Magyar Polgár, 1898. október-december (21. évfolyam, 155-230. szám)
1898-10-01 / 155. szám
é kát itthon az önrendelkezési jog alapján elfogadtatná, odaát pedig életbe léptetnék azokat a szükségtörvény alapján. Ezekből látható, hogy itt nem Bánffy van a falhoz szorítva, hanem az ellenzék, amely ideig-óráig egymásra hordhatja ugyan a nehézségeket a munkarend fölötti obstrukcióval s a „közvélemény“ mesterséges fölkorbácsolásával, de a döntő pillanatban, mikor arról volna szó, hogy a dualizmus forog kockán, a szabadelvűpárt mind önmagában, mind az igaz közvéleményben elég erőt találna a nehézségek elsöprésére. Mert itt már nem az ellenzéki frázisok esnek érvek gyanánt a mérlegbe, hanem a dualizmus harminc éve alatt elért erkölcsi és anyagi eredmények s azok a további politikai tekintetek, amelyek jövőnket még szebb színben fejtik ki, ha okosak, higgadtak és körültekintők tudunk maradni. Ezek pedig bizonyára lenyomják a serpenyőt mindazok előtt, akik nem epéjükkel, hanem eszükkel gondolkoznak s az osztrák bomlással s a mi nemzetiségi fészkelődéseinkkel szemben meg tudják állapítani Magyarország politikai érdekeit és hivatását. Apponyi tegnapi fölszólalása már e meszszebbmenő fölfogás biztató jele s arra a reményre jogosít, hogy a nemzeti párt kezdi belátni, hogy a kiegyezés kérdése mögött egy sokkal nagyobb, fontosabb és általánosabb kérdés emelkedik ki s nem fog kibiczelni oly játéknál, ahol Magyarország politikai hitele van kockára téve. Az ujonczozási törvényjavaslat. Fejérváry Géza br. honvédelmi miniszter a képviselőház tegnapi ülésén a cijoncitulalék mennyiségének 1899. év végéig való fentartása tárgyában a következő törvényjavaslatot terjesztette elő: 1. §. A véderőről szóló 1889. VI. t.-cz 14. §-ának első bekezdésében foglalt rendelkezés, amely a közös hadsereg és haditengerészet föntartására szükséges újonczjutalékot a monarchia két államára nézve 103.100 főben állapította meg s ugyanezen szakasz ötödik bekezdésében, valamint ezzel megegyezőleg a honvédségről szóló 1890. évi V. t.-cz. 3. §-ában foglalt rendelkezés, amely a magyar korona országai honvédségének föntartására szükséges évenkénti ujonczjutalékot 12.500 főben állapította meg, az 1889. VI. t.-cz.-nek, az 1893. I. t.-cz. 1. éi-a által módosított 14. §-ában foglalt összes egyéb föltételeknek és korlátozásoknak is érvényben hagyásával az 1899. év végéig kiterjesztetik, illetőleg föntartatik. 2. §. A hadsereg és haditengerészet valamint a magyar honvédség ezen ujonczjutalékának a körülmények szerint továbbra is változatlanul hagyására, vagy megváltoztatására ezélzó javaslatok, alkotmányos uton leendő utóbbi megegyezés végett az 1899. év lefolyása előtt terjesztendők a törvényhozás elé. 3. s1. Ezen törvénynek végrehajtásával a honvédelmi miniszter bizatik meg, a ki ez iránt a közös hadügyminiszterrel egyetértőleg fog intézkedni. Rövid pihenés után mi ugyanezt az utat követtük. Majdnem egészen fenn voltunk már a hegyen, midőn ismét élénkben jön a király a főherczegnővel, de most a királné is velük volt. Utat engedtünk a magas társaságnak, mely nyájas köszöntéssel haladt lefelé. Néhány nappal később ugyanazon a helyen, ugyanazon találkozás. Én ismét meghajtam magam és tovább akartam menni, de a legközelebbi perezben a királyné már előttem állott, nyomban követve a király ő Felsége által. A felséges asszony egészen gyászba volt öltözve, kalap nélkül, feje fölött szürke napernyőt tartván. »Képzelje, — mondá a legtisztább magyarsággal, — mikor a minap találkoztunk, meg nem ismertem«. »Igen, — vágott közbe a király, — nekem kellett őt