Magyar Polgár, 1883. január-március (17. évfolyam, 1-73. szám)

1883-01-09 / 6. szám

4 A Petőfi-társaság köz­gyűlése. Budapest, jan. 6. Nagyszámú, díszes hallgatóság előtt tar­totta meg ma VII. ünnepies közgyűlését a Pe­tőfi-társaság. Az akadémia nagytermét szoron­gásig megtöltötték a főváros nővilágának és ifjúságának képviselői, kik régtől fogva ren­des vendégei e derék társaság felolvasó-ülé­seinek. A mai közgyűlésen kiváló figyelemre érdemes dolgokat hallhattak Komóssy József­től, ki szép elnöki beszédet mondott megnyi­tóul. Közöljük belőle a következő helyeket: Kis nemzet vagyunk, igaz, a számban meg sem közelíthetjük ama nagy nemzeteket, kik büszkén emelik költőik és íróik nevét,­­ a kik által a műveltségben világuralmi jelen­tőségre jutottak; de hát ok-e ez arra, hogy mi magyarok, kiket a természet annyi fogé­konysággal áldott meg a szép és igaz iránt, kik csodálatos szívóssággal, kitartásunkkal szi­getet, erős szigetet bírtunk alkotni a min­denfelől csapkodó hullámokkal szemben: kö­zönyösek legyünk irodalmunk fejlődése iránt!? Pedig hát közönyösek vagyunk. Legjele­sebb költőink, íróink könyvei ott hevernek a könyvárusok polc­ain, s bár társaságokban szí­vesen említjük a költők és írók neveit, sőt drága szalagos koszorúkkal pazarul betakar­juk sírjaikat; de vajh mi kevés azok száma, a kik el is olvassák és még kevesebb azoké, (tisztelet a kivételeknek!) a­kik meg is veszik a magyar író könyvét! És itt a magyar olvasó­közönség ment­ségére kell valamit felhoznom. Tudom, hogy megrovásnak leszek kitéve, darázsfészekbe nya­lok, — de kimondom, hogy a nemzeti iroda­lom iránt való közönynek legnagyobb okozói mi — magyar irók vagyunk. Azaz bocsánat,— irodalmunknak azon része csak, mely e névvel nevezhető: „zsurnalisztika.“ A sajtó gépei, e szüntelen éhező Eri­­sichtonok, szakadatlanul betű után éheznek. És míg gyakran gúnyosan említik, hogy ma­holnap több magyar író lesz, mint magyar ol­vasó, a nagy napilapok a fekete vonal alatt levő hasábjaikat csaknem kivétel nélkül kül­földi irodalmi termékek vásári fordításaival töltik be. Ez által két bűnt követnek el: az olvasó­közönséget, — mely ma jobbára a hír­lapokból táplálkozik — elszoktatják a nemze­­ties irányú, zamatu, cselekményű olvasmá­nyoktól és elveszik a tért a működésre a magyar írótól. Helyesnek, szükségesnek ismerjük mi azt, hogy a jelesebb külföldi termékeket irodal­munkba sietünk átültetni. A nagy elmék jeles alkotásai, kell, hogy az emberiség közkincsei­vé váljanak, de az idegen növények (és leg­gyakrabban mily növények!) túlbuzgó ápolása elveszi a talaj erejét a hazai növényektől, me­lyek azután, nem csuda, ha a­helyett, hogy díszben, terjedelemben fejlődnének,­­ elsat­­nyulásnak indulnak. A Petőfi-társaság e pár vonással jelzett iránynyal szemben fennállása óta mindig oda törekedett, létjogának főalapját, úgy­szólván az képezte,­­és fogja képezni ezután is!) hogy a magyar irodalomnak nyerje meg a magyar olvasóközönséget és a magyar olvasóközön­ségnek a magyar irodalom eredeti termékeit nyújtsa. Lehet, hogy vállalkozásuk ez idő szerint mérése; az is lehet, hogy a nagy tömeg hideg közönyével fog találkozni a mi törekvésünk, de ez nem fog minket lankasztani sem buz­­góságunkon, sem feladatunknak szem elől való tévesztésére nem vezet. És ha mi elpusztulunk is, de az eszme, melyet társaságunk zászlójá­ra irt, kell, hogy diadalmaskodjék: ez eszme a magyar költészetnek, irodalomnak úgy tar­talomban, mint alakban, nemzeties irányú mű­velése. Ez eszméhez való ragaszkodásunk hang­súlyozásával, midőn van szerencsém a Petőfi­­társaság hetedik ünnepélyes