Magyar Polgár, 1884. október-december (18. évfolyam, 226-300. szám)
1884-12-30 / 299. szám
6 2 drb, Domanovszky Endréné 6 drb., Weiss Lajosné 5 drb., Horváth Miklósné 13 drb., Balázs Ferencz és neje 21 drb., Lakos István 3 drb. Moszkó Imre és neje 8 drb., Ludvig Ferenczné 5 drb. avult ruhaneműt, Sporsz György 9 drb. tankönyvet, Nuridsán Ráfael 9 drb. új ruhaneműt, 22 drb. inggallért, 5 pár kézelőt és 5 drb. avult ruhaneműt. Összesen 20 frt 55 kr, 7734 méter különféle szövet, 68 drb. uj ruhanemű, 151 drb. avult ruhanemű és 9 drb. tankönyv Fogadják még egyszer a mélyen tisztelt kegyes adakozók hálás köszöneteinket. Nagyszeben, 1884. decz. hó 23-án. A nagyszebeni állami népiskolák tanitó-testülete nevében. Téglás István igazgató elnök, Tóth Károly jegyző. Gyászrovat: Wurscher János, a maga és gyermekei: Terézia, Lujza, férje Klein József, gyermekeik: Emma és Erzsi, és János; a megboldogultnak édes testvérei: tasnádi Kardos Sándor, neje és gyermeke; tasnádi Kardos Pál, neje és gyermekei; sógornői: Wurscher Magda özv. Fodor Györgyné és gyermeke Piroska, férje Lukács Gyula és gyermeke ; Wurscher Terézia, úgy számos közeli és távoli rokonok nevében megszomorodott szívvel tudatja, hogy szeretett hűnese, gyermekeinek kipótolhatatlan jó édesanyja, nagyanya, testvér, sógornő és rokon Wurscher Jánosné született Tasnádi Kardos Terézia, folyó év deczember hó 26-án éjjel .12 órakor, életének 50-ik, boldog házasságuk 32-ik évében, a haldoklók szentségének áhitatos felvétele után, másbaj következtében megszűnt élni. Béke poraira! Kolozsvárt, 1884. deczember 27. Idegenek névsora. — Deczember 29. — Bia s i ni-s z ál o d a. Pál Albert bírt. Szamosfalva. Kovrik Antal t. 6. szertárnok Sz.-Somlyó Varjú Pálné birtokosné M - Újfalu. Sík Kálmán birtokos Magyar-Újfalu. Papcsik Györgyné czipészné N.Várad Gorgán Gábor jegyző Mócs. Moldován Miklós birtokos Mócs. Borosán Ilésné birtné Ormán. Nemzeti szálloda. Boér Zoltán birtokos Dengaleg. Berger Jakab utazó Bécs. Rausnitz Antal kereskedő Bécs. Leopold Mór gyáros Arad. Sámson József birt. Arad. Crisianu Engem birtokos Berkenyes. Guitner S. utazó Becs. Hungária-szálloda. Neurihrer Sándor bérlő Brassó. Cupony Márton magánzó Brassó. Br. Bálintith József fbirt. M Vásárhely. Pannonia-szálloda. Goldstein Dávid keresk Deés. Hire Jakab keresk. Deés. Spitz József keresk. N.-Várad. Andorfeld Gyula tiszttartó B.Gyula. Indig Arthur hadnagy Brassó. Remsey Emil mérnök Mariséi. Lotocki János hadnagy N.-Szeben. _____CSARNOK. Első szerelem. Turgenyev Ivántól. Fordította: Walton Ede. (Folytatása és vége.) 21. Atyám naponként ki szokott lovagolni. Pompás világos pejlova volt. Hosszú, vékony nyakú, vékony lábú állat, mely ép oly fáradhatatlan volt, mint a mily gonosz. „Villánynak hívták. Atyámon kívül senki sem volt képes megülni. Egyszer, hosszú idő múlva először igen jó hangulatban lépett szobámba atyám. Sarkantyúit akarta felcsatolni, mert lovagolni készült. Kértem, hogy vigyen magával. — Hisz' poroszkádon nem vagy képes engem követni, — monda. — Követni foglak. Szintén sarkantyút kötök. — No, nem bánom ! Elindultunk. Bozontos, fekete lovam szilárd testszerkezetű és meglehetős szilaj volt. Mindenesetre egész erejéből kellett vágtatnia, ha Villám teljes troliban ment, de azért nem maradtam el. Soha se láttam lovast, ki atyámhoz hasonló lett volna. Oly szépen, ügyesen és mégis hanyagul ült lován, hogy maga alá is érezni látszott ezt és büszkén ment alatta. Keresztül lovagoltunk az összes boulevardokon, a mezőre érkeztünk és átugrattunk egy néhány kerítésen,kezdetben féltem ugratni, de atyám megvetette a gyávákat s igy megszent (élelmem kétszer keresztül mentünk a Mozkán és már azt hivem, hogy hazatérünk, apjnyival is inkább, hogy atyám is észrevette lovam kimerülését, a midőn ő a