Magyar Polgár, 1883. október-december (17. évfolyam, 226-299. szám)
1883-11-11 / 260. szám
k egyáltalában be nem tarthatók, s így azoknak ellenőrzése a pénzügyi közegek részéről felesleges, indokolt felterjesztést intézett a belügyminiszterhez, hogy a pénzügyigazgatóságok megfelelően utasíttassanak a felvetett kérdésben követendő eljárásra nézve. Csehek és horvátok. Dr. Rieger, a csehek pártvezére, pár nap előtt érintkezésbe lépett több előkelő magyar politikussal és barátságukat kérte a cseh érdekek előmozdítására. Sokan úgy fogták fel e közeledést, hogy annak czélja leendett: csehmagyar szövetséget kötni a német centralisták ellen. Más szóval, hogy Magyarország érvényesítse egész befolyását az udvarnál, a kormányban, s ahol csak szükséges arra, hogy a csehek megkaphassák kívánságaikat, önkormányzatuknak kiterjesztését s a cseh nyelvnek a cseh korona területén állami nyelvvé tételét, ha miért cserébe a csehek azt ígérték volna, hogy ők is támogatni fogják Magyarországnak minden vágyát, amennyire tőlük telik. Hogy azonban az így felfogott szövetkezés eszméje többet tartalmaz, mint a minő jelentőséget annak a gyakorlatban tulajdonítani lehet, azt nem is kell fejtegetnünk. A csehek vezére már a múltból nagyon jól tudja azt, hogy a magyar kormánynak s minden alkotmányosan gondolkozó magyar embernek is elve, be nem avatkozni Ausztria ügyeibe, hogy viszont Ausztriának se lehessen ürügye beavatkozni a magyar ügyekbe. Dr. Riegerről is köztudomású dolog az, hogy ő sokkal tisztább fejű politikus, hogysem oly politikai ábránd után vesse magát, amelyről olyan bizonyos, mint kétszer kettő négy, hogy elérhetetlen, mint a szivárvány színei az égen. Rieger tehát, nézetünk szerint, nem is tett sem Fáiknak, sem más magyar politikusnak, s legkevésbbé tehetett a magyar miniszterelnöknek afféle ajánlatot, hogy a magyarok szövetkezzenek a monarchia túlsó felének egyik töredékével a másik töredéke ellen. Rieger legfeljebb azt az ajánlatot tehette, hogy a magyar közvéleményre oly értelemben igyekezzék hatni Fájk, mint a sajtó képviselője, hogy ne legyen elfogult a csehek irányában, ne gondolja azt, hogy a cseh a magyarnak ellensége s ne is ellenezzen semmi olyan törekvést, amely a Csehek önkormányzatának tágítását, a cseh nemzetiség egyenjogúsítását a némettel Csehországban czélozza, sőt ha lehet, támogassa e törekvéseket jóakaró indulatával. Mi Riegert oly gyakorlati politikusnak ismerjük, hogy ennyit és csakis ennyit tételezhetünk fel a magyarokhoz való közeledésének czéljáról s igy nem is látunk abban a németek irányában illegalitást. Egy csehországi lap a „Bohemia“ közölt is részleteket Riegernek Fálkkal és Szlávyval való beszélgetéséről és abban leginkább az volt kiemelve, hogy a csehek vezére arról akarta meggyőzni a magyar államférfiakat, hogy nem lehet okuk olyasféle idegenkedésre, amiről a magyar lapok egy része egy idő óta a csehek irányában tanúsít, őket tartván részben felelőseknek azon panszlavistikus áramlatért, melynek a zágrábi magyarellenes tüntetések is kifolyását képezték. Rieger határozottan biztosításaikot, hogy a csehek nem bátorítják a horvátokat a magyaroktól való elszakadásra, sőt nem is viseltetnek irányukban nagyobb rokonszenvvel, mint a magyarok irányában. Ha már szóba jöttek a horvátok, vessünk hát egy tekintetet az ottani állapotokra. A felizgatott szenvedélyek