Kolozsvár, 1890. július-december (4. évfolyam, 147-298. szám)

1890-07-01 / 147. szám

b­ r­* ^ FŐTÉR 7. SZ SZENTKERESZTI-HÁZ. A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivéte­lével. Névtelenül beküldött közlemények te­kintetbe nem vétetnek. REJTÉLY, Kolozsvár,­­ul. 1. (Sz.) Ugron Gábor igen érthetően és határozottan állította­ föl kolozsvári beszédében a maga programmját — ál­talánosságban a függetlenségi és negy­­vennyolczas párt republicanus, az­az nem alkotmányos, elemeinek kiválását és az actualis kérdésre nézve, a törvény­hatóságok autonómiájának föntartását követelvén, az általános tételt illetőleg, egészen következetesen ama korábbi nyilvános tetteivel, a midőn a turini ki­rándulással szemben reservált állást fog­lalt el s a honossági kérdésben be­nyújtott Irányi-féle javaslatot alá nem irta. A szélbali pártkör egyik alelnöké­­nek e pronunciált módon manifestált különvéleménye, megtoldva Ugrón ama külön hangoztatott követelésével, hogy Kossuth rejtegetett levele szó szerint kö­­zöltessék, annyival kevésbbé volt hallga­tással mellőzhető, mivel a kolozsvári be­széd a pártkör másik, szintén egyérte­­lemmel választott, alelnökét név szerint provokálta . Polónyi Géza különben sem levén az az ember, a­ki a rá vonatkozó beszédeket zsebre szokta volna tenni, csak természetes, hogy az Agronnak szóló válasz el nem maradt, — a mint lapunk, tegnapi számában olvasható is rala. A kettős nevezetű párt körének elnökei között fenálló e­dissonantiát, a jelzett eltéréseken fel­ül, nem csak az a tény datoboritja ki még élesebben, hogy Irányi elnök ugyanaz­nap hangoz­tatta választói előtt a párt egységét, a­melyen Ugrón a nem oda tartozó elemek kiválását követelte, hanem a tegnap kö­zölt három nyilatkozat is,­ melyek ab­­bum."A out elmondanak s abban, a mit egyikök elhallgat, tökéletesen igazolják Ugrón állításának a valósággal megegye­ző voltát. Irányi azon kezdi, hogy szól, ugyan, de nem felel Ugrón fölszólalására s Kossuth kérdéses levelét csakis az ő tetszése szerinti kivonatban közli, feljo­gosítva így mindenkit, hogy a levél el­titkolt részeiben oly tartalmat gondol­jon, a­mely Ugrón Gábor nyíltan és félreérthetetlen módon elfoglalt állás­pontját igazolja. — Mellesleg meg kell itt jegyeznünk, hogy a­mit Irányi jónak lát e levélből közölni, az meg Polónyit, a pártkör másik alelnökét, hazudtolja meg, szakasztott azon módon, mint an­nak idején Kossuth Ferencz szükségét j látta, hogy Kossuth Polónyi által köl­­­­tött s Tisza Kálmánra vonatkoztatott szavainak elferdített értelmét helyre­­­ igazítsa. A harmadik, talán legérdekesebb, momentumot a Herman Ottó nyilatko­zata szolgáltatja, a­midőn olyan módon „c­áfolja“ Ugront, hogy egészen jól rá­illik az egyszeri ember felvilágosító ma­gyarázata, mely szerint: „homályosan, de titkosan s hangzik mégis csodála­tosan.“ Nekünk, legalább, úgy tetszik, a dodonai oraculum sem szólhatott rejté­lyesebben, mint Herman úr, a midőn tudtunkra adja, hogy a maga radicalis­­musát Kossuthra kötve, ez szükségét látta az engesztelékenység hangoztatá­sának, még azon az áron is, ha elmarad annak a pártnak megalakulása, a­mely „közelebb“ állana a Kossuth álláspont­jához ; a­midőn ország-világ előtt kitá­lalja, hogy a kettős czir­et „ok nélkül“ viselő párt kebelében, a kormányképes­­ség örve alatt reactionárius áramlatok kerekedhetnének felül, a­midőn kije­lenti, hogy az ő értelmében „független“ Magyarország létrejövetele „nagy mér­tékben európai alakulásoktól is függ.