krimi útra tért és a part hosszában vágtatni kezdett. Én követtem. Mikor egy csomó felhalmozott gerendához értünk, leugrott lováról, s a kantárszárat átnyújtva, meghagyta, hogy szálljak le lovamról és várjam be visszatértét. Ő maga egy keresztutczába tért és eltűnt. Én alá és fel jártam a parton, magam mögött vezetve a lovakat, mialatt Villámot szidtam, mert folyton rángatta és rázta fejét, horkantott és nyerített s ha megállottam, hol egyik lábával hányta-kapálta a földet, majd pedig lovam nyakába harapott; röviden, úgy viselte magát, mint valami elkényeztetett rajkó. Atyám nem jött vissza. A folyó felől kellemetlen nedvesség szállott hozzám. Finom eső permetezett, fekete foltokat hagyva a szürke gerendákon, melyek mellett fel és alá jártam. Elviselhetetlen unalom kinxott és atyám még mindig nem jött. Egy szürke egyenruhás, régi nagy csákós és hellebarddal fegyverzett, öreg, finn származású rendőr közeledett felém. Ránczos arczát felém fordítva, kérdé: — Mit csinál itt e lovakkal, fiatal úr. Adja a kantárszárat, én tartani fogom. Nem feleltem. Dohányt kért tőlem. Hogy megszabaduljak tőle, odaadtam a kantárszárakat, mert türelmem már fogyatékán volt. Néhány lépést tettem arra felé, hol atyám eltűnt. Azután egy kis keresztutczán végig menve, megállottam a másik utcza szögletén. Egy faház ablaka előtt, mintegy negyven lépésnyire tőlem, az utczán állott atyám. Háttal állott felém ( a félig homályos szobában, az ablakon kihajolva, (atyám is az ablakpárkányhoz támaszkodott) ült egy sötét ruhájú nő, atyámmal beszélgetve. Sinaida volt. Megkövülten állottam ott. Megvallom, hogy erre sehogy sem voltam elkészülve. Első gondolatom a futás volt. Ha megfordul atyám, gondolom, el vagyok veszve... de egy sajátságos, a kíváncsiságnál, sőt a féltékenységnél és félelemnél is erősebb érzés visszatartott. Odafigyelve, hallgatózni kezdtem. Amint kivehettem, atyám konokul ragaszkodott valamihez. Sinaida nem akart beleegyezni. Úgy tetszik, mintha most is látnám szomorú, komoly, szép arcát, leirhatatlan odaadás, bánat, szerelem és kétségbeesés (más szót nem találok) kifejezésével. Röviden, határozottan beszélt, szemeit fölfelé irányozta és alázatosan, de durczásan mosolygott. E mosolygásról ráismertem korábbi Sinaidámra. Atyám vállat vont és megigazította kalapját, ami nála türelmetlenséget jelzett... Azután a következő szavakat hallam: „El kell válnia e“ .. . Sinaida felegyenesedett és kinyújtotta kezét. .. Egyszerre valami előttem hihetetlen, történt. Atyám felemelte lovaglóvesszőjét, melylyel addig kabátját porozta — és ráütött Sinaida könyökig mezetlen karjára. Csak megerőltetéssel tudtam megállni, hogy fel ne kiáltsak. Sinaida remegve, némán nézett atyámra, azután karját ajkaihoz emelve, megcsókolta az ütés helyét. Atyám eldobta a lovagvesszőt, gyorsan fölszaladt a lépcsőn és a házba hatolt. . . Sinaida megfordult, kitárta karjait és hátra hajtva fejét, távozott az ablaktól. Eltelve rémülettel, a kétely undorával és irtózatával szívemben, rohantam a keresztutczán keresztül, a parkhoz vissza. Nem voltam képes fölfogni a látottakat. Tudtam, hogy atyámon gyakran erőt vesz a düh ... és mégsem voltam képes megérteni e jelenetet. ... De egyúttal éreztem, hogy soha, egész életemben nem fogom feledni Sinaidának e mosolyát és azt a mozdulatot. Éreztem, hogy előttem oly váratlanul megjelent képe örökre emlékezetembe vésődik. Bambán néztem a folyosóra és nem vettem észre, hogy könyek peregnek arczomon végig. Ütik őt — gondolom,. . . ütik . . . verik. . .. — Nos, mit csinálsz? Add idelovarnat! — hallam atyám hangját. Gépiesen nyújtottam át a kantárszárat. A nyeregbe ugrott ... a megdermedt paripa tombolni kezdett, s négy méternyi ugrást tőn ... azonban atyám hamar megzabolázta. Lágyékába nyomta sarkantyúit és