Magyar Polgár, 1876. január-június (10. évfolyam, 1-146. szám)

1876-02-20 / 41. szám

X. évfolyam. 41-dik szám. Kolozsvárit, 1876. vasárnap, február 20. POLITIKAI NAPILAP. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK. félév* évre................................... ft. tvr. Félévre............................................ „ • Est negyedre........................... f • ~ • Egy hónapra ...................... 1 » » 2n tE SZERKESZTŐSÉGI IRODA: A lyceum nyomdában. Kiadóhivatal: A lyceumi nyomda „ központi irodájában“ főtér gr. Teleki Domokog­ház. HIRDETÉSI DIJAK: ^ Ötször haa&bozott garmond gór ára, vagy annak területe G kr. Minden hirdetés után 80 kr. bélyegilleték külön számittatik.­­ Nagy hirdetéseknél kedvezmények. 7. NYILTTÉR aprónként, vagy annak helye M kr. Reclamok: hirffizőrbe­nőrönként 1 trt. KOLOZSVÁR, FEBRUÁR 19. Ezsau lencséje. Krisztus Urunk ártatlanságát, és a bé­csi német sajtó furfangosságát kitanulni soha­sem lehet. A világnak nincsen olyan lojális, olyan béketűrő nemzete, mint a magyar. Százado­kon keresztül fosztogatták, apródonként nyir­bálták jogait, és ő békén törte mint a bá­rány. Mikor észrevették, hogy lassanként kez­di soralni a dolgot,­­ egy kis bécsi mézes madzagot húztak el az orra alatt, é­s az édességen lépen maradtunk ismét és pedig na­gyon sokszor! A múlt századokban sokat nevettek ezért minket oda fent. Jól tették. Bizony megérde­meltük ! Ha aztán a reánk rakott teher súlya alatt néha napján roskadoztunk s e bajon a nemzet úgy akart segíteni, hogy békéit kezd­te tördelni,­­ véresen megfizettük az árát, megteltek az osztrák börtönök, s a pallos alig győzte csendes emberekké tenni a zúgolódó o­kat................ No de ne legyünk háládatlanok. Az el­vérzettek utódairól néha jól gondoskodtak. A fiát felvitték Bécsbe, hogy ott részesítsék a barbár sarjadékot a civilisátió áldásaiban. Az ifjú magyar nemessel elhagyatták ősei sasfészkét, megutáltatták nyelvét, nem­zeti szokásait, — a nagy nevek kicsi utódai ezopfot eresztettek, — el tudták velök felej­tetni azt is, hogy merre van az atyjok sírja. A leány­gyermek? No azoknak épen jól ment dolguk! Egy kis német herczegecskének kerítették meg a kezét, s a roppant magyar ősi birtokba idegenek raktak fészket. De hát ez a lejális nemzet mindig bo­londja tudott lenni a németnek. Úgy voltunk vele, mint a touloni gályarab a békájával: megszoktuk. Ha baj volt? Volt bezzeg becsületünk! Egész Ausztria ilyenkor a tűzbe merte vol­na tenni a kezét, hogy a magyarnál vitézebb nép nincsen. Nem lehet őt megfosztani at­tól a szerencsétől, hogy ők morzsolják össze Ausztria ellenségeit. Katona, pénz, élelmi­szer kellett ? Csak úgy ontottuk ! A buzdítók meg­kapták a maguk érdemkeresztjét, egy kis báró­ságot, egy jócska kincstári bérletet. A nemzet anyagi ereje fogyott mint az égő gyertya, las­­san kint, évtizedről évtizedre csapolták le Ma­gyarország vagyonosságát, neki kényszerítet­­ték egy explosiónak, mely lángba borította sa­ját házát, s midőn a catastrofának vége volt, össze voltunk törve anyagilag és moraliter. Bécs financier vérszipói kezet tettek utolsó foszlá­nyainkra, s hogy ma még nem vagyunk ép­pen meztelenek, — annak