Magyar Polgár, 1874. január-június (8. évfolyam, 1-145. szám)

1874-04-08 / 78. szám

“3. Egészévre . . . . Félévre.......................... » VIII. évfolyam. 78-dik szám. Kolozsvárit, 1874. szereda, április 8. POLITIKAI NAPILAP ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK. SZERKESZTŐSED IRODA: Egy negyedre . . . • * • 4 „ A lyczeumi nyomda „központi irodájá“-ban főtér gr. Egy hónapra . • . ... 1 „ 50 „ ‘L Teleki Domokos-ház. . . . 16 ft. — kr. A lyceumiayom­dában • ■ • 8 „ - „K­iadóhivatal : £ HIRDETÉSI DIJAK ' 2n r& Ötször hasabozott sor ára 6 kr. Minden hirdetés után 30 kr. bélyegilleték. Nagy hirdetéseknél kedvezmények. _SJ ^ .sz “a. NYILTTER soronként, vagy annak helye 25 kr. Reclamok: hirfüzérbe soronként 1 írt. sr KOLOZSVÁR, ÁPRILIS 7. Laboremn«! A húsvéti czikkek írója betegen fekszik, pártjának önbizalma megingott, mesterséges expe­­diensekhez kénytelen folyamodni, hogy kormá­nyozni képes legyen, az ország terhei megzavarták a politikát és pártokat is, ilyenkor nem jó a szen­vedélyekre hivatkozni, hanem tárgyilagosságra kell törekedni, hogy legalább a jövőt vaeg megmentsük magunknak. Ez mindnyájunk közös érdeke, ebben a kiegyezés módozatai el nem választhatnak. Ne rójjuk tehát a közös terheknek fel azt, mit azok­­nélkül is viselnünk kellene és ne keressük a hi­bát csak másokban, mikor önmagunkban is felta­lálhatjuk. A kiegyezés alapeszméjét helyesli Eu­rópa, helyesli „a nemzet minden rétege: nekünk Ausztriával kell lennünk, a­míg ez Ausztriának, alkotmányosnak marad és velünk egy uralkodó ház­hoz tartozik. E kapocsnak Deák által alkotott módo­zatait sokkal terhesebbeknek (a vám és hadügy­­ben) önállási érdekeinknek és nem csak jogaink­nak, sokkal kevésbé megfelelőnek ismerjük, hogy sem azokat meg nem változtatandóknak tartsuk. Párttörekvésünk egyik iránya : ennek az esemény­nek nálunk és Ausztriában a dualistikus alkot­mányosság alapján békés többséget szerezni. De a közös terhekben a mostani módozatok szerint is szerezhetünk könnyebbülést, ez ügyek alkotmányos és szabadelvű irányban vezetésére most is befolyhatunk a paritás alapján , e­zért sem sza­bad kiaknázatlanul hagyni, mert a passivitás bár­mely téren a politika megölő betűje. Ha jobban felhasználtuk volna eddig is a delegáció tárgyalá­sait, most közös költségvetésünk nem lenne oly nagy. Azonban tévednek azok, vagy a nemzetet akarják félre­vezetni, kik azt hirdetik, hogy csak a közös ügyekből származik minden terhünk, sőt ezek eredménye a reactionárius irányú vagy haladni nem tudó politika belügyeinkben is. A minket terhelő quota és államadósság nagy össze­ge, ha önállásunkat kivívjuk is, bizonyára igény­be lesz véve saját nemzeti védelmünk és önállá­sunk biztosítékai által, csak a vám­jövedelmekben és pénzügyek helyesebb beosztásában fognánk kár­pótlást találni fokozottabb kiadásainkért, melyek szükségesek lennének nagyobb önállás mellett. E tekintetben jó lesz, ha minden illusiót levetkezünk, nem kevesebb költség, hanem nagyobb teher, és legfeljebb fokozottabb jövedelem származhatik a „fegyveres béke“ kényszerű korszakában, bármely nagyobb önállás mellett és ez maga sohasem biztosít sem szabadelvű politikát, sem józan gon­dolkozást vagy szakszerű beligazgatást. Államiságunk három nagy veszélyét tehát : t. i. a hátramaradást, rész pénzügyeket és rész­bel kormányzatot, azon tereke­t, melyek szabad rendelkezésünkre állottak, keressük önmagunkban, mert ha ugyanazon kapocsban az osztrák­ tartomá­nyok hasonlatlanul jobb pénzügyeket, jobb közi­gazgatást és gyorsabb haladást mutatnak fel, mint mi, akkor e bajok kütforrása részben a kiegyezés ránk nézve terhesebb alakjában is kereshető ugyan, de nagyobb részben fogjuk azt önmagunkban fel­találni. És ha feltaláljuk, első­sorban nem