Magyar Polgár, 1902. január-március (25. évfolyam, 1-73. szám)

1902-01-02 / 1. szám

k és erejüket éreztetik mindenfelé, dőzsöl­nek legyőzhetlennek vélt hatalmukban és ezzel többet rombolnak a közerkölcsök mezején, mint a­mennyit építeni köteles­ségük lenne. Egy szóval: nem mindig járnak az igazság útján, hanem igen gyakran önző czélok szolgálatában, tudva és czéltuda­­tosan valótlanságokat portálnak, leplezik az igazat, csonka képeket festenek, párás levegőben tartják a közélet tükrét, hogy tisztán ne láthassuk és csak az tükrö­ződjék vissza és olyan alakban, a­mit és a­hogyan azt az általuk szolgált érdek és önczél megkívánják. Csinálják a közvéleményt, de nem ki­fejezői annak­ irányítják, terelik a köz­vélemény egy részét, de nem adják meg annak alakulásához a tiszta, nemes és igaz anyagot. Ez az egyik nagy, az egész sajtónak ártó, annak tekintélyét nap-nap mellett romboló, pusztító kinövése a mai hatal­mas sajtó egy részének. És — a többi között — melyik a másik kinövés? Könnyű a felelet és nem igényel bi­zonyítást. Az írás, a hangmodor, az irály, a ki­fejezések! — ah! hányszor kell pirulnia a nyomda­festéknek, megbotránkoznia az ol­vasónak ! Ezeket a kinövéseket megszüntetni, ezeket a betegségeket orvosolni, kiirtani — egyaránt kötelessége a sajtó minden egyes munkásának, a­ki feladatával, hi­vatásának nemes tisztaságával, nehéz kö­telességeinek magasztosságával számot tud vetni. Ehhez a szép és nemes munkához szegődtem be én is első­sorban munka­társnak, ennek a feladatnak megoldását legalább részben elősegítendő, állottam az újságírói gárda kötelékébe, — a „Magyar Polgár” élére, — hogy ez a lap hű tükre legyen a közvéleménynek, igaz visszhangja a közóhajoknak, szócsöve a közérdeknek és minden szavát, minden állítását, min­den hírét az igazság szent lehellete su­gallja, minden betűjét annak tündöklő fénye világítsa. Az ellenvélemény és ellenfél tisztelet­ben tartásával, legyen a harczmodor önér­zetes ugyan, de tiszta és tisztességes, a küzdelem hangja nemes, a kifejezések vá­logatottak, előkelők, és soha se sülyedje­­nek a közönséges pörlekedés, veszekedés piszkitó posványába. Látom az agy gondolatát kifejező szá­nakozó mosolyt sokaknak nyakán: — Együgyü ember te, m­ilyen czélo­kat kitűzni és egy kicsiny vidéki lap ke­retében elérni, vagy csak megközelíteni is akarni ... Nevetséges ! Lehet, hogy így van, lehet, hogy igaz, — ámde a művész ecsetje alól kikerült képnél azt nézzük-e, hogy mekkora terje­delmében a kép? — és nem láttatok-e már kicsiny képet értékében, becsében, hatásában százszorta nagyobbnak, mint a nagyság méreteiben azt ugyanannyiszor fölülmútat ? És hányszor gyógyít egy csepp orvos­ság és öl egy félcsepp méreg? Ha pedig reményem nem teljesül, a közönség elismerését kivívni nem bírjuk, akkor­­ leteszem a tollat, a­melyet hosszú pihentetés után újból fölvettem, és egy csalódással gazdagabban, egy szép re­ménynyel szegényebben vonulok vissza és mondok búcsút a hatalmas sajtónak. De addig is szép reményekkel telve: indulj utadra kicsiny lapocska — és légy fénylő, tündöklő kis csillag a saj­tónak nagy egén. Világíts sugaraiddal az igazság útjára és haladj, — haladj tán­­torithatlanul rögös ösvényeden. Kopogtass be a palotákba és viskókba — és légy szolgája a gazdagnak úgy, mint a sze­génynek, légy szolgája mindenkinek, jogos, igazságos és nemes törekvéseiben.