nem az ő jószívű­ségük, nem az ő humanitásuk az oka, hanem az, hogy ez a mi földünk hálásabb tud len­ni mint az emberek, s tízszeresen adja vissza a belevetett magvat. A derék bécsi sajtó persze mindig élénk részt vett azokban a híres nemzeti érvágásokban. A magyar nemzet vagyona és létérdekei felett örökké egy csomó Fortunátus nemzet­ségbeli koczkázott, — hátra-vakra! Ez a mult képe. A jelené sem sokkal jobb. Az erkölcsök az igaz, hogy szelidebbek, és a Fortunátus nemzetsége is keresztényibb; — de azért Bécs Bécsnek maradt, gyűlölik benne a ma­gyart most is, — s a­hol csak szerét ejthe­tik, lenyomják, nagy hirtelen eret vágnak rajta néhány millióig, hogy csak úgy zúg bele a szegény magyar parlament feje. És nincs egyetlen őszinte barátunk sem! Ha védelmezzük jogainkat, reánk támad az egész német sajtó, s a leg­impertinensebb mó­don piszkolják Magyarországot, államférfiaink legtisztább intenzióit gyanúsítják. A végnyomorúság eszünkbe juttatta még egyszer a magyar bank eszméjét. Egy eleinte a bécsi sajtó freneticus nevetésbe tört ki: a ma­gyarok nemzeti bankot akarnak! Mikor aztán látták, hogy komolyan foglalkozunk ezzel az eszmével, s olyan görcsösen tartjuk a kezünk­ben mint a halálos beteg az utolsó kanál or­vosságot, azt mondják nekünk : ne bolondoz­zunk, Magyarországnak nincsen joga az önál­ló magyar bankhoz. E küzdelem élén az osztrák bank fize­tett lapja, a „Neue freie Presse“ áll. Ez ad­ja ki a jelszókat. Lássunk a legutolsó, a legfrissebb füzet­ből egy adagot: „Az osztrák nemzeti bank Budapesten magyar bankot lesz alapítandó, melynek számára a jegykibocsátás joga is fentartatik. Az osztrák nemzeti bank garan­­tiát vállal e jegyek beváltása iránt, s azokat pénztárainál kész fizetéskép is elfogadja. E terv kivitele a további tárgyalásokra tartatik fenn. A­mennyiben helyesen fogjuk fel, a terv oda megy ki, hogy a bankjegyügy egysége, az ismeretes cartell-viszony helyett, a bank­jegyek beváltási helyének egysége által óvas­­sék meg; a magyar követelések pedig bizo­­­nyos mennyiségű bankjegyek felett való sza­bad rendelkezés jogával elégíttessenek ki. En­nek a tervnek mindenesetre meg van az az előnye a cartellterv fölött, hogy kivihető, hogy váljon jobb is, azt csak akkor lehet majd megítélni, ha ismeretesek lesznek a részletek.“ Mit mondhat Magyarország ez imperti­­nentiához ? Egy magyar bank, melynek e­s e­z a l­a­p­­ja Bécsben van! Lehet-e ehez hozzá­szólani ? Gyermekeknek tartják-e a bécsiek a ma­gyar képviselőház férfiait, hogy ilyen proposi­­tiót akarnak élejökbe adni? Ki akarna nálunk az Ezsau lencsé­jéből enni? Az éhség rész tanácsadó szokott lenni. Erre számítanál, talán már Bécs­ben! Várjon Tisza és Széll Kálmán eljöttnek látják-e már az időt, hogy e szemérmetlen kísérleteknek véget vessenek ? TARCZA: Dr. Gyulai Pál, mint a Petőfi-iro­­dalom megalapítója, DR. MELTZL HUGÓTÓL. (Folytatás.) Vissza kell fordulnunk még az essaynak IV. szakaszához, mert Petőfi pseudokritikusainak thé­­mája igen termékeny, s alig hiszem, hogy valaha költő aránylag véve oly nagy számmal lett volna megáldva ellenségekkel, mint Petőfi. Helyesen tette ugyanis, hogy kritikusait „ellenségei” nek