Magyar Polgár, 1898. július-szeptember (21. évfolyam, 78-154. szám)

1898-07-01 / 78. szám

a megfontolás és a mérséklet politikáját követi. Ha teh­át azokból a veszedelmekből, a­melyek Magyarországot környékezik s pedig környékezik nemcsak vészterhes fel­legekből, hanem az osztrák nehéz politi­kai helyzet folytán is, okulni akarunk, akkor okuljon első­sorban az­ ellenzék és megszánva és megbánva a múltban elkövetett tévedéseit, legyen munkás ab­ban, hogy Magyarország gazdag, ipar és kereskedelem terén előrehaladt legyen, hogy ebben a hazában a felekezetek és a nemzetiségek közötti béke fenálljon és az állam tekintélye ne csorbuljon. Az országgyűlés elnapolása. Budapest, június 29. Az ellenzéki lapok az országgyűlés elnapolá­sának kérdésével foglalkoznak, összeírván sok valótlanságot. A sok badarság között (így is a Nemzet) nem utolsó, a­mit erről az elnapolás kérdéséről a Magyarország, tehát a közjogi el­lenzék leghivalkodóbb lapja bocsát világgá, írván a következő abszurdumot: A királyi leiratot tehát, a h­áz június 17-iki határozatánál fogva, az elnöknek nem volt joga hamarább felolvastatni, mint 1898. szeptember 6-án, a­mikorra a Ház a maga legközelebbi ülését már felülvizsgálhatatlanul és megváltoz­tathatatlanul meghatározta. Ennek az állításnak minden szava a legvas­tagabb alkotmányjogi botlás és ekkora tudatlan­ságot még a Magyar­or­szág-tól sem vártunk. Ugyanis ez a közjogi ellenzéki orgánum nincs tisztában azzal az alkotmányjogi alap­kérdéssel, hogy mi különbség van az országgyűlés elnapo­lása és a között, midőn az országgyűlés egyik vagy másik Háza elnapolja üléseit, vagyis h­atá­­rozatilag kimondja, hogy érdemleges ülést eddig és eddig nem tart. Ez utóbbi az országgyűlés kamaráinak autó nem joga, tulajdonképen azon az alkotmányjogi alapelven sarkallik, hogy a Ház a tanácskozási szabályait és napi­rendjét stb. maga állapítja meg függetlenül s ha a Ház elnapolja üléseit, ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy például a mostani esetben szeptember 6-án fogja csak meghatározni a további tanácskozás napirendjét. Addig tehát nem tárgyalhat érdemlegesen, mert nincs mit. De ezen időközben is az elnök húsz képviselő kívánságára ülésre hívhatja össze a Házat bármikor. Ez a dolog tehát tisztán az illető kamara autonóm körébe, tanácskozási ügy­rendjére, házszabályaira tartozik. Egészen más az »országgyűlés elnapolásának« joga. Ez felségjog, a­melyet semmiféle kamarai határozattal korlátozni nem lehet. A koronás királyt illeti meg ugyanis az országgyűlés e­gybe­­hívásának, berekesztésének, feloszlásának és * el­napolásának a joga és akkor él vele, a­mikor jónak látja, természetesen a törvényben (nem a házszabályokban) megállapított feltételek mellett, melyek főként az évi költségvetés és zárszámadások elintézésére néznek. Az­­országgyűlés elnapolását, tehát éppen olyan kizárólagos és fel­téti a joga a királynak, mint az országgyűlés »berekesztése« és­­feloszla­tása­, a­melyben a királyt képviselőházi határo­zatokkal korlátozni nem lehet. Nem kisebb bolondot mond tehát a Magyar­­ország, mintha azt állítaná, hogy most szep­tember 6-ig az országgyűlést nem lehet fel­oszlatni, mert hát a­ mostani képviselők azt határozták, hogy szeptember 6 án lehet csak velük beszélni hivatalos dologban. Addig te­hát még királyi kézirattal sem lehet hozzá­juk férni. Igazán jól festene, ha például egy renitens többségből álló országgyűlést szétugrasztani soha sem lehetne, mert ez folyton elnapolná üléseit. Ez lenne ám az igazi egyptomi mameluk­ uralom, melyet csak egy világhódító Napóleon tudna megdönteni Ha tehát tisztában vagyunk a közjogi fogal­makkal, akkor be is látjuk, hogy a király az elnapolással nem avatkozott a képviselőház ön­kormányzati jogába, (a főrendiházról szó sincs), hanem