Kolozsvár, 1893. július-december (7. évfolyam, 147-298. szám)
1893-07-01 / 147. szám
Felhívás előfizetésre. A 1. év harmadik évnegyede alkalmából bizalommal kérjük az előfizetések megújítását. A közönség eddig is elismeréssel volt azon törekvésünk iránt, hogy minél kevesebbet foglalkozzunk nagy politikával. Az év első felében közölt vezérczikkeinknek több mint fele az erdélyi hazarész és Kolozsvár kulturális és közgazdasági érdekeivel foglalkozott, s elsősorban továbbra is ezt tartjuk feladatunknak. A napi politika eseményeiről mindazáltal gyors és hű tudósításokat talál az olvasó lapunkban. Tárcza rovatunkban nagyrészt eredeti, lapunk számára írott dolgozatokat közlünk. Július elsejétől pedig közölni fogunk „A szabadító“ czímmel egy eredeti történelmi tárgyú regényt Gyalui Farkastól. Híreink rovatára kiváló gondot fordítunk, s különösen a helyi hírek teljessége érdekében új erőt szerződtettünk. Távlataink, mint azt. közönségünk is tapasztalhatja, az eddiginél jóval nagyobb bőséggel érkeznek, s ez irányban még további intézkedéseket is teszünk. A „Kolozsvár“ előfizetési áréi: Egész évre......................................16 frt. Félévre.............................................8 frt. Negyedévre........................................4 frt. Egy hóra........................................1 frt 60 kr. A székelyföldi iparmúzeum. Kolozsvár, jól. 1. (Rt.) Csakhogy megint elfordulhatunk egy napra a politika sivár torzsalkodásaitól. Jó alkalmat szolgál nekünk erre az a társadalmi és kulturális ünnep, melynek holnap M.-Vásárhely lesz színtere. Ott nyitják meg vasárnap délután ünnepélyesen a székelyföldi iparmúzeumot, Lukács Béla kereskedelmi miniszter, s a közélet számos kitűnő férfia, hatóságok és egyesületek jelenlétében. Az ünnepély zaja, külsőségei a derék székely főváros, M.Vásárhely lelkes közönségéé, de jelentősége elsősorban a székelyeké, az erdélyi részeké, másodsorban egész Magyarországé. Emlékezünk, mikor a holnap megnyitandó intézet még csak eszme volt, merültek föl oly nézetek is, melyek az iparmúzeumot Kolozsvárt szerették volna elhelyezni. Mi azonban a lokál-patriotizmus, a kvalitás érzelmeinek megvesztegetése nélkül mondhatjuk, hogy a székelység érdekeinek tekintetéből a székhely kérdése a legjobb megoldást nyerte. Valamint hogy egyáltalában minden közintézmény létesítése és elhelyezése alkalmával nem egyes helyek külön érdekei, hanem a közérdek követelményei venndők tekintetbe. A székelyföldi iparmúzeum eszméje rég megpendíttetett. A székely művelődési és közgazdasági egylet, mely a gondolat megvalósításán legtöbbet fáradozott,, két évtized óta készítette elő a talajt, gyűjtött s buzdított, míg ma ott áll, hogy fáradságának gyümölcsével beszámolhat. A múzeum megnyitási ünnepélye egyszersmind e derék egylet életében is magasztos ünnepet képez, mert megmutatta, hogy társadalmunkban van fogékonyság és erő, csak érteni kell ezek fölhasználásához. Részben ez egyletnek köszönhető a m.-vásárhelyi kereskedelmi és iparkama létesítése is, melyben pár év óta hathatós munkatársra talált. Mert ez készítette elő a talajt, s ez irányozta annak szükséges voltára az irányadó körök figyelmét. És valóban, mióta a székely művelődési és közgazdasági egylet a m.