agita­­tióra, nem politikai passivitásra, van szükségünk, a kiegyezés módozatának meg nem változtatásáig, hanem a rendelkezésünkre álló eszközöknek a fenn­forgó bajok elhárítására teljes erőnkből való fel­­használására. Valljuk meg az igazat: állami életünket ve­szélybe sodortuk politikai tapasztalatlanságunk, pénzügyi pazarlásunk által és belkormányzatunk­­ban a szakértelem nagymérvű hiánya miatt. Ter­mészetes, hogy ebben nagy része volt az absolu­­tizmus alatt ránk kényszerített politikai passivitás­­nak, a közigazgatási oskola teljes hiányának, de legfőképen a parlamentarismussal járó pártkor­mányzás részrehajló irányának és a többségnek anyagi hasznok után való törekvésének. Nem ál­lami, hanem társadalmi szükség, nem országos, ha­nem magán­érdek idézte elő, vagy intézte el a concessiókat és vállalatokat, a hivatalok szaporí­tását és betöltését, a centralisatió növekedését. Mert, midőn ügyeinket átvevők, társadalmunk két nagy bajban szenvedett; először is elszokott az önkormányzattól, nem értett a közigazgatáshoz és másodszor: vagyonában meg volt támadva a job­bágyság felszabadulása, az absolutizmus alatt meg­szorult kereset­ágak és megnövekedett társadalmi igények által , mert a közelebbi évtizedek al­t emeltük szükségeinket Európa szükségleteinek szín­vonalára, a­nélkül, hogy csak távolról is megkö­zelítettük volna ennek tőkeképzési és m muikabírási képességét. Egy kezdetleges társadalom magára vállalta egy előrehaladott társadalom terheit, annak erői nélkül, ezért van­nak a magán­hitel és vagyonviszonyok nálunk annyira megtámadva, ezért kaptunk oly módon az állam­i segélyforrásokhoz a vállalatok és hivat­a­lok alakjában és ezért nézték az emberek szüksé­gét, nem képességét, a hivatalok számát, vállala­tok jövedelmét, nem szükségét, czélszerűségét. Ezek képezik válságunk tényezőit. Örömmel tapasztaljuk, hogy a fordulat, a magába térés be­állott. A centrálisatiótól visszatérünk a decentra­­lisatióhoz, pénzügyeink rendezéséhez fogunk, a központi közigazgatásban élénken érezzük a szak­értelem megszabásának és a bureaukratikus bé­kékből való felszabadításának szükségét, a társa­dalmi szédelgésnek megakadályozására szükséges törvényhozási és társadalmi reactiónak nélkülöz­­hetlenségét. De épen ez üdvös fordulat érdekében szükséges, hogy a javulás processusát el ne terel­­jük útjától ; maradjunk meg a „meaculpa“ mellett, szorosan kövessük a kijelölt irányt, úgy a társa­dalmi, mint állami regeneració érdekében , mert­­ősz közigazgatásunkon, rész­pénzügyeinken, tár­sadalmi fényűzéseinken és munkaképtelenségünken, szakértelem hiányunkon, bár neukratismusonkon önmagunknak kell és lehet segíteni, miután minden reformáló tényező felett rendelkezünk. Sőt, ha azt akarjuk, hogy a kiegyezés mó­dozatai reánk nézve még kedvezőbbé alakuljanak , akkor, addig is, míg erre a törvény és alkotmá­nyos többség megszerzése kilátást nyújtana ne­künk, teljes erőnkből kell belpolitik­i pénzügyi, közigazgatási és társadalmi bajainkan segítenünk , mert bármikor kerül alkudozásra a közös ügyek fe­lett általában, vagy annak egyes részeiben, a sor, minél rendezettebb belviszonyaink lesznek, minél képesebbek leszünk az önkormányzatra, állami jö­vedelmeink fokozására és terheinek kezelésére, el­viselésére, annál több erő felett fogunk rendelkez­ni czéljaink kivivására, annál könnyebben fog az sikerülni. Ezért: Laboremus ! H. S.