közgyűlését meg­nyitni , üdvözlöm a társaság tagjait és a mé­lyen tisztelt hallgató közönséget. E tetszéssel fogadott beszéd után a tár­saság titkára, Szana Tamás vette át a szót, felolvasva évi jelentését, mely egész terjedel­mében itt következik: A lefolyt év, melynek történetét ismer­tetni kedves kötelességem, bizonyára emléke­zetes marad fiatal társaságunknak életében. Tavaly nyílt ugyanis először alkalmunk arra, hogy egyik régóta táplált tervünket valósít­hassuk, s a vidéken fölolvasó ülések rendezé­se által működésünknek szélesebb és mélyebb medret áshassunk. Jól tudják a Petőfi-társaság tagjai, hogy a fő­város az a központ, honnan a szellemi élet vérkeringése a honnak testében szétárad,­­ hogy a nemes küzdelmet jutalmazó elisme­rés, a haza szívében, nem egy városnak, ha­nem egy nemzetnek bizalmi szavazata; de vi­szont arról is meg vannak győződve, hogy va­lamint a természet örök törvényei szerinti egészséges test csak az összes szervezet egy­öntetű működése mellett képzelhető, úgy szel­lemi törekvéseink is csak akkor vezethetnek igazi és tartós eredményre, ha azokban a nagy nemzettestnek minden egyes tagja osztakozik. Ez a meggyőződés bírta társaságunkat arra, hogy az ország nagyobb városaiban idő­ről-időre hirdetője legyen Petőfi nagy eszméi­nek s egyúttal tolmácsa annak a nemzeties iránynak, melyet a magyar szépirodalomban ezideig legtöbb erővel és fénynyel az 5 láng­szelleme képviselt. Első utunk Debreczenbe, az alföld nagy magyar városába vitt, melyben egykor Csoko­nai bölcsője rengett s mely színhelye, tanúja volt Petőfi első nagyobb sikereinek. — Nem magunknak, hanem a zászlónkra irt nagy név­nek tulajdonítjuk a tüntető fogadtatást, mely­ben társaságunk részesült; de a lelkes taps, mely ülésünk fölolvasásait kísérte, annak bi­zonyítéka volt, hogy a vidék közönsége meg­értette törekvéseinket, ő méltányolni tudja és akarja íróit, kik föladatukul tűzték ki, hogy a nemzeties szellemtől áthatott, nemesebb irá­nyú szépirodalmunknak propagandát csináljanak. Debreczen bizalma, érdeklődése s nem­sokára azután a buzdításnak egy messze tá­volból érkezett hangja: a legnagyobb élő ma­gyarnak munkára serkentő szózata újabb szár­nyakat adott törekvéseinknek, s minket arra ösztönöz, hogy a megkezdett után lelkesülten és bátran előre haladjunk. Debreczen nemes példaadása nem maradt követők nélkül; már is nem egy kitüntető meghívás fekszik előt­tünk. Fogadják küldőik előre is köszö­netün­­ket, s annak biztosítékát, hogy bizalmuknak értékét érezi s meg is tudja becsülni társa­ságunk. Egy más alkalom, melyen tevékenysé­günk újabb jelét adhattuk, a múlt október havában kínálkozott. A nemzet Petőfi érc­­­szobrát leplezte le, az ünnepély fontosságához illő lelkesedéssel. Társaságunk nem vehetett részt e szobor tervezésének szép munkájában (a költő dalain lelkesülő nemzedék már jóval a Petőfi-társaság megalakulása előtt érezte a kötelességet, mely reá e szobor létrehozásá­ban várakozott), de az ünnepély díszét leg­alább erejéhez képest emelni igyekezett. El­nökünk, Jókai Mór tartott emlékbeszédet, méltót a Petőfi szelleméhez, társaságunk pedig pályadíjat tözött ki, az elsőt fennállása óta, hogy ünnepi költeményben dicsőítse azt a költőt, kinek emléke még akkor is élni fog, ha az idők viharai a kövön és érezen erőt vesznek Szellem! tevékenységünknek ilyetén emel­kedése mellett a lefolyt évben társaságunknak alaptőkéje is szépen gyarapodott. Debreczen város lelkes közönsége, felolvasó ülésünk jö­vedelméből előbbi száz forintos adományát há­romszáz forinttal pótolta. Özvegy Hegyi Mi­­hályné, szül. Józsa Eufrozina és