Magyar Polgár, 1898. július-szeptember (21. évfolyam, 78-154. szám)
1898-07-01 / 78. szám
a megfontolás és a mérséklet politikáját követi. Ha tehát azokból a veszedelmekből, amelyek Magyarországot környékezik s pedig környékezik nemcsak vészterhes fellegekből, hanem az osztrák nehéz politikai helyzet folytán is, okulni akarunk, akkor okuljon elsősorban az ellenzék és megszánva és megbánva a múltban elkövetett tévedéseit, legyen munkás abban, hogy Magyarország gazdag, ipar és kereskedelem terén előrehaladt legyen, hogy ebben a hazában a felekezetek és a nemzetiségek közötti béke fenálljon és az állam tekintélye ne csorbuljon. Az országgyűlés elnapolása. Budapest, június 29. Az ellenzéki lapok az országgyűlés elnapolásának kérdésével foglalkoznak, összeírván sok valótlanságot. A sok badarság között (így is a Nemzet) nem utolsó, amit erről az elnapolás kérdéséről a Magyarország, tehát a közjogi ellenzék leghivalkodóbb lapja bocsát világgá, írván a következő abszurdumot: A királyi leiratot tehát, a ház június 17-iki határozatánál fogva, az elnöknek nem volt joga hamarább felolvastatni, mint 1898. szeptember 6-án, amikorra a Ház a maga legközelebbi ülését már felülvizsgálhatatlanul és megváltoztathatatlanul meghatározta. Ennek az állításnak minden szava a legvastagabb alkotmányjogi botlás és ekkora tudatlanságot még a Magyarország-tól sem vártunk. Ugyanis ez a közjogi ellenzéki orgánum nincs tisztában azzal az alkotmányjogi alapkérdéssel, hogy mi különbség van az országgyűlés elnapolása és a között, midőn az országgyűlés egyik vagy másik Háza elnapolja üléseit, vagyis határozatilag kimondja, hogy érdemleges ülést eddig és eddig nem tart. Ez utóbbi az országgyűlés kamaráinak autó nem joga, tulajdonképen azon az alkotmányjogi alapelven sarkallik, hogy a Ház a tanácskozási szabályait és napirendjét stb. maga állapítja meg függetlenül s ha a Ház elnapolja üléseit, ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy például a mostani esetben szeptember 6-án fogja csak meghatározni a további tanácskozás napirendjét. Addig tehát nem tárgyalhat érdemlegesen, mert nincs mit. De ezen időközben is az elnök húsz képviselő kívánságára ülésre hívhatja össze a Házat bármikor. Ez a dolog tehát tisztán az illető kamara autonóm körébe, tanácskozási ügyrendjére, házszabályaira tartozik. Egészen más az »országgyűlés elnapolásának« joga. Ez felségjog, amelyet semmiféle kamarai határozattal korlátozni nem lehet. A koronás királyt illeti meg ugyanis az országgyűlés egybehívásának, berekesztésének, feloszlásának és * elnapolásának a joga és akkor él vele, amikor jónak látja, természetesen a törvényben (nem a házszabályokban) megállapított feltételek mellett, melyek főként az évi költségvetés és zárszámadások elintézésére néznek. Azországgyűlés elnapolását, tehát éppen olyan kizárólagos és feltéti a joga a királynak, mint az országgyűlés »berekesztése« ésfeloszlatása, amelyben a királyt képviselőházi határozatokkal korlátozni nem lehet. Nem kisebb bolondot mond tehát a Magyarország, mintha azt állítaná, hogy most szeptember 6-ig az országgyűlést nem lehet feloszlatni, mert hát a mostani képviselők azt határozták, hogy szeptember 6 án lehet csak velük beszélni hivatalos dologban. Addig tehát még királyi kézirattal sem lehet hozzájuk férni. Igazán jól festene, ha például egy renitens többségből álló országgyűlést szétugrasztani soha sem lehetne, mert ez folyton elnapolná üléseit. Ez lenne ám az igazi egyptomi mameluk uralom, melyet csak egy világhódító Napóleon tudna megdönteni Ha tehát tisztában vagyunk a közjogi fogalmakkal, akkor be is látjuk, hogy a király az elnapolással nem avatkozott a képviselőház önkormányzati jogába, (a főrendiházról szó sincs), hanem