Magyar Polgár, 1898. március-június (21. évfolyam, 1-77. szám)
1898-03-26 / 1. szám
ó sulva) és egy másik, hallgató gárda megszólaltatása. Akik ezek közül még életben vannak, ma is kiváló, sőt vezérszerepet is visznek politikai és közéletünkben. Ezek közé számíthatjuk dr. Bánffy Dezső miniszterelnököt is. És volt még a lapnak egy hatása a hírlapirodalom terén, ahol jelentékenyen elősegítette a régi pedáns, száraz, nehézkes, öszszevont szemöldökű stylust, hogy a mai élénkebb, könnyed, gördülékeny s szellemes fordulatokat kedvelő modornak adjon helyet. Papp Miklós mindezekben mester volt. Elképzelhető,hogy a „Magyar Polgár“ hajlékában fölcserepedett gárda nem szívesen vált meg e czímtől. Ha nyelvében él a nemzet, úgy egy lap is a nevében él, főleg, ha egyénisége karakterisztikus vonásokat öltött, s a maga helyét megállta. Ezért kedvetlen lemondással búcsúztatták el 1886. deczember 23 án. Az idő is megfelelt a hangulatunknak: a téli enyészet lehellete borongott mindenen. És most újra föltámadunk. A „Magyar Polgár“ ideiglenesen begöngyölt zászlója újból ki van bontva, s akik kitűzik, azok a múltban is alatta állottak. A régibb évfolyamok utolsó szerkesztője, Ajtai K. Albert tartja kezében a régi kötelékeket, amelyekkel átszövi ezt a közbeesett, néhány évet, hogy a lap életében visszaállítsa a folytonosságot. Élete gondjainak legnagyobb részét úgyis a „Magyar Polgár“ körül küzdötte végig és a zászló új kibontásánál is a legtöbb fáradságot, áldozatot ő hozta meg. A mai nap öröme mindazoknak, a kik emlékeikkel, tradiczióikkal a „Magyar Polgár “-hoz voltak és vannak kötve. Ide értve azt a hálás olvasó közönséget is, a mely annyi éven keresztül megőrizte e név emlékét s mind gyakrabban szorgalmazta a lap fölelevenitését. Ennek a czimnek bizonyos varázsa van az erdélyi részekben és mi egész bizalommal fűzzük legszebb reményeinket az uj „ Magyar Polgár “ -hoz. Magyar ís volt,polgár is volt raindig. Az is lesz. A tiszta szabadelvűségnek, az igazi demokrácziának szolgálatában állott mindig. Ott is fog maradni. Azok a kötelességek fognak minket, vezetni, amelyek a „Magyar Polgár“ nevéből és hagyományos szelleméből önként következnek. Ha már egyszer újból az élet csapkodó szeleibe, viharaiba mártjuk az elővett zászlót, gondunk lesz arra, hogy fennen lobogjon, s a régi dicsőséget uj sikerekkel gazdagítsa. A haza és a szabadelvűség nevében — előre! A gyermek bolondja. Irta : Sebesi Samu. úgy van az ember a gyermekkel is, mint a dologgal. Ha sok van az is baj, — ha semmi sincs, az is baj. Azonban ez a szabály sem áll kivétel nélkül, mert vannak emberek, akik a gyermeket nem keresik, a munkát pedig elkerülik. De Puskás Mihály nem tartozott ezek közé. A vasúti gépgyárban munkavezető volt jó fizetéssel. Szorgalmasan dolgozott napestig s amikor a zajos, dübörgő gyárból hazatért csendes hajlékába, otthon az édes jó felesége várta ízletes vacsorával, puha, vetett ágygyal. Nem láttak szükséget semmiben, de mégis úgy érezték néha, hogy valami, vagy tán valaki hiányzik. Ilyenkor egyik sem szólott. Jobb, ha az ember nem szól, minthogy hiába beszéljen. Márpedig hiába való beszéd lett volna az, hogy bárcsak a gólya egy gyermeket hozna a