Magyar Polgár, 1902. október-december (25. évfolyam, 224-299. szám)

1902-10-01 / 224. szám

1902. XXV. évfolyam. Kolozsvár, szerda, október 1. 224. szám. Előfiz«U«­ árak: Egész évre 28 kor . fél évre 14 kor., negyed évre 7 kor . egy hónapra 2 k 40 f. — Egyes arám 10 f. Megjelenik naponként, az ünnepük kivételével. Felet«, azerkesztő: HEGYESY VILMOS. Föszerkesztb: Br. FEILITZSCH ARTHUR. Kiadó ét laptulajdonos: AJTAI K. ALBERT. Szerk­esztötég: Farkas-utcza 8. sz. Hirdetések : cm. 8 fill., nyílttér pet. sora 40 f. Kiadóhivatal: Deák Ferencz-utcza 4. sz. A német támadások. Kolozsvár, okt. 1. Egyes berlini lapok, köztük a más­különben helyes itéletü Vossische Zeitung­ban is, pártul fogják a temesvári és nagy­­kikindai államellenes üzelmek miatt sajtó­­biróságilag elitélt s azután az üzelmek helyéről rendőrileg kiutasított szerkesztők ügyét. Az illető berlini lapok bizonyosan a Magyarországból hozzájuk küldött denun­­cziáló levelek folytán indultak el ezen a hamis nyomon. Ha nemcsak ezeket a ha­mis vádakat nézik, hanem meggyőződtek volna arról is, hogy kiket vesznek így a német faji érzés pártfogása alá és hogy tulajdonképpen mi volt az említett két nevezetes izgató törvényes megrendszabá­­lyozásának az oka, akkor meg vagyunk győződve arról, hogy azok az elhamarko­dott lapvélemények nem jelennek meg, de kivált, elmarad az, hogy egyenesen a ma­gyar kormányt és a magyar nemzetet vá­dolják meg világos jogsértéssel és a né­metség ellen való erőszakoskodással. A nevezett két egyénnek bizonyosan nem személyes képességeit, sem pedig a ponyva­­irodalomhoz nagyon közel álló, de a köz­népre éppen e miatt veszedelmesebb iz­gató iratait nem becsülték volna akkor annyira, hogy érdekükben a hatalmas és előkelő német kultúra palástját nekik vé­­delmül kínálgassák. A két izgató a különben teljesen tör­vényes megtorlásra azért szolgált rá, mi­vel a német műveltség tisztes terjesztése helyett, a magyar állam és a magyar nemzet ellen gonosz ráfogásokkal iparko­dott fölizgatni a délvidéki derék sváb la­kosságot. Ez a jóravaló lakosság ezt a béketörést maga is több helyen világosan visszautasította, legjobban Csatádon, a Lenau emlék alapkövének ünnepélyes le­tételénél, a­hol a magyar urak, köztük a belügyi államtitkár az összesereglett német lakossággal együtt helyezték el a kiváló német költő szobrának alapkövét s ott, magyar létükre, német beszédeket is tartottak. A­mi bizonyosan nagyon sa­­játszerű fajtája a magyarországi németek­­üldözésének.“ Mi azt gondoljuk, hogy mindezek szem­­meltartása mellett sem Berlinben, sem másutt senkinek nincsen oka panaszkodni, ha a magyar bíróságok és hatóságok némi erélyt tanúsítanak azon izgatók el­len, a­kik kivált a magyarok és a dél­vidéki németek közt meglevő kitűnő haza­fias viszonyt mosdatlan izgatásaikkal fel akarják dúlni. Az olyan országban, mint Magyaror­szág, a­hol a kormány előzékeny gonddal ügyel arra, hogy az államhoz hű lakos­ságon semmi sérelem ne essék és a­hol maga a magyar társadalom is testvéries egyetértésben él a sváb lakossággal, ott mindenki egészen természetes dolognak fogja tartani és ilyennek találják derék svábjaink is, hogy e közbefurakodó, viszályt szító kétes elemek félretétessenek. A „méregkeverőket“ sehol az egész vi­lágon nem tűrik meg szabadon. A neve­zett két úrral pedig azonfelül nem is esett nagy baj, mert hiszen az »államfogház­“, a­melyre őket elitélték, a legenyhébb custodia honestae, mely nálunk csak po­litikai és párbajvétségek esetében alkal­­maztatik s általában „úri“ fogháznak is­mertetik el. Hogy azután a helyi autonóm rendőrségek (és nem a kormányhatóságok) meg nem engedik azt, hogy izgatásaikat olyan helyen folytassák tovább, a­hol még honossággal sem bírnak, az nagyon ter­mészetes. A nagy­kikindai és temesvári németajkú lakosság ezt éppen olyan ter­mészetesnek tartja, mint mi. Egészen alap nélkül való különösen a Voss. Ztg.