-vásárhelyi iparkamarában szövetségesre talált, a székelyföld közgazdasági, különösen ipari érdekei szemmel láthatólag mozduttatnak elő. Maga az állam is csak ezek megvilágításában ismerte föl azt a nagy állami érdeket, mely a székelység emelését nemzeti szempontból első rendű kötelességgé teszi. Csak az újabb időben látjuk az állami hathatósabb közreműködést az ország e biztos keleti védbástyájának megerősítése körül. Ma már az egész ország tisztában van azokkal a nagy nemzeti érdekekkel, melyek Erdély, s ebben különösen a székelyek szellemi és anyagi emelését, és folytonos ápolását követelik. Van már eddig is ez általános meggyőződésnek sok látható bizonyítéka. A székely tanügy és szakoktatás ez utóbbi pár év alatt föltűnő nagy haladásról tanúskodik ; a közlekedési viszonyokban eddig is sok előnyös változás észlelhető és még több reform áll illetékes körökben előkészítés alatt; általában a kormány közvetlen intézkedése, s az érdekelt társadalomra gyakorolt serkentése következtében, a székelyföld egész vonalán örvendetes lendület és tevékenység tapasztható, s a haladás biztosítékai napról-napra szaporodnak. Ily biztosítéka a székelyek szellemi és anyagi gyarapodásának a társadalmi erővel kezdett, s kormányi támogatással befejezett iparmúzeum is melynek az a rendeltetése, hogy a székelység közt az ipari szakismeretek korszerű fejlesztése által az ipart megerősítse. Nem ez ott az első ily rendeltetésű intézmény. Van a székelyeknek már eddig is tekintélyes számban ipari szakiskolájuk és tanműhelyük, de az iparmúzeum mindezeknek mintegy kiegészítése és betetőzése, mert ez teszi szemlélhetővé a gyakorlati haladást és ennek eszközeit, s ezáltal leghathatósabb befolyást gyakorol az egyesekre abban a tekintetben, hogy az újabb tudomány és technika által az emberi erő és az idő hatványozására föltalált és tökéletesített segédeszközöket igénybe vegyék, s ez által a fejlettséget és a versenyképességet biztosítsák. Ezekre pedig múlhatlan szükség van ott, hol az ipar nemcsak a kultúrának, hanem a megélhetésnek is nélkülözhetlen föltétele. Ilyen hely, különös viszonyainál fogva, a székelyföld is. Ott az ipar nemcsak kulturális kérdés, hanem existentiális kérdés is. Csak ez biztosíthatja székelyek életét és mindennapi kenyerét. És csak ez biztosíthatja nekünk a a székelyeket, így függ össze a székelyek magánérdeke az ország magasabb, közös érdekeivel. A székely kivándorlás hullámait csak a hazai ipar védgátja lesz képes föltartóztatni. Azé a hazai iparé, melyet egyfelől szakképzettséggel, másfelől kellő társadalmi támogatással, s az idegen, különösen osztrák verseny kiszorításával teremthetünk meg. Ezekben meg van jelölve mindenkinek a szerepe. Az iparos kötelessége a folytonos tanulás, tökéletesedés, s a korral való haladás; a kereskedő kötelessége a hazai iparos készítményeinek forgalomba hozatala, terjesztése, könnyen hozzáférhetővé tétele, végre a hazai közönség kötelessége, hogy az itthon gyártott és készített czikkeket fogyaszsza, s különben is sok nehézséggel küzdő iparunk vállairól a legnagyobb nehézséget: az idegen versenyt leemelje. Ha mindenki teljesíti a maga kötelességét, akkor Magyarországnak lesz virágzó ipara, s ezzel ereje, önállósága, függetlensége. De ha a kapcsolatban levő tényezők közül csak egy is elmulasztja kötelességét, Magyarország mindig reá lesz szorulva másokra. A másokra szoruló ember és állam pedig soha sem teljesen önálló és független. A m.