­zódott s amolyan szörnyeteggé nőtte ki magát, mely aztán egy szép napon egyetlen ellenségét az akaratot csendesen elfogyasztván, korlátlanul uralkodni kezdett Magduska melegen dobogó szi­­vecskéjében. Ez az önnön keblében táplált szörnyeteg aztán néha felette furcsa tanácsokat súgott. Mag­duska rózsás piezi füleibe, így többek között va­lahányszor egy komoly és számottevő udvarlója akadt, nem hagyott neki nyug­ot, míg Magduska annak leggyengébb tulajdonságát alapos próbára nem tette, mely inkvizitórius próbák aztán min­dig avval végződtek, hogy a delikvense megugrott. S mert a szörnyeteg nagy filozófus volt,igen jól tudta, hogy a férfiben voltaképen csak két szenvedély van: a hiúság s a vetélkedés, mindig arra csá­bítgatta Magduskát, hogy ha valamelyik komoly udvarlója épen nyilatkozni készült — kaczér­­kodjék egy kicsit valamelyik kevésbé szerencsés udvarlójával. Így ütötte ki aztán — már legalább látszólag — mindenik tériaspiránst az utána következő, míg végre Németh dr. ur ez idők sze­rint egyetlen és kizárólagos ur maradt Mag­duska pajkos szivecskéje felett. Ha hinnünk le­het Magduska barátnőinek, Németh dr. egyes­­egyedül ama kedvezőbb konjunkturális viszo­nyoknak köszönhette rózsa­­helyzetét, mely — hogy közszólammal éljek — úgy állott elé, hogy szívós kitartással kiböjtölvén vetélytársait, egyedül maradt s nem volt, a ki utána követ­kezzék. De mivel köztudás szerint a mi késik, nem múlik, ama bizonyos sors, mely életünk folyását rendezi ott valahol a csillagok felett, a m­int a tragédiákban olvasható, oly arczczal járt­­kelt, melyen meglátszott, miszerint valami rette­netest tervei. II. Ugorjunk át egy félévet és keressük föl Mag­duskát otthonában, hova most házaséletük má­sodik havában, talán nem is olyan nagy indis­­kréczió betolakodnunk. Homályos, bizalmas délután van, mikor a közeli hegyekből nagy, lomha árnyak suhannak alá, s belopóznak a szobák magános csendjébe, s fátyolt vonnak a benntülők szemei elé, hogy minden, a­mi előttük van, mélységes végtelen szürkeségbe folyik, mely nem tudni hol kezdő­dik s hol ér véget. Magduska és a doktor úr alacsony kereveten ülnek egymás mellett. A férfi beszél sima, behízelgő hangon : Magduska, édes, én magának valami komoly dolgot akarok megmondani s szeretném meg­találni a hangot, mert jól tudom, hogy ha nem találjuk meg mindjárt elsőre a valódi s egyetlen utat a másik szivéhez, soha azt, a­mit mon­dandónk voltunk, meg nem tudjuk vele értetni. Én sok mindent hallottam ma. Fent a tárgya­láson mondta Erős, az albiró, délután az öcsém is szólt s én meg most sem akarom hinni. De mert szükségesnek tartom, hogy maga is tudja, — s mert magára tartozik első sorban — el­mondom minden kerülgetés nélkül. — Magda! — nekem azt mondták ma, hogy maga tegnap Szilassyéknál erősen kaczérkodott Sebesyvel, a főhadnagygyal. Annyira, hogy a háziasszonynak feltűnt s még tréfásan megin­tette, hogy: ej, ej, Magda, mit szól hozzá az urad ! Magda, igaz ez? Magduska ijedten kikapta a kezét a férfiéból mely meleg erős szorításai tartotta s lesütve szinte foszforom tűzzel égő szemét, halkan lelelte : — Igaz! — Magduska — szólott a férfi — én nem faggatom tovább Sokkal jobban ismerem, sok­kal jobban szeretem, semhogy e kellemetlen perezben vallatni akarnám. Én elmondom maga helyett azt, a­mit tulajdonképen magának kellene elmondania. — Magácska tegnap délelőtt féltékeny­kedett valami semmiségért s én talán egy kicsit indu­­latoskodtam. Magácska sokáig duzzogott s aztán elhatározta, hogy hadat izén nekem s mert én ebéd után cseppet sem voltam hajlandó észre­venni tüntető magábavonulását, — bosszúsan ajkába harapott s elmert délutánra Szilassyékhoz. Ott kikereste a légiét dob alakot és elkezdett vele játszani, a nélkül, hogy a legkisebb szán­­déka lett volna mást tenni, mint­­ rajtam bosszút állani. Ez eddig igen szép és ártatlan történetire, de nem mindenkire s nem elsősorban reám­ nézve. Maga nem lett bűnös önmaga s az Isten előtt. De vétkezett én ellenem s a világ szemében már könnyelműnek tűnik föl. A­mit maga leány korában megtehetett s megtett, az most bűn és tilos. Én azért kérem Magda, igyekezzék leküz­deni e makacs, rossz természetét. Csak kérem, egyszerűen kérem, bár követelni van jo­gom. Ugy­e megteszi ezt értem ? Ugy­e megígéri nekem ? Magduska lelkében pedig ezúttal ismét végbe­ment a hasonló természeteknél szokásos válto­zás Erősen megbánta a mit tett s igaz bűn­­bánással hajlott a férfi erős barna kezére — ígérem, Ferencz! MAGYAR POLGÁR 1902 január 2. Te pedig, tisztelt nagy közönség, fogadd szívesen, és ti munkásai a sajtónak, fo­gadjatok szeretettel. Kolozsvár, 1902. január 1. Br. Feilitzsch Arthur. Széll Kálmán a helyzetről. Kolozsvár, jan. 2. „Az év fordulóján jókivánataikkal ke­resik fel egymást azok, a kik úgy érzik, hogy összetartoznak”. Az országos szab­adelvűpárt tegnap megjelent a budavári miniszterelnöki pa­lotában, hogy szerencsekívánatait tolmá­csolva kifejezésre juttassa szeretetét ra­gaszkodását és bizalmát a Széll-kormány iránt. A párt szónokának migyis üdvöz­lésére adott válaszát a miniszterelnök azokkal a szavakkal kezdette, melyeket mi e sorok bevezetőjéül írtunk. Az egymáshoz­ tartozás érzete azokat hatja át, a­kik szeretik, tisztelik és be­csülik egymást. Ezt a gondolatot szebben, költőibb ihlettel a világirodalomban nem foglalta szavakba senki, mint beszéde vé­gén Széll Kálmán. A­mit az állam és társadalom kölcsönhatásásáról s az új időben a szeretet jegyében születéséről mondott, a mint pártjának szeretetét és bizalmát kérte, az oly fenségesen szár­nyaló poézis, melyet nem elég átolvasni. Beszédének ezt a részét a retorika tan­könyvébe bátran fölvehetik, a minthogy megérdemelné a vonal alatt külön czikk­­ben foglalkozni szépségével, metaforáinak, képeinek, gondolatainak ragyogó színeivel. Szinte sajnáljuk, hogy ezen a helyen nem ringathatjuk magunkat tovább ab­ban a fölemelő, lelkünk minden szálát édes, harmonikus hangulatba hozó poe­­zissel, melylyel Széll Kálm­án beszédét kezdte és befejezte. Ámde a miniszterelnök nyilatkozatá­nak gerincze, politikai kijelentései sor­

Next