kezeivel nyakára ütött.... — Nincs lovagvesszőm, — mormogá. A lovagvessző suhogására és a vele tett ütésre gondolva, összeborzadtam. — Hol hagytad? — kérdem rövid hallgatás után. Atyám nem felelt, hanem előre ugratott. Nemsokára utolértem. Okvetlenül látni akartam arczát. — Bizonyára untad magad távollétemben ? — mormogta fogai közül. — Egy kissé. De hol veszítetted el lovagvessződet ? — kérdem még egyszer. Élesen nézett rám. — Nem vesztettem el, hanem eldobtam, — mondá. Gondolatokba merült és lesütötte fejét.. és e pillanatban láttam először és utoljára, mily gyöngédséget és mily nagy sajnálkozást, megbánást tudtak kifejezni szigorú vonásai. Ismét megiramodott és én nem tudtam többé utolérni . .. egy negyed órával korábban ért haza, mint én. — Ez a szerelem, ez a szenvedély! gondolom éjjel, könyvekkel és füzetekkel borított asztalom előtt ülve. Hogyan lehetséges nem lázadni fel, midőn valaki — ha mindjárt a szeretett lény maga — megüt? És mégis nyilván lehetséges, — ha az ember szeret . . . igen, és én ... én azt képzeltem . . . Az utolsó hónapban nagyon megöregedtem és szerelmem összes felindulásaival és szenvedéseivel együtt oly kicsinyesnek, gyermekiesnek és semmisnek tűnt föl amaz ismeretlen valamihez hasonlítva, amiről alig tudtam magamnak képzetet alkotni és ami olyan forma félelmet keltett bennem, mint egy ismeretlen szép, de fenyegető arcz, melyet a félhomályban fölfedezni hasztalan törekszünk. Azon éjjel különös, ijesztő álmom volt. Azt álmodtam, hogy egy alacsony, sötét szobába léptem ... Ott állott atyám, lovaglóves- szővel kezében, s lábbaival toppantott. Egy szegletben feküdt Sinaida összezsugorodva . . . és nem karján, hanem homlokán látszott egy vörös csik . . . Mögöttük emelkedett föl a vérborította Bjelovsoroff alakja. Bjelovsoroff fölnyitá sápadt ajkait és dühösen fenyegette atyámat . . . Két hónap múlva az egyetemre mentem és egy félév múlva meghalt atyám (szélhüdésben) Szt.-Pétervártt, hová csak nemrégiben költöztünk volt. Nehány nappal halála előtt levelet kapott Moszkvából, mely nagyon felingerelte ... Anyámhoz ment és valamit kért tőle. A mint mondják sirt is, — Ó, atyám ! Azon nap reggelén, melyen szélhüdés érte, levelet akart nekem írni franczia nyelven, de csak a következő sort írhatta le: — Fiam! Őrizkedj az asszony szerelmétől, óvakodj a boldogságtól, e méregtől . . . Elhunyta után nagy összeg pénzt küldött anyám Moszkvába. 22. Négy év telt el. Épen akkor hagytam oda az egyetemet, s nem tudva, hogy mihez kezdjek, melyik ajtón kopogtassak: tétlenül töltöttem az időt. Egy szép estén találkoztam a színházban Maidanoffal. Azóta megnősült és állami szolgálatba lépett, de igen keveset változott. Gyakran föllelkesült minden ok nélkül, s azután egyszerre kedvetlen lett. De azt bizonyára tudja, hogy Dolski as-szony itt van ? mondá többek között. — Miféle Dolski asszony ? — Hogyan, talán már elfeledkezett róla? A korábbi Sassjutkin herczegnő, kibe mindnyájan — ön is — szerelmesek voltunk! Emlékezzék csak vissza a Neskutsin-kert mellett levő mezei lakra! — Dolski nevű úrhoz ment nőül ? — Igen! — És itt van a színházban? — Nem, hanem Szent-Pétervárt van. Néhány nap előtt jött ide. Külföldre készül utazni. — És milyen ember a férje ? kérdezem. — Csinos, vagyonos fiatal ember — Moszkvában együtt hivatalnokoskodtunk — képzelheti .... ama történet után ... Ön bizonyára jól emlékezik még minderre — (Maidanoff sokatmondóig mosolygott). Nem volt könnyű férjet kapnia .. . mert a dolog nem maradt következmények nélkül . . . azonban az ő okossága előtt nincs lehetetlenség. ........Látogassa meg őt. Nagyon fog örvendeni, hogy önt viszontláthatja.......Egyébiránt most még szebb, mint volt! Ideadta czímét. A D. hotelben lakott. Régi emlékek ébredtek föl bennem .... Föltettem