királyi jogait alkotmányos formában, a törvény értelmében gyakorolta. Ezt a jogot pedig csak a tudatlanság vonhatja kétségbe, mely az országgyűlés egyik kamarájának határozatát erő­sebbnek tartja a legfőbb felségjognál, melyet a törvényekbe foglalt alkotmány biztosít a ki­rálynak. Ez alapon önként megdől a Magyarország azon állítása, hogy az elnöknek nem volt joga a szombati ülésen felolvastatni a királyi leiratot. Ez az ülés házszabályszerűleg hivatott össze, senki ellene kifogást sem tett. Az elnöki előter­jesztést jogosan tette meg Berzeviczy Albert, ki ugyancsak jogosan és törvényesen vonta meg a szót Polónyitól, ki akkor és ahhoz akart szólani, mihez és a mikor nincs joga. Ebből is látható, hogy a­­közjogi­ ellenzékes­­kedés mily gyatra kezekben nyugszik. Polónyi felszólalási jogának kérdését különben élénken megvilágítja a Magyar Újság, írván a következőket: Csak annyit konstatálunk, hogy a Felség elnapoló leirata nemcsak nem ellentmond a Ház autonóm határozatának, hanem res­pektálja id és a maga szavával meg is erősíti. Ez a sérelmes »öt« vagy »hat« ugyanis semmiképpen sem ellent­mondás, hanem éppen ellenkezőleg az egyedül képzelhető kongruenczia. A Ház előzőleg elhatározta, hogy első érdem­leges ülését szeptember 6-án fogja tartani. A királyi leirattal elnapolt Házat pedig királyi leirat­tal formális ülésen szokták megnyitni, melynek egyetlen napirendje a megnyitó leirat ünnepélyes kihirdetése. Már most, mikor történjék ez a kihirdetés, ha a Ház első érdemleges ülésének megtartását szeptember 6-ára tűzte ki? 5-ölés, 6-olás helyett tessék logikusan gondolkodni és akkor rájön kiki, hogy ha 6-án már érdemleges ülést kell tartani, a királyi leirat kihirdetése csak valami­vel 6-ika előtt eszközölhető. Tehát 6-én. Ez hát a szörnyű sérelem, a rettentő alkotmányszegés, a vakmerő merénylet a képviselőház autonómiája ellen. Az, hogy a királyi leirat alkalmazkodik a Háznak előbb hozott határozatához és a szerint szabja meg a maga terminusát. De ha már erről van szó, hadd mutassunk rá egy csekélyke mozzanatra. A tisztelt sérelmező urak, a­kik annyira vé­dik a jogot, elfelejtik, hogy míg a Ház autonó­miája csorbuthatlansága biztosíttatik a házszabá­lyok szigorú megtartásával, addig van egy tör­vény, mely megszabja a Felségjogokat is, a­me­lyeket biztosít a törvény szigorú megtartása. A Ház autonómiája és a Felségjog legalább is egyenlőrangú faktorok és a törvényhozásnak, de különösen a kormánynak kötelessége mind­kettő épségét megőrizni. A­mikor tehát a két jog között mindenáron összeütközést akarnak konstatálni és csak az egyiket védik, szükségképpen a másikat rövidí­tik meg. Jó lesz ezt a szempontot el nem ejteni, mert a törvény nem gyöngébb a házszabályoknál. Azon pedig már abszolúte ne tessék csodál­kozni, hogy ugyanazok, a­kik a királyi elnapo­lásban a házszabályok megsértését látják, ugyan­csak följajdulnak, mikor a házszabályokat sza­batosan alkalmazza az elnök. Börényi úr a szólásszabadság megsértéséről, elnöki brutalitásról háborog, a­miért ez elnapolt ülésszakon, a­mikor az országgyűlés el van már napolva, az elnök nem engedi érdemlegesen fel­szólalni. Hiába való a tiszta ész sugallata, hogy a­mikor az ülésnek elnapolása már ki van hirdetve, akkor tanácskozásnak többé nincs helye. Kiásnak a múltból egy preczedenst, a­melyben Szilágyi Dezső, akkor ellenzéki képviselő, maga vitatta Tisza Kálmán ellenében, hogy az elnapoló leirat gyan különösnek találom, hogy még nem mu­tatkozott be. — Különösnek ? — válaszolt Oktave moso­lyogva. Az e fajta érintkezésben, a minő a mienk remélhetőleg lesz, teljesen elegendő annyit tudni, hogy önt Ninonnak, engem Oktavenak neveznek. Mi kell egyéb ? Én kész vagyok önt szeretni, ha megengedi. Ne vesztegessük tehát az időt hiába­valóságokkal, bájos