“ Ha Herman Ottó e kijelentéseinek általában van valami értelmük, ezt mi csak abban találhatjuk, hogy Herman Kossuthnak oly szélső radicalismust pro­ponált, a melyet még Kossuth is vis­­­szautasitott; hogy Ugron Gáborokat aval a váddal sújtja, hogy a bársonyszékek­ért a reactio szolgálatát is elvállalnák s hogy ő Magyarország függetlenségét a monarchia fölbomlásának árán is kész volna megvásárolni. És, ha ez igy van — a minthogy másként érteni sem lehet, — első sor­ban Herman Ottó igazolja Ugron Gábor­­ követelését, hogy lgyen a szé’bal köz­­társasági és 49-es tagjainak elég bátor­ságuk és bontsák ki a saját zászlóju­kat, de ne settenkedjenek oly zászló alatt, mely — Herman Ottó maga mond­ja — ok nélkül viseli kettős czimét; ' második sorban, pedig, Irányi Dániel adja föl a magyar nemzetnek a nagy aenigmát, hogy mit jelent az az egység­e a pártban, a melyet ő hangoztat, abban a pártban, a mely ő Felsége leghívebb ellenzékének nevezi magát s a mellett kebelében takargatja az ideális libera­­lismus Irányiját, a kormányképesség örve alatt reactionariussá válni készült Ug­ront és a radikalismusban Kossuthot is túlszárnyaló s a független Magyarorszá­got a monarchia széthullása árán re­mélő Herman Ottót? Ezt a rejtélyt fejtse meg Irányi Dániel, ha tudja. (Budapest, jan. 30.) A felebbvitelről a sommás eljárásban szóló törvényjavaslat álta­lános elveinek megvitatására összehívott érte­kezlet tegnap délután, Szilágyi Dezső igaz­ságügyminiszter elnöklete alatt tartott második ülésében folytatta tanácskozásait az eléje tű­zött kérdések­ fölött. A tanácskozmány, az elő­adó hozzájárulásával, a javaslat rendszerét át­­dolgozandónak találta, nevezetesen a tagok többsége oda nyilatkozott hogy a reform ne szoríttassék a sommás cikkben való felebbvi­­teli eljárás szabályozására,­­h­anem­ az egész sommás eljárás egységesen és különösen a bi­zonyítási jog is kimerítőbben szabályoztassék. A többség ezenfelül a mellett foglalt állást, hogy a bizonyítékok szabad méltatásának elve, a sommás eljárás egységes szabályozásával egy­idejűleg, a rendes perekre is kiterjesztendő. « HIRDETÉSI DIJAK: cm. tér ára, Ciceró betűből, 4 kr. , 11 k­ör 8 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyilttér sora 25 kr. A KÖZIGAZGATÁS REFORMJA, Kolozsvár, julius 1. A nyári hónapok alatt a kormány előkészíti a közigazgatási reformok ter­vezetét, s e nagy gondot és fáradságot igénylő munkával őszig talán előhalad­nak annyira, hogy a parlamenti szünet után a miniszterelnök felvilágosításokat adhasson az előterjesztendő törvényja­vaslatok tartalmáról és sorrendjéről. A reform nagyságához sagához mérve: meglehetősen és fontos­kicsinyes a szélsőbali szándék, hogy az oppozí­­cziót ellene teljesen agitatorius alapon kell megkezdeni. Mindegy, akármit fog javasolni a kormány, mi preventive (magyarán mondva: vaktában) min­dent el fogunk utasítani és minden ellen tiltakozunk ! — ilyen a független­­­­ségi felfogás és ilyen hangulattal látnak az ellentállás szervezéséhez. Szívesen elhiszszük, hogy ők tisztá­ban vannak azzal, hogy: mit akarnak. Annak idején néhány­­..