Kolozsvár, 1893. július-december (7. évfolyam, 147-298. szám)

1893-07-01 / 147. szám

Felhívás előfizetésre. A 1. év harmadik évnegyede alkalmá­ból bizalommal kérjük az előfizetések meg­újítását. A közönség eddig is elismeréssel volt azon törekvésünk iránt, hogy minél kevesebbet fog­­lalkozzunk nagy politikával. Az év első felé­ben közölt vezérczikkeinknek több mint fele az erdélyi hazarész és Kolozsvár kulturális és közgazdasági érdekeivel foglalkozott, s első­sorban továbbra is ezt tartjuk feladatunknak. A napi politika eseményeiről mindazáltal gyors és hű tudósításokat talál az olvasó lapunkban. Tárcza rovatunkban nagyrészt eredeti, lapunk számára írott dolgozatokat közlünk. Július elsejétől pedig közölni fogunk „A szabadító“ czímmel egy eredeti történelmi tárgyú regényt Gyalui Farkastól. Híreink rovatára kiváló gondot fordítunk, s különösen a helyi hírek teljessége érdekében új erőt szerződtettünk. Távlataink, mint azt­­. közönségünk is tapasztalhatja, az eddiginél jóval nagyobb bő­séggel érkeznek, s ez irányban még további intézkedéseket is teszünk. A „Kolozsvár“ előfizetési áréi: Egész évre......................................16 frt. Félévre.............................................8 frt. Negyedévre........................................4 frt. Egy hóra........................................1 frt 60 kr. A székelyföldi ipar­­múzeum. Kolozsvár, jól. 1. (Rt.) Csakhogy megint elfordulha­tunk egy napra a politika sivár tor­zsalkodásaitól. Jó alkalmat szolgál ne­künk erre az a társadalmi és kulturá­lis ünnep, melynek holnap M.-Vásárhely lesz színtere. Ott nyitják meg vasárnap délután ünnepélyesen a székelyföldi iparmúzeumot, Lukács Béla keres­kedelmi miniszter, s a közélet számos kitűnő fér­fia, hatóságok és egyesületek jelenlétében. Az ünnepély zaja, külsőségei a de­rék székely főváros, M.­Vásárhely lel­kes közönségéé, de jelentősége első­sor­ban a székelyeké, az erdélyi részeké, másodsorban egész Magyarországé. Em­lékezünk, mikor a holnap megnyitandó intézet még csak eszme volt, merültek föl oly nézetek is, melyek az iparmú­­zeumot Kolozsvárt szerették volna el­helyezni. Mi azonban a lokál-patriotiz­­mus,­­ a k­valitás érzelmeinek megvesz­tegetése nélkül mondhatjuk, hogy a székelység érdekeinek tekintetéből a székhely kérdése a legjobb megoldást nyerte. Valamint hogy egyáltalában min­den közintézmény létesítése és elhelye­zése alkalmával nem egyes helyek külön érdekei, hanem a közérdek követelményei venndők tekintetbe. A székelyföldi iparmúzeum eszméje rég megpendíttetett. A székely műve­lődési és közgazdasági egylet, mely a gondolat megvalósításán legtöbbet fára­dozott,, két évtized óta készítette elő a talajt, gyűjtött s buzdított, míg ma ott áll, hogy fáradságának gyümölcsével be­számolhat. A múzeum megnyitási ün­nepélye egyszersmind e derék egylet életében is magasztos ünnepet képez, mert megmutatta, hogy társadalmunk­ban van fogékonyság és erő, csak ér­teni kell ezek fölhasználásához. Rész­ben ez egyletnek köszönhető a m.-vá­­sárhelyi kereskedelmi és iparkama léte­sítése is, melyben pár év óta hathatós munkatársra talált. Mert ez készítette elő a talajt, s ez irányozta annak szükséges voltára az irányadó körök fi­gyelmét. És valóban, mióta a székely mű­velődési és közgazdasági egylet a m.