-nak az a kirohanása, mely a magyarokat a németek ellen tanúsított sovinizmussal, sőt német kultúra üldözé­sével vádolja. Ez ellen talán leginkább jó­módú svábjaink — a magyar föld legmó­dosabb földmivelői — tiltakozhatnának, a­kik ott sem felejtették el a német nyelvet, a­hol magyarul, a maguk hasz­nára, megtanultak. Bár igaz, hogy ez nem sok helyen történt. De világos tiltakozás ez ellen maga a magyar értelmiség, mely legnagyobbrészt beszél is, de csaknem ki­vétel nélkül olvas és tanul németül, tisz­tán fölfogván a német kultúra értékét. Végül szinte égbekiáltó bizonyítékai ennek a Budapesten és másutt megjelenő német TANICZA. Nature morte. Koropniczky Mária beszélje. Oroszból: Zsatkovics Kálmán. Sajnálom, igen sajnálom, hogy el nem mond­hatom, mint nézett ki, mikor állott vagy járt, hogy mozgatta fejét, vagy kezeit, hallott ter­metű volt e, vagy egyenes és jökép — milyen volt a hangja és tekintete. Nem azért, Isten ments, mintha mindebből titkot akarnék csinálni, hanem azért, mert én a teljes nyugalom pilla­natában ismerkedtem meg vele, mikor feje moz­dulatlanul feküdt, szemei be voltak hunyva, kezei keresztbe voltak téve, mellében nemcsak hang nem volt, de lélekzet sem. Akkor ismerkedtem meg vele, mikor a koporsóban feküdt. A koporsó egyszerű­, feketére festett fenyő­­fából volt készítve, lapos fedellel, mindkét olda­lán pedig négy gyertya égett barna ólomtartók­­ban, melyek a kórházi kápolna tulajdonát ké­pezték. Csak az utolsó pillanatban gyújtották meg a gyertyákat, abban a pillanatban, mikor az egyenetlen kövezeten döczögő egy fogatú gyász­kocsi megállóit a kápolna elött s a fáklyavivő leszállóit a bakról, hogy leereszsze a gyászteritő óvatosan felhajtott széleit, mely a gyászkocsi taalapzatát bővitette. Ezzel egyidejűleg nyikorgott a kórház kapuja s azon az őr jelent meg, a kihez rögtön oda ment a fáklyavivő, elvette tőle a burnótszelen­czét, alaposan szippantott belőle, egyet tüsszen­tett és megtörülve orrát és bajuszát a gyá­z­­ruha ujjával, beszélgetni kezdett. Ezt felhasználta a gyászkocsiba fogott ló, összeránczolta homlo­kát, egy párszor megrázta a fejét, behunyta vö­röses szemeit s elaludt. E közben a kórház tornyában tompán de kellemetlenül szólni kezdett a harang, a szolga kinyitotta a kápo­la ajtaját s egy csomó hivő, kik a szemközt levő járdán állottak, hogy végig nézzék a gyászmenetelt, gyorsan a kápolnába lódult. Lehettek kilenc­en vagy tizen: egy öreg koldus ócska katonakabátban, a szomszéd ház­­mesterné, a szemközt levő házból a mosóné, egy suszterinas sámlával, egy pár gyerek, egy úr, ki­­elhajtó,t gallérral s emberbaráti mosoly­­lyal jött ki a sarki vendéglőből, végre egy me­­zitlábas, létig meztelen suhancz, ki lakott sipká­ját szorongatta mindkét piszkos kezével mezte­len melléhez Az asszonyok bejőve, köszöntötték egymást, oda mentek a koporsóhoz s hangos sóhajtozás közt ereszkedtek térdre, a férfiak a küszöbön állottak meg, köszöntötték az öreget s vettek a burnótjából. A­mi a gyerekeket illeti, azok nagy z­ajjal rögtön szétszóródtak a szegletekben, uj­­jaikkal tapogatva a gyertyat­a­rtókat, a magas, fekete faemelvényt, melyen a koporsó állott, a falakat, melyeknek halott fehérségen a lobogó gyertyák sárgás fénye verődött vissza. A harang tovább szólott hamis, cserép hangján . . . Az oldalajtóban, mely a kápolnát a kórház folyosójával kötötte össze, egy zömök apácza jelent meg, ki letérdepelt a fülkében álló kereszt előtt, azután felkelve, erélyes, majdnem katonás mozdulattal az ajtó felé fordult. Utána két szolga jött be, kik szintén térdet hajtottak a kereszt előtt s készültek a koporsót kivinni. Látni lehetett, hogy itt nem volt idő holmi pepecselésre Ha születned kell — szülessél, meg kell halnod —­ halj meg. Ha pedig el akarsz lenni temetve, úgy­­ történjék ez rögtön, mert már itt más születik és haldoklik Mindezt az apácza szürke szemeinek tekinte­téből ki lehetett olvasni, a­melylyel az utczára nyiló ajtó felé tekintgetett. E közben mindnyájan mozogni kezdtek, hogy megcsókolhassák a halott kezet. Csak a suhancz maradt egyedül a küszöbnél s tágra nyitott sze­mei tompán, bambán néztek előre. — Ki halt meg? — kérdezte a házmes­­terné. — Egy ember ! — válaszolta nyugodtan az apácza, a szeles, néha ujjban rejtőző kezével intve egyet s rá sem nézett a kérdezősködőre. Ott, hol százan halnak meg, mig jelenleg egy ? — Hát gyermekek maradtak-e? kérdezte to­vább a házmesterné. — Hogyne! Három vagy négy . . . Az apácza vállait vonogatta, mintha csodál­koznék azok vaksága felett, kik meghalnak, itt hagyva gyermekeiket; de szemeiben bizonyos nyugtalanság villant föl ezen három vagy négy gyermek sorsa miatt. A házmesterné és a mo­sónő elkezdtek sóhajtozni s fejeiket lóbálni. E pillanatban magbotolva a küszöbbe, há­rom gyermek jött be a kápolnába. Úgy látszik, hogy siettek és messziről jöttek, mert arczukat veríték borította. A legidősebbik, egy kilenc­ éves leányka.

Next