Magyar Polgár, 1885. január-június (19. évfolyam, 1-147. szám)

1885-01-01 / 1. szám

Tizenkilenczedik évfolyam AT­ Előfizetési díjak: jsi évre..............................16 frt. Ikre ................................6 frt. Midéi­re................................4 frt ,y kéra ................................................/ frt 50 hr Egy szám ára 5 kr. t ar vetítőknek százalék nem adatik. Hirdetési dijak: a négyszög centimeternyi tér ára 3 kr. árusok, kereskedők és iparosok árkedvez­­ényben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. — Nyilttér sora 25 krajczár. — * .y .­U­ K­LiKzTJ Kolozsvár, 1885. csütörtök, január 1. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL „MAGYAR POLGÁR“ KÖNYVNYOMDÁJA. Belkötéputcsa 4 az. Megjelenik mindennap, vasár- és ünnepna­pok kivételével. Használatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. ""...... ....... ■ " KOLOZSVÁR, JANUÁR 1. Az erdélyi részek közmivelődési, politikai és közgaz­dasági szempontból. V. Felette érdekes és tanulságos tájt­­ozást nyújt a népszámlálási adatoknak igntén csoportosítása, hogy abból meg­adjuk, váljon az egyes nép fa­jok n vel­­e minő arányban nyert elterj­­­­ést az illető fajok körén kivül, más tavakkal, hogy mennyire tudta magát ropagálni a magyar nyelv a németek és jáhok között s végül az oláh nyelv a magyarok és németek között. Látni fog­­je az eredményből az egyes nyelvek ex­­lusiv erejét s meg fogjuk ítélhetni szám­­­erű alapossággal az úgy német, mint ah részről számtalanszor felhozatni szo­­ntt magyarosítási vádak jóhiszeműségét s alaposságát. De előbb hadd beszéljenek számok: Magyar beszél Százalékokban beszélve, az erdélyre­l magyarságnak 703l°/o-a beszél sak magyarul, — 4.05 százaléka be­­nl még németül; é­s majdnem 18 szaléka (17.91 "/0) beszél m­é­g ol­á­h­u­l i­s.*) Néme­t beszél • Az országos átlagban (a királyhágón túli ré­­tk beszámításával) az összes magyarságnak 81.82°/0-a sák magyarul beszél; 10.25°/0-a beszél németül ; 2.79°/0-a beszél oláhul is. Maros-Tordam. 3,228 1,461 1,074 N.-Küküllőm. 6,426 22,732 28,154 Szebenm. 1,186 19,426 19,286 Szolnok-Doboka 789 1.455 2.347 Torda-Aranyosm. 288 59 76 Udvarhelym. 1,148 1,137 35 50 Kolozsvár ez. k. v. 1,122 240 M.-Vá8,árh. sz. k. v. 398 81 . v 23 Összesen: 33,552. 79,561. 90.970 Ez, százalékokban kifejezve, azt te­szi, hogy az erdélyrészi németségnek 1638-- a beszél még magyarul*) 38 °/0-a beszél csak németül; 44%-a be­szél még oláhul. Tehát úgy a magyar, mint — és fő­leg német elem tekintélyes százaléka be­széli az oláh nyelvet. Lássuk már most ezekkel szemben az oláh nép milyen haj­landóságot tanusít a más nyelvek elsajá­títására. Ol­áh beszél Összesen: 60,00­­8768, 1074,141 E czáfol­atlan számadatok tehát nemcsak nem adnak igazat a német és oláh részről egyaránt nagy garral han­goztatni szokott magyarosítási vádaknak, de sőt minket, magyarokat ejtenek aggo­dalomba nyelvünk sorsa és expansiv ere­je iránt. Mert a három pontba foglalt, közvetlenül megelőző szám­adatokból vi­lágosan látszik, hogy épen a magyar nyelv az, mely az erdélyi részek­­ben legkevésbbé foglal­tott s az oláh és német nyelv