-vá­­sárhelyi iparkamarában szövetségesre ta­lál­t, a székelyföld közgazdasági, külö­nösen ipari érdekei szemmel láthatólag mozduttatnak elő. Maga az állam is csak ezek megvilágításában ismerte föl azt a nagy állami érdeket, mely a szé­­kelység emelését nemzeti szempontból első rendű kötelességgé teszi. Csak az újabb időben látjuk az állami hatható­sabb közreműködést az ország e biztos keleti védbástyájának megerősítése kö­rül. Ma már az egész ország tisztában van azokkal a nagy nemzeti érdekek­kel, melyek Erdély, s ebben különösen a székelyek szellemi és anyagi emelé­sét, és folytonos ápolását követelik. Van már eddig is ez általános meg­győződésnek sok látható bizonyítéka. A székely tanügy és szakoktatás ez utóbbi pár év alatt föltűnő nagy haladásról ta­núskodik ; a közlekedési viszonyokban eddig is sok előnyös változás észlelhető és még több reform áll illetékes kö­rökben előkészítés alatt; általában a kormány közvetlen intézkedése, s az ér­dekelt társadalomra gyakorolt serken­tése következtében, a székelyföld egész vonalán örvendetes lendület és tevékeny­ség tapasztható, s a haladás biztosí­­tékai napról-napra szaporodnak. Ily biztosítéka a székelyek szel­lemi és anyagi gyarapodásának a tár­sadalmi erővel kezdett, s kormányi tá­mogatással befejezett iparmúzeum is mely­nek az a rendeltetése, hogy a székely­­ség közt az ipari szakismeretek kor­szerű fejlesztése által az ipart megerő­sítse. Nem ez ott az első ily rendelte­tésű intézmény. Van a székelyeknek már eddig is tekintélyes számban ipari szak­iskolájuk és tanműhelyük, de az ipar­múzeum mindezeknek mintegy kiegé­szítése és betetőzése, mert ez teszi szem­­lélhetővé a gyakorlati haladást és en­nek eszközeit, s ez­által leghathatósabb befolyást gyakorol az egyesekre abban a tekintetben, hogy az újabb tudomány és technika által az emberi erő és az idő hatványozására föltalált és tökéle­tesített segédeszközöket igénybe vegyék, s ez által a fejlettséget és a verseny­képességet biztosítsák. Ezekre pedig múlhatlan szükség van ott, hol az ipar nemcsak a kultú­rának, hanem a megélhetésnek is nél­­külözhetlen föltétele. Ilyen hely, külö­nös viszonyainál fogva, a székelyföld is. Ott az ipar nemcsak kulturális kérdés, hanem existentiális kérdés is. Csak ez biztosíthatja székelyek életét és min­dennapi kenyerét. És csak ez biztosít­hatja nekünk a a székelyeket, így függ össze a székelyek magán­érdeke az or­szág magasabb, közös érdekeivel. A székely kivándorlás hullámait csak a hazai ipar védgátja lesz képes föltar­tóztatni. Azé a hazai iparé, melyet egy­felől szakképzettséggel, másfelől kellő társadalmi támogatással, s az idegen, különösen osztrák verseny kiszorításával teremthetünk meg. Ezekben meg van je­lölve mindenkinek a szerepe. Az iparos kötelessége a folytonos tanulás, tökéle­tesedés, s a korral való haladás; a keres­kedő kötelessége a hazai iparos készít­ményeinek forgalomba hozatala, terjesz­tése, könnyen hozzáférhetővé tétele, végre a hazai közönség kötelessége, hogy az itthon gyártott és készített czikkeket fogyaszsza, s különben is sok nehézség­gel küzdő iparunk vállairól a legnagyobb nehézséget: az idegen versenyt leemelje. Ha mindenki teljesíti a maga köteles­ségét, akkor Magyarországnak lesz vi­rágzó ipara, s ezzel ereje, önállósága, függetlensége. De ha a kapcsolatban levő tényezők közül csak egy is elmulasztja kötelességét, Magyarország mindig reá lesz szorulva másokra. A másokra szo­ruló ember és állam pedig soha sem tel­jesen önálló és független. A m.