Lengyelország. „Eppur si muove! Megmutatja az országos baloldali értekezlet.“ P. Szathmári Károly: A pártok. V. (Vége.) A legnagyobb és mindenek felett álló baj pedig — mivel minket az a lovagias jobboldal megajándékozott — az, hogy a megalázott magyar korona függővé van téve Austria sorsától; Austria sorsa pedig a felbomlás, mert nem nyugszik ter­mészetes alapon; s ha ennek romjai minket el nem temetnek, azt csak a véletlen és a különös isteni gondviselés eszközölheti, de a dolog termé­szetes rendje nem. No de mindezt s ennél sokkal többet elmond­tak mások, mi csak az indokokra szorítkozunk, mik azon pártot államjogaink feladására s ügye­inknek az osztrákokéival azonosítására bírták, s lássuk ezen változás következményeit. A valódi indok kétségkívül a gyáva félelem volt, s ezzel kapcsolatban a roszul értelmezett le­­jalitás; a színes indok pedig (színesnek kell mon­danom, mert a törvény értelme elcsavartatott) volt azon állítás, hogy a pragmatica sanctioban benn­foglaltatnék az ügyközösség. Ehhez járult azon bölcsen tekintetbe vett körülmény, hogy Magyar­­ország annyi kül- és belellenséges viszonyok közt az örökös tartomnyokkal­ szorosabb kapocs nélkül meg nem állhatna. Ezen tételeket — minthogy mások eléggé lerontották — nem vitatom, de mint káros következményt meg kell említenem, hogy a vezéreknek ezen gyáva félelme veszélyesebb egy mongol pusztításnál, mert átvitték a félelmet a nép­be; már­pedig a­mely nép vagy nemzet önbizal­mát elveszti, azt az úr Isten sem menti meg; de téves is ezen politika, mert ha azok az egyéb tar­tományok oly erősek, hogy minket megmenthetnek, nem teszik azt mi érettünk, hanem magukért, s akkor magyar államiságról szó sem lehet; ha pe­dig gyengék, mit várhatunk tőlük? azt, hogy azok támaszkodnak reánk, s a mi terhünk kétszeres, sőt négyszeres! Hát ha még meggondoljuk, hogy azon tartományok még kevesebb önállósággal bír­nak, mint mi, és csak addig maradnak együtt, míg azokat az osztrák hadsereg egybetartja: hogyan oltalmaznak meg azok minket? Ne ámítsuk ma­gunkat, nincs nekünk az osztrák tartományokkal semmi reális szövetségünk, s ilyent sem mi, sem azok nem akarnak, minélfogva a mi közösügyi tör­vényünk gyakorlatilag nem egyéb, mint egy oly intézmény, mely úgy a magunk, mint a többi tar­tományok ügyeit is a bécsi katonai hatalom veze­tésére bízza; ez a katonai hatalom pedig ad ne­künk magyar államiságot, a­hogy szerét teheti, hiszen az Magyarországot ma is adófizető és ka­tonaállító „Kronland“-nak tekinti, egyébnek sem­minek. Van még egy indok, s ez az, hogy Magyar­­ország egy oly hatalommal áll viszonyban, mely mindent elvehet vagy megadhat. A tévedés itt is rettentő, mert ha a törvényhozás indokául (minek függetlennek kell lenni) elfogadjuk, hogy van az országon kívül oly hatalom, melytől Magyaország sorsa függ, úgy elfogadtuk azt is, hogy Magyaror­szág állami élete csak kegyelemtől függ. És ha egy ily hatalom csakugyan létezik, akkor igen ve­szélyes játék, annak törvény által biztosítani befo­lyást a mi ügyeinkbe, megszerzi az a befolyást, sőt rendelkezést különben is. Nem gondolták meg azon urak, hogy ezen tétel által compromittálták a magyar királyt, dicsőségét elhomályosították s koronája souverainitását megsemmisítették. Ily k­is­­hatalom nincs, és Magyarországnak, ha független állam akar maradni, csak a magyar király hatal­ Hirtelen egy fűzhöz kapaszkodik; a nő el­metszi az ágat. Kegyelmet kér s nagy ígéreteket tesz, ha kiszabadítja: — Szépem, ne hagyj itt az árnak, Aztán elveszlek vasárnap. De a lány a habok fölött vergődő rabló felé hajolva, csípős gunynyal feleli : — Biz’ engem Renauld ne végy el. Házasodj a „tizennégygyel.