Magyar Polgár, 1883. január-március (17. évfolyam, 1-73. szám)
1883-01-09 / 6. szám
4 A Petőfi-társaság közgyűlése. Budapest, jan. 6. Nagyszámú, díszes hallgatóság előtt tartotta meg ma VII. ünnepies közgyűlését a Petőfi-társaság. Az akadémia nagytermét szorongásig megtöltötték a főváros nővilágának és ifjúságának képviselői, kik régtől fogva rendes vendégei e derék társaság felolvasó-üléseinek. A mai közgyűlésen kiváló figyelemre érdemes dolgokat hallhattak Komóssy Józseftől, ki szép elnöki beszédet mondott megnyitóul. Közöljük belőle a következő helyeket: Kis nemzet vagyunk, igaz, a számban meg sem közelíthetjük ama nagy nemzeteket, kik büszkén emelik költőik és íróik nevét, a kik által a műveltségben világuralmi jelentőségre jutottak; de hát ok-e ez arra, hogy mi magyarok, kiket a természet annyi fogékonysággal áldott meg a szép és igaz iránt, kik csodálatos szívóssággal, kitartásunkkal szigetet, erős szigetet bírtunk alkotni a mindenfelől csapkodó hullámokkal szemben: közönyösek legyünk irodalmunk fejlődése iránt!? Pedig hát közönyösek vagyunk. Legjelesebb költőink, íróink könyvei ott hevernek a könyvárusok polcain, s bár társaságokban szívesen említjük a költők és írók neveit, sőt drága szalagos koszorúkkal pazarul betakarjuk sírjaikat; de vajh mi kevés azok száma, a kik el is olvassák és még kevesebb azoké, (tisztelet a kivételeknek!) akik meg is veszik a magyar író könyvét! És itt a magyar olvasóközönség mentségére kell valamit felhoznom. Tudom, hogy megrovásnak leszek kitéve, darázsfészekbe nyalok, — de kimondom, hogy a nemzeti irodalom iránt való közönynek legnagyobb okozói mi — magyar irók vagyunk. Azaz bocsánat,— irodalmunknak azon része csak, mely e névvel nevezhető: „zsurnalisztika.“ A sajtó gépei, e szüntelen éhező Erisichtonok, szakadatlanul betű után éheznek. És míg gyakran gúnyosan említik, hogy maholnap több magyar író lesz, mint magyar olvasó, a nagy napilapok a fekete vonal alatt levő hasábjaikat csaknem kivétel nélkül külföldi irodalmi termékek vásári fordításaival töltik be. Ez által két bűnt követnek el: az olvasóközönséget, — mely ma jobbára a hírlapokból táplálkozik — elszoktatják a nemzeties irányú, zamatu, cselekményű olvasmányoktól és elveszik a tért a működésre a magyar írótól. Helyesnek, szükségesnek ismerjük mi azt, hogy a jelesebb külföldi termékeket irodalmunkba sietünk átültetni. A nagy elmék jeles alkotásai, kell, hogy az emberiség közkincseivé váljanak, de az idegen növények (és leggyakrabban mily növények!) túlbuzgó ápolása elveszi a talaj erejét a hazai növényektől, melyek azután, nem csuda, ha ahelyett, hogy díszben, terjedelemben fejlődnének, elsatnyulásnak indulnak. A Petőfi-társaság e pár vonással jelzett iránynyal szemben fennállása óta mindig oda törekedett, létjogának főalapját, úgyszólván az képezte,és fogja képezni ezután is!) hogy a magyar irodalomnak nyerje meg a magyar olvasóközönséget és a magyar olvasóközönségnek a magyar irodalom eredeti termékeit nyújtsa. Lehet, hogy vállalkozásuk ez idő szerint mérése; az is lehet, hogy a nagy tömeg hideg közönyével fog találkozni a mi törekvésünk, de ez nem fog minket lankasztani sem buzgóságunkon, sem feladatunknak szem elől való tévesztésére nem vezet. És ha mi elpusztulunk is, de az eszme, melyet társaságunk zászlójára irt, kell, hogy diadalmaskodjék: ez eszme a magyar költészetnek, irodalomnak úgy tartalomban, mint alakban, nemzeties irányú művelése. Ez eszméhez való ragaszkodásunk hangsúlyozásával, midőn van szerencsém a Petőfitársaság hetedik ünnepélyes