tekin­tette, miként Gyulai némileg gúnyosan említi. Mert jóakaratból , minden melléktekintetek nél­kül Petőfi életében talán csak egyetlen egy em­ber nyilatkozott róla, és ez sem tulajdonképeni kritikát irt, hanem inkább csak (ritka nemesszi­­vilségéről tanúskodó) szózatot a minden oldalról gyalázatosan megtámadott költő érdekében; szó­zatot, melyet azonban elég gyöngéden kritika alak­jában hozott a Petőfi dolgában egészen félreveze­tett közönség elé. Igen későn történt e felszólalás (1847-ben) A pseudo aesthetikai gyom már szinte rengeteg erdővé nőtte volt ki magát. Mert az iro­dalmi gyom diabolicus gyorsasággal terjed. És ez nem is volt csoda. Eötvös, a kiről szólok, nem tar­tozott Petőfinek benső barátjaihoz s méltán vár­hatta, hogy szólaljanak fel előbb a költő szívéhez közelebb állók a „kritikusokénak leghallatlanabb garázdálkodásai ellen. De a jó Bajzák, Vörösmartyk alkalmasint azt hitték, hogy ők már eleget tettek Petőfiért. Va­­hot Imrét mindenekelőtte csak szerkesztői, azaz üzleti érdekek kapcsolták Petőfihez; ő a költőhez való viszonyát máskép foghatta fel, mint mások, és ehez neki tejes joga volt is. És ez nem volt titok a nagy pubik­um előtt sem Az ő kemény, de igazságos felszólalásai ennélfogva többet ártottak Petőfinek, mert ki hitte volna komolyan, hogy Vahotból egyéb érdek is szólhat, mint szerkesztői, noha teljes meggyőződésem, hogy Vahot Imre nem csak önérdekből becsülte nagyra a nagy költőt. Sőt Vahotnak meg van azon nagy érdeme, hogy ő az elsők egyike, vagy talán az első magyar em­ber, ki nyilvános, világos és teketória nélküli íté­letet mond Petőfiről minden divatos és elővigyá­zatos közszó nélkül, s megjósolja ennek jövőjét. Mily roppant erkölcsi támasza lehetett mind­ez a magával már-már meghasonlott 20 éves kezdő költőnek! Ezt nem szabad elfelejteni Va­hotnak ! (Petőfi maga is érezhette, midőn rövid idővel az ételsodró vihar előtt, kibékült Vallottal ) Petőfi egykorú „kritikus”-airól lesz alkalmam másutt külön értekezni; most csak néhány ide­tartozó kiváló esetet fogok felsorolni, mielőtt azo­kat megelőztem volna néhány általános megjegy­zésekkel. Általában Petőfinek úgynevezett kritikusai nem voltak hivatottak ily tisztre, félm­ivelt fertály littera­­tusok vagy dilletánsok voltak kivétel nélkül. (Mond­tam, hogy Eötvös nem jöhet tekintetbe mint „kri­tikus.“) Ily bíróknál most már nem értetik e magá­tól, hogy ezek egy Petőfivel szemben csak hetyke lenézéssel lóháton ülve írhatnak ? Különösen mi­után Petőfi már a Garay-féle ügyből, (mely talán csak Garay emlékező tehetségének nem vált tisz­teletére?) 1843. nyár óta ismeretes volt a magyar journalistica egész mikrokosmosában, mint oly em­ber, kinek sokkal több a szabadlelkűsége, mint valamely közönséges szegény fertálylitteratusnak. S csakugyan Petőfinek mindjárt első bíráló­ja, valamely alárendelt journalista, volt az, ki a hangot úgy vette, miként ez a pseudokritikusok concertjében azóta uralkodóvá lett. Alig hinné az ember, hogy ez ugyanazon hang, mely még má­ig szinte kizárólagosan uralkodik Petőfi megítélésénél. 