Böszörményi Róza úrnők pedig, valamint Simonffy Sámuel úr is 100—100 forinttal társaságunk alapító­­tagjai közé léptek. Részben őket megelőzőleg, részben szép példájukat követve Kalmár Ist­ván, Odry Lehel, Csávolazky Lajos és dr. Stiller Mór urak lettek szintén 100—100 fo­rinttal társaságunk alapító tagjaivá. Vagyonunk állása ekkép épen ezer forintnyi örvendetes gyarapodást mutat a lefolyt évben. El nem mulaszthatjuk, hogy érte a magyar szépiro­dalom barátainak e helyen is ki ne fejezzük köszönetünket. Az érdeklődés társaságunk munkássága iránt azonban kiválólag havi üléseink tömeges látogatásában nyilatkozott. E havi ülések tárgy­sorozatán a lefolyt évben Ábrányi Emil, Áb­rányi Kornél, Bartók Lajos, Bodnár Zsigmond, György Aladár, Hatala Péter, Jókai Mór, dr. Kaas Ivor, Kiss József, Komócsy József, Kvas­­say Ede, László Mihály, Margitay Dezső, Mik­száth Kálmán, Petelei István, Rádl Ödön, Re­viczky Gyula, Szabó Endre, Szász Gerő, P. Szathmáry Károly, gr. Teleki Sándor, Torkos László, Váradi Antal és Vértesi Arnold szere­peltek eredeti műveik felolvasásával. Hasonló jellege van könyvkiadó-vállalatunknak is, mely a lefolyt évben két kötettel: Bulla János hu­moros elbeszéléseivel s Mikszáth Kálmán „Ka­vicsok“ czimü beszélyfüzérével gazdagodott. A vállalat új folyamában még ez év ele­jén napvilágot látnak: Kvassay Ede társadal­mi regénye , a „Vármegye szava“ és Revicz­ky Gyula „Ifjúságom“ czimü költeményes kö­tete. Ezeket fogják követni az ősz folyamában Bodon József és gróf Teleki Sándor elbeszé­lései. Társaságunk tevékenységéről tanúskodik továbbá hivatalos közlönyünk a „Koszorú”, melyet minél tartalmasabbá tenni jövőre is fő­törekvésünk leend. Rendes működő tagot nem választottunk, de Tóth Lőrinczet, Lewinsky Józsefet és a svéd Birger Schöldströmöt a társaság tisztele­ti tagjai közé sorozták. Az elsőt írói jubileu­mának alkalmából sokoldalú és üdvös tevé­kenységéért, a két utóbbit Petőfi műveinek ter­jesztése körül szerzett bokros érdemeikért. Az elősorolt adatok mind társaságunk örvendetes gyarapodásáról szólanak. Mielőtt jelentésemet bevégezném, enged­jék meg önök, hogy veszteségeinkre is rámu­tathassak. Társaságunknak két halottja van. Mind­járt a múlt év elején kísértük örök nyuga­lomra Petőfi egyik legelső fordítóját, világhí­rének korai hírnökét, a jobb sorsra érdemes Kertbeny Károlyt. Irodalmunk jóformán csak ezután fogja megérezni, mit vesztett Kertbeny­­ben, a sokszor gúnyolt, de kellőleg soha sem jutalmazott íróban; ki harmincz éves írói pá­lyáján akkora tevékenységet fejtett ki költői irodalmunk ismertetése körül, mint előtte sen­ki és napjainkban is csak igen kevesen. Tár­saságunk, melynek alapittatásától kezdve tag­ja volt, egyik legbuzgóbb munkáját siratja benne s hálásan őrizi emlékezetét. Másik ha­lottunk a magyar költészet egyik örök büsz­kesége Arany János volt. Mai közgyűlésünk jelentékeny részét az ő nagy emlékének szen­teljük. Hogy a halhatatlan halott érdemeit méltányolja és sírjára hálás elismerésünk ko­szorúját letegye : t, tagtársunknak, Névy Lász­lónak adom át a szót. Az emlékbeszéd, melylyel Névy László a nagy költő szellemének adózott, érdemes aesz­­tetikusunk jelesebb művei közül való. Híven festi ama kor irodalmi viszonyait, melyben Arany János élt, munkálkodott, meg azért is, mely föllépését megelőzte, s a nemzet nagy lantosát, mint epikust, ballada-költőt és lyri­­kust jellemzi, méltatja. Az emlékbeszéd hosz­­szusága mellett is mindvégig lekötötte figyel­mét a hallgatóknak, kik között ott volt a di­csőített költő özvegye és fia is. Nagy tetszésre talált Endrődi Sándor­nak. „A