közgyűlését megnyitni , üdvözlöm a társaság tagjait és a mélyen tisztelt hallgató közönséget. E tetszéssel fogadott beszéd után a társaság titkára, Szana Tamás vette át a szót, felolvasva évi jelentését, mely egész terjedelmében itt következik: A lefolyt év, melynek történetét ismertetni kedves kötelességem, bizonyára emlékezetes marad fiatal társaságunknak életében. Tavaly nyílt ugyanis először alkalmunk arra, hogy egyik régóta táplált tervünket valósíthassuk, s a vidéken fölolvasó ülések rendezése által működésünknek szélesebb és mélyebb medret áshassunk. Jól tudják a Petőfi-társaság tagjai, hogy a főváros az a központ, honnan a szellemi élet vérkeringése a honnak testében szétárad, hogy a nemes küzdelmet jutalmazó elismerés, a haza szívében, nem egy városnak, hanem egy nemzetnek bizalmi szavazata; de viszont arról is meg vannak győződve, hogy valamint a természet örök törvényei szerinti egészséges test csak az összes szervezet egyöntetű működése mellett képzelhető, úgy szellemi törekvéseink is csak akkor vezethetnek igazi és tartós eredményre, ha azokban a nagy nemzettestnek minden egyes tagja osztakozik. Ez a meggyőződés bírta társaságunkat arra, hogy az ország nagyobb városaiban időről-időre hirdetője legyen Petőfi nagy eszméinek s egyúttal tolmácsa annak a nemzeties iránynak, melyet a magyar szépirodalomban ezideig legtöbb erővel és fénynyel az 5 lángszelleme képviselt. Első utunk Debreczenbe, az alföld nagy magyar városába vitt, melyben egykor Csokonai bölcsője rengett s mely színhelye, tanúja volt Petőfi első nagyobb sikereinek. — Nem magunknak, hanem a zászlónkra irt nagy névnek tulajdonítjuk a tüntető fogadtatást, melyben társaságunk részesült; de a lelkes taps, mely ülésünk fölolvasásait kísérte, annak bizonyítéka volt, hogy a vidék közönsége megértette törekvéseinket, ő méltányolni tudja és akarja íróit, kik föladatukul tűzték ki, hogy a nemzeties szellemtől áthatott, nemesebb irányú szépirodalmunknak propagandát csináljanak. Debreczen bizalma, érdeklődése s nemsokára azután a buzdításnak egy messze távolból érkezett hangja: a legnagyobb élő magyarnak munkára serkentő szózata újabb szárnyakat adott törekvéseinknek, s minket arra ösztönöz, hogy a megkezdett után lelkesülten és bátran előre haladjunk. Debreczen nemes példaadása nem maradt követők nélkül; már is nem egy kitüntető meghívás fekszik előttünk. Fogadják küldőik előre is köszönetünket, s annak biztosítékát, hogy bizalmuknak értékét érezi s meg is tudja becsülni társaságunk. Egy más alkalom, melyen tevékenységünk újabb jelét adhattuk, a múlt október havában kínálkozott. A nemzet Petőfi ércszobrát leplezte le, az ünnepély fontosságához illő lelkesedéssel. Társaságunk nem vehetett részt e szobor tervezésének szép munkájában (a költő dalain lelkesülő nemzedék már jóval a Petőfi-társaság megalakulása előtt érezte a kötelességet, mely reá e szobor létrehozásában várakozott), de az ünnepély díszét legalább erejéhez képest emelni igyekezett. Elnökünk, Jókai Mór tartott emlékbeszédet, méltót a Petőfi szelleméhez, társaságunk pedig pályadíjat tözött ki, az elsőt fennállása óta, hogy ünnepi költeményben dicsőítse azt a költőt, kinek emléke még akkor is élni fog, ha az idők viharai a kövön és érezen erőt vesznek Szellem! tevékenységünknek ilyetén emelkedése mellett a lefolyt évben társaságunknak alaptőkéje is szépen gyarapodott. Debreczen város lelkes közönsége, felolvasó ülésünk jövedelméből előbbi száz forintos adományát háromszáz forinttal pótolta. Özvegy Hegyi Mihályné, szül. Józsa Eufrozina és