­.Vk­ vi.beszédben fejtették ki függetlenségi részről azon ideális önkormányzat eszméjét, melyet megvalósítani óhajtanának s a­mely ép olyan szép, mint­­ lehetetlen. De azzal még teljességgel nem le­hetnek tisztában, hogy­ a kormány mit akar. Az újítási terveket és ezek terje­delmét tüzetesen még nem ismerik, sőt nagyobb részüket általánosságban sem. Nem tudják, hogy a későbbre várható előterjesztések közül egyik-másik vajjon nem kel is? fog-e találkozni az ő helyeslésük­vajjon nem lesz e összhangba hozható az ő törekvésükkel ? Hiszen a közigazgatási reform mind annyi ága van, oly sok felé fog eloszlani, hogy nem egy újításnál mindenik nézet találkoz­­hatik. — Annál hibásabb, annál tévesz­tettebb a függetlenségi elhatározás, hogy most mindjárt, még a nyár folyamán, a szükséges tájékozódás előtt, — álta­lános agitácziót kezdeményeznek a köz­­igazgatási reform ellen, melyet minde­nestül elutasítanak, a­nélkül, hogy való­jában tudnák, mit utasítanak el. Nem kételkedünk, hogy a közvéle­mény csakhamar fel fogja ismerni az agitáczió ferdeségét és üres voltát. És a­kinek van is szándékában, hogy a reform miatt megharagudjék, talán be fogja várni az időt, a­mikor tisztában lehet az iránt, hogy­ miért haragszik voltaképen ? Úgyszólván előre látható, hogy az Ugron Gábor által kontemplált közigaz­gatási mozgalom nem fog nagyobb ará­nyokat ölteni. A tényleg meglevő közigazgatási állapotok védelmére alig­ha föl lehet kelteni a közlelkesedést; a szélsőbali ideális önkormányzat propa­gálására aligha tudják megnyerni a vi­szonyokra és lehetőségekre nézve tájé­kozott munczipalistákat; a­mi pedig a kormány terveit illeti — no ezeket előbb be kell várni. A közigazgatás reformjára vonatko­zólag, érdekesen nyilatkozott múlt va­sárnap Bezerédj Viktor orsz. képvise­lő, veszprémi beszámoló beszédében. Be­­zerédj többek közt ezeket mondta: „Abban meglehetős egyöntetűség nyilvá­nul, hogy fenálló közigazgatási szer­vezetünk a haladó kor igényei, megszapo­rodott feladataink s a megváltozott társadalmi viszonyokra való tekintettel ki nem elégi­­tő. De mig sokan hagyományos ragaszkodás­ból az évszázadokon át fenállott ősi intézmé­nyek iránt, azok megváltoztatásába csak akkor lennének hajlandók belebocsátkozni, midőn minden kísérlet sikertelennek bizonyult, hogy a nemzet politikai életével összeforrott intézmé­nyek a megfelelő átalakítások által a modern állam követelményeinek teljesítésére alkalma­sokká tétessenek, — úgy főleg a nemzeti érde­keink sikeres biztosítása szempontjából a gya­korlati kormányzat terén tapasztalást szerzett egyének mindinkább azon meggyőződésre jut­nak, hogy a létező bajokon csak gyö­keres változtatással lehet segíteni s hogy harmonikus terv szerint, alapjából kell felemelni azon épületet, melyen az ország közigazgatási culturális és gazdasági életének fejlődése nyugszik. Szükségesnek tartom, hogy a reform egy rendszeres egészet képezzen s­­ hogy ehhez ké­­pest felölelje úgy a községi, mint a ható­sági közigazgatást. A megoldásnál figyelemmel kell lennünk arra, hogy intézményeinket szükségeinkhez és erőinkhez alkalmazzuk, számot vetve a természetes őstörténeti fejlődéssel, de nem feledkezve meg arról sem, hogy mi a művelt nyugati nemzetek közösségében élünk, miért is intézményeink fejlesztésében velük lé­pést kell tartanunk s a helyesnek bizonyult intézményeket viszonyainkhoz idomítanunk. A községi közig, reformjával, tekin­­t­e­ttel a községek közt