jóval inkább terjed, mint a magyar. Ugyanis tiszta számítás dolga, hogy ha azon arányban ter­jedt volna a magyar nyelv, mint a­hogy elterjedt az oláh (1.146,611 oláhra 205,135 olyan nem oláh elvén, ki az oláh nyelvet beszéli,) akkor a ma­gyar nyelvet nem 93,553 (a­mint tényleg van,­ hanem 119,500 nem-ma­gyarnak kellene beszélnie. Ila pe­•) Az országos átlagban az összes hazai német­ségnek 27.02°/0-a beszél m­agyarul is, 61.70°/o-a pedig csak németül beszél. Mig a német nyelv terjedését vesszük alapul (204,813 német nyel­vet 35,831 nem-német beszéli), ak­k­o­r a magyar nyelvet 36.854 n­e­m-m­agyar­nak kellene beszélnie. Amagyarn',a't­erjedése, vagy terjesztése A oláh nyelv terjedésénél. ama mögött marad 25,947-t iet nyelvé mögött pedig íme, itt van, \n számok­ban kifejezve az a akos’ ma­gyarosítás, mely a . .jókat elnye­léssel fenyegeti! Miután a magyarosítás­ból folytonosan fegyvert kovácsolnak el­lenünk, s az ódium így is, úgy is meg­van, megváltjuk őszintén, jobb szeretnek, ha a vádaskodásnak minél nagyobb és minél komolyabb alapja volna, — de nincs. Sőt szégyenkezve kell tapasztal­nunk, hogy állami nemzet létünkre, kik­nek a hatalom, műveltség, államintéz­­mények­ és iskolák állnak rendelkezésünk­re, nyelvünknek, az állam hivatalos nyel­vének nem tudunk — a köz érdekében — oly propagandát csinálni és oly elterje­dést biztosítani, mint ezt a német és méginkább az oláh nyelvnél tapasztaljuk Vagyis az erdélyrészi oláhságnak csak 523'76-a beszéli a magyar és 0'76'76-a beszéli a német nyelvet, ellenben 93-68 °/„-a csak o­láhul*) beszél. Tehát az oláhság roppant nagy masszájának, majd­nem 94 százaléknak, még dunsztja sincs más nyelvről, mint a maga oláh anya­nyelvéről, s mégis ők azok, a­kik legtöb­bet lármáznak a „magyarosítás“ ellen, ho­lott csak egy nyomorúságos kis töredék beszél közülök magyarul is. .Másfelől majd­nem k­é­t­s­z­e­r a­n­n­y­i magyar beszél oláhul, mint a­z magyarul beszél, és m­ajdne­­gyszokan­­­ny­i német beszé­l, mint a­hány oláh a német nyelvi Az egész lár­ma tehát nem egyéb szédelgéshez közel járó roszhiszen !. A néme­teknek,­­rec­e szó pedig sok­kal, de sokkal több az „elolá­hosodás“, mint az eli-magyarosodás miatt óbógatni. De foglaljuk össze az íngyencsopor­­tosított adatok végeredményét. 1) Oláhul beszél az erdélyi ré­szekben 205 135 nem oláh (magyar és német), a­mi az oláh n­y­e­l­v 17,89 sz­á­m) Az erdélyrészi oláhság még hozzáférhetlenebb maradt nyelvére, mint a királyhágóntúli, mert az or­szágos átlagban másfél százalékkal kevesebb oláh (92-17 százalék) beszél csak oláhul, és viszont az országos átlagban 0 97 százalékkal több oláh (5 90 százalék) beszéli a m­­agyar nyelvet is, mint az erdé­lyi részekben, százaléknyi terjedésének felel m­eg. 2) Magyarul beszél az erdélyi részekben 93,553 nem magyar (német és oláh), a­mi a magyar nyelv 14,05 százaléknyi terjedésének felel meg. 3) Németül beszél az erdélyi ré­szekben 35,831 nem-német (magyar és oláh), a mi a német nyelv 17.48 °/C- nyi terjedésének felel meg/ Nem szólunk a német nyelv terjedé­se ellen, melynek oktatását a középisko­lákban országos törvény által kötelezővé tettük