Böszörményi Róza úrnők pedig, valamint Simonffy Sámuel úr is 100—100 forinttal társaságunk alapítótagjai közé léptek. Részben őket megelőzőleg, részben szép példájukat követve Kalmár István, Odry Lehel, Csávolazky Lajos és dr. Stiller Mór urak lettek szintén 100—100 forinttal társaságunk alapító tagjaivá. Vagyonunk állása ekkép épen ezer forintnyi örvendetes gyarapodást mutat a lefolyt évben. El nem mulaszthatjuk, hogy érte a magyar szépirodalom barátainak e helyen is ki ne fejezzük köszönetünket. Az érdeklődés társaságunk munkássága iránt azonban kiválólag havi üléseink tömeges látogatásában nyilatkozott. E havi ülések tárgysorozatán a lefolyt évben Ábrányi Emil, Ábrányi Kornél, Bartók Lajos, Bodnár Zsigmond, György Aladár, Hatala Péter, Jókai Mór, dr. Kaas Ivor, Kiss József, Komócsy József, Kvassay Ede, László Mihály, Margitay Dezső, Mikszáth Kálmán, Petelei István, Rádl Ödön, Reviczky Gyula, Szabó Endre, Szász Gerő, P. Szathmáry Károly, gr. Teleki Sándor, Torkos László, Váradi Antal és Vértesi Arnold szerepeltek eredeti műveik felolvasásával. Hasonló jellege van könyvkiadó-vállalatunknak is, mely a lefolyt évben két kötettel: Bulla János humoros elbeszéléseivel s Mikszáth Kálmán „Kavicsok“ czimü beszélyfüzérével gazdagodott. A vállalat új folyamában még ez év elején napvilágot látnak: Kvassay Ede társadalmi regénye , a „Vármegye szava“ és Reviczky Gyula „Ifjúságom“ czimü költeményes kötete. Ezeket fogják követni az ősz folyamában Bodon József és gróf Teleki Sándor elbeszélései. Társaságunk tevékenységéről tanúskodik továbbá hivatalos közlönyünk a „Koszorú”, melyet minél tartalmasabbá tenni jövőre is főtörekvésünk leend. Rendes működő tagot nem választottunk, de Tóth Lőrinczet, Lewinsky Józsefet és a svéd Birger Schöldströmöt a társaság tiszteleti tagjai közé sorozták. Az elsőt írói jubileumának alkalmából sokoldalú és üdvös tevékenységéért, a két utóbbit Petőfi műveinek terjesztése körül szerzett bokros érdemeikért. Az elősorolt adatok mind társaságunk örvendetes gyarapodásáról szólanak. Mielőtt jelentésemet bevégezném, engedjék meg önök, hogy veszteségeinkre is rámutathassak. Társaságunknak két halottja van. Mindjárt a múlt év elején kísértük örök nyugalomra Petőfi egyik legelső fordítóját, világhírének korai hírnökét, a jobb sorsra érdemes Kertbeny Károlyt. Irodalmunk jóformán csak ezután fogja megérezni, mit vesztett Kertbenyben, a sokszor gúnyolt, de kellőleg soha sem jutalmazott íróban; ki harmincz éves írói pályáján akkora tevékenységet fejtett ki költői irodalmunk ismertetése körül, mint előtte senki és napjainkban is csak igen kevesen. Társaságunk, melynek alapittatásától kezdve tagja volt, egyik legbuzgóbb munkáját siratja benne s hálásan őrizi emlékezetét. Másik halottunk a magyar költészet egyik örök büszkesége Arany János volt. Mai közgyűlésünk jelentékeny részét az ő nagy emlékének szenteljük. Hogy a halhatatlan halott érdemeit méltányolja és sírjára hálás elismerésünk koszorúját letegye : t, tagtársunknak, Névy Lászlónak adom át a szót. Az emlékbeszéd, melylyel Névy László a nagy költő szellemének adózott, érdemes aesztetikusunk jelesebb művei közül való. Híven festi ama kor irodalmi viszonyait, melyben Arany János élt, munkálkodott, meg azért is, mely föllépését megelőzte, s a nemzet nagy lantosát, mint epikust, ballada-költőt és lyrikust jellemzi, méltatja. Az emlékbeszéd hoszszusága mellett is mindvégig lekötötte figyelmét a hallgatóknak, kik között ott volt a dicsőített költő özvegye és fia is. Nagy tetszésre talált Endrődi Sándornak. „A