lecsillapultak. Az alkotmányos kormány- szat rövid idő múlva vissza fog állíttatni. A kinevezendő bán kérdése foglalkoztat most mindenkit. Általánosan Philippovics Ferencz táborszernagyot emlegetik a leendő bán gyanánt. De jól értesült bécsi helyről azt a hírt hozza ma a deutsche „Kreuz Zig“, hogy Philippovics jelöltsége már el van ejtve, mivel túlságos befolyást kívánt magának a kinevezendő horvátosztályfőnökök tekintetében. E hírre csak azt jegyezhetjük meg, hogy valet quantum vaiere potest. Egy igen érdemes jelöltséget olvasunk azonban a „Magyar Államban.“ Ezt írja: „Lehetett volna szó Tisza Lajosról is, aki erélyes ember, magyar ember s akinek Szegeden már nincs dolga.“ Hát hiszen, ha még nem késő, magunk is legörömestebb üdvözölnők e jelöltséget, mert a feladat, melyet Horvátországban be kell tölteni, nagy és nehéz. Oda ember kell a gátra, ép úgy, mint Szeged újjáalkotásánál kellett, s Tisza Lajost ily férfinak tanulhatta ismerni az ország. Azt hisszük, az ő jelöltségében megnyugodhatna az ellenzék minden árnyalata. De megnyugodhatnának maguk a horvátok is, mert ő is oly fenkölt politikai gondolkozást; férfiú, mint testvére a miniszterelnök, kiről tudják a horvátok, hogy a nemzetiségekkel szemben minden erőszakoskodást elhibázott politikának tart. Ám megbízatása: kivinni a portán, hogy ezt a visszaszállást a határszélen felálítandó török erő gátolja meg. De Apafi még egy hónapot töltött Erdélyben s csak október elején indult el. Bár Bethlen halálára havak óta el volt készülve környezete s az senkit sem lepett meg, mégis minden, ami történt, az elsietés és kapkodás bélyegét viselte magán. Kétségtelen, hogy közvetlen környezete, azok, kik legjobban tudták intenzióit, kik hivatva lettek volna fentartani művét — épen ezek siettek felforgatni egész munkáját s visszavinni Erdélyt oda, honnan ő kiindult. S ez bizonyos tekintetben annak a kétfejű kormányzásnak, melyet ő constituált, volt a következménye. Ugyanazon Strassburg Pál, ki közvetlenül a Bethlen halála után irt jelentéseiben égig magasztalja őt, s mint az uralkodás mintaképét állítja elő egy Katalin érdekében készített vádiratában, mely összes eddigi állitá-saival ellentétbe hozza őt, Katalin minden gyarlóságáért és bukásáért a felelősséget Bethlen Gáborra hárítja. Ilyen alakban maga Strassburg sem hitte azt — legalább mindennel, amit előbb és utóbb irt Bethlenről, ellenkezik az. De tény, hogy mind annak, mi Bethlen halála után történt, magva még az ő életében el volt hintve. Minden intézkedése a család egyetértésére volt számítva. Katalin a választási pontok értelmében csak addig bírhatván a fejedelemséget, míg nevét viseli, hitte, hogy ennek utódja a kormányzónak valamelyik fia lesz: a szerint is neveltette azokat a külföldi egyetemen, s azért járatta be velük Európa nyugati országait. Pedig az egyetértés a családban már Bethlen életében szmleges volt csak. A német udvari személyzetet Bethlen lassankint eltávolítá s maga a vallási kérdésben türelmes lévén, nem sokat törődött az új személyzet tagjainak vallásával. Catholica volt a főudvarmesterné, Simon a tolmács s Horvát György.Az ábrándokra hajlandó asszony bizalmát ezek megnyerék, s a tolmács által szent könyveket és képeket csempésztek be hozzá. De mindezeknél veszélyesebb volt a Zierothin becsempészése, kivel Katalinnak bensőbb viszonya fűződött. A