s igy elterjedését magunk is hat­hatósan előmozdítottuk, mert végre is első rangú kultur­nyelv s az irodalmi és tu­domány-kincsek, melyeket a német nyelv hozzáférhetőkké tesz, nagyon is megér­demlik, hogy elsajátítsuk azt — és en­nélfogva művelt magyar ember nehezen is nélkülözheti a német nyelvet. De mit mondjunk ahhoz, midőn látjuk, hogy az oláh nyelvet, egy óriási nagy tömegé­ben teljesen műveletlen és hátramaradt nép nyelvét tényleg 111,582-vel több nem­­oláh beszéli az erdélyi részek­ben, mint a­hány nem-magyar be­széli a magyar nyelv­et ugyanott!? És az oláh nem az irodalom, nem a tudomány, nem az iskolák által terjeszti idiomját a más nyelvű­ek között; sem ál­lami hatalom és intézmények nem álla­nak rendelkezésére, hogy azok segélyével nyelvét propagálja és szükségessé tegye. Iskolák által azért nem, mert az oláh is­kolákat sem magyar, sem német ifjak nem járják, ellenben a magyar és német tan­intézeteket elég szép számmal látogatják az oláh ajkú tanulók. Az oláh nyelvet a tudatlan, nyers tömeg terjeszti oly nagy­mértékben, s e nyers mássá a nyelvter­jesztés tekintetében sokkal hatékonyabb­nak bizonyul és sikeresebb munkát végez, mint más hatalmas és nyomatékos intéz­mények és tényezők. Ezért az oláh nyelv oly nagymérvű térfoglalása az erdélyi ré­szekben határozottan kultúr -­ellenes irányzat, melyet teljes horderejében kel­lene méltatnia és figyelemmel kísérnie a magyar k­u 1t u r­eg­y­­­e t n­ek. És hogy mit jelent a gyakorlatban az oláh nyelvnek a műveletlen oláh nép töm­eg általi ter­jesztése, láthatjuk abból, hogy az erdélyi részekben néhol egész vidékek magyar köznépe eloláh­osittatott. Holott mi az által, hogy iskolá­inkban taníttatjuk a magyar nyelvet, az azokban önként jelentkező oláh ifjak­nak nemcsak semmi kárt nem teszünk az oláh nemzetiségnek, de igenis sok hasznot, mert a román ifjaknak, kik is­koláinkban elsajátították az állam hiva­talos nyelvét, megkönnyítjük a haladást és emelkedést a közpályán, és a mellett az intelligens román, mivel a magyar nyelvet is bírja, koránt sem vetkő­zik ki nemzetiségéből, míg ellenben a magyar köznép, mely nemzeti erőnk egyik forrását kellene hogy képezze, mint számtalan példa mutatja, nyelvileg sok helyen az oláhságba olvad. Nem válik dicsőségünkre nekünk, magyaroknak, hogy ilyen tényeket kell még ma is konstatálnunk, de a kérlel­­k­etlen számok elől nem térhettünk ki. És jobb is, ha a valóságot úgy ismerjük meg, a­mint van. — Egy szóval, a „ma­­gyarizálás“ ellen panaszkodni nincs jog, mert nincs ok. Ellenben magyarnak s szász-németnek nagyon is van oka aggo­dalommal nézni az oláh nyelv oly mérvű terjedésének processusát. (Hisz az erdélyi németségnek már nagyobb része beszéli az oláh nyelvet, mint a mennyi csak a német anyanyelvet érti; aztán szép szám­mal találunk az erdélyi részekben elolá­­hosodott németeket is.) Nekünk tehát, nekünk volna jogunk feljajdulni s nem az oláhoknak A­mi minket illet, a fen­­nebb előadátok folytán, egyenesen utal­va vagyunk a­rra, hogy védekezzünk és keressük az óvszereket a romanismus túlságos ragálya ellen, csak­­magyarul,még németül,még oláhv só-Fehérm. 