“ Ez elhatározott jellem csaknem mindenik nő­nél előfordul, kiket a Metz-vidéki népdalok szere­peltetnek. Épen oly élénkek a támadásban, s ügye­sek a védelemben, mint megtorlók a csábítókkal s haszúállók a hűtlen férjekkel­ és szeretőkkel szemben. S gyakran fegyverrel döntik el viszályu­kat. De boszurok nem gyáva, féltékenységükben nincs semmi hűtlenség. Fegyverük nem a korezi­­kainak alattomosan térdszalag alá rejtett tőre hanem franczia kard, mely büszkén lóg az amazonos derékon. Mily harczi düh van a „Derék Claudine“ czimű dalban, melynek állandó ismétlései dolmer­­gésre emlékeztetnek!­­ A kis Claudine férfi ruhát ölt fel Remplan. Férfi ruhát ölt fel. A varba lyegy^s^draganyosnak csap fel Draganyosnak csap fel. A kapitány nézi: - Szép fiú vagy Q a RemPlan; Szép hit vagy­ I­mával szabad törvényes viszonyban lennie, s a ma­­­­gyar király -- éppen azért, mert magyar király­­az ő magyar királysága független államiságát nem fenyegetheti. Azt hiszem már kimondhatjuk, hogy a mi jobboldalunk politikája és programmja, — misze­rint a mi ügyeinket az osztrákéival ugyanazonosí­­totta, vagy pláne ezeknek alárendelte­n hamis tételeken és elferdített törvény­magyarázaton alap­szik. Már szóljunk valamit az ebből az alapból ki­nőtt kormányról. Ha az alap rész, az épület is rész, ez igaz­ság mind az erkölcsi, mind az anyagi természet törvénye szerint. S már most kérdem én: lehet-e nekünk jó, szilárd kormányunk, midőn az éppen az ország államiságát föltételező életkérdésekben már törvény szerint is függővé van téve az úgy­nevezett közös, de semmi felelősséggel sem tar­tozó ministériumtól? Hogy állhat az meg szilár­dan a közös ministérium közt, mely még mindig egy egységes Austriát képvisel, és az ország közt, mely jogosan követelheti, hogy bírjon a maga füg­getlen államiságának minden postulátumaival? fe­lelet: szilárdul sehogy, s ingadozva is csak addig, mig az országot per fás et nefas oda kormányoz­za, hogy a Bécsből jövő sugallatoknak alázatosan fejet hajtson. Minthogy pedig az ország a maga függetlenségéről­ lemondani egyáltalában nem akar, az országgyűlésen kell többséget szereznie. Meg kell hát ragadnia az erkölcsrontás, csábítás, vesz­tegetés és ijesztés minden nemeit, sőt az ország­ba is oly intézményeket kell behozni, mi a köz­vélemény nyilatkozatát, a­mennyire lehet, elné­mitsa vagy félrevezesse. Vájjon a mi jobboldali kormányunk mindezt nem tette s nem teszi-e meg? s nem szándékszik-e megtenni a következő választások alkalmával? Hi­szen a hírlapok botrányosnál botrányosabb esete­ket hoznak fel, hát a királyi bíróságok beállítása milyen vala? nem botránkoztak-e meg abban még a jobboldal romlatlanabb emberei is ?! ! ? Ne szid­juk szegényt! mert hisz ő máskép nem cseleked­­hetik! És ezen kormányban még azon anomália is felmerült, mi egyebütt sehol sincs, hogy a pártve­zér nemhogy a miniszeri székben ülne, de a kor­mányzásban egyáltalában részt sem vesz, a­hon­nan a kormány és kormánypárt vezére egymást gyakran meg sem értik, s nem egyszer történt, hogy a kormány eljárása ellen a kormánypárt ve­zére felszólalt. Egy ily kormánynyal tehát és kor­mánypárttal az ország a maga államiságát nemcsak soha vissza nem nyeri, de annak még árnyékát is elveszti. De bízzunk a jövőben, mert küzdelmünk czélja tisztán áll. Már ma van egy programra, mit az ellenzéknek minden árnyalata elfogadhat s el is kell hogy fogadjon, és ez rövidbe foglalva : „füg­getlen magyar állam független államügyekkel“, s ezzel kapcsolatban „eltörlése a közösügyi intézmé­nyeknek.