házhoz, mert a gólya akkor is elmegy, ha nem invitálják, ha akar és ha mind hívják, akkor se megy el, ha nem akar. Az asszony végre megszólalt: — Mégis csak kapunk gyermeket, Mihály. Puskás Mihály felkapta a tenyerébe hajtott fejét és nagy kurtán mondta: — No! — Kardos Pistát nekünk adják örökbe. Puskás Mihálynak földerült az arcza, amint kérdezte: — A tömzsit? — Azt azt! Másnap az árvaszék előtt ünnepélyesen ment végbe az örökbefogadás törvényes aktusa és ezután Puskás Mihályt a dübörgő gépgyárból nemcsak a felesége, de a fogadott fia is várta, aki még a helyzet szokatlan voltánál fogva kissé idegennek érezte magát, de a szeretet, mely körülvette új otthonában csakhamar felderítette a parányi Pista kedélyét. Jókedvű lett és csevegett. Vidám hangjától csak úgy csengett a kis szoba. Abban a jóságos környezetben hamar elfeledte a múltját, ami meglehet, nem is kötelezte túlságos hálára, főkép ha elgondoljuk, hogy a Kardos testvérek rajta kivül még hatan dicsérték az urat. Pistán csakugyan meglátszott a jó gondozás. A szomszédok, mikor meglátták, igy szóltak : — Ez a gyerek úgy hízik, mintha tömnék és úgy nő, mintha húznák. Puskáséknak pedig ragyogott a szemük, mikor a fogadott fiukra tekintettek. — Embert csinálok belőle — mondotta Mihály. _ — Ő lesz a mi gondviselőnk, a mi gyámolítónk öregségünkre — tudította az asszony. Esténként volt csak nagy boldogság Puskásék házánál. Mihály mesét mondott, játszott és nevetett a gyerekkel, akit már arra is megtanított, hogy őt apjának szólítsa . . . De hát a sors olykor kegyetlen. Akkor csöppent keserű ürmöt az örömbe, amikor az legédesebb. Pista egy este bágyadt volt nagyon. A kis szíve erősen vert és arczán kicsattant a láz pirossága. Másnap már alig bírt megmozdulni a kicsiny ágyában. Az orvos megvizsgálta, gyógyszert rendelt a számára, de a szegény fiúcskát a leggondosabb ápolás sem menthette meg. Egy délután csendesen kimúlt és fogadott szülei olyan keservesen zokogtak a kis halott mellett, mintha tulajdon magzatjukat veszítették volna el. Puskásék lakásukba ismét beköltözött a néma, unalmas csend. Jó darab időn keresztül sóhajtoztak a kis halott után, de egyszer aztán az asszony ismét örömhírrel állott elő: — Hallod, Mihály, megint gyerek után néztem. Mihály ismét kurtán felelte : — No! — A Fejér Mártonék Sanyija. Tudod, az, amelyik a kéményseprőt »bum-bum«-nak, a kutyát pedig »bum bum«-nak hívja. — Az a putypurutyty! — Az a! Másnap ismét megjelentek komolyan és ünnepélyesen a hivatalba és a közgyám írást készített az örökbefogadásról. A kis Sándorka csakhamar felvidította Puskásékat, akik ismét boldog gyönyörűséggel teltek be, ha a gyermek velük játszott, nekik beszélt és hozzájuk simult. Mihály megint terveket szőtt, az asszony megint boldog öregséget jósolt, Sándorka pedig megszokott, fejlődött és nemsokára párját ritkította az egész Fejér famíliában. Mégis bánta Fejér Mártonná, hogy másnak MAGYAR POLGÁR 1808. márczius 26. A reformátusok és a kongrua ren dezése. Az evangélikus reformátusok egyetemes konventje tegnap délelőtt Tisza Kálmán főgondnok és Kun Bertalan püspök elnöklete alatt tartott közgyűlésén foglalkozott a kormány által a csekély javadalmazású lelkészek fizetésének rendezéséről benyújtott törvényjavaslattal. A konvent elfogadta a törvényjavaslat tárgyában február 16-án az ágostai hitvallású evangelisokkal egyetértőleg kiküldött, értekezlet indítványát az alantabb közleti módosítványnyal. Az indítvány igy hangzik : 1. A lelkészi jövedelem kiegészítéséről szóló törvényjavaslatát a m. kir. kormánynak nem tekinthetjük az 1848. évi XX. t.