-vásárhelyi iparmúzeum a székely iparosok kötelességeinek teljesítését könnyíti meg. Alkalmat nyújt a szakképzettség elsajátítására és a technikai haladás fölhasználására. Az elmondottakból látható azonban, hogy a székely ipar ezzel még nem lesz megteremtve. A czél egész kiviteléhez kereskedelmünk és társadalmunk kötelességeinek teljesítése is szükséges. Nem rekriminácziók és hangzatos szavak, hanem tettek és példák kellenek ide. Azt kimutatjuk, hogy a kormány mit tett eddig, s mit szándékozik tenni jövőre is a székelyekért; de azok között, kik a kormányt politikai pártszempontokból mégis folytonosan közönynyel, tétlenséggel, s azzal vádolják, hogy csak választások alatt gondol a helyi érdekekre, bizonyára egyiken se találnánk egy székely szőttes kabátot. Ez a különbség a tett és a szó között. E tösmerés azoknak, kik az iparmúzeummal is biztosítani kívánták a székelység kenyerét! Kitartást, erőt és sikert a hazához hű, derék székelyeknek! A „KOLOZSVÁR“ TÁRCZÁJA. A szabadító. — Regény. — Irta: GYALUI FARKAS. (1) Első fejezet. Melyben az összeveszett ezéhek ismét megbékélnek. Olyan hangokat sem hallott régen a kolozsvári tanácsház nagy udvara, a milyent az urnák ezer és hatszázadik esztendeje után valósz következő ötvenkilenczedik év egyik ragyogó tavaszi délutánján. A vidám mulatozás zaja verte föl a komoly épület falait. Nagy mulatozás volt, tekintélyes öblös serlegek verődtek össze, s hegedűk vidám zenéje szólt. Rég ideje, hogy nemes Kolozsvár magisztrátusa ilyesmit megengedett volna. Minden hivalkodó mulatozást eltiltottak, az ország akkor való szomorú állapotában ne vigadjon senki. Maga a gyulafejérvári országgyűlés kezdte meg a tilalmak sorát, országos imádkozásokat rendelvén. Elég ok is volt Erdélyország rendeinek az embereket istenhez való félelemre szólítani, egyik ellenség a másik után ezerével harczolta rablánczra a lakosságot, ma egy falut, holnap két várost perzselt föl. Még annál több oka volt Kolozsvár tanácsának, hogy minden vigasságot tilalom alá vessen. Elől járt a szerencsétlenségekben kincses Kolozsvár és kincseit ép ez esztendőkben vesztette el. Ámde e napon feledve jön a tilalom. Nevezetes esemény adta elő magát, melyet meg kelle ünnepelni. Nem kisebb dolog történt, mint az, hogy a nemes varga ezéh kibékülő félbe került a vitézlő szabó czéhvel. Csak épen, hogy a pogány ellenséget, a törököt gyűlölték jobban egymásnál e két derék ezéb tagjai. Arról nem is szólva, hogy ha egy-egy „apród“ juk, (mely elnevezés helyett most az oly közönséges inast használjuk) összekerül vala az utczán, sietett egymásra ölteni nyelvét s aztán hajba kapni, minden keresztény lélek nagy megbotránkozására. Az ilyesmit egymással atyafiságosan élő ezedek ifjai is megtették. Találkozott légyen azonban egymással egy legény, vagy mester a vargák vagy szabók közül, görbe szemmel pislantottak egymásra, legtöbbször egy-két kötelözködő szóra szívesen megállották. Régebben ördögadtával és teremtettével czifrázták nyájas szóváltásukat, mindaddig, mig a tanács ki nem doboltatta, hogy a ki e két szóval szitkozódik, légyen az akár főrendü vagy alsórendü varga vagy szabó „elébb pelengérzen jól megveressék, másodszori cselekedetéért — semmi közbenjárás rajta nem segítvén — megölessék. Ezek után legfönnebb lelket mertek szidni, mit is három forintokkal kellett megváltani, ha ugyan meghallotta más, mint az egymással csöndesen társalgó haragos felek. Az egész gyűlölködés igen parányinak látszó okból kerekedett. Nyirő Márton szabómester valamelyes kicsiség miatt megneheztelvén a vargákra, nagy fénnyen a piacz kellős közepén s egy vásári napon igy kiáltott: — Inkább tolvaj lennék, mint varga ! No hiszen, nem azért vannak a világon vénasszonyok, hogy egy ilyen szózatot jó hamar ki ne kürtöljenek. Épen akkor haladt arra felé Varga Sámuel uramnak anyósa. Ez az érdemes asszonyság nem is késett odakiáltani csípőre tett kézzel ! — Megbánja kend még ezt Nyirő szabó! És ezzel mint kilőtt nyíl, repült a vargasátrak felé. Nagy riadalom keletkezett erre. Izmos legények botokat ragadtak, s szabó vér után kiáltoztak. A szabók is meghallották a bajt, ők meg előrántották ünnepi kardjaikat. Össze is kerekedtek, néhány bot lecsapott, koppanó hangot adva a szabók tarkóján, néhány fringla pedig végighasította egy pár tüzesebb varga ruháját, ámde a városi drabantok puskatusákkal és szép szóval hamarosan szétválasztották a küzdőket, Nyirő Márton sehol sem volt látható, megfutamodott, s néhány hétig be se mert jönni Kolozsvár falai közé. Egyszer aztán mikor haza került, félholtra verve találták egy bormérés előtt. Hogy kik verték meg arról nem akart szólni, de e verésnek köszönhette azt, hogy csupán pénzbüntetésre ítélték. Mindez nem használt, a két ezéh csak duzzogott, mígnem a város királybirája Lintzegh János össze nem hívta a két ezéh öregebbjeit. — Béküljenek ki figyelmetek. A mai nehéz időkben a versengés kétfelé szakít minket. Én érettem tegyék meg. De már erre kezet csapott a két ezédmester a közös megegyezéssel úgy határoztak, hogy mindkét igaz ezéh a városház udvarán ebédet ad, közösen állván a költséget, jobban mondva az ételeket s italokat. Aznapra pedig fölfüggesztették a szigorú rendszabályokat, legyen hát végre egy kis vigasság is. Az egyetértés immár teljes volt, s a kibékülés is. A vétkes szabómester, Nyirő uram az ebéd folyamán fölemelkedvén helyéből, ünnepélyesen megkövette az egész varga-ezédet, mire hatalmas vivátok üdvözölték. És most fölemelkedett helyéről nagytiszteletü Létay Márton uram, szücsmester, a vendég kálvinisták egyik kurátora. — Atyámfiat, kezdé beszédét. Czéhlakománk első hordó söre immár elfogya s most szabályaink értelmében kiki haza mehetne. Látom, hogy mindnyájan itt vagyunk s itt vagytok, miért is azt mondom, hogy én ezt a kanna bort ismét a mi jó királybírónkért ürítem. Senkit nem erőltetek, de én kiiszom érte. Mondom. Ezzel a jámbor férfiú, aki most már a bor ivásához fogott egy hajtásra kiürítette a nagy pintet. A széhek tagjai felugráltak , ki tudja hányadszor lakomájukon kocczintottak, a jelen nem levő királybíróért, kinek helye az asztalfőn üresen állott és tányérára helyezett hófehér czipó és tele serleg várta a lakoma kezdete óta érkezését. Az általános örömzaj elcsöndesedésével valaki az asztalra csapott öklével. Mindenki megbotránkozva tekintett arra felé. A „pesti műveit társalgó“ ugyan még csírájában sem létezett akkoriban és nevetséges kellemetlen formaságokkal nem gyötörték a mulatozásnál egymást az emberek, de a tisztességre, az illedelmes magaviseletre sokkal szigorúbb