a cultura, szel­lemi és anyagi erő tekintetében fen forgó eltérésekre, nekik oly tevékenységi kört jelölhetünk ki, melyben mig egyrészről a sza­bad fejlődés, szellemi és anyagi haladásuk esz­közölhető, de mely más részről a magasabb állami érdekek kielégítését is biztosítja s Őket, mint közig, szervezetünk alapját képessé teszi a tör­vényekben foglalt üdvös rendelkezések végrehajtására. . . Közigazgatási szervezetünk főhiánya ugyan­is abban áll, hogy törvényes intézkedéseink foganatosítása legtöbb esetben végső fokban a­­ községi közigazgatásnál, részben az erők elégt­é­telensége vagy a felügyelet és ellenőrzés nem kellő teljesítése folytán hajótörést szenved. S hiába hozatnak meg a jó törvények s bocsát­tatnak ki a legczélszerűbb rendeletek, ha azok kellő végrehajtás helyett papíron maradnak. Szabályul állítandó fel, hogy a k­özségi autonómia részére biztosítandó oly jogkör, melynek megfelelő ellátására képes, de ne bízassanak reá oly func­­t­i­ó­k, melyek szellemi és anyagi erejét meg­haladják s melyeknek terhe alatt összeroskad. Az autonómiának nem csorbításáról, ha­nem a határvonal kellő megállapí­­­­tás­ár­ól van szó, melyen belül, az állam­érdek s­ikeres védelme tekintetéből a községek autonómiája a törvényhatóságokéval szorosabb kapcsolatba hozandó. Kívánatos, hogy a tör­vényhatóság és község közt az összefüggés bensőbbé tétessék, hogy a község ne érezze magát idegennek a törvényhatóságban s ez viszont viseltessék érdekkel a község sorsa iránt. A törvényhatósági közigazga­tást illetőleg különbség teendő a me­gyei és városi törvényhatóságokban. A me­gyére nézve, hatályos önkormányzat kifejtése mellett, nemzeti érdekeink védelme szempont­jából, az állam és törvényhatóság közti kap­csolatnak szorosabbra fűzését elengedhetlen­­nek tartom. A városi törvényhatóságokat illetőleg, szabad fejlődésük biztosítása czéljából, az­ önkormányzati jogot lehető szé­les alapokra fektetendőnek vélem. Az állami administratio behozatalával, az állami és társadalmi érdekek helyes egybefog­lalásának megoldásával a törvényhatósá­gok ön­kormányzati hatáskörét sen­ki nem ez elő­zz a megsemmisíteni, mert e kettő nem zárja ki egymást, sőt meg­állhatnak együtt. Az önkormányzat lényege ugyanis nem a tisztviselők időnként való választásában, poli­tikai kérdések fejtegetésében rejlik, hanem a törvényhatóság azon jogában, hogy ön­magát igazgassa s nem maga a választás joga s ténye döntő momentum, mint inkább a ren­­delkezési képesség, mely a választott vagy kinevezett tisztviselővel szemben gyako­rolható. Mert valamint kinevezés mellett találunk túlzásokba menő önkormányzatot, hol ennek kedvéért az állami hatalom békákba van ver­ve, mint ezt Angliában látjuk,—úgy választott tisztviselők mellett is lehet képzelni a helyi ön­­kormányzat teljes megsemmisülését, az álla­mi omnipotenciának a végletekig menő érvé­nyesülését. A megye, a helyi önkormányzat s az ál­lam érdekei közt nincs ellentét, sőt a hamisi* A KOLOZSVÁR TÁRCZAJA. Gyászfátyol. Haza hívtak sürgősen, nyáron, júliusban. Ez is — a két szóból álló távirat — amolyan csel lehet, gondoltam, mint a többi más, mel­lyel olykor hazaszólítanak vakáczióz­­ni minden évben egyszer. De nem kérdezős­ködtem, hanem kimentem az első vonathoz és boldog voltam, hogy meglátogathatom egy kissé a mi falunkat, ezt a világi dolgok iránt ren­geteg