Magyar Polgár, 1883. október-december (17. évfolyam, 226-299. szám)

1883-10-02 / 226. szám

t az erdészeti albizottság végezné, mert különben a competentalis zavar, s a felesleges írásbeli munka el nem kerülhető. A horvát miniszter lemondása. A hivatalos lap következő legf kéziratot közli: Kedves Bedekovich! Midőn saját kérelme folytán horvát-szlavón-dalmátországi miniszteri állásáról lemondását elfogadnám, indíttatva érzem magamat, önnek e minőségében tett szolgálatai s hű odaadásáért, változatlan kegyelmem biztosítása mellett, teljes elismerésemet s őszinte köszönetemet kifejezni, elvárván egyébiránt, hogy további elhatározásomig a horvát-szlavon-dalmátországi miniszter teendőit ellátandja. Kelt Bécsben, 1883. évi szeptember hó 24-dikén. Ferenz József, s. k. Tisza Kálmán, s. k. * Bedekovich lemondásának indokairól a P. Lloyd többek közt ezeket írja : „Két dolog iránt Bedekovich urnak egészen tisztában kellett lennie magával; először aziránt, hogy ő, mint horvát, nem állhat mereven szembe honfitársai egyértelmű felfogásával, s mint horvát miniszter, nem tehet olyasmit, amit szűkebb hazájának egy pártja sem fog helyeselni; és másodszor aziránt, hogy nem maradhat meg oly kabinetben, melynek a resszortját oly közelről érintő elhatározásait, ő nem segíthet végrehajtani. Úgy hisszük, nem vagyunk rosszul értesülve, ha feltesszük, hogy Bedekovich úr e két lehetetlenséget és állásának ebből folyó tarthatlanságát már hetekkel ezelőtt, mindjárt az összeütközés kezdetén, mérvadó helyen világosan előadta és ebből le is vonta az alkotmányos következtetést. Érthető és megbocsátható tehát, hogy Bedekovich úr, ki 46 éven át mindig lelkiismeretesen és híven, gyakran önfeláldozással szolgálta az államot, ily körülmények közt fiatalabb, erélyesebb kezekre akarja bízatni nehéz állását és hogy mérvadó helyen ma — midőn a válság már nem akut — megvan a hajlandóság e jogos kívánságnak eleget tenni“. * A lemondás alkalmából a „Nemzet“ így ír: „A horvát kérdés jelen stádiuma nagyon megnehezíti azt, hogy horvát ügyekben akár magyar, akár horvát részen elfogulatlanul ítéljenek. De meggyőződésünk, hogy ha az elfogulatlan ítélés ideje első, báró Bedekovichot nem csupán Magyarországon fogják azon horvát államférfiak közé számítani, kik becsülettel, kötelességérzettel, önfeláldozással teljesítették kötelességüket, mint nemzetünk fiai, s Magyarország jó polgárai, — hanem Horvátországban is méltányolni fogják e kitűnő férfiú érdemeit, s nehéz helyzetében tanúsított tapintatát“. tett alá a szép barna arczon. — „Nem tudnék úgy élni, hogy ne lássam a felhőt, mely felette lebeg; hogy ne érintsen a szellő, mely onnan fuj; hogy ne lássam a határt, mely bennünket elválaszt.“ Az atya ígéretet tett, hogy még aznap letelepednek, még pedig ama faluban, melynek egy pár háza már fehérleni látszik az egyes havasdombokon. Szegény Dora! Az Úr megbünteti az apák bűneit harmad-, hetedsziglen! Az a legkeserűbb fájdalom, amelyet nem a mi hibánkért kell elszenvednünk. S Dora nem önmagárt szenvedett. Aki nem szeretett soha, az nem élt, annak élete hasonló az állatéhoz. Amíg az ember szivében nem gyűl meg az első szerelem lángja, addig néz és nem lát, szive van és nem üres, feje van és nem tud vele gondolkodni rendszeresen. De ha szeretsz ? Ez az érzés megnyitja szemeidet; a természet legcsekélyebb alkotásában is felleled a szépet; szived melegen érez minden iránt, s ezer érzemény támad fel benne egyszerre; gondolkodni pedig megtanít úgy, mint nem tanítja meg a világ legnagyobb bölcse