és kevesebb elnézést ismerő szabályok léteztek. A megbotránkozás annál nagyobb volt, mert épen a város egyik tanácsosa Verner Péter volt az, a ki igy megfeledkezett magáról. Verner Péter villogó szemekkel kelt föl s mindenek előtt két dénárt vett elő, oda dobván azt az egyik felszolgáló ifjú mesternek. — Tudom, hogy azért, mert az asztalra ütöttem, egy dénár büntetést kellene fizetnem ha czéhbeli volnék. Mint vendég és mint magisztratuált, perszóna nem vagyok a ti szabályaitok által lekötve, de én tisztelem a czéheket, ime kétszeresen fizetem a büntetést. Helyeslő zúgás fogadta szavait. — Hogy pedig miért ütöttem az asztalra, hogy miért vitt a harag erre . . . — Mondja meg kegyelmed, szólt mély hangján és merően szemébe nézve az üres királybírói hely túlsó oldalán ülő másik vendég tanácsos Csanádi István. Werner szemében egy pillanatra a gyűlölet lángja lobbant fel. Aztán hidegen hunyorítva szólt. — Semmi az egész. Bizony kár kegyelmednek olyan nagyon kiváncsinak lennie. Majd egyszer elmondom. Majd máskor. Ezzel lassan leült. Pohara azonban tele maradt. Az egyetlen pohár, mely soha sem ürült ki, valahányszor Lintzegh János királybírósága alatt az ő egészségére ittak Kolozsvár városában. (Folytatása következik.) \ ' Yll-ik évfolyam. 1893. 147 szám. Szerkesztő-iroda: BELKIRALY-UTCZA 6. SZÁM. A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivételével. Névtelenül beküldött közlemények tekintetbe nem vétetnek. ■ Kolozsvár, szombat július 1. BELKÖZÉP-UTCZA 4. SZÁZ ELŐFIZETÉSI DIJAK Kgíői évre............................16 Zrt. Fél évre ............................S zrt. Negyed évre.......................4 frt Egy hóra........................1 Irt 50 kr. Egy szám ára 5 kr. HIRDETÉSI DÍJAK: Egy □ cm. tér ára 4 kr. Gyárosok kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyílttér sora 20 kr. A függetlenségiek válsága. A függetlenségi anyapárt elnöke, Justh Gyula levélben tudatta Károlyi Gábor gróffal, hogy az anyapárt az Őszi ülésszak kezdetén megtartandó legelső értekezletén fogja a kebeléből kiküldendő tagokat megjelölni, akiknek feladata lesz, hogy Eötvösékkel az egyesülést előkészítsék. Ez értesítés következtében a kilépett tagok tegnapelőtt értekezletet tartottak, egyhangúlag elhatározván, hogy irányadó feleletnek csak azt tekintheti, amit a szokott módon egybehívandó párttagok értekezlete fog határozni. A párttagok egybehivásának őszig való elhalasztását s ezzel az elvi alapon nyugvó szilárd és őszinte egyesülés komoly megkisértésének legalább negyedévre elodázását se czélszerűnek, se helyesnek nem tekinti. Az értekezlet azon biztos hitet táplálja, hogy a körben maradottak egybehivását a nyári idő nem gátolja. Fontosabb ügy függetlenségi és 48-as képviselő előtt nem lehet, mint a párt elvi egysége és szilárdsága. Ennek sikerültével a netalánt személyi kedvetlenségek azonnal megszűnnek s más elveken nyugvó pártok ellenséges iránya, hírlapi beavatkozásai is kizárnátók. A képviselő egyébként is az év minden szakában egyenlően képviselő s a fölemelt képviselői tiszteletdíj is szorosabbá teszi mindegyikre nézve a képviselői kötelesség teljesítését. Mindezen okokból az értekezlet megbízta az elnököt és jegyzőt, hogy a függetlenségi és 48-as párt körben maradt tagjainak elnökét bizalmasan újból felhívja, hogy folyó hónap 