catholicismus felé mind jobban kezdett hajlani s már nemcsak szivében lett azzá, de 1629 elején titokban át is tért. Környezete mind jobban elidegenitő férjétől s a kormányzótól. Amannak régi szerelmeit s korábbi laza életét ecsetelék, hogy saját bukásának mentségét abban keresse, ezt rendszeres rágalmakkal, gyanúsításokkal feketítették, sőt e miatt Strassburggal is meghasonlott, ki az udvarnál akkortájt állandó követ volt. A dolgot épen ez utóbbi utján megtudta Bethlen, ki már akkor Kórágyon szenvedett s Zierothint eltávolitá az udvartól, Katalintól pedig (1629. jul. 31) téritvényt vett, hogy ezentúl állhatatos marad protestáns vallásához s letétette s vele az esküt, hogy ha catholizál, elveszti jogát a fejedelemséghez. Ezzel az ügy legalább szinteg befejezést nyert. De csak szinleg, s a még életben levő fejedelemtől való féltükben. Katalin szívében az eltávozott Zierothin iránti szerelmét más váltotta fel — Csáky István iránti. S rá nézve ez vált végzetessé, mert, hogy a közte és Bethlen István közt kitört viszálynak egyik forrása volt, az nem szenved kétséget. Még egy ideig a Bethlen halála után ez a viszály lappangott — de már árnyékát vetette az eseményekre. Nagyon valószínű, hogy a hét vármegye sorsának eldőlésére is befolyt. Amint Bethlen behunyta szemeit, az volt az első vitális kérdés: mi történjék ezekkel? A három béke értelmében csak egy lehetett a felelet: vissza kell adni. De már ekkor Apafi a portán volt, utasítással, hogy azokat megmentse Erdélynek. Levél ugyan még nem jött tőle, de az eredmény iránt alig lehettek Katalin és István úr kétségben. Ez a hét vármegye pedig éppen alkalmas dolog volt arra nézve, hogy a császárt ekötelezzék. Ha ez az ösztön nincs meg, ha Katalin és a kormányzó az elhunyt fejedelem politikáját akarják folytatni, bevárhatták volna Apafi tudósítását, ki úgy is gyors eljárásra volt utasítva. De mikor mind a kettőnek oka volt attól tartani, hogy a másik Habsburgokban erős támaszra találhat, egyik sem akart olyan lépést koczkáztatni, mely esetleg ettől fosztja meg. így történt, hogy mely nap, 1629. nov. 15-én déli 11 órakor Bethlen meghalt, már ugyanaz nap estéjén kemény útban volt Bécs felé a halálhírrel, s hogy Katalin, a kormányzó és a tanács nevében „a hét vármegyét Kassával ultraofferálná restituálni“. Ezzel egy időben a hét megyén innen fekvő részek biztosítására megtették a szükséges lépéseket, mielőtt a halálhír közzé lett volna téve. Ifjabb Bethlen István Váradról Ecsedre vonult, s az őrséget a maga hűségére eskette. A portán való expeditióval pedig — hogy a netalán onnan teendő minden ellenkező lépést meghiúsítsanak — nem siettek ennyire. Csak másnap, nov. 16-án készítették el az értesítést a nagyvezérnek s Apafinak, utasítva ezt, hogy esetleges megtámadtatásuk esetére segélyt eszközöljön s a belgrádi beglerbégnek, kérve ezt, hogy a végbeli vitézekkel minden eshetőségre készen álljon. S aztán két nappal utóbb, nov. 18-án, a gyászhirről a jelentést országszerte mindenüvé elküldötték. Végre — nov. 27-én — kitűzték a temetés napját a jövő évi jan. 25-re, hogy a szomszéd hatalmasságoknak legyen idejök képviselőket küldeni, s minthogy a fejedelmi temetés mindig országgyűlésből szokott történni, összehívták a rendeket is. A nagyvezért Bethlen István a temetésre meghívóban arra kérte, hogy a portát főember követe által