sem. Ez a láng aztán végig világít az emberi életen! Dora is szeretett, még pedig először. Az ő szivetele volt, mint a méhkas és valóban annyi fájdalmat, annyi szúrást is érzett baloldalán, mintha ott egy egész raj fullánkját hordozta volna szívében. Az ő ifját Vazulnak hívták. Fiatal volt és szép, hozzá meg dúsgazdag. Piatra városának minden leánya rajongott érte, de ő senkit sem szeretett, csak Dórát, Neagoe fanariótának a leányát. Úgy volt, hogy a menyegző három nap múlva meglegyen. Minden előkészület meg volt téve; a menyasszonyi ruha és koszorú megvásárolva drága kincsen. Az ifjú pár mesélgetett a jövő boldogságáról; berendezték volt még lakásukat is és ime, egy éjjel beverik Neagoe palotájának ablakait, csőcselék nép csoportosul körülötte; szemben meggyujtják a fanarióták házait, s egy hű cseléd lelkendezve fut be a gazdához, mondván : „Uram! menekülj ! Neagoe felkülte leányát, a drága Dórát, ki a jövő fényes álmát aludta, felöltözött porruhába, magához véve kincseit, és menekült, mindkettő a nélkül, hogy Dora egy „Isten hozzádot“ mondott volna szerelmessének. Az egész városban tombolt a nép. Ordítva futotta be az utczákat: „Üsd a fanariótát!“ hangzott minden irányból. Neagoe kiért a határba , paraszt csordák kóboroltak már mindenfelé s isten csodája történt vele, hogy megmenekült. Mikor jó messze voltak már, hogy a Piatrán dúló tűzvésznek csak elenyésző pírját láthatták, észrevették, hogy egy idegen alak van a sarkukban. Dokia volt, szintén pár ruhában , Niagoe elöregedett kulcsárnéja. Aztán hárman mentek. Reggel már jó messze értek s az első napsugár meghozá nekik a legelső vigasztalást is. (Vége köv.) MAGYAR POLGÁR (226. sz.) Belgrádból jelentik, hogy a Pirocsanacz-kormány ma közölte a külföldi képviselőkkel, hogy leköszönt. Pártatlan minisztérium, mondja a közlés, bir kilátással. De sokkal valószínűbb, hogy radikális kormány alakíttatik. A Pirocsanacz-kormány azonban reméli, hogy a külpolitika mindenesetre változatlan marad jövőre. A „Presse“ jelenti Belgrádból: Gruics Jefrem, a Risztics-párt miniszterjelöltje, a nála tartott értekezleten kijelentette, hogy a mostani kormány utódainak meg fogják szavazni a vasúti egyezményt. Az alkotmány revisiójára csak úgy kell törekedni, ha a király óhajtja, de az új kormánynak első teendője lesz hatályon kívül helyezni az új egyháztörvényeket, hogy Oroszországban a kedélyek lecsillapodjanak. Ezután Risztics kifejtette, hogy az ellenzékek fuzionáltak és hogy a mostani kormányt úgy kell megbuktatni és vád alá helyezni, hogy a bel- és külpolitika eddigi rendszere hosszú időre lehetetlenné tétessék. Gruics Jefrem gyakra értekezik Riszticscsel. Kettőjök között megegyezés jött, állítólag, létre, mely szerint, ha a király egyiküket minisztérium alakításával bízná meg, az a másik nélkül a megbízatást nem fogadná el. A radicális pártiak meg lévén győződve, hogy nem kormányképesek, és annak érzetében, hogy az országban többségük van, azt kívánják, hogy legalább egy pártbeliek legyen a kabinetnek tagja A skupstina igazolási bizottsága nyolcz kormánypárti képviselőnek választását semmisítette meg. A radicális képviselők közül csak kettőnek választása mondatott ki érvénytelennek. Továbbá maga elé idézte a bizottság a hadügyminisztert, hogy felvilágosításokat nyújtson a választások alkalmával a fegyvergyári munkásokra állítólag gyakorolt hivatalos pressióra nézve. A hadügyminiszter nem jelent meg a bizottság előtt, mert nézete szerint a bizottságnak nincs joga arra, hogy a minisztereket maga elé idézze. A „Pol. Corr.