Magyar Polgár, 1876. január-június (10. évfolyam, 1-146. szám)
1876-02-20 / 41. szám
X. évfolyam. 41-dik szám. Kolozsvárit, 1876. vasárnap, február 20. POLITIKAI NAPILAP. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK. félév* évre................................... ft. tvr. Félévre............................................ „ • Est negyedre........................... f • ~ • Egy hónapra ...................... 1 » » 2n tE SZERKESZTŐSÉGI IRODA: A lyceum nyomdában. Kiadóhivatal: A lyceumi nyomda „ központi irodájában“ főtér gr. Teleki Domokogház. HIRDETÉSI DIJAK: ^ Ötször haa&bozott garmond gór ára, vagy annak területe G kr. Minden hirdetés után 80 kr. bélyegilleték külön számittatik. Nagy hirdetéseknél kedvezmények. 7. NYILTTÉR aprónként, vagy annak helye M kr. Reclamok: hirffizőrbenőrönként 1 trt. KOLOZSVÁR, FEBRUÁR 19. Ezsau lencséje. Krisztus Urunk ártatlanságát, és a bécsi német sajtó furfangosságát kitanulni sohasem lehet. A világnak nincsen olyan lojális, olyan béketűrő nemzete, mint a magyar. Századokon keresztül fosztogatták, apródonként nyirbálták jogait, és ő békén törte mint a bárány. Mikor észrevették, hogy lassanként kezdi soralni a dolgot, egy kis bécsi mézes madzagot húztak el az orra alatt, és az édességen lépen maradtunk ismét és pedig nagyon sokszor! A múlt századokban sokat nevettek ezért minket oda fent. Jól tették. Bizony megérdemeltük ! Ha aztán a reánk rakott teher súlya alatt néha napján roskadoztunk s e bajon a nemzet úgy akart segíteni, hogy békéit kezdte tördelni, véresen megfizettük az árát, megteltek az osztrák börtönök, s a pallos alig győzte csendes emberekké tenni a zúgolódó okat................ No de ne legyünk háládatlanok. Az elvérzettek utódairól néha jól gondoskodtak. A fiát felvitték Bécsbe, hogy ott részesítsék a barbár sarjadékot a civilisátió áldásaiban. Az ifjú magyar nemessel elhagyatták ősei sasfészkét, megutáltatták nyelvét, nemzeti szokásait, — a nagy nevek kicsi utódai ezopfot eresztettek, — el tudták velök felejtetni azt is, hogy merre van az atyjok sírja. A leánygyermek? No azoknak épen jól ment dolguk! Egy kis német herczegecskének kerítették meg a kezét, s a roppant magyar ősi birtokba idegenek raktak fészket. De hát ez a lejális nemzet mindig bolondja tudott lenni a németnek. Úgy voltunk vele, mint a touloni gályarab a békájával: megszoktuk. Ha baj volt? Volt bezzeg becsületünk! Egész Ausztria ilyenkor a tűzbe merte volna tenni a kezét, hogy a magyarnál vitézebb nép nincsen. Nem lehet őt megfosztani attól a szerencsétől, hogy ők morzsolják össze Ausztria ellenségeit. Katona, pénz, élelmiszer kellett ? Csak úgy ontottuk ! A buzdítók megkapták a maguk érdemkeresztjét, egy kis báróságot, egy jócska kincstári bérletet. A nemzet anyagi ereje fogyott mint az égő gyertya, lassan kint, évtizedről évtizedre csapolták le Magyarország vagyonosságát, neki kényszerítették egy explosiónak, mely lángba borította saját házát, s midőn a catastrofának vége volt, össze voltunk törve anyagilag és moraliter. Bécs financier vérszipói kezet tettek utolsó foszlányainkra, s hogy ma még nem vagyunk éppen meztelenek, — annak nem az ő jószívűségük, nem az ő humanitásuk az oka, hanem az, hogy ez a mi földünk hálásabb tud lenni mint az emberek, s tízszeresen adja vissza a belevetett magvat. A derék bécsi sajtó persze mindig élénk részt vett azokban a híres nemzeti érvágásokban. A magyar nemzet vagyona és létérdekei felett örökké egy csomó Fortunátus nemzetségbeli koczkázott, — hátra-vakra! Ez a mult képe. A jelené sem sokkal jobb. Az erkölcsök az igaz, hogy szelidebbek, és a Fortunátus nemzetsége is keresztényibb; — de azért Bécs Bécsnek maradt, gyűlölik benne a magyart most is, — s ahol csak szerét ejthetik, lenyomják, nagy hirtelen eret vágnak rajta néhány millióig, hogy csak úgy zúg bele a szegény magyar parlament feje. És nincs egyetlen őszinte barátunk sem! Ha védelmezzük