10,407 2,097 13,169 szt.-Naszód. 1,134 556 1,837 alsómegye 16,996 2,294 9,645 ikmegye 89,849 970 1,856 igarasm. 1,009 569 1,107 izomszékm. 98,705 1,757 3,948 unyadm. 3,317 2,650 0,1­12 s-Küküllőm.12,132 831 8,576 dozsmegye 20,976 1,463 17,636 aai*-Torda 62,554 1,743 10,748 -Küköliom. 6,915 1,160 3,933 rebenmegye 1,315 1,043 603 folo.-Doboka 13,724 1,370 16,357 vrda-Aranyos 16,900 1,042 12,419 dvarhelym. 91,300 1,088 1,517 olozsvár 13,943 4 872 3,777 .-Vásárhely 8,495 1,558 925 sszesen: 469,67­­27,063, 114,165 még magyarul, csak németül, még oláhul isófehérm. 1,386 1,447 4,103 iszt.­Naszódm. 1,187 5,981 15,247 rassóm. 7,703 13,426 5,435 ikm. 296 81 32 garasm. 1,314 1,004 1,514 nemszékm. 269 120 37 unyadm. 2,435 1,496 2,816 sküküllőm. 2,436 7,249 1,288 nozsm. 605 2,166 3,450 még­ magyarul, még németül,csak d­álml Alsófehérm. 3,516 567 131,085 Beszt.­Naszódm. 1,004 1,598 59,137 Brassóm. 1,672 548 27,000 Csikm. 3,079 20 9,730 Fogarasm. 912 623 73,266 Háromszékm. 5,514 21 9,916 Hunyadm. 4,448 1,427 210,827 Kisküküllőm. 3,856 169 40,242 Kolozsm. 6,796 150 101,597 Maros-Tordam. 11,429 73 41,398 N.-Küküllőm. 1,959 1,089 47,893 Szebenm. 868 1,951 87,435 Szóin.-Dobokam. 5,584 372 139,955 Torda Ar.-m. 5,540 73 91,003 Udvarhelym. 1,473 63 1,526 Kolozsvár sz. k. v. 1,796 16 2,041 M.-Vásárh. sz. k. v. 5558 90 TARCZA. A hintaszék. — Rajz. — Irta NI I. Sylvester este van. Zajos mulatsággal­­ meg az emberek az elmúlt esztendő balát­­orát. Kinek jót hozott az, kinek rosszat, de idenki bizalommal tekint az uj elé, minden­­ász benne, mindenki jót vár és remél tőle. Csak e kicsiny szobában oly hallgatag,szo­­bu minden, mintha itt többé mit sem várná­­, mit sem remélnének, miben sem hinnének. A kályhában csöndesen pislogó tűz homá­­riatt világítja be a szobát. A fali óra egyban­­ketyegése nem teszi barátságosabbá , se­­hol — bár mi sem hiányzik — mégis oly sálytalan minden­­­hol mintha még a tűz sem ina me­get, úgy, hogy az ember önkénytele­­n megremeg, s menekülni vágyik e hidegség­ül egy meleg, szerető családi fészekbe. Vén kanári madár bóbiskol kantjában, fe­lt behúzva felborzolt tollazatába; a tűz előtt egy szürke macska nyújtózik álmosan. Régi ’t czimbora, békességben meg vannak egymás-­­, hosszú idők folytán összszoktak. A kanári sem veszi a macskát, a macska megveti erő- és felsőbbsége érzetében a kanárit. Karosszékban hátradőlve, fejét kezére hajt­­egy roskatag nőalak. Bájoló szép volt egy­­t­ől a fő, kecsesek e picziny kezek,­­ most »dkettő barázdás. Ezek a halvány ajkak, melyeken a futó­moly árnya is csak fájdalmasan vonul pilla­­­ra végig, hogy azután hosszú időre újra elé­rjék, egykor rózsásak, vidámak, kaczagóak !tak. E megtört szemek, egykor oly ragyogó­­bóditóak, most elhomályosultak egy oda tö­­ktönyvtől. Vájjon az aggság könye-e, vagy va­­n ely csöndes, de emésztő fájdalomé ? Ki tud­­j mega­ondani ? Nincs, a ki számba venné, os­a ki letörülné. Egyedül van — egyedül ! Révedező szemei raeg-megakadnak olykor a szemközti sarokban, egy régi, avult hinta­széken, mely olyan üresen és kérdőleg áll ott, mintha mondaná: „Hát én mit keresek még itt? nekem már nincs itt hivatásom, a­mit betöltsék, én elvégeztem dolgomat.