magamban, hogy felkeresem régi „szerelmemet“. De sok dolgom lévén, elmúlt egy hét, és kettő, nőig végre elmentem a hotelbe és kérdezősködtem Dolski asszony után. Azt mondták, hogy négy nappal előbb halt meg gyermekágyban. Mintha szivembe szúrtak volna. A gondolat, hogy viszontláthattam volna és nem látogattam meg és hogy többé soha sem láthatom, e keserű gondolat leküzdhetetlen szemrehányás teljes erejével gyötört. Meghalt ismétlem tompán, a kapusra nézve. Azzal elfordultam, s anélkül, hogy tudnám hova, lefelé mentem az utczán. Egyszerre egész múltam lelki szemeim előtt állott. Ez volt tehát a vég, mely után törekedett, vágyott e fiatal, ragyogó, virágzó élet, heves felindulásában? E gondolatot követve, magam elé képzeltem a drága vonásokat, szép szemeket és szőke fürtöket .. . és most mindez egy szűk koporsóba zárva, nedves, földalatti sötétben nyugszik, talán nem messze atyámtól, közel hozzám, a ki még élek . . . Szünet nélkül e gondolat foglalkoztatott és képzeletem folytonos tevékenységben volt: „Közönyös ajkak tudatták velem a halálhírt — s Közönyösen hallgatom én . . .*■ csengett ismét lelkemben. Oh, fiatalság, fiatalság! Minden közönyös előtted, úgy teszel, mintha a világ minden kincse tied volna. Szívesen látod maga a gyászt is s szemébe nézel a bánatnak !/ 1Fenhéjázó vagy és tele önbizalommal kiáltod: Ide nézzetek, én egyedül élek! És mégis elröpülnek, elenyésznek a te tetteid is, számbavétlenül, nyomtalanul és minden elmúlik rólad, mint a viasz, mint a hó a napon .. . Talán nem is abban rejlik varázsod titka, hogy képes vagy mindent megtenni, hanem abban, hogy képes vagy azt hinni, hogy mindent meg tudsz tenni; abban, hogy pazarlód erődet, amelyet valamire fölhasználni úgy sem tudnál; abban, hogy mindenikünk komolyan hiszi, hogy ő pazarló; hogy komolyan hiszi, hogy jogosan kiálthat fel. Oh, mit nem vihettem volna végbe, ha nem pocsékolom vala el időmet! Ilyen voltala én is ... Mi mindent reméltem, mennyi mindent vártam és mily mosolygó jövőt képzeltem magam elé. És mégis , a midőn első szerelmem árnyéka egy pillanatra felmerült, alig volt számára egy sóhajom, alig éreztem egy ezempillanatnyi fájdalmat! És mi lett mindabból, amit reméltem? És most, midőn az est árnyéka suhan életem fölé — mi maradt fenn számomra kedvesebb, gyönyörködtetőbb, mint ama kora tavaszi futó zivatar emléke ? Azonban igaztalan vagyok magam iránt. Már akkor, a fiatalkor könnyelmű idejében, sem voltam érzéketlen ama szomorú hang iránt, mely a síron túlról jött. Emlékezem, hogy midőn Sinaida halálát megtudtam, ellenállhatatlan vágytól űzetve, önként jelenvoltam egy öreg asszony halálküzdelmeinél, ki velem egy házban lakott. Kemény deszkákon feküdt, feje alatt egy zsákkal. Rongyoktól fedve halt meg, s mégis fájdalommal, nehezen vált meg az élettől. Egész élete a nyomorral folytatott küzdelemben telt el. Nem ismert örömöt, sohasem ízlelte a boldogság mézét. Nem kellett volna-e örülnie a halálnak, mely ily élettől váltja meg? Nem kellett volna-e örülnie a nyugalomnak, mely reá várt? És mégis, ameddig a korhadt test elleniállott; a meddig melle, a rá nehezedő jéghideg kéz alatt, fáradságosan lélekzett; a meddig minden ereje el nem hagyta , folytonosan hányta a keresztet magára s nem szűnt meg suttogni : Uram, bocsásd meg vétkeimet! — És csak öntudatának elvesztésekor tűnt el szemeiből az ijedtség és a haláltól való félelem kinyomata........Emlékezem, hogy ez üreg aszszony halálos ágyánál aggódni kezdtem Sinaidáért és valami úgy késztetett, hogy imádkozzam , érette, atyámért és a magamért. MAGYAR POLGÁR. (299. sz.) 1884. decz. 30. KÖZGAZDASÁG. Gyümölcsfa magcsemeték (vadonczek) kiosztása A földmivelés-, ipar- és kereskedelemügyi m. kir. minisztérium a jövő 1885 ik év 17 tavaszán mintegy 12,000 darab gyümölcsfa-