Magyar Polgár, 1898. október-december (21. évfolyam, 155-230. szám)

1898-10-01 / 155. szám

é­ kát itthon az önrendelkezési jog alapján elfogadtatná, oda­át pedig életbe léptet­­nék azokat a szükségtörvény alapján. Ezekből látható, hogy itt nem Bánffy van a falhoz szorítva, hanem az ellenzék, a­mely ideig-óráig egymásra hordhatja ugyan a nehézségeket a munkarend fö­lötti obstrukc­ióval s a „közvélemény“ mesterséges fölkorbácsolásával, de a döntő pillanatban, mikor arról volna szó, hogy a dualizmus forog koc­kán, a szabadelvű­­párt mind önmagában, mind az igaz közvéleményben elég erőt találna a ne­hézségek elsöprésére. Mert itt már nem az ellenzéki frázi­sok esnek érvek gyanánt a mérlegbe, hanem a dualizmus­ harminc­ éve alatt elért erkölcsi és anyagi eredmények s azok a további politikai tekintetek, a­melyek jövőnket még szebb színben fej­tik ki, ha okosak, higgadtak és körülte­kintők tudunk maradni. Ezek pedig bi­zonyára lenyomják a serpenyőt mindazok előtt, a­kik nem epéjükkel, hanem eszük­kel gondolkoznak s az osztrák bomlással s a mi nemzetiségi fészkelődéseinkkel szemben meg tudják állapítani Magyar­­ország politikai érdekeit és hivatását. Apponyi tegnapi fölszólalása már e mesz­­szebbmenő fölfogás biztató jele s arra a reményre jogosít, hogy a nemzeti párt kezdi belátni, hogy a kiegyezés kérdése mögött egy sokkal nagyobb, fontosabb és általánosabb kérdés emelkedik ki s nem fog kibiczelni oly játéknál, a­hol Magyarország politikai hitele van koc­­­kára téve. Az ujonczozási törvényjavaslat. Fejérváry Géza br. honvédelmi miniszter a kép­­viselőh­áz tegnapi ülésén a c­­ijoncitulalék mennyisé­gének 1899. év végéig való fentartása tárgyában a következő törvényjavaslatot terjesztette elő: 1. §. A véderőről szóló 1889. VI. t.-cz 14. §-ának első bekezdésében foglalt rendelkezés, a­mely a közös hadsereg és haditengerészet fön­­tartására szükséges újonczjutalékot a monarchia két államára nézve 103.100 főben állapította meg s ugyanezen szakasz ötödik bekezdésében, valamint ezzel megegyezőleg a honvédségről szóló 1890. évi V. t.-cz. 3. §-ában foglalt rendelkezés, a­mely a magyar korona országai honvédségének föntartá­­sára szükséges évenkénti ujonczjutalékot 12.500 fő­ben állapította meg, az 1889. VI. t.-cz.-nek, az 1893. I. t.-cz. 1. éi-a által módosított 14. §-ában foglalt összes egyéb föltételeknek és korlátozásoknak is érvényben hagyásával az 1899. év végéig kiterjesz­­tetik, illetőleg föntartatik. 2. §. A hadsereg és haditengerészet valamint a magyar honvédség ezen ujonczjutalékának a körül­mények szerint továbbra is változatlanul hagyá­sára, vagy megváltoztatására ezélzó javaslatok, alkotmányos uton leendő utóbbi megegyezés végett az 1899. év lefolyása előtt terjesztendő­k a tör­vényhozás elé. 3. s1. Ezen törvénynek végrehajtásával a hon­védelmi miniszter bizatik meg, a ki ez iránt a közös hadügyminiszterrel egyetértőleg fog intéz­kedni. Rövid pihenés után mi ugyanezt az utat követ­tük. Majdnem egészen fenn voltunk már a he­gyen, midőn ismét élénkben jön a király a főherczegnővel, de most a királné is velük volt. Utat engedtünk a magas társaságnak, mely nyájas köszöntéssel haladt lefelé. Néhány nappal később ugyanazon a helyen, ugyanazon találko­zás. Én ismét meghajtam magam és tovább akartam menni, de a legközelebbi perezben a királyné már előttem állott, nyomban követve a király ő Felsége által. A felséges asszony egészen gyászba volt öltözve, kalap nélkül, feje fölött szürke napernyőt tartván. »Képzelje, — mondá a legtisztább magyar­sággal, — mikor a minap találkoztunk, meg nem ismertem«. »Igen, — vágott közbe a király, — nekem kellett