-vásárhelyi iparmúzeum a szé­kely iparosok kötelességeinek teljesíté­sét könnyíti meg. Alkalmat nyújt a szak­képzettség elsajátítására és a technikai haladás fölhasználására. Az elmondot­takból látható azonban, hogy a székely ipar ezzel még nem lesz megteremtve. A czél egész kiviteléhez kereskedelmünk és társadalmunk kötelességeinek telje­sítése is szükséges. Nem rekriminácziók és hangzatos szavak, hanem tettek és példák kellenek ide. Azt kimutatjuk, hogy a kormány mit tett eddig, s mit szándékozik tenni jövőre is a székelye­kért; de azok között, kik a kormányt politikai pártszempontokból mégis foly­tonosan közönynyel, tétlenséggel, s azzal vádolják, hogy csak választások alatt gondol a helyi érdekekre, bizonyára egyi­ken se találnánk egy székely szőttes ka­bátot. Ez a különbség a tett és a szó között. E tösmerés azoknak, kik az iparmú­­zeummal is biztosítani kívánták a szé­­kelység kenyerét! Kitartást, erőt és si­kert a hazához hű, derék székelyeknek! A „KOLOZSVÁR“ TÁRCZÁJA. A szabadító. — Regény. — Irta: GYALUI FARKAS. (1) Első fejezet. Melyben az összeveszett ezéhek ismét megbékélnek. Olyan hangokat sem hallott régen a ko­lozsvári tanácsház nagy udvara, a milyent az urnák ezer és hatszázadik esztendeje után va­lósz következő ötvenkilenczedik év egyik ra­gyogó tavaszi délutánján. A vidám mulatozás zaja verte föl a komoly épület falait. Nagy mulatozás volt, tekintélyes öblös serlegek ve­rődtek össze, s hegedűk vidám zenéje szólt. Rég ideje, hogy nemes Kolozsvár magisz­trátusa ilyesmit megengedett volna. Minden hivalkodó mulatozást eltiltottak, az ország ak­kor való szomorú állapotában ne vigadjon senki. Maga a gyulafejérvári országgyűlés kezdte meg a tilalmak sorát, országos imádkozásokat rendelvén. Elég ok is volt Erdélyország ren­deinek az embereket istenhez való félelemre szólítani, egyik ellenség a másik után ezerével harczolta rablánczra a lakosságot, ma egy fa­lut, holnap két várost perzselt föl. Még annál több oka volt Kolozsvár ta­nácsának, hogy minden vigasságot tilalom alá vessen. Elől járt a szerencsétlenségekben kin­cses Kolozsvár és kincseit ép ez esztendőkben vesztette el. Ámde e napon feledve jön a tilalom. Ne­vezetes esemény adta elő magát, melyet meg kelle ünnepelni. Nem kisebb dolog történt, mint az, hogy a nemes varga ezéh kibékülő félbe került a vitézlő szabó czéhvel. Csak épen, hogy a pogány ellenséget, a törököt gyűlölték jobban egymásnál e két derék ezéb tagjai. Ar­ról nem is szólva, hogy ha egy-egy „apród“ juk, (mely elnevezés helyett most az oly kö­zönséges inast használjuk) összekerül vala az utczán, sietett egymásra ölteni nyelvét s aztán hajba kapni, minden keresztény lélek nagy megbotránkozására. Az ilyesmit egymással atyafiságosan élő ezedek ifjai is megtették. Ta­lálkozott légyen azonban egymással egy legény, vagy mester a vargák vagy szabók közül, görbe szemmel pislantottak egymásra, legtöbbször egy-két kötelözködő szóra szívesen megállot­ták. Régebben örd­ögad­tával és terem­­tettével czifrázták nyájas szóváltásukat, mindaddig, mig a tanács ki nem doboltatta, hogy a ki e két szóval szitkozódik, légy­en az akár főrendü vagy alsórendü varga vagy szabó „elébb pelengérzen jól megveressék, másodszori cselekedetéért — semmi közbenjárás rajta nem segítvén — megölessék. Ezek után