figyelmeztetnem«. »Csodálkozom — mondom — és rendkívüli kitüntetésnek tekintem, hogy Felséged egyáltalában még emlékszik rám ily hosszú idő után« ! »Hogyne! — válaszolta felséges asszony, — még mindig örömmel emlékszem vissza ama kellemes órákra«. És én azt hittem, hogy most is azon órák egyikét élem, mert ő Felsége alig változott; ugyanazon karcsú alak, ugyanaz a fenséges magatartás, ugyanazon halk, de szívhez szóló hang, ugyanazon jóságos mosoly, mely ajkai és szemei körül játszadozik. MAGYAR POLGÁR ORSZÁGGYŰLÉS, Budapest, szept. 30. Vastag, homályos felhők kóvályogtak a város felett és sűrű zuhogással omlott alá a zápor. A folyosón égtek a gázlámpák, de a homályos körökben alaktalan kombinácziók gomolyogtak. Isten tudja honnan, de hire támadt, hogy lesz valami. A szövetkezett ellenzék egyesült tábora felől határozottan obstrukcziós szelek fújdogálnak. Az minden auguri képesség nélkül is könnyen belátható, hogy a fegyverbarátság teljes, sőt a haditerv is meg van állapítva. Nem valami pokolian leleményes, de fifikusnak elég fifikus, márpedig, mikor az ország dolgáról van szó, természetesen a fifika a fő, a fifika! A haditerv a következő : ha a kormány nem ad munkát, követeljük, hogy adjon; ha ad munkát, akkor megobstruáljuk a munkatervét. Munkát kérünk, ha nincs, de agyonbeszéljük, ha van. A »vitarendezők« rejtelmes mosolylyal járnak-kelnek. Hol itt vannak, hol ott, Polónyi azonban ott van mindenütt. A nekitestvéresedett ellenzéki pártok nagy igyekezettel csinálják a munkaképtelenség munkarendjét. Mire az ülés megkezdődött, szépen kiosztották egymás között a munkát , amint ez az ülés folyamán nemsokára ki is derült. Amintáulestek az irományok előterjesztésén, Fejérváry báró honvédelmi miniszter bejelentette az újonczjutalókról szóló javaslatot, Dániel Ernő báró pedig benyújtott néhány jelentést. Azután harmadszori olvasásban is egyhangúlag elfogadták az Erzsébet királyné emlékének törvénybe iktatásáról szóló javaslatot. Több tárgya a mai ülésnek nincs . . . kezdette az elnök. Neszelő mozgás hullámzott át a balmezőn. — Most! most! — Most tehát a holnapi ülés napirendjének megállapítása következik. — folytatta Szilágyi Kifejezést is adtam ez érzésnek és ő Felsége megerősítette azon rendkívül jótékony hatást, melyet a gasteini fürdő és levegő együtt egészségi állapotára tett. Tudakozódott aztán az én hogylétem iránt, beszéltünk a bécsi napokról és a király a legmelegebb elismerés hangján nyilatkozott azon önmegtagadó kötelességérzetről, melylyel a delegáczió tagjai abban a kemenetében kitartottak , Így folyt a beszélgetés tovább, természetesen mindig magyarul és olyan fesztelenül, hogy aki annak szemtanúja lehetett, soha sem hitte volna, hogy itt a királyi pár társaság államainak egyik legszerényebb polgárával. A királyné még azt sem akarta tűrni, hogy fedetlen fővel álljak a királyi pár előtt s háromszor ismételte : »tegye föl a kalapot, mert a hideg szél megárthat«, mig végre parancsának engedelmeskedtem. Mikor másnap báró Nopcsa főudvarmesterrel találkozván, elmondtam neki a mult nap eseményét és nevezetesen a felett való csodálkozásomnak adtam kifejezést, hogy ő Felsége, ámbár most ritkán tartózkodik közöttünk — még mindig oly szépen és folyékonyan beszél magyarul, ő exczellencziája azt válaszolta: »Ezen nincs mit csodálni! A királyné Mária Valéria főherczegnővel folyvást magyarul beszél, ha pedig ő Felségeik maguk közt vannak, köztük is mindig magyar nyelven foly a társalgás«. Dezső, amelyre javaslatba hozom a Ház az elnökének megválasztását és a bizottsági tagok megválasztását. Az ellenzék