lengyelországi harangok“ czímű meg­ható költeménye, melyet Komócsy József sza­valt el igazán szépen. E költemény a lengyel nép egy megkapó legendájából vette tárgyát, mely azzal vigasztalja a letiport nemzetet, hogy visszajön Bem bosszút állani s felszaba­dítani Lengyelországot. A lengyel hősök, ki­ket az orosz zsarnok kozákjai számkivetésbe hajtanak, meggörnyednek a kancsukák ütései alatt, s csak akkor száll szivükbe reménység, midőn hónuk határán megkondul a harang, mely azt hirdeti: „Bem visszajön, hogy éljen Lengyelország.“ Megtapsolta a hallgatóság Ábrányi Emil verses elbeszélését: „Terézt“ is, melyet Ber­csényi Béla mutatott be. A költemény egy fiatal leány boldogtalan szerelmét beszéli el, kit csalódásra idő előtt sírba visz. Utoljára maradt Mikszáth Kálmán elbe­szélése: „A rossz matéria“, melyet Margitai Dezső olvasott fel. Megható története egy sze­relmes iskolás fiúnak, kit szállásadó gazdája nevezett el rossz matériának, mert hiába etette a leghizlalóbb, a legjobb falatokkal, nem akart kövéredni. Pedig Molnár Antalnak az volt az egyetlen büszkesége, ha kosztos diákjai kövé­rebbek voltak azoknál, kik a Nagy Pálék kony­háján éltek. Pompás humorral írja le Mikszáth a két szállásadó versengését s megkapóan a „rossz matéria“ szerelmét s lassú hervadását. A hallgatóság viharos tapsokkal tüntette ki a jeles elbeszélőt, kinek e legújabb mun­kája a Petőfi-társaság hetilapjának, a „Koszo­rú”nak közelebbi számában lát napvilágot. A hallgatóság elszéledése előtt rövid be­szédet mondott még az elnök, megköszönve a tagok és a közönség nagy érdeklődését. rá perdült, s reggeli öt óráig szűnni nem aka­ró kedvvel járta a csárdásokat. Az estély, mely csekély bementi díj mel­lett rendezgetett, az „ Arany-szobor­ javára mint­egy 40—50 ritot jövedelmezett, a jótékony­­ság filléreiből gyűlve össze. A nőegylet ez év telén is gyakorolta a városi szegényekkel és gyermekekkel ember­baráti kötelességét. Amaxokat fával és pénz­­segélylyel gyámolitván, ezek közül 40-et lát­ván el téli ruhával vagy lábbelivel. Legyen ne­­mes fáradozásaik jutalma a „jótevésnek“ bol­dogító érzete. Attaché. MAGYAR POLGÁR. (0. sz.) Levelezés. Sz.-Somlyó, jan. 4. (Arany-estély.) Az „Arany-szobor“ javára sikerült estélyt rendeztek a minden szépért és nemes­ért buzgón lelkesedő és lelkesítő Somlyói nők, hogy egy porszemnyivel bár járuljon nemzeti létünk, honfiúi hálánk ama szép jeléhez, Arany Jánost, a halhatatlant, költészetünk örökfényü csillagát fogja mutatni az utókornak. Buda­pest, hazánk szive, egy száz alatt pantheona lesz nagyjainknak, templomokká, a nemzeti hála templomaivá válnak terei, melyekben múl­tunk fényes alakjai némán és ékesen szólnak, hogy Magyarország „volt“ és „lesz!“ Kis városunk hölgyei mindenütt ott van­nak buzgó működésükkel, hol a jótékonyság hivó hangja szól. Egy társaság vagyunk mind­nyájan, s habár sokat nem tehetünk minden alkalomkor, de teszünk mindig a mennyit le­het. Vajha hazánk minden vidékén a hölgyek vennék kezükbe a nemes és jótékony czélok zászlóját azon jeligével, hogy „egyesült erővel minden elérhető!“ Szép számú és válogatott közönség vett részt „Aran­y-estély“-ünkö­n, melynek ren­dezésében Szathmáry Dánielné úrasszony elnöklete alatt Nagy Lászlóné, Keresztes K- né, Somogyi Kálmánná, Végh A.-né úrasszo­nyok fáradoztak. Az estélyt Bartha Iván úr „Arany szelleme“ czímű felolvasása nyi­totta meg, zajos tapsokat aratva. Utána T­e- l e­g­d­y M.