képviseltesse, ki barátot hozzon magával a rendekhez, hogy a porta a fejedelemasszonyt székében meg fogja védeni. Hogy ezenkívül mit akart, azt megírta Házynak, a kapikihának és Zülfikárnak a tolmácsnak; legyen a csausz Hadzsi Juszuf, jőjön vele egy előkelő török, ha lehet magyarul tudó, hozzon magával az ő számára zászlót e® botot, nem hatalmának öregbítése végett, hanem mint a császári kegy jeleit. Talán más oka is lehetett: talán vette észre, hogy a szigorú és erős ember által megfékezett szenvedélyek kitörni készülnek, s akkor, midőn a béke a családban úgyis c91 üveglábon áll, még erőre is kaphatnak. Az erdélyi területen kívül még jobban kitűnt, hogy azok, kiket Bethlen erős keze megkötve tartott, nem fogják elmulasztani az alkalmat ebből a halálból lehetőleg hasznot húzni. Kemény, a császárhoz küldött köve találkozása után Pázmánynyal, Enzersdorf ment a császárhoz, ki, a mint felérkezett D°*' 24-én, azonnal fogadta őt. Szívesen la0 vendég volt, nemcsak, mert egy rettegett e® bér halálának hírét hozta meg, hanem nem — a mire talán nem is számítottak , vármegyéknek „oly simpliciter restitutioja felajánlotta. n Nov. 30-án kiálliták Ferdinand vrak a(I. Katalinnak s másnap Esterházy is kezelte ta részvétnyilatkozatát. Ezekkel egyszerre .. leltek Alaghinak, nevezték ki a visszac9®osi biztosokat : Pyher érseket, Alaghi Menyhét, Ostrosyth Istvánt, Nyáry Istvánt, r Istvánt és Péchy Sigmondot. S mint nek megígérték, nagy és főkövetet n^ve |);l. ki a fejedelmi udvarhoz: Dietrichstein ,, * ^ talmas bibornok testvérét, ki azonnal e i ^ 8 már jan. elején Fejérvárt volt. ‘*eg^ ^ perez volt ez a kormányra s Esterhazy 11. . ve: gyors fellépéssel úgy hitték, hogy e sokat Erdélyre megszilárdíthatják, Lehet, hogy ilyen czélzatuktól tartani azt a portán is tudták. Itt Apafit s a 10. len követségének pontozatait előre elfgadták. A nagyvezér azonnal közbevegát, személyesen ment a szultánhoz, MAGYAR POLGAP (260. sz.) A delegácziók. Az osztrák delegáczió költségvetési bizottsága csütörtöki ülésében elfogadta a rendkívüli hadügyi költségvetést. A bizottság holnapi ülésében a megszállási hitelt fogja tárgyalni. Az általános vita folyamán Demel egy katonai képviselőnek egy kelet sziléziai helyi érdekű vasút nyomjelzése alkalmával követett eljárására utalva, aki a fősúlyt a stratégiai szempontokra fektette, — kéri a közös hadügyminisztert, hogy a helyi érdekű vasutak építésénél kiváló jóakarattal legyen az illető vidékek forgalmi érdekei iránt. Brand t-Rheidt gr. közös hadügyminiszter kijelenti, hogy jelenleg nincs azon helyzetben, hogy a felhozott eset részleteire kiterjeszkedhetnek. Valamely vasút építésének engedélyezése a kereskedelmi minisztérium hatáskörébe tartozik, a hadügyminisztérium legfölebb egyes óhajtásait nyilváníthatja. Nincs arról tudomása, mintha a forgalmi érdekek valamely esetben mellőztettek volna. Hogy a hadügyi kormány képviselői a katonai érdekeknek megfelelő óhajokat nyilvánítanak, az természetes dolog, az ily óhatás azonban nem bír éppen kötelező erővel. A hadügyminisztérium azt óhajtja, hogy a helyi érdekű vasutak s különösen a szóban forgó vasút, mely az északi vasútvonal párhuzamos vonala lenne, minél nagyobb mértékben felhasználhatók legyenek. De természetesen azon óhajtás, hogy a helyi érdekű vasutak engedélyezésénél kizárólag a stratégiai szempontok legyenek az