-cz. végrehajtásának, annyival inkább, mert sem a törvényjavaslatban, sem annak indokolásában erre hivatkozás nincs. 2. Ezen törvényjavaslat által minden jogos igényünket teljesen kielégítve nem látjuk. 3. Megnyugtató nyilatkozatra hivandó fel a m. kir. kormány, hogy az 1848. év óta az egyházkerületeknek közvetlenül, valamint az utóbbi időben az egyházi közalap kezére juttatni szokott, államsegély jövendőben is biztosittassék egyházaink részére. 4. A fentebbiek által önerőnkből még nem fedezett szükségleteink kielégítését, az 1848-ik évi XX. t.-cz. szellemében a törvény által biztosítottnak kívánjuk A konvent ezekhez a pontokhoz hozzájárult. A 3-ik pontot azonban azzal egészítette ki, hogy az ott említett segélyek a törvényhozási uton biztosíttassanak. Óhajtja továbbá a konvent, hogy a 600 frt minimum lehetőleg azonnal, a 800 frtos minimum pedig legfeljebb három év alatt adassék meg. Óhajtja továbbá a konvent, hogy a törvényjavaslat 16. §. alapján adassék mód arra, hogy a nagy lelkészfizetési terhek könnyítessenek és ezek szerint kérhessen az egyház fizetéskiegészítést az államtól. Kívánja továbbá a konvent, hogy a törvényjavaslatban említett fegyelmi szabályok és állami ellenőrzés a lírai és görög katholikusok kongruája rendezése alkalmával azokra is kitérjesztessenek. Ezeket a kiegészítő pontokat Tisza Kálmán elnök ajánlotta és a konvent egyhangúlag elfogadta azokat és megbízta az elnökséget, hogy ezeknek a határozatoknak érvényesítését szorgalmazza a kormánynál. Budapesti levél. (Saját tudósítónktól.) — márcz. 24. Tisztelt szerkesztő Úr ! Írnom kell két beszédről, melyek az appropriácziós vita befejezése alkalmából tegnap és ma a házban elhangzottak és amelyek minket erdélyieket és kolozsváriakat kétszeresen is kell hogy érdekeljenek. A Bálnffy Dezső báró kormányelnök és Hegedűs Sándor orsz. képviselő beszédei ezek, mintha Kolozsvár díszpolgára és Kolozsvár orsz. képviselője összebeszéltek volna, hogy egymás után következzenek és az erdélyrészi vezérváros két szülötte, fia megmutatni akarta volna, hogy igenis ma is, mint 2000 év előtt Galileából, a mi félreeső kis Erdélyünkből jön a mi igazi, a mi helyes. Bánffy Dezső báró tegnapi beszéde nemcsak tartalomra, nemcsak a beszéd anyagára nézve volt a legkomolyabb és legfölszereltebb , de formailag és elmondása által is lendületes, mondhatni rythmikus, lelkes, tüzes és az ellenzékre nézve sok helyt egyenesen lesújtó volt. A kormányelnök azzal a határozottsággal, erélyével és bátor szókimondással, mely tulajdona, mutatta ki, hogy a kormány a programmnak, amelyet 3 év előtt adott, egészen megfelelt és különösen nemzeti irányban haladásunk alatta kifogástalan. A miniszterelnök önérzettel mutatott vissza múltjára és méltó hangon emelhette ki, hogy működése mindig nemcsak hazafias.