­ ­ TÁRCZA. HÁROM OROSZ és HÁROM ANGOL KALANDJAI / evn.e ■■ *­ím. ma trau­ez­iából /. Fejezet: A Narancsfolyam partjain. (Folytatás.) Emery egyedül maradva, a tűz árnyában végig terült, s m­íg a nagy hőség nyomasztó hatása idegeit el nem tompította volna, gon­dolkodott helyzetéről, melybe vetődött. Itt volt ő nagy messzeségben a lakott vidékektől, egy csaknem egészen ismeretlen folyam partján; várta honfitársait, kik elhagyták hazájukat, hogy egy expeditio veszélyeinek kitegyék ma­gukat. De mi volt ez expeditio czélja, mely rejtvényt kellett ennek megoldania Délafrika si­vatagjaiban, mily vizsgálódásokat kellett meg­kísértenie a harminczadik közegyen magasla­tán: ez volt azon kérdés, mely leginkább ér­dekelte, s a melyről Airy úr levelében sem­mit sem irt. Ő maga mint a déli szélességek légköréhez szokott és vele ismeretes tudós, felkért társ volt csupán brit collegái által,va­lamely tudományos dolgozat véghezvitelében, azon szélességi fokok alatt. Ifjú csillagászunk, ezen, s más ezer ki­sebb nagyobb kérdésekben tépelődve, alig véve észre, hogy szempillái nehezülnek, s a ki nem maradhatott álom erőt vesz rajta. Nem is tar­tott soká, s mélyen elaludt. Mire felébredt, a nap után a hegyek közé vonult, éles körvo­nalban tüntetvén fel azokat a tűzpiros egen. Hat óra volt már, szokott ideje vacsorájuk­nak s éji szállásukra térésüknek a völgy mé­lyében levő tanyájukhoz. Ugyane pillanatban egy puska durranása viszhangzik az erdőrész tiz—tizenöt láb ma­gas hangatái mögül, s pár percz múlva rá­b bushman is megjelent Toppal az erdő szélén. Egy vadat hurczolt Mokoum maga után, me­lyet csöve épen az imént terített le. „Gyorsan, gyorsan, kiálta neki Emery. Mit hoz ön vacsorára? — Egy spring boltot William úr, felele a vadász, pár percz múlva Emery elébe vet­vén az állatot, melynek szép szarvai lantala­­kúlag görbültek kétfelé. Egy antilope faj volt ez, mely a délaf­rikai vidékeken mindenütt honos, gyönyörű állat hófehérségű selyem szőrrel, mely között a hát és lapocskák fahéj színe a legszebb ár­nyalatban olvadt össze. Húsa kitűnő jó izű, s ezúttal a vacsorát szolgáltatta. A vadász és Emery egy bot segítségével a vállukra emelék az állatot, s elhagyván a Morgheda csúcsát, félóra múlva tanyájukhoz értek a völgy torkolatában, hol kocsijuk őr­zése két boschiesman vezetőre volt bízva. II. Fejezet. Hivatalos bemutatások. Január hó utolsó előtti három napján Emery és és Mokoum a találkozás helyét nem hagyák el. Míg a bushm­an, vadász szenvedélyét kö­vetve az egész környék erdős vidékének szár­nyas és négylábú vadjai után indult, a csil­lagásznak elég ideje maradt a folyam men­tére figyelni. A természet nagyszerű szépsé­gének szemlélete egészen betöltő új benyomá­sok által felizgult lelkét. Ó, a számok embere, ki napestig rovatai felé görbülten, éjjel pedig a telescopok lencséihez tapadva szamita a dél­kör égitesteinek útjait, vagy azoknak eltede­téseit, azt most a szabad ég alatt újítható meg egy csaknem bejárhatlan erdő közelében, egy puszta magaslaton, melyre a Morgheda üdítő finom permetege hullott alá. Öröme telt benne, hogy a világ előtt ezen ismeretlen nagy magány költészetét megérti, s abba mennyi­­ségtani feladatokban kifáradt szellemét belete­metheti. Megcsalta és kijátszta a várakozás eltompító unalmait, s épen helyzetének ezen újszerűsége magyarázza meg azon kimeríthet­len türelmet is, melyet a bushman f­ele nem oszthatott. Ez utóbbi részéről mindig ugyna­zon vádak támadtak, amelynek a'A­TM Ji„ ugyanazon­­és nyugodt felelete, ellen bem Január 31-«» b irtott, az utolsó ,atorna,­ Airy úr levele szerint, mely napról, ,a , tudások" megérkezése elmaradna, Emery fénytelen leendett valamely irányban egyébre határoznia magát, mi nem kevéssé hozta volna ,­ zavarba. „William úr, szólalt meg hirtelen a va­­ász, mondja ön, miért nem megyünk mi ven­­égeink elébe? At csak egy van, a folyam lente, melyen jöhetnek, s ha ez után jőnek, mint ön papírdarabkája is állítja: lehetlen két kikerülnünk, útközben bizonnyal talál­­oznunk kell velük.“ (Folyt kör.) Fővárosi levelek, ccccxi. Budapest, április 4. 