“ inspirált szentpétervári tudósítója megerősíti, hogy az orosz külügyminiszter körjegyzéket küldött képviselőihez, amelyben törvénytelennek és aggasztóknak mondja a bulgáriai eseményeket és elhárítja Oroszországról az értük való felelősséget. A jegyzék különben azt mondja, hogy Oroszország változatlan rokonszenvvel viseltetik Bulgária iránt; végül biztosítja, hogy Jenin államtanácsos utasítást kapott, hogy figyelő magatartást kövessen és békítő szellemben működjék. A tudósító azt jelenti továbbá, hogy egy irányadó ember a Bulgáriából legutóbb érkezett tudósításokat hallván, így kiáltott föl: „Ez szerencsétlenség úgy az országra, mint a fejedelemre nézve.“ A rémezgető hírekkel szemben biztosítja a tudósító, hogy az orosz kabinet elég békés eszközzel rendelkezik és hogy a bulgáriai fordulat veszedelmes lehet Bulgáriára és a fejedelemre, de Európára nem. A nemzetközi béke- és választott bírói bizottság, melynek székhelye Londonban van, s melynek tagjai közé Derby miniszter, számos alsó- és felsőházi tag tarttozik, felhívást, intézett a franczia néphez, hogy a khinai viszályt pártatlan békebiró elé terjeszsze. „Ilyen békebiró lenne a svájczi szövetség, vagy az amerikai Egyesült Államok elnöke, mint olyan államok fejei, kik, szerencsére azon helyzetben vannak, hogy ijy®u kérdéseket nemzeti féltékenység vagy előitélek nélkül ítélhetnek meg.“ A felhívás reméli, hogy e megoldási módozatot Khina is elfogadná. . ... . . Az elsas-lotharingiai izgatásra vonatkozólag ezt írja a „République francaise“: „Nálunk nincs egylet, sem párt, amelyek a Németország elleni háborút kívánnák, sőt olyanok sincsenek, amelyek a nemzeti becsülettel összeegyeztethető áldozatot nem hoznának e háború kikerülése kedvéért. A „Norddeutsche Alig. Zeitung“ kegyesen elismeri, hogy a franczia nemzet többsége békés, de azt állítja először, hogy a többség mellett lármás kissebbség létezik. Ezt mi határozottan tagadjuk, amit különben a nevezett lap által közölt levelek sem bizonyítanak be; másodszor azt követeli, hogy mi békés érzelmeink tanúsításául szűnjünk meg individuális rokonszenvünket nyilvánítani elsass-lotharingiai testvéreink iránt. Ez egy kicsit sok. Soha senki se fordult ily követeléssel valamely néphez, még leveretése napján sem, most pedig nem írunk már 1871-et. Jó volna meg nem feledkezni erről.“ „A „République Française“ mégis azt hiszi, hogy mindennek czélja nem a háború, hanem Francziaország fölizgatása, amely indokolhatná a birodalmi gyűléshez intézendő új követeléseket. Erre a szolgálatra — mondja végül a franczia lap — nem vagyunk hajlandók. Akár mint izgassanak, nem mozdulunk. Félelemből? Nem!“ Kossuth Lajos levele Maros-Tordamegye alispánjához Kossuth Lajos a következő levelet intézte Maros-Tordamegye alispánjához, mely levél a szept. 28-iki megyei közgyűlésen olvastatott fel: Különösen tisztelt alispán úr! Hálás köszönetet mondok Maros-Tordamegye törvényhatósági bizottságának a szives megemlékezésért s részvétes jókivánatért, melyekkel a hontalan magányban vállaimra nehezedő 80 életév alkalmából megörvendeztetni kegyeskedett. Tisztelt alispán ur becses levelében, melylyel megyéje nevében e kegyességet tudtomra adni méltóztatott, megható vonásokban jelzi, hogy minő nagy idő nemcsak egyes emberre, hanem még nemzetekre nézve is az évek azon hosszú sora, melyet viselek. 