“ Ez a hintaszék, ha beszélni tudna, mily emlékeket tudna fölidézni, mennyit tudna regél­ni boldog időkről, ifjúságról, verőfényes tavasz­ról, rózsabimbó nyílásáról, melegségről, szerelem­ről, mindenről, a mi régen elmúlt, s nem tér vissza soha, soha többé! E hintaszék hallotta a szerelmi vallomások hosszú sorát, melyekkel a szép, ifjú, vidám leányt ostromolták, s hallotta a gúnyos kaczajt, mely ezekre a telelet volt. A hímzett virágok kopni kezdenek már ró­la ; leány és virág elhervadtak. Egy-egy öltés egészen eltűnt már; egy-egy letűnt csillag arról a mosolygó égről, a­mely egykor oly fényes, de­rült volt,­­ most — homályos és fellegekkel borított. A nő lehunyta szemeit. Talán elaludt? Vagy tán csak álmodik? Álmodozik azon régi dol­gokról, melyeket ez a hallgató hintaszék beszél neki; az ő ifjúsága emlékeiről, ünnepegetésről, bálványozásról, szerető szivekről, melyekkel gon­datlanul játszott, meg — egy fehér, illatos ko­szorúról, melylyel a leány élete legszebb, leg­ünnepélyesebb pillanatában ékesíti fejét, a me­lyet annyiszor nyújtottak felé s melyet el hagyott hervadni használatlanul, eljátszott ép úgy, mint azokat a szerető sziveket. Pedig volt e szivek között olyan is, a me­lyet érdemes lett volna megbecsülni, megőrizni, odaadni érte a magáét, az ő szivét. De hát volte neki szive? Hányszor mondták mindazok, a­kikkel játszott, mulatott, kaczérkodott, a­kiken nevetett, hogy nincs szive. Talán nem is volt soha ! Üresség volt A helyen, a melyet akkor, boldog ifjúsága, szépsége önfeledtségében nem érzett, de a­mely azóta folyton növekedett s most olyan nagy, hogy ő­szinte óhajtaná magát be­letemetni s feledni mindent. Álmodik, s ez álomban különös képek vo­nulnak el lelke előtt. Újra látja egykori imádóit, mintha csak most is ott ülnének előtte, abban a régi hintaszékben, a mely akkor uj volt, a hímzett virágai teljes pompájukban virultak. Újra látja első szerelmét! Milyen bohó gyermekek voltak mindket­ten ! ő szép, kecses, vidám; az ifjú ábrándos, rajongó, szép, nyílt homloka lelkes eszmékre vallott. Művész volt, festő. Hányszor beszélte a leánynak terveit, vágyait, forró szeretetét mű­vészete iránt. Mert szerelemről egyikük sem mert volna szólani. Ifjak, kedvesek, ábrándosak voltak; Hugo Viktor Marin­s-sza és Rosetteje, abban a boldog korban, melyben mindkettőjük éveinek száma nem tette ki a negyvenet. Min­­denik tudta a másik titkát, s röindenik — hall­gatott , pedig szívük úgy f­ercegott egy megma­gyarázhatatlan édes érzéstől! Szemük azt mon­dotta : szeretlek, kimondhatatlanul, és ajkaik kö­zönyös dolgokról beszélgettek. „Nézze meg ezt a hintaszéket, ugy­e, hogy szép? Én hímeztem! Látja ezt a rózsabimbót?