Ninon ! Inkább azt mondja meg, mivel nyerhetem meg tetszését ? Több ízben írta nekem, hogy utálja a példás, szolid fiatal­embereket . . . Nos, ha csak az a baja! ... Én nem vagyok sem valami nagyon korrekt, sem tisztességes s utálom a szokás vagy a születés kiváltságait ... Ha a franczia regényhősök any­­nyira megnyerték tetszését, akkor én meg fogok felelni ízlésének. — Egyáltalán nem­­ szeretett volna felkiál­tani. Milyen helyzetbe került ! Elviselhetetlen volt. Valami érdekes élményre akart szert tenni, hogy ily kísérleteknél neveletlenségeknek lehet kitéve, arra nem is gondolt. Ha most valaki ide belépne, valami ismerős . . . olyan szerencsét­len véletlenek fordulnak elő az életben . . . mit gondolnának róla? Az egész társaságban róla beszélnének, elítélnék, sehol sem jelenhetnék meg többé . . . Nem lennének többé olyan vé­leménynyel felőle, ha ez a lépés nyilvánossá lesz. — Monsiuer Oktave, — mondá határozott hangon, — kérem ne haragudjék, de nagyon megbántam, a­hol zavartalanul beszélgethetünk, megismer­hetjük egymást — és ha nem sikerül megnyer­nem tetszését — eb­b­en­­ mindig szabadságában áll közlekedésünket megszakítani«. »Mitől is lehetne tartanom, az igazat meg­vallva?« — kérdezte Nina magától, rettegve a gondolattól, hogy a még alig megkezdődött kis titok már véget érjen. Engedett tehát az isme­retlen Oktave kérésének s ma volt az első ren­dezvény napja: a belváros egy c­ukrászdájában kellett találkozniok. Ninának ismertető jelül egy ibolyacsokrot, Oktavenak egy újságot kellett a kezében tartani. Szóval minden úgy volt beren­dezve, mint az az ilyen kishirdetésekből szár­mazó találkáknál lenni szokott. A tapasztalatlan Ninának fogalma sem volt eljárásának banali­tásáról , de nem valami jól érezte magát. Mikor az elé a bizonyos c­ukrászda elé ér­kezett, hevesen kezdett dobogni a szive. »Miért is reszketek« ? — gondolta, boszankodva gyön­­gesége miatt. »Hiszen magam akartam . . . Tehát előre«. Látszólag bátran lépett be s izgatottan­­ült az egyik asztal mellé, csak azután, mert szemlét tartani a helyiségben. Csak egy vendég volt még ott, egy fiatal ember. Csinos, barna férfi volt, meglátszott rajta a külföldi, de inkább valami léhaságot, mint ele­­gancziát árult el. Feltűnően fixírozta a fiatal hölgyet. — Ez lenne Oktave ? — gondolta Nina. — Hát akkor miért nem tart újságot a kezében. A helyzet kellemetlenné kezdett válni. Nina a kis ibolyacsokrot az asztalra dobta. A fiatal­ember mosolyogni kezdett, mintha gúnyosan mosoly­gott volna. Kabátzsebébe nyúlt, egy újságot vett elő, azután felkelt s a fiatal leány mellett fog­lalt helyet. — Köszönöm, kisasszony, hogy engedett ké­résemnek és eljött, — mondta Oktave francziául. — Elragadónak találom! De hát micsoda oka volt, hogy nem akarta magát mutatni ? — Semmi okom nem volt, csak . . . csak hogy ez az első eset, — mondta Nina bizony­talan hangon. Oktave rászegzett tekintete zavarta. Még így egy férfi sem nézett reá. — És miért hirdetett ? — kérdezte Oktave, — ha nem csalódom, ön igen jó családból való fiatal hölgy, s ezek rendesen kevésbé merészek. Nina fülig elpirult. Annyira unatkoztam, — rebegte. — Kinél lakik ? — Atyámnál, nagynénémmel együtt. — Persze, ez nem valami szórakoztató. Egy barátra van önnek határozottan szüksége. Il vous faut un ami. Meg akarta ragadni Nina kezét. — Óh, kérem, hagyja csak ! — szólt Nina megfélemlítve. Milyen mások voltak azok az urak, a­kikkel a társaságban vagy a bálokon találkozott. Most nem értette, miért találta őket akkor olyan unal­masaknak. Egész élete sem tűnt már olyan sivár­nak. Mi is jutott eszébe? Mire hiányzott? S ha most itt atyja meglátná? Rettenetes! — De hát ki ön tulajdonképpen ? — kérdezte majdnem nyers hangon. — Hogy hívják ? Na­ MAGYAR POLGÁR 1898. július 1.

Next