módon közönyös falut, mely nem érdek­lődik egyéb iránt, mint a­mi őt olyan közel­ről érinti épen és nem bajlódik világrengető eszmékkel, hanem csak az aratással, kukoricza­­töréssel, szántással, vetéssel. Mintha divatos nagyság memoire-jegyze­­teit olvasnám, úgy ötlöttek gondolataimba fa­lum szalmás házának képei, a nagy, pléhfedelü kastély tornyain, a fényes kakassal (a tüzkár­­biztositási táblát is láttam) és a végtelen nagy gazdag mező, melyen most drága kalászt rin­gat az alföldi szél. És az első szerelem friss emlékei újultak meg újra és a kastélyban a tovatűnt évek boldog óráit éltem át újra . . . hanem messze voltam még nagyon a falutól, itt a pályaudvaron várva a vonatra. A városiak közül még egy-két ismerő­sömmel találkoztam. Untam őket. Teher és kellemetlen volt minden szó, mely kizavart ál­maimból. Miért kérdeznek, a mikor én úgy sietek. Mennyi sápadt arcz és mégis kiváncsi szemek. Miért akarnak mindent tudni’ A­mit az ember szeret, nem szívesen beszél arról Szóltam egy-egy unott szót ennek is, annak is. Valaki barátságból azt is kérdezte komolyan: — Talán temetésre megysz? — Igen — feleltem szórakozottan, míg a harmadik csengetés hangzott és beültem a koupéba. Hanem ez a kérdés megcsengett a fülem­ben később és szerettem volna visszaszólani, hogy nem temetésre megyek, de a vonat már elindult nagy rakétával, sípolással. A lomha füst hosszan nyúlott el fölötte, mint valami hatalmas halotti fátyol, a forró ritka levegőben. És húzódott folytonosan a vonat után, akár hegy mellé kanyarodtunk, akár a széles síkságon haladtunk végig, a nagy, sűrü­­ és félelmetes fátyol csak nem akar elmaradni.­­ Követi minden mozdulatunkat, mintha hozzá­­ volna nőve a vonathoz és egyre hosszabbodik, sűrűsödik, milyen borzasztó széles kalap kel­lene ehez a fátyolhoz! Lebocsátottam az ab­lak szürke függönyeit, hogy ne lássam; azon­ban erősen nézvén az imént, a benyomásai megmaradtak a szememben és íme, még ott lengett előttem a fekete halotti fátyol . . . Elővettem a táviratot és ismét elolvastam a két szót. Nem jelent-e most többet mint a tavalyi — tavalyelőtti sürgöny, valami különö­set, szomorút? Nem. Ugyanez a két szó : „Jöjj azonnal!“ sem több, sem kevesebb. Mégis lás­suk, kik vannak otthon ? Az apám, ki tegnap irt, bizonyosan most is szerető gondossággal vár és a testvérek is. Hát Etel ? Etel a ga­­­­lambokat nézi és a virágokat tanulja, míg a­­ kastély pompázik és a kert virul. De csodálatos­­­ képen nem tudok visszaemlékezni az arczára, a szemeire, a mosolyára most: mind­ez a ret­tenetes füstfátyol az oka elkábította a fe­jemet. Mentünk tovább, a vonat dübörgött, mint­ha a regényekből tanulta volna, olyan titokza­tosan és búsan. Egy-egy konduktor elkiáltotta magát és sorra hagytuk el az ismerős állomá­sokat; hallottam, a­hogy a nevüket kiáltják, de nem volt kedvem kinézni, csak menjünk gyorsan gyorsan, a füst, fátyoltól. Szemben egy utitárs szunyókált és ál­mában beszélt. — Édes ne hagyj itt, — sóhajtotta — veled megyek. És oly sóvárgás, oly mély bánat volt az arczán, hogy éreztem, hova vágyik. Szenvedő arcza fiatal férfiú volt. A leg­első megálló­helynél más koupéba ültem miat­ta. Itt többen voltak és vidáman. Valami élet­biztosítási ügynök mulattatta a publikumot azzal, hogy eseteket beszélt el oly biztosítási spekulácziókról, melyek nem „ütöttek be“ : fia­tal