legfönnebb lelket mertek szidni, mit is három forintok­kal kellett megváltani, ha ugyan meghallotta más, mint az egymással csöndesen társalgó ha­ragos felek. Az egész gyűlölködés igen parányinak látszó okból kerekedett. Nyirő Márton szabó­mester valamelyes kicsiség miatt megneheztel­vén a vargákra, nagy fénnyen a piacz kellős közepén s egy vásári napon igy kiáltott: — Inkább tolvaj lennék, mint varga ! No hiszen, nem azért vannak a világon vénasszonyok, hogy egy ilyen szózatot jó ha­mar ki ne kürtöljenek. Épen akkor haladt arra felé Varga Sámuel uramnak anyósa. Ez az ér­demes asszonyság nem is késett odakiáltani csípőre tett kézzel ! — Megbánja kend még ezt Nyirő szabó! És ezzel mint kilőtt nyíl, repült a varga­sátrak felé. Nagy riadalom keletkezett erre. Iz­mos legények botokat ragadtak, s szabó vér után kiáltoztak. A szabók is meghallották a bajt, ők meg előrántották ünnepi kardjaikat. Össze is kerekedtek, néhány bot lecsapott, kop­­panó hangot adva a szabók tarkóján, néhány fringla pedig végighasította egy pár tüzesebb varga ruháját, ámde a városi drabantok puska­­tusákkal és szép szóval hamarosan szétválasz­tották a küzdőket, Nyirő Márton sehol sem volt látható, megfutamodott, s néhány hétig be se mert jönni Kolozsvár falai közé. Egyszer az­tán mikor haza került, félholtra verve találták egy bormérés előtt. Hogy kik verték meg ar­ról nem akart szólni, de e verésnek köszön­hette azt, hogy csupán pénzbüntetésre ítélték. Mindez nem használt, a két ezéh csak duzzogott, mígnem a város királybirája Lin­­tzegh János össze nem hívta a két ezéh öre­­gebbjeit. — Béküljenek ki figyelmetek. A mai ne­héz időkben a versengés kétfelé szakít minket. Én érettem tegyék meg. De már erre kezet csapott a két ezéd­­mester a közös megegyezéssel úgy határoztak, hogy mindkét igaz ezéh a városház udvarán ebédet ad, közösen állván a költséget, jobban mondva az ételeket s italokat. Aznapra pedig fölfüggesztették a szigorú rendszabályokat, le­gyen hát végre egy kis vigasság is. Az egyetértés immár teljes volt, s a ki­békülés is. A vétkes szabómester, Nyirő uram­ az ebéd folyamán fölemelkedvén helyéből, ün­nepélyesen megkövette az egész varga-ezédet, mire hatalmas vivátok üdvözölték. És most fölemelkedett helyéről nagytisz­­teletü Létay Márton uram, szücsmester, a ven­dég kálvinisták egyik kurátora. — Atyámfiat, kezdé beszédét. Czéhlako­­mánk első hordó söre immár elfogya s most szabályaink értelmében kiki haza mehetne. Lá­tom, hogy mindnyájan itt vagyunk s itt vagy­tok, miért is azt mondom, hogy én ezt a kanna bort ismét a mi jó királybírónkért ürítem. Senkit nem erőltetek, de én kiiszom érte. Mondom. Ezzel a jámbor férfiú, a­ki most már a bor ivásához fogott egy hajtásra kiürítette a nagy pintet. A széhek tagjai felugráltak , ki tudja hányadszor lakomájukon kocczintottak, a jelen nem levő királybíróért, kinek helye az asztalfőn üresen állott és tányérára helyezett hófehér czipó és tele serleg várta a lakoma kezdete óta érkezését. Az általános örömzaj elcsöndesedésével valaki az asztalra csapott öklével. Mindenki megbotránkozva tekintett arra felé. A „pesti műveit társalgó“ ugyan még csírájában sem létezett akkoriban és nevetséges kellemetlen formaságokkal nem gyötörték a mulatozásnál egymást az emberek, de a tisztességre, az il­ledelmes magaviseletre sokkal szigorúbb és ke­vesebb elnézést ismerő