“ Közel hajoltak egymáshoz, szemeik találkoztak és elpirultak. Oh első szerelem ártatlan, boldogító érzé­se, a­melynek egyetlen sugara kihat, világít az egész élet sötétségében ! Gondtalan gyermekkor, teljes tele édes bolondsággal! Még most is mo­solyogni tudna, ha erre visszagondol. Mosolyogni úgy, hogy a könyei kicsordulnának ! Az ifjú elutazott, külföldre, tanulmányai folytatására, a leányka itt maradt, nem látták egymást soha többé. De az emlék megmaradt, s még most is ez az egyetlen édes emlékezet, mely­re keserűség nélkül gondol vissza. Ez a tiszta, költői, önzetlen szerelem híven őrzött emléke. Azóta az ifjúból hírneves, nagy művész lett. És a mosolygó leánykából? . . . Eány és árny! . . . Az álomképek tovább vonultak előtte. A gyermek­ leányból nagy leány lett, ünnepelt, kö­rülrajongott. Tudta, hogy szép, hogy szeretik, irigylik, csodálják, eleget mondták azt neki tük­re és hódolói. A sok hízelgés tömjénfüstje elká­­bította fejét. Mindenkitől csak azt hallotta, hogy neki, mint a legszebbnek, legnemesebbnek joga van számítani a fényre, gazdagságra. Nagyravá­­gyás lopózott szívébe, számítás foglalta el las­sanként az érzés helyét. E szív, melyben any­nyi melegség és szeretet volt, hideg 6s üres lett. Egy-egy pillanatra olykor mintha újra megdob­bant volna. De csak futó érzelem volt ez, me­lyet­ elnémított a hiúság szava, s melyért ön­magát gúnyolta ki. Azt akarta, hogy imádják, epedjenek ér­te, hódoljanak lábainál, s ő kaczérkodott velük, s aztán kaczagott rajtuk, az ő kedves, ezüst­­csengésű hangjával, azokkal a pic­i, piros ajkak­kal, melyekre megharagudni sem lehetett, me­lyekért majd meghasadt az ember szive. Olykor sajnálkozott egy pillanatra rajtuk, de azért so­ha sem kárhoztatta önmagát. Ő hitte, hogy ne­ki magasabbra van hivatása, s várta a magas­­rangú, gazdag kérőt; a többiek elmaradásán pil­lanatnyi bánatnál mélyebbet nem érzett soha. Most visszaemlékezett mindenikre. Milyen derék volt az a magas, derék ifjú, és hogy sze­rette őt! Ő neki is tetszett, vagyis inkább a hiúságának. Hányszor vetette magát előtte ke­csesen a hintaszékbe, s mily szívesen hallgatta forró, szerelmi szavait. De aztán — kaczagott rajta. Azóta a barna ifjú házas ember­ elvett egyet az ő barátnői közül, egy kedves, egyszerű leánykát, ki távol sem versenyezhetett vele egy­kor szépségben. És most boldogan él vele. Hát az a másik, a szőke! Az ő becsüle­tes, jó arczával, nagy, világoskék szemeivel. Olyan derék, jó ember volt, milyen boldog lett voln­a, ha őt nejéül megnyerheti, hányszor kö­­nyörgött szerelméért! S milyen szomorúan ült ott a hintaszékben. Nagy, nyilt, őszinte kék sze­mei megteltek könynyel s az arcza olyan szo­morú, olyan bánatos volt! De hát ez az elke­seredett arcz azért olyan egészséges, piros volt, hogy önkénytelenül kaczajra indított, a szomo­­ruság és jó egészség a kirívó contrastja. Vissza­utasította ezt is. Azóta ez is megvigasztalódott, az idő minden sebet szépen beheggeszt. Előkelő, jó ál­lású hivatalnok, boldog családapa lett belőle. Végre jött egy olyan udvarló, amilyent nagyravágyó álmaiban látott maga előtt. Ifjú, gazdag, magasrangu! Milyen urias volt maga­tartása, beszéde, r.I­yen máskép tudott járni, és előkelőbben tudta magát mozogni, mennyit még a hintaszékben is hintálni, mint a többi! Legalább igy képzelte azt a leány. Ő elfogadta udvarlását s elhitette magával, hogy viszonozza szerelmét. De egy napon a szülők megtudták fiuk viszonyát, utána jöttek, s hazavitték őt ma­gukkal. Hiába, a leány csak egyszerű, va­­gyontalan szülők