24-én kelt átiratukat az egybehívandó pártértekezlet elé mielőbb terjeszteni s a hozandó határozatról a kilépetteket azonnal értesíteni kegyeskedjék. A községrendezés tárgyában a megyékhez intézett belügyminiszteri leirat, melynek értelme az, hogy nem lehetne bizonyos esetekben az illető megye területén levő nagyon kis községeket egyesíteni, illetőleg másokhoz csatolni, arra a feltevésre adott alkalmat, hogy Hieronymi Károly belügyminiszter megyei területrendezési javaslatokat készít elő a törvényhozás számára és reformműködését ezzel akarja kezdeni. E feltevés alaptalan. Az 1886: XXII. tcz. 158. §-a értelmében a belügyminiszternek joga van nagyközségeket kisközségekké átalakítani s viszont kisközségeket községi önállásuk megszüntetésével szomszédos községhez csatolni vagy egyesíteni. Magyarországon ugyanis van 165 olyan község, a melynek kevesebb lakosa van száznál, 816 olyan község, amelynek kevesebb lakosa van kétszáznál, 1179 olyan község, amelynek lakossága kevesebb háromszáznál s 1357 olyan község, amelynek lakossága kevesebb négyszáznál. Átalában Magyarországnak több, mint 12.000 községe közül csak 3800-nak a lakossága haladja meg az ezeret. Vannak azután ezek közt községek, amelyek egész határa csak hetven hold, de van sok száz község olyan, amelyek határa nem nagyobb 100—400 holdnál. Mindezekre való tekintettel Hieronymi Károly belügyminiszter azzal a kérdéssel foglalkozik, vájjon nem lehetne-e közigazgatásunk javítása, egyszerűsítése és gyorsítása érdekében különösen az egymáshoz közel fekvő ilyen kis községeket egyesíteni s azért leiratban kérdést intézett az illető megyékhez, vajjon mi akadály forgott fenn eddig is, vagy forog fenn egyátalában e kis községeknek egyesítése tekintetében. Ez a kezdeményezés nem áll közvetlen kapcsolatban a közigazgatási reform nagy művével, hanem ettől egészen független dolog s egyszerűen a fennálló törvényeken alapul. A német választások. Most, hogy a német pótválasztások eredménye egyetlen bajorországi kerületnek a kivételével teljesen ismeretes, a kormány katonai javaslatainak a sorsa eldöntöttnek látszik, mégpedig kedvező értelemben. Az eredmény ugyanis az, hogy 396 megválasztott képviselő közül 205 a javaslat mellett van, és 191 ellene, így állítják legalább Berlinben. Hátra van még egy pótválasztás és öt utólagos választás, amennyiben az eddig megválasztottakközül ötnek kettős kerülete van. Mint Berlinből jelentik, most legelőször is összeül a szövetségtanács, hogy megállapítsa azt a formát, amelyben a katonai javaslatot az új birodalomgyűlésnek mindjárt az összeülése után eléje terjesztik. Az új javaslat, az officiózusok híresztelése szerint, néhány formai módosítástól eltekintve, teljesen meg fog felelni a Hume-féle javaslatnak, és az eredeti kormányjavaslat indokolása is abban az értelemben lesz megváltoztatva, a mint a Hueneféle javaslat módosításai kívánják. Kereskedelmi és iparviszonyok. — Erdély déli részeiben. — II. Egyes iparüzőknek kisebb szövetkezetekké való tömörülése főkép a nyilvános szállítások terén nyilvánul. E tekintetben az 1892. év általában kedvezőnek mondható, a mennyiben a közös hadsereg, a m. kir. honvédség, az álamvasutak, stb. részéről nem egy szállításban részesültek iparosaink. A mai állapotokkal, ha csak a közelmúltat is vesszük tekintetbe, külö-