őt figyelmeztetnem«. »Csodálkozom — mondom — és rendkívüli kitüntetésnek tekintem, hogy Felséged egyáltalá­ban még emlékszik rám ily hosszú idő után« ! »Hogyne! — válaszolta felséges asszony, — még mindig örömmel emlékszem vissza ama kel­lemes órákra«. És én azt hittem, hogy most is azon órák egyikét élem, mert ő Felsége alig változott; ugyanazon karcsú alak, ugyanaz a fenséges maga­tartás, ugyanazon halk, de szívhez szóló hang, ugyanazon jóságos mosoly, mely ajkai és szemei körül játszadozik. MAGYAR POLGÁR ORSZÁGGYŰLÉS, Budapest, szept. 30. Vastag, homályos felhők kóvályogtak a vá­ros felett és sűrű zuhogással omlott alá a zápor. A folyosón égtek a gázlámpák, de a homályos körökben alaktalan kombinácziók gomolyogtak. Isten tudja honnan, de hire támadt, hogy­­ lesz valami. A szövetkezett ellenzék egyesült tábora felől határozottan obstrukcziós szelek fújdogálnak. Az minden auguri képesség nélkül is könnyen belátható, hogy a fegyverbarátság teljes, sőt a haditerv is meg van állapítva. Nem valami pokolian leleményes, de fifikusnak elég fifikus, már­pedig, mikor az ország dolgáról van szó, természetesen a fifika a fő, a fifika! A haditerv a következő : ha a kormány nem ad munkát, követeljük, hogy adjon; ha ad munkát, akkor megobstruáljuk a munkatervét. Munkát kérünk, ha nincs, de agyonbeszéljük, ha van. A »vitarendezők« rejtelmes mosolylyal jár­­nak-kelnek. Hol itt vannak, hol ott, Polónyi azon­ban ott van mindenütt. A nekitestvéresedett el­lenzéki pártok nagy igyekezettel csinálják a­­ munkaképtelenség munkarendjét. Mire az ülés megkezdődött, szépen kiosztot­ták egymás között a munkát , a­mint ez az ülés folyamán nemsokára ki is derült. A­mint­áulestek az irományok előterjesztésén, Fejérváry báró honvédelmi miniszter bejelentette az újonczjutalókról szóló javaslatot, Dániel Ernő báró pedig benyújtott néhány jelentést. Azután harmadszori olvasásban is egyhangúlag elfogad­ták az Erzsébet királyné emlékének törvénybe iktatásáról szóló javaslatot.­­ Több tárgya a mai ülésnek nincs . . . kezdette az elnök. Neszelő mozgás hullámzott át a balmezőn. — Most! most! — Most tehát a holnapi ülés napirendjének megállapítása következik. — folytatta Szilágyi Kifejezést is adtam ez érzésnek és ő Felsége megerősítette azon rendkívül jótékony hatást, melyet a gasteini fürdő és levegő együtt egész­ségi állapotára tett. Tudakozódott aztán az én hogylétem iránt, beszéltünk a bécsi napokról és a király a legmelegebb elismerés hangján nyilat­kozott azon önmegtagadó kötelességérzetről, mely­­lyel a delegáczió tagjai abban a kemenetében kitartottak , Így folyt a beszélgetés tovább, ter­mészetesen mindig magyarul és olyan fesztelenül, hogy a­ki annak szemtanúja lehetett, soha sem hitte volna, hogy itt a királyi pár társaság álla­mainak egyik legszerényebb polgárával. A ki­rályné még azt sem akarta tűrni, hogy fedetlen fővel álljak a királyi pár előtt s háromszor is­mételte : »tegye föl a kalapot, mert a hideg szél megárthat«, mig végre parancsának engedelmes­kedtem. Mikor másnap báró Nopcsa főudvarmesterrel találkozván, elmondtam neki a mult nap ese­ményét és nevezetesen a felett való csodálkozá­somnak adtam kifejezést, hogy ő Felsége, ámbár most ritkán tartózkodik közöttünk — még min­dig oly szépen és folyékonyan beszél magyarul, ő exczellencziája azt válaszolta: »Ezen nincs mit csodálni! A királyné Mária Valéria főher­­czegnővel folyvást magyarul beszél, ha pedig ő Felségeik maguk közt vannak, köztük is mindig magyar nyelven foly a társalgás«. Dezső, a­melyre javaslatba hozom a Ház az elnökének megválasztását és a bizottsági tagok megválasztását. Az ellenzék