80 év egy ötödrész híján egy egész század! így egyszerűen kimondva, valóban nagy idő. Elborzad az ember, ha számba veszi, hogy csak tizenkét ily létrafogat kell a gondolatnak visszalépni a múlt idők lábtáján, s máris a honalkotó Árpád odalánál találja magát. Hát bizony nagy idő az a 80 év. És mégis ez a hosszú létrafogköz, melyből tizenkettő oly rémületes messzeségbe, a népvándorláshoz vezet vissza, ha egyszer átléptük, csak úgy nincs többé, mint a tegnapi nap; egy röpke pillanat volt, mely elmerült az enyészetben, mint lányka sóhaja a zúgó szélben. És én tudom, nagyon is tudom, menynyire igaz alispán úr azon megjegyzése, hogy e röpke pillanat szűk körébe mennyi kebelrázkódtatás, minő tengernyi szenvedés elfér. Nekem bús gond által zavart tünékeny örömök mellett e rázkódtatásokból és szenvedésekből, mint embernek is, mint polgárnak is, keserves bőven kijutott a hosszúra nyúlt életnek azon átkából is, hogy a lelki szenvedések sebének sajgása a sírig kisér, az örömnek elhervadt virága pedig nemcsak nem hagy maga után szívderítő illatot vigasztalásul az örömtelen aggkornak, de sőt még az öröm emlékezetét is szenvedés kutforrásává teszi elvesztésének kínos érzete. „Nincs nagyobb fájdalom, mint visszaemlékezni a boldog időre a nyomorúságban“, mondja Dante. Egy ezért vesztett élet késő aggkora nagy nyomorúság, olyan, mint a száradozó fa, mely körül a lehullott levél rohadozva a földön hever. De alispán úr megemlíti, hogy egy század négyötöds részének lefolyásába, a rázkódtatások és szenvedések mellett, az élettapasztalásnak sok egybegyűjtött kincse is elfér. Hiszen igaz, az élettapasztalás elméletileg kincsnek látszik, de ha meghúzzuk az élet számlakönyvének mérlegét, azon eredményre jutunk, hogy az élettapasztalás nagyon drágán szerzett heverő tőke; drága, mert életbe kerül, s heverő, mert mikorra megszereztük, már hasznát nem vehetjük, s nem is olynemű szerzemény, melyet örökségül lehetne másokra átbocsátani; mert az élettapasztalás olyan, mint az úszás, magának kell a vízbe menni, magának kell magát belegyakorolni, aki meg akarja tanulni. Könyv, hagyomány csak doktrínát adhat, tapasztalást nem. Hát bizony a keservesen szerzett tapasztalás, melyet a 80 év nyújt, szomorú kárpótlás a rázkódtatásokért, melyekbe került, s a szenvedésekért, melyek megszerzését kísérték. De nekem egy jobb kárpótlást juttatott életem végén az irgalomnak istene, hazámfiainak pártkülönbség nélküli jóindulatát. Nagyon becses kárpótlás ez, sokat enyhít a keserűségen, mely czélt vesztett életem visszaemlékezésein elömlik. Becsesnek vallom azt, nem mivel talán arra engedhet következtetni, hogy a fáradt vándor szerény nevének emlékével az történhetik, amit a költő a virágillatról mond: „mely a rózsát, ha elhull, még egy perezig éli túl.“ Vanitatum vanitas! Oda sorozható azon dolgok közé, melyekről megírá a prédikátor, hogy hiábavalóságok. Erre soha még csak nem is gondoltam. Nem érdekel. Hanem becset helyezek hazánkfiai szíves jóindulatú megemlékezésére azért, mert ha meggondolom hogy mennyire összeesküdtek az aktualitás viszonyai arra, hogy tehetetlen hontalanságom rideg magányát feledés vegye körül, lehetetlen hazámfiai szives megemlékezésének megújulásához más kulcsot találnom, mint azt, hogy az alaphang, mely közéletem törekvéseinek magát soha meg nem tagadott összhangzatán végigvonul, nem szűnt meg rezegni nemzetem szívhurjain. E rezgés jövendővel biztató zenéjét hallom Maros-Torda megye tisztelt közönségének sokat mondó szavaiban is, melyekkel azon kivánatuknak adnak kifejezést, hogy az emberélet szokottas határán már is messze túl terjedt aggkorom daczára, „engedje megérnem a mindenható azon boldogságot, mely után szivem titkon sóvárog, s melynek oly sokan szeretnének tanúi lenni a hazában.