1874. Kedves barátom! A husvét itt van, de a pirostojások még egyre váratnak magukra; sőt ellenkezőleg, a­mi mutatkozik annyira sötét, hogy nehezen várhatjuk, miszerint valami jóravaló kell­jen ki belőle. Nem hiában kötötte volt a volt pénzügymi­niszter a mi államgazdászati és politikai helyze­tünket a magas egek jótékonyságához, — mert csakugyan van abban valami. Mert nálunk minden lépést látszik tartani a természettel. Most is mint kikeletünk, mely szokatlanul alig mutat valami zöldet, vidámitot fel, ha csak egy pár versfüzetet nem veszünk annak, — politikánk és financziánk sem képes „zöld ágra jutni.“ A nagy reformeszméket már sokan föladták — azon jó reménység fejében, hogy talán az ál­lamgazdasági kérdésekben fognak számolhatni nagy és örvendetes mozgalmakra ; magunk is reméltünk ebben némileg, — tekintettel azon kézre, mely fináncziánkat átvette. De e szép remény is füstbe látszik menni; a bécsi és pesti sajtó reményt keltő szép hírei a nemzeti bank, a közös activák ügyére nézve, a­mint keletkeztek, és oly sorozatban lőnek meg­­czáfolva; hozzájárult ehhez, hogy a 75 iki évi kö­zléskiadások is a miniszteri tanácsban nem hogy szállíttattak volna,­­ hanem minden várakozás ellenére több, mint félmillióval emeltettek az 1874- dikihez képest; míg a bécsi lapok halomra farag­ják az eleteket Ghyczy Kálmán uj német costu­mejéről, a ferdén álló község kalapról (vulgo, czi­­linder) a testhez nem álló frakkjáról és ujjainál czollnál hosszabb keztjüiről. Boldog Isten, hát miért kell egy már Isten után tisztességes kort elért úri­embernek, Bécs­­ben is csak ismert ruháiból kivetkőzni ? Vagy együttjár az a politikával? Vájjon megsérti-e a magyar miniszter az illemszabályokat, ha fekete frakk helyett fekete attilában jelen meg az illető helyeken ? Nincs-e ennek ép úgy jogosultsága a kaionokban ? És vájjon nem volt-e hatással a mi­niszter politikájára ez a külső feszély, mely nem engedte meg neki, hogy oda fenn a szó teljes ér­telmében magyarul érezzen ? Ez érdekes lé­lektani feladványt képezne. Pedig bizony isten jó lett volna, ha Ghyczy Kálmán ott a nagy tenger­ben „magyar szigetnek érezte volna magát, még­pedig nem ama bizonyos „Boldog szigetnek“, sem Jókai „Senki szigetének“ , hanem szegény hazánk elszigeteltsége képviselőjének, melynek még most sem mutatkozik sehol az „Ígéret földje.“ Hát hiszen ha a közösügyi kiadásoknál sem­mit sem tud a pénzügyminiszter meggazdálkodni, ugyan hol fogja ezt tehetni ? A mi nyomorultan kisszerű budgetünkben kísérli ezt meg, melyről a 21-es meg 9-es bizottság minden levakarhatót le­vakart ? Közoktatásunk, igazságszolgáltatásunk, bel­­kormányzatunk budgetéből, melyek még ma is gyöngék és roszul fizetettek ? Vagy az ellenség fenyeget bennünket, hogy még most is a fegyverre és katonára, meg a pán­­czélos freggatokra költsük a roppant pénzt ? Hi­szen már puszta pajtások vagyunk még a musz­kával is ! Bizony-bizony igy sohasem tavaszodik ki Ma­gyarországon. P. Szathotáry Károly: Kossuth Lajos­nak változtatása. Nem lakom többé Turinban. Lakásom: Ba­­raccone di Collegno, Provincia di Torino, Italia. Ide kérem leveleimet utasítani. Mit is azon figyelmeztetéssel hozok baráta­im tudomására, hogy uj lakhelyemen sem távir­­dai állomás, sem helyben postahivatal nincs Minden távsürgönyt külön futárhoz lakomba, s ez ha (mint ekkorig némely évfordulók alkalmá­ból tanúsított, s hálával fogadott szíves megemlé­­kezéseknél történni szokott­ egy-egy napon húsz, bármin ez távsürgöny is érkezik, nagy súlyos ro­vatot képezne budgettemben, melyet nem szeret­nék bizonyos kormányok példájára deficittel kezel­ni. Kérem annak okáért barátaimat, legyenek szí­vese­k oly tárgyaknál, melyek néhány napi kése­delem által sem érdekben, sem becsben nem ve­­szítnek, inkább a postát, mint a távírdát hasz­nálni.

Next