1844. deczember végén történt ezen neve­zetes hangadás a „Honderűben,“ melynek akkor még munkatársa volt Petőfi. Nádaskay Lajos volt ez első „kritikus“ s ennélfogva a költő többi kri­tikusai még is kevés kivétel nélkül: Nádas-kagánusok. Azt hiszem, hogy már csupán ezért is megérdemli az elég furcsán nagy befolyásra emel­kedett álkritika, hogy egész terjedelmében közöl­jük e helyen: Versek. Irta Petőfi Sándor. 1842—1844 A helység kalapácsa. Hősköltemény négy énekben, írta Petőfi Sándor. Alig tudnék egyhamar fiatal magyar költőt nevezni, kit olvasóközönségünk és journalisticánk oly hirtelen, hogy úgy mondjam, egyszerre tenye­rére vett volna, mint P. urat, s nem is egészen ok nélkül, mert pár év alatt elszórva megjelent költeményei közül nem egyben elvitázhatlan jeleit adó kitűnő költői hivatásának, nem mindennapi költőtehetségének. Azonban míg egyfelől e jeles tehetségeket szívünkből méltányoljuk, annál ke­­vésbbé lehetünk baráti, de sőt ellenei vagyunk min­dennemű irodalmi elbeczéztetéseknek, s habár nőkkel szemben a bókokbani kis bőkezű­séget nem tartjuk is mi lelkiismeretsértő dolgok­nak , véteknek tartanak aláírni mindazon dicsőítő, phrasiseket, P. urat illetőket, miket némely lapok­ban olvasni alkalmunk vala. Véteknek tartanak pe­dig az irók érdekében. P. ur hivatva van koszorúsaink elsői közt egykor helyet foglalni, minek zárnák el előtte az oda vezető utat gyöngéi­ palástolgatásával ? Ennyit tán nem ártott előlegesen megjegyezni elmondandó őszinte szavaimnak, — hogy úgy mondom — mo­­tivatiójául.—Két könyv fekszik előttem. Együtt szó­lok a kettőrül, mert nem annyira a munkákról, mint inkább az azokat­­teremtett tehetségről, P. ura költői erejéről, s annak kifejlődési irányá­ról fogok röviden s átalában pár szót­ mondani. A „Versek“ három év gyümölcsét nyújtják az olvasóközönségnek 1842-től 1844-ig. Mi lege­lőször föltűnik e költeményeken, s mi átalában P. ur minden munkáját, mondhatnám kivétel nél­kül, kedvezően jellemzi, az a könnyűség, mely minden soron, minden gondolaton elömlik, s ez P. ur költőtehetségének egyik nem leggyöngébb bi­zonysága. Nem találsz azokban nyomára az eről­ködésnek, kényszerítésnek az eszmék kifejezése vagy a gondolatok összefűzése körül, nem szögle­tesség vagy feszességre a nyelvet illetőleg; e ver­sek könnyen, kellemesen folyók, a gondolatok me­nete, fordulatai erőltetésnélküliek, s költeményei egészben sima öntetűek; s ez egyik fő ok, miért P. ur versei szívesen olvastatnak. Továbbá érdeméül kell kijelölnem költőnek a nyelv egyszerűséget, dagálytalanságot, melyet legtöbb ifjú költőnk műveiben hasztalan keresünk. Itt már azonban nem lehetek oly föltétlen dicsé­retemmel, mint fönebb, mert ez egyszerűség rová­sára P. ur ittott egészen prózaivá, néhol még ennél is alább sülyed. Ily prózaisá­­gokat találok péld.­a „Betegségemben“, „Első sze­relem*, „Kedves vendégek“ stb. czimükben, s még a prózai nevet is hízelgésnek tartom a »trágya“ (178­1.) „veszett fene* (141. 1.) „fene sík“ (180. 