kedvetlenül zúgott. Nem munka programot tehát, csak napirend. Ezen nincs mit — megenni. Az »akczió« tehát még egyelőre — táplálék nélkül maradt. Az intonálás azonban megkezdőd­hetett. A szövetkezett hadak vezérkarának erre az esetre is meg volt a maga kis haditerve. Sőt , meg volt a vezérkarnak a maga munka­meg­osztása is. Felállt Polónyi Géza és elsőnek mondotta el a maga feladatát, igy: — Az elnöki propozíczió ellen érdemi ki­fogásom nem lehet. Konstatálnom kell azonban, hogy a Ház már egy hónapja van együtt és ér­demleges munkát nem végzett. Az idő telik és a kormány tétlenül nézi a hetek múlását, a­míg szépen kifogyunk a drága időből. Miután erre alkalomadtán hivatkozni fogok, ezt konstatál­nom kellett. — Nagyon jól van! zúgták az egyesültek és következett Kossuth Ferencz. Röviden szólt és keveset mondott. — Az elnöki propozícziók ellen érdemi ki­fogásom nem lehet, — kezdette ő is — de ki kell fejeznem megbotránkozásomat ez időpocsé­­kolás felett, mikor »tudomásilag« nagyfontosságú javaslatok várnak megvitatásra. A megbotránkozást is sikerültnek találták az egyesültek. Ezután a nemzeti párti szövetsége­sek vezérére került a sor. — Az elnöki propoziczió ellen érdemi kifo­gásom nem lehet, — kezdette Apponyi Albert gróf is — de csak azért, mert az érdemleges munkatervet nem tartalmaz. Ellenkező esetben semmi szín alatt sem járulhatnék hozzá, mert álláspontunkhoz hiven semmiféle napirendbe bele nem megyünk, mig a kormány a kiegyezési kér­désben megfelelő felvilágosításokat nem ad. Van erre a régieken kívül új okunk is. A miniszter­­elnök úr ugyanis itt kijelentette, hogy a kvóta megállapítására az osztrák kormánynyal semmi­nemű megállapodást nem kötött, lévén ez a tör­vény szerint a kvótabizottságok feladata. És most mégis megtörtént, hogy az osztrák pézügy­­miniszter a szeszforgalmi adóról beadott javas­latának indokolásában a Magyarország javára jelentkező új intézkedések ellenértékéül a kvóta emelésében ígér rekompenzác­iót. Hogyan történ­hetett ez? Vagy talán a miniszterelnök úr azóta megváltoztatta az álláspontját? A fogas kérdés tetszett a szövetkezett ha­daknak. — Erre tessék felelni ! — Mer-e felelni ? — ujjongtak a miniszterelnök felé a balmenti hadak. A miniszterelnök pedig nem sokáig kérette magát. Felelt. — Halljuk ! — zúgta felé feszült érdeklő­déssel az egész Ház. Polónyi pedig vigan dör­zsölte a kezeit. — Most megfogtuk! Konstatálni kell, hogy az ellenzéki ujjongás csak egy pillanatig tartott. — Apponyi Albert gróf kérdésére — szólalt meg Bánffy miniszterelnök — szívesen megadom a választ. Kijelentem, hogy a kvóta kérdésében elfoglalt álláspontomat, a­mely a törvény ren­delkezésein alapul, fentartom ma is és nem vál­toztattam meg azóta se. Mondottam és ezúttal ismétlem megint, hogy a kvóta kérdésében az osztrák kormánynyal semmiféle megállapodást nem kötöttem, sőt a törvény rendelkezései értel­mében rajta voltam, hogy e kérdés a kvótabizott­ságok tárgyalására kerüljön és e törekvésem, méltóztatik tudni, nem is maradt sikertelen. A­mit tehát annak a javaslatnak indokolása mond, lehet az osztrák kormány óhaja, lehet szán­déka, lehet törekvése, de e szándéka a két kormány semmiféle megállapodására nem támasz­kodhatni . . . A baloldal halálos némaságba borult, a­me­lyen át nem verhette magát még egy árva közbe­szólás se; ellenben a jobboldalon olyan ferge­teges éljenzés és taps kerekedett, hogy szinte megakasztotta a miniszterelnök beszédét. — No, ez a puska hátrafelé sült el! — kiál­totta át Werner Gyula, és a vezérkar csöndes elképedésben meredt egymásra. A miniszterelnöknek azonban még volt egy vágása. 1898. okt. 1.

Next