jogainkat, reánk támad az egész német sajtó, s a legimpertinensebb módon piszkolják Magyarországot, államférfiaink legtisztább intenzióit gyanúsítják. A végnyomorúság eszünkbe juttatta még egyszer a magyar bank eszméjét. Egy eleinte a bécsi sajtó freneticus nevetésbe tört ki: a magyarok nemzeti bankot akarnak! Mikor aztán látták, hogy komolyan foglalkozunk ezzel az eszmével, s olyan görcsösen tartjuk a kezünkben mint a halálos beteg az utolsó kanál orvosságot, azt mondják nekünk : ne bolondozzunk, Magyarországnak nincsen joga az önálló magyar bankhoz. E küzdelem élén az osztrák bank fizetett lapja, a „Neue freie Presse“ áll. Ez adja ki a jelszókat. Lássunk a legutolsó, a legfrissebb füzetből egy adagot: „Az osztrák nemzeti bank Budapesten magyar bankot lesz alapítandó, melynek számára a jegykibocsátás joga is fentartatik. Az osztrák nemzeti bank garantiát vállal e jegyek beváltása iránt, s azokat pénztárainál kész fizetéskép is elfogadja. E terv kivitele a további tárgyalásokra tartatik fenn. Amennyiben helyesen fogjuk fel, a terv oda megy ki, hogy a bankjegyügy egysége, az ismeretes cartell-viszony helyett, a bankjegyek beváltási helyének egysége által óvassék meg; a magyar követelések pedig bizonyos mennyiségű bankjegyek felett való szabad rendelkezés jogával elégíttessenek ki. Ennek a tervnek mindenesetre meg van az az előnye a cartellterv fölött, hogy kivihető, hogy váljon jobb is, azt csak akkor lehet majd megítélni, ha ismeretesek lesznek a részletek.“ Mit mondhat Magyarország ez impertinentiához ? Egy magyar bank, melynek es ez a lapja Bécsben van! Lehet-e ehez hozzászólani ? Gyermekeknek tartják-e a bécsiek a magyar képviselőház férfiait, hogy ilyen propositiót akarnak élejökbe adni? Ki akarna nálunk az Ezsau lencséjéből enni? Az éhség rész tanácsadó szokott lenni. Erre számítanál, talán már Bécsben! Várjon Tisza és Széll Kálmán eljöttnek látják-e már az időt, hogy e szemérmetlen kísérleteknek véget vessenek ? TARCZA: Dr. Gyulai Pál, mint a Petőfi-irodalom megalapítója, DR. MELTZL HUGÓTÓL. (Folytatás.) Vissza kell fordulnunk még az essaynak IV. szakaszához, mert Petőfi pseudokritikusainak thémája igen termékeny, s alig hiszem, hogy valaha költő aránylag véve oly nagy számmal lett volna megáldva ellenségekkel, mint Petőfi. Helyesen tette ugyanis, hogy kritikusait „ellenségei” nek tekintette, miként Gyulai némileg gúnyosan említi. Mert jóakaratból , minden melléktekintetek nélkül Petőfi életében talán csak egyetlen egy ember nyilatkozott róla, és ez sem tulajdonképeni kritikát irt, hanem inkább csak (ritka nemesszivilségéről tanúskodó) szózatot a minden oldalról gyalázatosan megtámadott költő érdekében; szózatot, melyet azonban elég gyöngéden kritika alakjában hozott a Petőfi dolgában egészen félrevezetett közönség elé. Igen későn történt e felszólalás (1847-ben) A pseudo aesthetikai gyom már szinte rengeteg erdővé nőtte volt ki magát. Mert az irodalmi gyom diabolicus gyorsasággal terjed. És ez nem is volt csoda. Eötvös, a kiről szólok, nem tartozott Petőfinek benső barátjaihoz s méltán várhatta, hogy szólaljanak fel előbb a költő szívéhez közelebb állók a „kritikusokénak leghallatlanabb garázdálkodásai ellen. De a jó Bajzák, Vörösmartyk alkalmasint azt hitték, hogy ők már eleget tettek Petőfiért. Vahot Imrét mindenekelőtte csak szerkesztői, azaz üzleti érdekek kapcsolták Petőfihez; ő a költőhez való viszonyát máskép foghatta fel, mint mások, és ehez neki tejes joga volt is. És ez nem volt titok a nagy pubikum előtt sem Az ő kemény, de igazságos felszólalásai ennélfogva többet ártottak Petőfinek, mert ki hitte volna komolyan, hogy Vahotból egyéb érdek is szólhat, mint szerkesztői, noha teljes meggyőződésem, hogy Vahot Imre nem csak önérdekből becsülte nagyra a nagy költőt. Sőt Vahotnak meg van azon nagy érdeme, hogy ő az elsők egyike, vagy talán az első magyar ember, ki nyilvános, világos és