lengyelországi harangok“ czímű megható költeménye, melyet Komócsy József szavalt el igazán szépen. E költemény a lengyel nép egy megkapó legendájából vette tárgyát, mely azzal vigasztalja a letiport nemzetet, hogy visszajön Bem bosszút állani s felszabadítani Lengyelországot. A lengyel hősök, kiket az orosz zsarnok kozákjai számkivetésbe hajtanak, meggörnyednek a kancsukák ütései alatt, s csak akkor száll szivükbe reménység, midőn hónuk határán megkondul a harang, mely azt hirdeti: „Bem visszajön, hogy éljen Lengyelország.“ Megtapsolta a hallgatóság Ábrányi Emil verses elbeszélését: „Terézt“ is, melyet Bercsényi Béla mutatott be. A költemény egy fiatal leány boldogtalan szerelmét beszéli el, kit csalódásra idő előtt sírba visz. Utoljára maradt Mikszáth Kálmán elbeszélése: „A rossz matéria“, melyet Margitai Dezső olvasott fel. Megható története egy szerelmes iskolás fiúnak, kit szállásadó gazdája nevezett el rossz matériának, mert hiába etette a leghizlalóbb, a legjobb falatokkal, nem akart kövéredni. Pedig Molnár Antalnak az volt az egyetlen büszkesége, ha kosztos diákjai kövérebbek voltak azoknál, kik a Nagy Pálék konyháján éltek. Pompás humorral írja le Mikszáth a két szállásadó versengését s megkapóan a „rossz matéria“ szerelmét s lassú hervadását. A hallgatóság viharos tapsokkal tüntette ki a jeles elbeszélőt, kinek e legújabb munkája a Petőfi-társaság hetilapjának, a „Koszorú”nak közelebbi számában lát napvilágot. A hallgatóság elszéledése előtt rövid beszédet mondott még az elnök, megköszönve a tagok és a közönség nagy érdeklődését. rá perdült, s reggeli öt óráig szűnni nem akaró kedvvel járta a csárdásokat. Az estély, mely csekély bementi díj mellett rendezgetett, az „ Arany-szobor javára mintegy 40—50 ritot jövedelmezett, a jótékonyság filléreiből gyűlve össze. A nőegylet ez év telén is gyakorolta a városi szegényekkel és gyermekekkel emberbaráti kötelességét. Amaxokat fával és pénzsegélylyel gyámolitván, ezek közül 40-et látván el téli ruhával vagy lábbelivel. Legyen nemes fáradozásaik jutalma a „jótevésnek“ boldogító érzete. Attaché. MAGYAR POLGÁR. (0. sz.) Levelezés. Sz.-Somlyó, jan. 4. (Arany-estély.) Az „Arany-szobor“ javára sikerült estélyt rendeztek a minden szépért és nemesért buzgón lelkesedő és lelkesítő Somlyói nők, hogy egy porszemnyivel bár járuljon nemzeti létünk, honfiúi hálánk ama szép jeléhez, Arany Jánost, a halhatatlant, költészetünk örökfényü csillagát fogja mutatni az utókornak. Budapest, hazánk szive, egy száz alatt pantheona lesz nagyjainknak, templomokká, a nemzeti hála templomaivá válnak terei, melyekben múltunk fényes alakjai némán és ékesen szólnak, hogy Magyarország „volt“ és „lesz!“ Kis városunk hölgyei mindenütt ott vannak buzgó működésükkel, hol a jótékonyság hivó hangja szól. Egy társaság vagyunk mindnyájan, s habár sokat nem tehetünk minden alkalomkor, de teszünk mindig a mennyit lehet. Vajha hazánk minden vidékén a hölgyek vennék kezükbe a nemes és jótékony czélok zászlóját azon jeligével, hogy „egyesült erővel minden elérhető!“ Szép számú és válogatott közönség vett részt „Arany-estély“-ünkön, melynek rendezésében Szathmáry Dánielné úrasszony elnöklete alatt Nagy Lászlóné, Keresztes K- né, Somogyi Kálmánná, Végh A.-né úrasszonyok fáradoztak. Az estélyt Bartha Iván úr „Arany szelleme“ czímű felolvasása nyitotta meg, zajos tapsokat aratva. Utána Te- l egdy M.