szabályok léteztek. A megbotránkozás annál nagyobb volt, mert épen a város egyik tanácsosa Verner Péter volt az, a ki igy megfeledkezett magáról. Verner Péter villogó szemekkel kelt föl s mindenek előtt két dénárt vett elő, oda dobván azt az egyik felszolgáló ifjú mes­ternek. — Tudom, hogy azért, mert az asztalra ütöttem, egy dénár büntetést kellene fizetnem ha czéhbeli volnék. Mint vendég és mint ma­­gisztratuált, perszóna nem vagyok a ti szabá­lyaitok által lekötve, de én tisztelem a czéhe­­ket, ime kétszeresen fizetem a büntetést. Helyeslő zúgás fogadta szavait. — Hogy pedig miért ütöttem az asztalra, hogy miért vitt a harag erre . . . — Mondja meg kegyelmed, szólt mély hangján és merően szemébe nézve az üres ki­rálybírói hely túlsó oldalán ülő másik vendég tanácsos Csanádi István. Werner szemében egy pillanatra a gyűlö­let lángja lobbant fel. Aztán hidegen hunyo­­rítva szólt. — Semmi az egész. Bizony kár kegyel­mednek olyan nagyon kiváncsinak lennie. Majd egyszer elmondom. Majd máskor. Ezzel lassan leült. Pohara azonban tele maradt. Az egyetlen pohár, mely soha sem ürült ki, valahányszor Lintzegh János király­­bírósága alatt az ő egészségére ittak Kolozsvár városában. (Folytatása következik.) \ ' Yll-ik évfolyam. 1893. 147 szám. Szerkesztő-iroda: BELKIRALY-UTCZA 6. SZÁM. A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivéte­lével. Névtelenül beküldött közlemények te­kintetbe nem vétetnek. ■ Kolozsvár, szombat július 1. BELKÖZÉP-UTCZA 4. SZÁZ ELŐFIZETÉSI DIJAK Kgíői évre............................16 Zrt. Fél évre ............................S zrt. Negyed évre.......................4 frt Egy hóra........................1 Irt 50 kr. Egy szám ára 5 kr. HIRDETÉSI DÍJAK: Egy □ cm. tér ára 4 kr.­­ Gyárosok kereskedők és iparosok árkedvezmény­ben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyílttér sora 20 kr. A függetlenségiek válsága. A füg­getlenségi anyapárt elnöke, Justh Gyula levélben tudatta Károlyi Gábor gróffal, hogy az anya­párt az Őszi ülésszak kezdetén megtartandó legelső értekezletén fogja a kebeléből kikül­­dendő tagokat megjelölni, a­kiknek feladata lesz, hogy Eötvösékkel az egyesülést előké­szítsék. Ez értesítés következtében a kilépett tagok tegnapelőtt értekezletet tartottak, egy­hangúlag elhatározván, hogy irányadó felelet­nek csak azt tekintheti, a­mit a szokott mó­don egybehívandó párttagok értekezlete fog ha­tározni. A párttagok egybehivásának őszig való elhalasztását s ezzel az elvi alapon nyugvó szilárd és őszinte egyesülés komoly megkisér­­tésének legalább negyedévre elodázását se czél­­szerűnek, se helyesnek nem tekinti. Az értekezlet azon biztos hitet táplálja, hogy a körben maradottak egybehivását a nyári idő nem gátolja. Fontosabb ügy függetlenségi és 48-as képviselő előtt nem le­het, mint a párt elvi egysége és szilárdsága. Ennek sikerültével a netalánt személyi ked­vetlenségek azonnal megszűnnek s más elve­ken nyugvó pártok ellenséges iránya, hírlapi beavatkozásai is kizárnátók. A képviselő egyéb­ként is az év minden szakában egyen­lően képviselő s a fölemelt képviselői tiszteletdíj is szorosabbá teszi mindegyikre nézve a képviselői kötelesség teljesítését. Mindezen okokból az értekezlet megbízta az elnököt és jegyzőt, hogy a függetlenségi és 48-as párt körben maradt tagjainak elnökét bi­zalmasan újból felhívja, hogy folyó hónap 24-én