teketória nélküli ítéletet mond Petőfiről minden divatos és elővigyázatos közszó nélkül, s megjósolja ennek jövőjét. Mily roppant erkölcsi támasza lehetett mindez a magával már-már meghasonlott 20 éves kezdő költőnek! Ezt nem szabad elfelejteni Vahotnak ! (Petőfi maga is érezhette, midőn rövid idővel az ételsodró vihar előtt, kibékült Vallottal ) Petőfi egykorú „kritikus”-airól lesz alkalmam másutt külön értekezni; most csak néhány idetartozó kiváló esetet fogok felsorolni, mielőtt azokat megelőztem volna néhány általános megjegyzésekkel. Általában Petőfinek úgynevezett kritikusai nem voltak hivatottak ily tisztre, félmivelt fertály litteratusok vagy dilletánsok voltak kivétel nélkül. (Mondtam, hogy Eötvös nem jöhet tekintetbe mint „kritikus.“) Ily bíróknál most már nem értetik e magától, hogy ezek egy Petőfivel szemben csak hetyke lenézéssel lóháton ülve írhatnak ? Különösen miután Petőfi már a Garay-féle ügyből, (mely talán csak Garay emlékező tehetségének nem vált tiszteletére?) 1843. nyár óta ismeretes volt a magyar journalistica egész mikrokosmosában, mint oly ember, kinek sokkal több a szabadlelkűsége, mint valamely közönséges szegény fertálylitteratusnak. S csakugyan Petőfinek mindjárt első bírálója, valamely alárendelt journalista, volt az, ki a hangot úgy vette, miként ez a pseudokritikusok concertjében azóta uralkodóvá lett. Alig hinné az ember, hogy ez ugyanazon hang, mely még máig szinte kizárólagosan uralkodik Petőfi megítélésénél. 1844. deczember végén történt ezen nevezetes hangadás a „Honderűben,“ melynek akkor még munkatársa volt Petőfi. Nádaskay Lajos volt ez első „kritikus“ s ennélfogva a költő többi kritikusai még is kevés kivétel nélkül: Nádas-kagánusok. Azt hiszem, hogy már csupán ezért is megérdemli az elég furcsán nagy befolyásra emelkedett álkritika, hogy egész terjedelmében közöljük e helyen: Versek. Irta Petőfi Sándor. 1842—1844 A helység kalapácsa. Hősköltemény négy énekben, írta Petőfi Sándor. Alig tudnék egyhamar fiatal magyar költőt nevezni, kit olvasóközönségünk és journalisticánk oly hirtelen, hogy úgy mondjam, egyszerre tenyerére vett volna, mint P. urat, s nem is egészen ok nélkül, mert pár év alatt elszórva megjelent költeményei közül nem egyben elvitázhatlan jeleit adó kitűnő költői hivatásának, nem mindennapi költőtehetségének. Azonban míg egyfelől e jeles tehetségeket szívünkből méltányoljuk, annál kevésbbé lehetünk baráti, de sőt ellenei vagyunk mindennemű irodalmi elbeczéztetéseknek, s habár nőkkel szemben a bókokbani kis bőkezűséget nem tartjuk is mi lelkiismeretsértő dolgoknak , véteknek tartanak aláírni mindazon dicsőítő, phrasiseket, P. urat illetőket, miket némely lapokban olvasni alkalmunk vala. Véteknek tartanak pedig az irók érdekében. P. ur hivatva van koszorúsaink elsői közt egykor helyet foglalni, minek zárnák el előtte az oda vezető utat gyöngéi palástolgatásával ? Ennyit tán nem ártott előlegesen megjegyezni elmondandó őszinte szavaimnak, — hogy úgy mondom — motivatiójául.—Két könyv fekszik előttem. Együtt szólok a kettőrül, mert nem annyira a munkákról, mint inkább az azokatteremtett tehetségről, P. ura költői erejéről, s annak kifejlődési irányáról fogok röviden s átalában pár szót mondani. A „Versek“ három év gyümölcsét nyújtják az olvasóközönségnek 1842-től 1844-ig. Mi legelőször föltűnik e költeményeken, s mi átalában P. ur minden munkáját, mondhatnám kivétel nélkül, kedvezően jellemzi, az a könnyűség, mely minden soron, minden gondolaton elömlik, s ez P. ur költőtehetségének egyik nem leggyöngébb bizonysága. Nem találsz azokban nyomára az erőlködésnek, kényszerítésnek az eszmék kifejezése vagy a gondolatok összefűzése körül, nem szögletesség vagy feszességre a nyelvet illetőleg; e versek könnyen, kellemesen folyók, a gondolatok menete, fordulatai erőltetésnélküliek, s költeményei egészben sima öntetűek; s ez egyik fő ok, miért P. ur versei szívesen olvastatnak. Továbbá érdeméül kell kijelölnem költőnek a nyelv egyszerűséget, dagálytalanságot, melyet legtöbb ifjú költőnk műveiben hasztalan keresünk. Itt már azonban nem lehetek oly föltétlen dicséretemmel, mint fönebb, mert ez egyszerűség rovására P. ur ittott egészen prózaivá, néhol még ennél is alább sülyed. Ily prózaiságokat találok péld.a „Betegségemben“, „Első szerelem*, „Kedves vendégek“ stb. czimükben, s még a prózai nevet is hízelgésnek tartom a »trágya“ (1781.) „veszett fene* (141. 