“­­ Bevégzenk egy kérdéssel: van-e még a nem­zetben életerő, van-e még szabad szellem, van-e erős akarat Európa szabad nemzetei közt a maga saját neve alatt az őt megillető helyet elfoglalni? Kérdem, mert ennek megtestesítése küzdelembe fog kerülni, még­pedig sokba; vagy már ellankadt s várja a nemzeti halál közeledését, s csak annyit kiván még, hogy a végvonaglás ne legyen kínos? Az út nyitva áll: jobbra vagy balra. Tessék vá­lasztani! Tóth László. gyarról a bizottmányi ügyvitelben kitűnőleg gya­korlottnak bizonyult tudósító nagyon is részletes s ha tudósítást hozott a legnagyobb horderejű tár­gyai egyikén kívül. Mert ha módosító előtt még az ebédekre és azokon tett reflexiokrai kiterjesz­kedés is alkalmas tárgynak látszott egy megye­bi­­zottr­ányi közgyűlés leírásánál, akkor mindeneset­re a gyűlés egyik legnagyobb momentumát nem lehetett volna csak annyiban jelezni, hogy Szabó Lajos „indítványt tett szokott ékes szólásával, le általa szokatlan hévvel a főispáni omnipotentia ellen.“ A hazai közönség az indítvány érdeméről és czéljáról ebből ugyan keveset fog érteni. Ho­lott a közgyűlés párt tekintet nélkül a tárgy mél­tósága s fontosságához képest komoly figyelemmel végig hallgatta, sőt részben a helyeslés kijelenté­sével fogadta a jól körvonalazott a történelem, a jog és helyes politikai tekintetek által támogatott indítvány alapos indokolását. Ezen tárgyat a közügy érdekében megkísér­tem vázolni, miután az indítvány már nem az in­dítványozóé, hanema a közönség tulajdonát képezi; következőleg ezt illeti a jog­a felett ítéletet is mondás­. Indítványozó előre bocsátván, hogy indítvá­nyának nem czélja a számadás, mert a mennyire gyűlöli a személyeskedést a társas életben annyira veszélyesnek s üdvtelennek tapasztalta a közügyek terén, hogy továbbá indítványának nem indoka s nem azélja a korteskedés, mint a virilisek ellen a meggyőződés ihletségével tett ama indítványról, mely ezen lapban egész terjedelmében közöltetett, a bizottmányban többek között az is mondatott, hogy a tisztelt indítványozó maga mellett kortes­kedik, mert az élet keserű tapasztalatai személyes ambitiót, aspiratiot éppen a fagypontig sülyesztet­­ték, az indítvány érdem­ében megjelölte azon nagy alkotmányos jogokat, melyeket az ősmegyei intéz­mény törvényesen gyakorolt 1848 előtt, és a me­lyek birtokában századokig, jelesen a nemzeti élet azon gyászos korszakában a mikor a haza szent földén két ellenség, török és német dúlt, a hazai történészek egy­értelmüleg tanúság tétele szerint a haza legerősebb védbástyáit képező meginlatlan erődítmény gyanánt bizonyult be, mert az 52, vagy több megyét annyiszor kelletvén bevenni, mig az ellenség az utolsóhoz érkezett, addig az előbb be­vettek fölszabadították magukat, s magukkal a ha­zát mind­annyiszor. Hasonló nagy szolgálatot tevén az alkotmányos jogok megvédése, s visszaszerzése tekintetében is, melyre időnkben figyelmesé tétet­vén a szabadságra törekvő több