gyermeke, s a büszke úri család egyenrangú és vagyonú leányt óhajtott fia számára. S ez bele is nyugodott szülői aka­ratába, elhagyta a leányt. Ez keserű időszak volt! Megcsalódott ab­ban, a­mit ő szerelmének hitt, ami tulajdonké­pen sértett hiúsága volt. Sok könyet hullatott, amíg elmosódott előtte e csalódás emlékezete. Pedig a könyek elhomályosítják a szép szemek ragyogását! Annyival is nehezebb volt a vigaszta­­lódás, mert­­ bármennyire nem akarta is, kezdte észrevenni, érezni, hogy az idő, ez az áldozatait kegyetlenül megkövetelő zsarnok, múlik fölötte, hogy szépsége már nem az az üde, gyermeki, elragadó többé. De lassan kint megnyugodott, Lám, még mindig környezik, udvarolnak neki, még tük­re elég hizelgőleg mosolyog felé, még nem ve­szett el minden! S folytatta tovább. Játszott azokkal, a kik igazán, komolyan szerették, s olyanok után vá­gyakozott, a kik futólag udvaroltak neki, s az­után, észre vévén a számítást, mely a kedves­ség és szeretetreméltóság álarcza alá nem volt elég ügyesen elrejtve, odahagyták. . . . . S a hintaszék ? .... az egykedvűen lát­ta jönni s újra távozni az udvarlók lepkesere­­gét. Mindenikkel egy-egy virág tűnt el hímzésé­ből ; mindenikkel egy-egy büszke álom — mind megannyi szappanbuborék — foszlott szét a semmiségbe. Számuk végre egészen meggyérült. Pedig a leány még mindig szép volt. De a szív hiá­nya olyan hidegséget terjesztett körülötte, a méh­ megderz­esztett mindenkit, s mely elől mnnedz­ön­­ek melegebb szivekhez, taniért . De mintha egy pillanatra az álmodozótestvér­­ arczán futó mosoly vonulna végig, mint va~8 1. szám. Mii számunkhoz egy iv melléklet van csatolva — jjjve számunk a közbeeső ünnep miatt pénteken délután jelenik meg „A magyar egylet Kolozsvárt!* E czim alatt az „Egyetértés* ezeket írja: A tanácskozásról, melynek czélja Kolozs­várott, illetőleg Erdélyben állítani magyar köz­mű­v­e­l­ő­d­é­s­i egyletet, részletes ismertetést hoztunk. Egész hazafias lélekkel üdvözöljük a kolozsvári derék férfiak kezdeményezését. A fel­adatot tisztán fogták fel, az eszközöket hetyse­­sen látszanak megválasztani, s teljesen egyetér­­­­tünk azzal is, hogy az alakítandó egyletnek az összes erdélyi részekre kiterjedni szükséges s a székely hasonló egylettel is összeolvadni vagy legalább szoros viszonyra lépni czélszerű. Er­délyben az ily egyleti működésnek még több és nagyobb czélja van, mint a Királyhágón inneni részekben. Ott az állami nyelv ismeretét s a magyar műveltséget nemcsak terjeszteni, hanem egyúttal védelmezni is kell szász és román fog­lalások ellenében. S ha a szászok javára a né­met s a románok javára a romániai propa­gandisták a legszorosabb egyleti szervezet tevé­kenységével dolgoznak , velük a versenyt felven­ni elvégre első rendű kötelességünk. Ezzel különben itt is, ott is mindenütt tisztában volnánk. A kérdés, mint B­a­r­t­h­a Mik­lós helyesen fejtegető, az eszközök kellő mérv­ben való előteremtésének kérdése főképen. S ha látjuk, hogy a székely, a városi, a szatmári, a budapesti stb. egyletek mily csekély, alig ész­revehető anyagi erővel dolgoznak, valóban szük­ségesnek látszik, hogy az anyagi eszkö­

Next