kelt átiratukat az egybehívandó pártértekezlet elé mielőbb terjeszteni s a hozandó határozat­ról a kilépetteket azonnal értesíteni kegyes­kedjék. A községrendezés tárgyában a me­gyékhez intézett belügyminiszteri leirat, mely­nek értelme az, hogy nem lehetne­­ bizonyos esetekben az illető megye területén levő na­gyon kis községeket egyesíteni, illetőleg má­sokhoz csatolni, arra a feltevésre adott alkal­mat, hogy Hieronymi Károly belügyminiszter megyei területrendezési javaslatokat készít elő a törvényhozás számára és reformműködését ezzel akarja kezdeni. E feltevés alaptalan. Az 1886: XXII. tcz. 158. §-a értelmében a bel­ügyminiszternek joga van nagyközségeket kis­községekké átalakítani s viszont kisközségeket községi önállásuk megszüntetésével szomszédos községhez csatolni vagy egyesíteni. Magyaror­szágon ugyanis van 165 olyan község, a mely­nek kevesebb lakosa van száznál, 816 olyan község, a­melynek kevesebb lakosa van két­száznál, 1179 olyan község, a­melynek lakos­sága kevesebb háromszáznál s 1357 olyan köz­ség, a­melynek lakossága kevesebb négyszáz­nál. Átalában Magyarországnak több, mint 12.000 községe közül csak 3800-nak a lakos­sága haladja meg az ezeret. Vannak azután ezek közt községek, a­melyek egész határa csak hetven hold, de van sok száz község olyan, a­melyek határa nem nagyobb 100—400 holdnál. Mindezekre való tekintettel Hiero­nymi Károly belügyminiszter azzal a kérdés­sel foglalkozik, vájjon nem lehetne-e közigaz­gatásunk javítása, egyszerűsítése és gyorsítása érdekében különösen az egymáshoz közel fekvő ilyen kis községeket egyesíteni s azért leirat­ban kérdést intézett az illető megyékhez, vaj­jon mi akadály forgott fenn eddig is, vagy fo­rog fenn egyátalában e kis községeknek egye­sítése tekintetében. Ez a kezdeményezés nem áll közvetlen kapcsolatban a közigazgatási re­form nagy művével, hanem ettől egészen füg­getlen dolog s egyszerűen a fennálló törvénye­ken alapul. A német választások. Most, hogy a német pótválasztások eredménye egyetlen ba­jorországi kerületnek a kivételével teljesen is­meretes, a kormány katonai javaslatainak a sorsa eldöntöttnek látszik, még­pedig kedvező értelemben. Az eredmény ugyanis az, hogy 396 megválasztott képviselő közül 205 a javaslat mellett van, és 191 ellene, így állítják legalább Berlinben. Hátra van még egy pótválasztás és öt utólagos választás, a­mennyiben az eddig megválasztottak­­közül ötnek kettős kerülete van. Mint Berlinből jelentik, most legelőször is összeül a szövetségtanács, hogy megállapítsa azt a formát, a­melyben a katonai javaslatot az új birodalomgy­űlésnek mindjárt az össze­­ülése után eléje terjesztik. Az új javaslat, az officiózusok híresztelése szerint, néhány formai módosítástól eltekintve, teljesen meg fog fe­lelni a Hume-féle javaslatnak, és az eredeti kormány­javaslat indokolása is abban az érte­lemben lesz megváltoztatva, a mint a Huene­­féle javaslat módosításai kívánják. Kereskedelmi és iparviszonyok. — Erdély déli részeiben. — II. Egyes iparüzőknek kisebb szövetkezetekké való tömörülése főkép a nyilvános szállítások terén nyilvánul. E tekintetben az 1892. év ál­talában kedvezőnek mondható, a mennyiben a közös hadsereg, a m. kir. honvédség, az álam­­vasutak, stb. részéről nem egy szállításban ré­szesültek iparosaink. A mai állapotokkal, ha csak a közelmúltat is vesszük tekintetbe, külö-

Next