“ Azon határnál állok, melynél a test bilincseiből kibontakozni készülő szellem tisztábban véli hallani a történelem logikájának akkordjait amaz ismeretlen tájról, melynek neve „jövendő“ s az a hang azt mondja nekem, hogy mert megvan ama rezgés nemzetünk szivhurjain, el kell következni annak, aminek „oly sok” szeretnének tanúi lenni a hazában.“ Talán nem is csak „sokan“, hanem „mindannyian“, még azok is, a kiknél a hit hiányzik; a vágy azoknak szivében is megvan, a hit majd megjön, amint a sors kereke egyet fordul. Pedig fordulni fog, a rengeteg kaszárnyává alakított Európa egy nagy kérdőjel, s a politikában oly sokat mozgatott, de állandó megoldásra csak keveset juttatott XIX- dik század, a meglepő fordulatok korszaka. Alig volt egy másik század, melyben oly sokszor lehetett volna azt a felkiáltást hallani, hogy „ki hitte volna!“ Ki hitte 47-ben, hogy 48 azzá leszen,amivé lett! hogy fordulópontot képezend a magyar nemzet történelmében ! Ki hitte ? Senki. Én magam sem. De ha azt nem hittük is, hogy a valósulás oly közel van: arról én, arról sokan erősen meg voltunk győződve, hogy csak ki kell tartanunk ernyedetlenül, s az átalakulás, melyet czélul tűztünk ki magunk elé , előbb-utóbb valósulni fog. E hitnek köszönhettük, hogy az alkalom, mely a sors kedvezése s nem a mi művünk vala, nem röppent el használatlanul, nem röppent el, mert készen talált, megragadni üstökét. Tanulság van ebben, melyet nem kellene elfelejteni. Csak arra vágyni, amihez a nemzetnek elvitázhatlan joga, amire történelmi rendeltetése van, de hinni, rendületlenül hinni a jog diadalában és számot vetve a történelmi fejlődés természetes törvényeivel, ébren tartani a rendeltetés betöltésének elhatározott akaratát. Az alkalmat meghozza a történelem elutasíthatatlan logikája, de csak azon nemzet számára hozza meg, amely feltartotta keblében az elhatározott akaratot az alkalomnak hasznát venni. Az elzsibbadt akaratnak hiába nyújt kedvezést a könyörület Istene is. Nem lehet magyar ember, aki ne tudná, hogy mi az a boldogság, mely után — nem magam számára (az én homlokomra már reá van ütve a közel enyészet bélyege), hanem hőn szeretett hazám számára szivem sóvárog, s pedig nem „titkon“ sóvárog, mert hiszen e sóvárgás megtestesülése gyanánt állok nyíltan, felemelt fővel hontalanságomban Isten, nemzetem és a világ előtt. Mondhatlanul kedves, de éppen nem váratlan előttem Maros-Torda megyének azon nyilatkozata, hogy sokan szeretnének tanúi lenni e boldogságnak a hazában, nem váratlan, mert ha az idők vihara sok mindenféle részletnek elfújta emlékezetét, azt nem feledtem el, hogy a hajdani Marosszék, mely a maga 127 községével e derék megye 208 községinek három-ötöd részét képezi, közel 6000 bátor rendes harczást adott volt a magyar haza megtámadott állami függetlenségének védelmére és adta különösen a 12-ik és 87-ik 10M védzászlóaljakat, melyeknek emlékezetét annyi dicsőség fényköre veszi körül. A magyar nemzeti szabadság elhullott bajnokainak szelemei ott lebegnek e megyének sokszor ve* rel áztatott mezői felett. Hát éppen nem maratlan előttem onnan hallani, hogy sokan sze^ retnének tanúi lenni vannak, a mi után az * szivem sóvárog; de legyen epedő honszeret temnek megbocsátva a figyelmeztetés, hogy elévülhetlen államfüggetlenségi jog diadal na s a nemzeti rendeltetés betöltésének jánál a magyar nemzetre nem a tanú, han a tényező szerepe vár. •lá-Az európai történelem fejleményei in 1883. okt. 2