1.) „fene sík“ (180. 1.) s több ily kifejezésekre, melyeket P. ur kedvelni látszik, de melyek bőven igazlandják alább e részben mondandó szavaimat. Ha átmegyünk elemezésére az érzelmeknek, melyek költő lantja húrjain megrendültek, s ha keressük e költeményekben a költőt szoros értelemben, azon eredményre jutunk, miképp, az igen sokszor nem birt kiemelkedni egyediségéből alanyiságra, nem sikerült neki érzelmeit átalánositni, idealizálni, s átalában véve, hogy köznyelven szóljak: kelletinél többet foglalkozik magával. És ez nem tehetséghiányból ered, mert az ellenkezőnek néhány igen gyönyörű példáit van alkalmunk a könyvben láthatni. Ily példa, (bár nem egészen) mindjárt az első „Hazámban“ czímű, ilyenek „Temetőben“, „Az utolsó alamizsna“ (a könyv lege legjobbjainak egyike), „Végszó ***-hoz" s több apró költeménykék. De e mellett igen számos verse van, melyben énjét nemcsak hogy elpalástolni nem birja, nem akarja, de sőt többször egyenesen verse homlokára tűzi: mi módjával, kedélyes modorban megbocsátható ugyan a verselésnek megjárja, de a költészet magasb méretveit rájuk illesztenünk alig lehet. 1 • ur pedig följogosita bennünket, hogy tőle maradandóbb, benső becsével biróbb, magasb szellemű Lapunkmai számához van mellékelve Csiky Imre veteménymagyarjegyzői A nemzet várja tőlük. A csalódás roppant heberű gyümölcsöket teremne. Timon, Budapest, febr. 17. A képviselőház mai ülésén harmadszor órvá itatott fel a Deák Ferencz emlékének megörökítése tárgyában beadott törvényjavaslat, mely a főrendiháztól még az ülés folya alatt visszahozatván, szentesítés elé fog terjesztetni. Ugyanezen ülésen jön bemutatva a Deák Ferencz temetése s a gyászszertartások körül történt kiadásokról szóló jelentés, mely egyhangúlag elfogadtatott. A jelentés így hangzik: „A Deák Ferencz végtiszteletének rendezésére küldött bizottság jelentése a temetés és gyászszertartások költségeiről. A bizottság a kebeléből kiküldött végrehajtó albizottság által előterjesztett számadásokat és számlákat átvizsgálván, s a még szükségesnek talált kiadásokat meghatározván, a temetésre , az egész végtisztelet rendezésére tett mindennemű kiadásokat 11,726 frt 79 krbft állapította meg. Midőn ezt a bizottság, az idemellékelt számadásoknak és számláknak bemutatása mellett a t. háznak tisztelettel jelentené, egyszersmind kéri, méltóztassék a költségek fedezésére szükséges 11,726 frt folyóvá tételére a ház elnökét oly módon felhatalmazni, hogy az e czélra utalványozandó összegek, mint az országgyűlés költségeinek czíme alá tartozók, a képviselőház többi kiadásaitól elkülönítve számoltassanak el.“ A közadók kezeléséről szóló törvényjavaslat tárgyalása lassan haladt előre. Legélénkebb volt a 17 ik §. tárgyalása, melyben az adókiszámítások készítése körvonalaztatik s melyet a szélsőbal azon okból támadott meg, mintha az adófelügyelőnek korlátlan jogot s zaklatási szabadalmat adna. Ülés végén jegyzővé Gullner Gyula választatott meg 138 szavazattal Horváth Gyula 103 szavazata ellenében. Beadatott 250 szavazata eloszlott. A főrendiház ma ünnepélyes egyhangúsággal manifesztálta Deák Ferencz iránti tiszteletét, s a képviselőház által átküldött javaslatot rögtön soron kívül tárgyalván, elfogadta. A javaslat elfogadásáról szóló jegyzőkönyv még ez ülésből átküldetett a képviselőházhoz. A ház ezután gyorsan haladt a közigazgatási javaslatok tárgyalásában. A fegyelmi eljárás módon