királyi jogait alkotmányos formában, a törvény értelmében gyakorolta. Ezt a jogot pedig csak a tudatlanság vonhatja kétségbe, mely az országgyűlés egyik kamarájának határozatát erősebbnek tartja a legfőbb felségjognál, melyet a törvényekbe foglalt alkotmány biztosít a királynak. Ez alapon önként megdől a Magyarország azon állítása, hogy az elnöknek nem volt joga a szombati ülésen felolvastatni a királyi leiratot. Ez az ülés házszabályszerűleg hivatott össze, senki ellene kifogást sem tett. Az elnöki előterjesztést jogosan tette meg Berzeviczy Albert, ki ugyancsak jogosan és törvényesen vonta meg a szót Polónyitól, ki akkor és ahhoz akart szólani, mihez és a mikor nincs joga. Ebből is látható, hogy aközjogi ellenzékeskedés mily gyatra kezekben nyugszik. Polónyi felszólalási jogának kérdését különben élénken megvilágítja a Magyar Újság, írván a következőket: Csak annyit konstatálunk, hogy a Felség elnapoló leirata nemcsak nem ellentmond a Ház autonóm határozatának, hanem respektálja id és a maga szavával meg is erősíti. Ez a sérelmes »öt« vagy »hat« ugyanis semmiképpen sem ellentmondás, hanem éppen ellenkezőleg az egyedül képzelhető kongruenczia. A Ház előzőleg elhatározta, hogy első érdemleges ülését szeptember 6-án fogja tartani. A királyi leirattal elnapolt Házat pedig királyi leirattal formális ülésen szokták megnyitni, melynek egyetlen napirendje a megnyitó leirat ünnepélyes kihirdetése. Már most, mikor történjék ez a kihirdetés, ha a Ház első érdemleges ülésének megtartását szeptember 6-ára tűzte ki? 5-ölés, 6-olás helyett tessék logikusan gondolkodni és akkor rájön kiki, hogy ha 6-án már érdemleges ülést kell tartani, a királyi leirat kihirdetése csak valamivel 6-ika előtt eszközölhető. Tehát 6-én. Ez hát a szörnyű sérelem, a rettentő alkotmányszegés, a vakmerő merénylet a képviselőház autonómiája ellen. Az, hogy a királyi leirat alkalmazkodik a Háznak előbb hozott határozatához és a szerint szabja meg a maga terminusát. De ha már erről van szó, hadd mutassunk rá egy csekélyke mozzanatra. A tisztelt sérelmező urak, akik annyira védik a jogot, elfelejtik, hogy míg a Ház autonómiája csorbuthatlansága biztosíttatik a házszabályok szigorú megtartásával, addig van egy törvény, mely megszabja a Felségjogokat is, amelyeket biztosít a törvény szigorú megtartása. A Ház autonómiája és a Felségjog legalább is egyenlőrangú faktorok és a törvényhozásnak, de különösen a kormánynak kötelessége mindkettő épségét megőrizni. Amikor tehát a két jog között mindenáron összeütközést akarnak konstatálni és csak az egyiket védik, szükségképpen a másikat rövidítik meg. Jó lesz ezt a szempontot el nem ejteni, mert a törvény nem gyöngébb a házszabályoknál. Azon pedig már abszolúte ne tessék csodálkozni, hogy ugyanazok, akik a királyi elnapolásban a házszabályok megsértését látják, ugyancsak följajdulnak, mikor a házszabályokat szabatosan alkalmazza az elnök. Börényi úr a szólásszabadság megsértéséről, elnöki brutalitásról háborog, amiért ez elnapolt ülésszakon, amikor az országgyűlés el van már napolva, az elnök nem engedi érdemlegesen felszólalni. Hiába való a tiszta ész sugallata, hogy amikor az ülésnek elnapolása már ki van hirdetve, akkor tanácskozásnak többé nincs helye. Kiásnak a múltból egy preczedenst, amelyben Szilágyi Dezső, akkor ellenzéki képviselő, maga vitatta Tisza Kálmán ellenében, hogy az elnapoló leirat gyan különösnek találom, hogy még nem mutatkozott be. — Különösnek ? — válaszolt Oktave mosolyogva. Az e fajta érintkezésben, a minő a mienk remélhetőleg lesz, teljesen elegendő annyit tudni, hogy önt Ninonnak, engem Oktavenak neveznek. Mi kell egyéb ? Én kész vagyok önt szeretni, ha megengedi. Ne vesztegessük tehát az időt hiábavalóságokkal, bájos