európai nagy né­pek jelen megcsonkított álapotában is tanulmányo­zások tárgyává tették óvszerül decentralizáló szer­vezetével az öszpontosító hatalom ellen akár abso­­lutisticus akár parlamenti legyen az. Ezen nagy alkotmányos jogok voltak: a tör­vényhozásban utasítással ellátott, — visszahívható követek általi befolyás — tehát a törvényhozó ha­talom közvetett gyakorlása. Mely 1848-ban, miu­tán az ellenséges indulatu idegen bécsi kabinet politika által a nemzet testén ütött sebeket, s szá­zados jog­sérelmeket csak egy parlamenti kormány, egy független felelős minisztérium által hitték a nemzet akkori vezetői orvosolhatni, feláldoztatott. De megmaradt a megyéknél a más két nagy jog: a birói hatalom gyakorlása, vagy­is a megyei törvényszékek biráinak választási, és a közigazga­tási vagy is végrehajtási joga, melyek a nemzet­nek s jelesen a 48-ki törvény­hozásnak anynyira féltett kincsei valának, hogy készebb lesz vala a parlamenti kormányt ezekért, hogy sem ezeket ama­zért feláldozni. De mit ten az 1869 — 70-iki tör­vényhozás? Az 1869. IV. törv. czikkben a megyék többsége tiltakozása daczára elvette a birói hata­lom gyakorlása vagy is az első folyamodás a birói­ságok választási jogát. Mily eredmények? nem kí­vánja fejtegetni indítványozó, mert azon példátlan gyermeznek neki; akkor kitör a burokról szaba­dult eredeti pacsirta hangja s tele torokkal gúnyo­lódik a madarászszal . Ott a téren dalol a no­vig hangon: — Biró úrral nekem immár mi gondom, Csak mókázom velek, rózsám szabadon! A régi Francziaország e gúnyolódó szelleme minden lotharingi dalban ott kering, ott ragyog, mint a derült mosoly. Mily cselszövényes, furfan­gos mesét csinálna La Fontaine a „Fogoly szere­tődből , fiatal herczeg leány, kit atyja elzárt, mert nem akart lemondani kedveséről. A hetedik év végén meglátogatja az esztelen, kegyetlen atya börtönében: — Lyányom, üdvözlégy, hogy­ mint vagy? — Na biz’ atyám, igen roszul. Lábam öszszetörte a vas, Oldalaimban féreg dúl. Kedves apám, nincs-e nálad Négy-öt sous, hogy adnád nekem ? Átnyújtanám örömnek, hogy A vason egyet ereszszen. Oh, pénzem bőven van nekem, Tallérom is ezerével, Sőt milliók, adok neked, Ha szakitsz kebled hevével. Nem, mig csak életben vagyok, Szerelmemmel föl nem hagyok. Inkább itt a vasban élek, De szerelmet nem cserélek. Ivempiai lisztát hagy. Megyei élet. Torda, 1872. márcz. 6-án. Tekintetes szerkesztő úr! „ A tordamegyei mult febr. hó 26. 27. 28. nap­jain tartott rendkívüli bizottmányi közgyűlés tár-Ha államon a szakál tisztát hagy Remplan; Tisztát hagy: Ah! de szivem, mint oroszláné, nagy Remplan; Oroszláné, nagy. A kapitány draganyossá teszi Remplan; Dragonyossá teszi. Claudine ott kedvenezét észreveszi Remplan; Észreveszi. Kedvenezét, az álnokot, hitszegőt Remplan; Hitszegőt. Öezszetűzött vele s megölte őt Remplan; Megölte őt. De bezárják börtönbe, a melyben Remplan; A melyben Bevallja, hogy nő, hogy pardont nyerjen Remplan. Pardont nyerjen. Egy másik pedig apródnak öltözik, hogy ki­szöktesse kedvesét a nantesi börtönből. Átöltözteti saját férfi ruháiba, odaadja nadrágát s ez álruhá­ban megszökteti. A nyomozás foly; a tettesre csak felakasztás vár valemely köztéren. Midőn a szép lány két-három lépcsőt ment ■ — Biró urak, ismertek ti egy Istent Hogy lányt öltök, ki csak férfi ruhát n vett? A bírák viszszavonják Ítéletüket s megke-­l (Vége köv.)

Next