-né úrasszony énekelt zenekar kíséret mellett új magyar népdalokat, kellemes hangú énekét közkívánatra többször ismételve. Nagy László, ev. ref. pap Arany „Pázmán lovag“-ját szavalta el. Ezután újra Telegdyné úrasszony gyönyörködtetett énekével. Az ötödik szám „A beteg és az orvosok” czímű humoros költemény volt, dr. Kovách Endre úr által csinosan előadva. Végh Mihály úr szavalata zárta be a műsort, mely kiváló élvezetet szerzett közönségünknek. A fiatalság most is, szokás szerint, táncz A tegnapi nap. Megtörtént tehát a város községi képviselők választása. 29 közül 23 hely jutott a „függetlenségi párt“ választottjainak. És ezek között 15 helyet új emberek fognak betölteni. Ennyi röviden a tegnapi nap eredménye. Mielőtt e tény hivatalosan is konstatáltatnék, s lehető még bizonyos következményeivel behatóbban foglalkozhatnánk, hadd adjunk kifejezést az első benyomásnak, melyet reánk gyakorolt. Megtörtént tehát az, amitől óva intettük polgártársainkat. Ha az eredmény maga el nem árulná is, a tegnap délelőtt a falakra tett felhívások világosan tanúsították azt, hogy a kolozsvár-városi függetlenségi politikai párt, mint olyan, elegyedett a város községi ügyeibe. Politikai küzdtérré tevék a községet. Félre dobták a város zászlaját, melynek jelszava: „munka és tűzhely boldogsága.“ Felemelték a helyett az ideális Magyarországot, melyen a „független állam“ jelszó csillogott. A város kis kapuján betolták az ország nagy testét, s ráhengeritették a város házára. Üdvözlet ti nektek higgadt választók! Hódolat ti nektek bölcs új városatyák! Fogadjátok szerencsekivánatainkat az új munkához, melyet édes mindnyájunknak okoztatok. Hadd segítsünk ti nektek először is azt a nagy követ, visszahengergetni. Aztán igazítsuk helyre a város házának sérüléseit. És még csak aztán lássunk ismét a háztartás csendes és komoly munkájához. Ám ebben nagy részetek lesz, mert most sokan siettetek a város közjavának munkálására. Én ti bizonyára sokat fogtok tenni, mert elvetek magas, mely mélyen kötelezi titeket. Független ország és független város egyszerre. Ez a ti eszményetek. Nem. Csak programmotok. Ez szerényebb dolog. Ez valósítható a hitetek szerint. Feltesszük, hogy van hitetek, mely a szilárd meggyőződés tevékeny erejét kelti fel szigetekben és értelmetekben. Csak bátran ! Jelentsétek ki elvetek egyenes következményeit. Független lét: önmagának érvényesítése az adott erők teljes kimerítésével, államban és községben egyaránt. Létesítni akartok egy független Magyarországot, s ebben egy jóllétnek örvendő, felvirágzott törvényhatóságot, Kolozsvárt. Tudjátok-e, hogy ezért többet kell áldoznotok, mint bármi másért ? Melyek ma főtényezői Magyarország jövő jobb létének? Nevelésügye és közgazdasága. És e városnak? Ugyanazok. Ne szóljunk most az államról, hanem csak tűzhelyünkről. Hol fogjátok kezdeni a jó tűzhely emelésének becsületes munkáját? A rovatai csökkentésén? A rovatai csak eszköz. Bizonyára először is a czélokat, a feladatokat veszitek vizsgálat alá. Igen, de azokból nem szabad semmit feladnotok, mert a ti elvetek még többre kötelez. Megszorítjátok a nevelésügyi kiadásokat? Megapasztjátok a tisztviselői kar elégtelen számát, csekély fizetését? Lejebb szállítjátok a vámokat, és haszonvételeket? Nem fogtok kölcsönhöz nyúlni? És mégis fel fogtok hagyni a bérházakkal, s épitni fogtok újakat? Kőpartokat fogtok építeni? Vashidat, vágóhidat, városházát, csatornahálót és vízvezetéket? Iparmúzeumot és iparrajziskolát ? Lendületet fogtok adni a város földmivelésügyének? Díszt fogtok adni a törvényhatóságnak Mátyás király szobrával, Arany János emlékezetével? Mindezt megteszitek, s mégis könnyitni fogtok terheinken?__ Ne ámítsatok, 1883. jan.9