és egészséges asszekuláltak elkívánkoztak a legbiztosítottabb életbe. Egyen-egyen nevet­tek és bizonykodtak, hogy jobb varrógépekben utazni és brünni szövetben. És örömemre más­ról kezdtek aztán beszélni. A­hogy kiszálltam az utolsó állomásnál, Henriktől, a kocsisunktól nem kérdeztem sem­mit semmiről. Azt mondtam, hogy aludni aka­rok s ő lehúzta az ernyőket. Őrült gyorsaság­gal hajtott, nem beszélt, nem állott meg a lo­vakat itatni egyszer sem. S én a kocsiban mind tűnődtem, hogy mennyire kellemetlen, ha az ember örömmel indul útnak s elrontja a hangulatát a vonat füstje, az utitársak beszél­getése. * És most távol, távol a várostól virrasz­tók drága halottam mellett, otthon a faluban. Itt pihen, két lépésnyi végtelen távolság­ban tőlem. Az imént még beszélt tengerkék szemeivel, mig búcsút intett felénk. És boldo­gan, mosolyogva elszenderült. Az öreg megcsókolta a homlokát és ne­kem egy gyönge kézszoritás jutott. Künn a nyári nap forralta a levegőt és benn a tágas salonban nem volt levegő. Etel meghalt. — Meghalt —■ mondta az öreg Slain, — szegény leányom nehéz beteg volt, majdnem egy fél éve. Kegyed persze nem tudott róla. Itt halt meg a virágos salonban, falun, csendességben. Egy belle de Baltimore-rózsa volt a kezében, hintaszékében ült és a rózsa fehér leveit tépdeste és a levelek hullottak és számlálgatta, a mint fogynak : kettő . . . há­rom . . . négy . . . hat levél hullott már le ; a sárga párás gombot utánuk ejtette azután és bágyadtan tekintett a kert porongyos uj­­jaival s le az árva falura, mely egészen lát­szott a széles ablakon át. A nagy, tágas búza­föld, a rozs, tulnan a gazdag szőlős kertek és a tölgyes. Milliószor millió szin váltakozik rajtuk az élet mindenik pillanatában és min­den színnek meséje van, regéje minden fűszál­nak, falevélnek, mint falun szokott lenni, a­hol szívesen elbeszélget a szív a teremtés be­szédes némáival és történeteket olvas le a fűszálakról, a virágok szemeiből. Még egyszer végig tekintett rajtuk, a­miket beláthatott. Ez egy pillanat alatt, azt hiszem, az egészet lát­hatta. Tengerkék szemeivel búcsút intett és boldogan mosolyogva elszenderült. Most a halottas szobája fel van díszítve a hosszú, sötétzöld levelű fikusokkal, camélia bokrokkal s apró rózsaszín, nyílású jégvirágok fogják át a zsaluk alatt az aranyozott virág­tartókat és az egészet sürü fekete fátyol bo­rítja be. Milyen rengeteg fátyol istenem ! men­­nyivel nagyobb, mint a mit útközben láttam a vonaton. Kezemben tartom a belle de Baltimore le­veleit, egy halott leány virágainak foszlányait és gondolkozom, miképen írjam meg két, há­rom sorban az élete történetét, a halálát, a gyászjelentés számára. Úgy veszem észre azonban, hogy nem tu­dom megírni, mert kötetekre valót kell leír­nom csupán a halála perczéről és arról a fá­tyolról, mely a halottas szobát sötétté teszi. BEDE JOB A kunyhó titka. (13.) A A­ngolból: Southam Gertrud után Parádi Kálmánná Sok nap elteltével, melyeket sir Myles könyvtárába vonulva, csupán bánatának szen­telve töltött, egy reggel lovagolni indult azon reményben, hogy szórakoztatja s igy talán vigasztalni fogja a mozgás. Az egész vidéket sürü fehér köd borította, egészen eltakarva a magános lovagot. A hó csaknem egészen eltűnt; csak helyenként maradt meg egyes folt a mé­lyebben eső gödrökben és a kerítések alján; r

Next