1.) s több ily kifejezésekre, melyeket P. ur ked­velni látszik, de melyek bőven igazlandják alább e részben mondandó szavaimat. Ha átmegyünk elemezésére az érzelmeknek, melyek költő lantja húrjain megrendültek, s ha keressük e költeményekben a költőt szoros érte­lemben, azon eredményre jutunk, mikép­p, az igen sokszor nem birt kiemelkedni egyediségéből ala­nyiságra, nem sikerült neki érzelmeit átalánositni, idealizálni, s átalában véve, hogy köznyelven szól­jak: kelleti­n­él többet foglalkozik magával. És ez nem tehetséghiányból ered, mert az ellenkezőnek néhány igen gyönyörű pél­dáit van alkalmunk a könyvben láthatni. Ily pél­da, (bár nem egészen) mindjárt az első „Hazám­ban“ czímű, ilyenek „Temetőben“, „Az utolsó ala­mizsna“ (a könyv l­e­g­e l­­­eg­j­o­b­bj­a­i­n­ak egyike), „Végszó ***-hoz" s több apró költemény­kék. De e mellett igen számos verse van, mely­ben énjét nemcsak hogy elpalástolni nem birja, nem akarja, de sőt több­ször egyenesen verse homlokára tű­zi: mi módjával, kedélyes modorban megbocsát­ható ugyan a verselésnek megjárja, de a költészet magasb méretveit rájuk illesztenünk alig lehet. 1 • ur pedig följogosita bennünket, hogy tőle mara­dandóbb, benső becsével biróbb, magasb szellemű Lapunk­mai számához van mellékelve Csiky Imre veteménymagy­arjegyzői A nemzet várja tőlük. A csalódás rop­pant heberű gyümölcsöket teremne. Timon, Budapest, febr. 17. A képvisel­őh­á­z mai ülésén harmadszor ór­vá­ itatott fel a Deák Ferencz emlékének megörökí­tése tárgyában beadott törvényjavaslat, mely a fő­rendiháztól még az ülés folya alatt visszahozat­ván, szentesítés elé fog terjesztetni. Ugyanezen ülésen jön bemutatva a Deák Ferencz temeté­se s a gyászszertartások körül történt kiadások­ról szóló jelentés, mely egyhangúlag elfogadtatott. A jelentés így hangzik: „A Deák Ferencz végtiszteletének rendezé­sére küldött bizottság jelentése a temetés és gyász­­szertartások költségeiről. A bizottság a kebeléből kiküldött végrehajtó albizottság által előterjesztett számadásokat és számlákat átvizsgálván, s a még szükségesnek talált kiadásokat meghatározván, a temetésre , az egész végtisztelet rendezésére tett mindennemű kiadásokat 11,726 frt 79 krbft­ állapította meg. Midőn ezt a bizottság, az idemellékelt szám­adásoknak és számláknak bemutatása mellett a t. háznak tisztelettel jelentené, egyszersmind kéri, méltóztassék a költségek fedezésére szükséges 11,726 frt folyóvá tételére a ház elnökét oly mó­don felhatalmazni, hogy az e czélra utalványozandó összegek, mint az országgyűlés költségeinek czíme alá tartozók, a képviselőház többi kiadásaitól el­különítve számoltassanak el.“ A közadók kezeléséről szóló törvény­javaslat tárgyalása lassan haladt előre. Legélén­kebb volt a 17 ik §. tárgyalása, melyben az adó­kiszámítások készítése körvonalaztatik s melyet a szélsőbal azon okból támadott meg, mintha az adófelügyelőnek korlátlan jogot s zaklatási szaba­dalmat adna. Ülés végén jegyzővé Gullner Gyula válasz­tatott meg 138 szavazattal Horváth Gyula 103 szavazata ellenében. Beadatott 250 szavazat­a el­oszlott. A főrendiház ma ünnepélyes egyhangú­sággal manifesztálta Deák Ferencz iránti tiszte­letét, s a képviselőház által átküldött javaslatot rög­tön soron kívül tárgyalván, elfogadta. A javaslat­­ elfogadásáról szóló jegyzőkönyv még ez ülésből átküldetett a képviselőházhoz. A ház ezután gyorsan haladt a közigazgatási javaslatok tárgyalásában. A fegyelmi eljárás módon

Next