-né úrasszony énekelt zenekar kí­séret mellett új magyar népdalokat, kellemes hangú énekét közkívánatra többször ismétel­ve. Nagy László, ev. ref. pap Arany „Páz­­mán lovag“-ját szavalta el. Ezután újra Te­­legdyné úrasszony gyönyörködtetett énekével. Az ötödik szám „A beteg és az orvosok” czímű humoros költemény volt, dr. Kovách Endre úr által csinosan előadva. Végh Mi­hály úr szavalata zárta be a műsort, mely ki­váló élvezetet szerzett közönségünknek. A fiatalság most is, szokás szerint, táncz­ A tegnapi nap. Megtörtént tehát a város községi képvi­selők választása. 29 közül 23 hely jutott a „független­ségi párt“ választottjainak. És ezek között 15 helyet új emberek fognak betölteni. Ennyi röviden a tegnapi nap eredménye. Mielőtt e tény hivatalosan is konstatál­­tatnék, s lehető még bizonyos következményei­vel behatóbban foglalkozhatnánk, hadd adjunk kifejezést az első benyomásnak, melyet reánk gyakorolt. Megtörtént tehát az, a­mitől óva intet­tük polgártársainkat. Ha az eredmény maga el nem árulná is, a tegnap délelőtt a falakra tett felhívások világosan tanúsították azt, hogy a kolozsvár-városi függetlenségi politikai párt, mint olyan, elegyedett a város községi ügyei­be. Politikai kü­zdtérré tevék a községet. Fél­re dobták a város zászlaját, melynek jelszava: „munka és tűzhely boldogsága.“ Felemelték a helyett az ideális Magyarországot, melyen a „független állam“ jelszó csillogott. A város kis kapuján betolták az ország nagy testét, s rá­hengeritették a város házára. Üdvözlet ti nektek higgadt választók! Hódolat ti nektek bölcs új városatyák! Fogad­játok szerencsekivánatainkat az új munkához, melyet édes mindnyájunknak okoztatok. Hadd segítsünk ti nektek először is azt a nagy követ, visszahengergetni. Aztán igazít­suk helyre a város házának sérüléseit. És még csak aztán lássunk ismét a háztartás csendes és komoly munkájához. Ám ebben nagy részetek lesz, mert most sokan siettetek a város közjavának munkálá­­sára. Én ti bizonyára sokat fogtok tenni, mert elvetek magas, mely mélyen kötelez­i ti­teket. Független ország és független város egy­szerre. Ez a ti eszményetek. Nem. Csak pro­­grammotok. Ez szerényebb dolog. Ez valósít­ható a hitetek szerint. Feltesszük, hogy van hitetek, mely a szilárd meggyőződés tevékeny erejét kelti fel szigetekben és értelmetekben. Csak bátran ! Jelentsétek ki elvetek egye­nes következményeit. Független lét: önmagának érvényesítése az adott erők teljes kimerítésével, államban és községben egyaránt. Létesítni akartok egy független Magyar­­országot, s ebben egy jóllétnek örvendő, fel­­virágzott törvényhatóságot, Kolozsvárt. Tudjátok-e, hogy ezért többet kell ál­doznotok, mint bármi másért ? Melyek ma főtényező­i Magyarország jö­vő jobb létének? Nevelésügye és közgazdasága. És e vá­rosnak? Ugyanazok. Ne szóljunk most az államról, hanem csak tűzhelyünkről. Hol fogjátok kezdeni a jó tűzhely emelésének becsületes munkáját? A rovatai csökkentésén? A rovatai csak eszköz. Bizonyára először is a czélokat, a feladatokat veszitek vizsgálat alá. Igen, de azokból nem szabad semmit feladnotok, mert a ti elve­tek még többre kötelez. Megszorítjátok a ne­velésügyi kiadásokat? Megapasztjátok a tiszt­viselői kar elégtelen számát, csekély fizetését? Lejebb szállítjátok a vámokat, és haszonvéte­leket? Nem fogtok kölcsönhöz nyúlni? És mégis fel fogtok hagyni a bérházakkal, s épit­­ni fogtok újakat? Kőpartokat fogtok építeni? Vashidat, vágóhidat, városházát, csatorna­hálót és vízvezetéket? Iparmúzeumot és iparrajzis­­kolát ? Lendületet fogtok adni a város föld­­mivelésügyének? Díszt fogtok adni a törvény­­hatóságnak Mátyás király szobrával, Arany Já­nos emlékezetével? Mindezt megteszitek, s mégis könnyitni fogtok terheinken?__ Ne ámítsatok, 1883. jan.9

Next