Ninon ! Inkább azt mondja meg, mivel nyerhetem meg tetszését ? Több ízben írta nekem, hogy utálja a példás, szolid fiatalembereket . . . Nos, ha csak az a baja! ... Én nem vagyok sem valami nagyon korrekt, sem tisztességes s utálom a szokás vagy a születés kiváltságait ... Ha a franczia regényhősök anynyira megnyerték tetszését, akkor én meg fogok felelni ízlésének. — Egyáltalán nem szeretett volna felkiáltani. Milyen helyzetbe került ! Elviselhetetlen volt. Valami érdekes élményre akart szert tenni, hogy ily kísérleteknél neveletlenségeknek lehet kitéve, arra nem is gondolt. Ha most valaki ide belépne, valami ismerős . . . olyan szerencsétlen véletlenek fordulnak elő az életben . . . mit gondolnának róla? Az egész társaságban róla beszélnének, elítélnék, sehol sem jelenhetnék meg többé . . . Nem lennének többé olyan véleménynyel felőle, ha ez a lépés nyilvánossá lesz. — Monsiuer Oktave, — mondá határozott hangon, — kérem ne haragudjék, de nagyon megbántam, ahol zavartalanul beszélgethetünk, megismerhetjük egymást — és ha nem sikerül megnyernem tetszését — ebben mindig szabadságában áll közlekedésünket megszakítani«. »Mitől is lehetne tartanom, az igazat megvallva?« — kérdezte Nina magától, rettegve a gondolattól, hogy a még alig megkezdődött kis titok már véget érjen. Engedett tehát az ismeretlen Oktave kérésének s ma volt az első rendezvény napja: a belváros egy cukrászdájában kellett találkozniok. Ninának ismertető jelül egy ibolyacsokrot, Oktavenak egy újságot kellett a kezében tartani. Szóval minden úgy volt berendezve, mint az az ilyen kishirdetésekből származó találkáknál lenni szokott. A tapasztalatlan Ninának fogalma sem volt eljárásának banalitásáról , de nem valami jól érezte magát. Mikor az elé a bizonyos cukrászda elé érkezett, hevesen kezdett dobogni a szive. »Miért is reszketek« ? — gondolta, boszankodva gyöngesége miatt. »Hiszen magam akartam . . . Tehát előre«. Látszólag bátran lépett be s izgatottanült az egyik asztal mellé, csak azután, mert szemlét tartani a helyiségben. Csak egy vendég volt még ott, egy fiatal ember. Csinos, barna férfi volt, meglátszott rajta a külföldi, de inkább valami léhaságot, mint elegancziát árult el. Feltűnően fixírozta a fiatal hölgyet. — Ez lenne Oktave ? — gondolta Nina. — Hát akkor miért nem tart újságot a kezében. A helyzet kellemetlenné kezdett válni. Nina a kis ibolyacsokrot az asztalra dobta. A fiatalember mosolyogni kezdett, mintha gúnyosan mosolygott volna. Kabátzsebébe nyúlt, egy újságot vett elő, azután felkelt s a fiatal leány mellett foglalt helyet. — Köszönöm, kisasszony, hogy engedett kérésemnek és eljött, — mondta Oktave francziául. — Elragadónak találom! De hát micsoda oka volt, hogy nem akarta magát mutatni ? — Semmi okom nem volt, csak . . . csak hogy ez az első eset, — mondta Nina bizonytalan hangon. Oktave rászegzett tekintete zavarta. Még így egy férfi sem nézett reá. — És miért hirdetett ? — kérdezte Oktave, — ha nem csalódom, ön igen jó családból való fiatal hölgy, s ezek rendesen kevésbé merészek. Nina fülig elpirult. Annyira unatkoztam, — rebegte. — Kinél lakik ? — Atyámnál, nagynénémmel együtt. — Persze, ez nem valami szórakoztató. Egy barátra van önnek határozottan szüksége. Il vous faut un ami. Meg akarta ragadni Nina kezét. — Óh, kérem, hagyja csak ! — szólt Nina megfélemlítve. Milyen mások voltak azok az urak, akikkel a társaságban vagy a bálokon találkozott. Most nem értette, miért találta őket akkor olyan unalmasaknak. Egész élete sem tűnt már olyan sivárnak. Mi is jutott eszébe? Mire hiányzott? S ha most itt atyja meglátná? Rettenetes! — De hát ki ön tulajdonképpen ? — kérdezte majdnem nyers hangon. — Hogy hívják ? Na MAGYAR POLGÁR 1898. július 1.