kedvetlenül zúgott. Nem munka programot tehát, csak napirend. Ezen nincs mit — megenni. Az »akczió« tehát még egyelőre — táplálék nélkül maradt. Az intonálás azonban megkezdődhetett. A szövetkezett hadak vezérkarának erre az esetre is meg volt a maga kis haditerve. Sőt , meg volt a vezérkarnak a maga munkamegosztása is. Felállt Polónyi Géza és elsőnek mondotta el a maga feladatát, igy: — Az elnöki propozíczió ellen érdemi kifogásom nem lehet. Konstatálnom kell azonban, hogy a Ház már egy hónapja van együtt és érdemleges munkát nem végzett. Az idő telik és a kormány tétlenül nézi a hetek múlását, amíg szépen kifogyunk a drága időből. Miután erre alkalomadtán hivatkozni fogok, ezt konstatálnom kellett. — Nagyon jól van! zúgták az egyesültek és következett Kossuth Ferencz. Röviden szólt és keveset mondott. — Az elnöki propozícziók ellen érdemi kifogásom nem lehet, — kezdette ő is — de ki kell fejeznem megbotránkozásomat ez időpocsékolás felett, mikor »tudomásilag« nagyfontosságú javaslatok várnak megvitatásra. A megbotránkozást is sikerültnek találták az egyesültek. Ezután a nemzeti párti szövetségesek vezérére került a sor. — Az elnöki propoziczió ellen érdemi kifogásom nem lehet, — kezdette Apponyi Albert gróf is — de csak azért, mert az érdemleges munkatervet nem tartalmaz. Ellenkező esetben semmi szín alatt sem járulhatnék hozzá, mert álláspontunkhoz hiven semmiféle napirendbe bele nem megyünk, mig a kormány a kiegyezési kérdésben megfelelő felvilágosításokat nem ad. Van erre a régieken kívül új okunk is. A miniszterelnök úr ugyanis itt kijelentette, hogy a kvóta megállapítására az osztrák kormánynyal semminemű megállapodást nem kötött, lévén ez a törvény szerint a kvótabizottságok feladata. És most mégis megtörtént, hogy az osztrák pézügyminiszter a szeszforgalmi adóról beadott javaslatának indokolásában a Magyarország javára jelentkező új intézkedések ellenértékéül a kvóta emelésében ígér rekompenzációt. Hogyan történhetett ez? Vagy talán a miniszterelnök úr azóta megváltoztatta az álláspontját? A fogas kérdés tetszett a szövetkezett hadaknak. — Erre tessék felelni ! — Mer-e felelni ? — ujjongtak a miniszterelnök felé a balmenti hadak. A miniszterelnök pedig nem sokáig kérette magát. Felelt. — Halljuk ! — zúgta felé feszült érdeklődéssel az egész Ház. Polónyi pedig vigan dörzsölte a kezeit. — Most megfogtuk! Konstatálni kell, hogy az ellenzéki ujjongás csak egy pillanatig tartott. — Apponyi Albert gróf kérdésére — szólalt meg Bánffy miniszterelnök — szívesen megadom a választ. Kijelentem, hogy a kvóta kérdésében elfoglalt álláspontomat, amely a törvény rendelkezésein alapul, fentartom ma is és nem változtattam meg azóta se. Mondottam és ezúttal ismétlem megint, hogy a kvóta kérdésében az osztrák kormánynyal semmiféle megállapodást nem kötöttem, sőt a törvény rendelkezései értelmében rajta voltam, hogy e kérdés a kvótabizottságok tárgyalására kerüljön és e törekvésem, méltóztatik tudni, nem is maradt sikertelen. Amit tehát annak a javaslatnak indokolása mond, lehet az osztrák kormány óhaja, lehet szándéka, lehet törekvése, de e szándéka a két kormány semmiféle megállapodására nem támaszkodhatni . . . A baloldal halálos némaságba borult, amelyen át nem verhette magát még egy árva közbeszólás se; ellenben a jobboldalon olyan fergeteges éljenzés és taps kerekedett, hogy szinte megakasztotta a miniszterelnök beszédét. — No, ez a puska hátrafelé sült el! — kiáltotta át Werner Gyula, és a vezérkar csöndes elképedésben meredt egymásra. A miniszterelnöknek azonban még volt egy vágása. 1898. okt. 1.