irányadók, teljesen helytelen. Engerth a helyi érdekű vasutakról szóló törvényre utalva, azt hiszi, hogy valószínűleg csupán az illető katonai képviselő túlbuzgóságából eredt az egész dolog. Suess Ede az iránt intéz kérdést a miniszterhez, várjon a Ferencz József-laktanya eltávolítása, mely a Ringstrasse kiépítését akadályozza, ütközik-e elvi katonai indokok nehézségeibe? Brrandt-Rheidt gr. közös hadügyminiszter azt válaszolja, hogy a megegyezésnek Bécs valamennyi laktanyáira kellene kiterjeszkednie, hogy az egész helyőrség egy jó, legyen elhelyezhető. Ezen ügy valóban alapszerű megoldására nézve több terv létezz már. A tárgyalások megindultak, azonban a kivitel a katonai épületek bonyolult viszony miatt igen nagy nehézségekbe ütközik. Ma ttusnak a prágai laktanyákra vonatkozó kérdésére a miniszter azt válaszolt hogy azok ügye még sürgősebb, mint a bécsi laktanyáké, mert az ottani bajok gyors orvoslást igényelnek. A Prága városa által eddig ajánlott tervek nem voltak elfogadhatók, azonban most már az ügy mielőbbi elintézése várható. A részletes vitában a hadügyminiszter megjegyzi, hogy az ismétlő fegyverek kérdése már több állam által tétetett megfontolás tárgyává, de annak elfogadása sehol még elvileg sem határoztatott el, miután a költségek óriásiak. Ha azonban egy állam ezen intézkedést megvalósítaná, a többinek okvetlenül követnie kellene e példát, mert a felfegyverzés hiányosabb volta a csapatok szellemére is hátrányos befolyást fogna gyakorolni Ennélfogva a miniszter a gyalogság fegyverkészletének kiegészítésére nem is kért semmit Ellenben szükséges, hogy a lovasság karabély-készletei kiegészíttetvén, főleg tekintettel az idegen hatalmak ez iránti erőlködéseire, az egész lovasságnak lőfegyverekkel való felszerelése eszközöltessék. A vártüzérség készletben levő régi lőfegyverekkel szereltetett fel. Az „aczél broncz ostromágyuk tartalékkészletének beszerzésé“-ről szóló tételnél a hadügyminiszter, Czerkowski kérdésére válaszolva, kijelenti, hogy az illető ágyuk az ostromtelep lassankénti kiegészítésére, mig a régibb rendszerű ágyuk, várak felszerelésére fognak fordittatni. A magyar delegáczió tengerészeti albizottságának a delegáczió elé terjesztett jelentéséből kiemeljük a következő fontosabb részleteket : A hadi tengerészet rendes kiadásaira 1884. évre előirányoztatik 8,126,310 frt, 1883. évre megállapittatott 7.715,760 frt, 1884-re tehát több 410,550 írttal. Rendkívüli kiadásokra 1884-re előirányoztatik 1.244,667 frt, 1883- ra megállapittatott 1.266,464 frt, 1834- re tehát kevesebb 21,797 írttal. A szükséglet tehát a rendes kiadásoknál nagyobb 410.550 írttal, a rendkívüli szükségletnél kevesebb 21.797 írttal, és így az összes előirányzat 1884- re 388,753 írttal kedvezőtlenebb az 1883. évre megszavazott költségvetésnél. A szükségletnek ezen éppen a rendes kiadások terhére eső emelkedése legnagyobb részben a Magyarországra nézve az 1882: 39. törv.-czikkben megalkotott azon reformban leli okát, mely szerint a tényleges szolgálat ideje a hadi tengerészetnél 4 évre hosszabbittatván meg, a tényleg szolgáló matrózkar létszámának tetemesen szaporodni kellett, mi különösen a 11 és IV. czimek szükségletének növekvését vonta maga után. Miután azonban a tengerészeti kormányzat igyekezett a kültségszaporulatot korábbi szabadságolások számbavétele által leszállita 1883. nov. i