Magyar Rendőr, 1966. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1966-06-23 / 25. szám
SÁNTA FERENC: AZ ÁRULÓ Sánta Ferencet már több mint egy évtizede szépprózánk egyik legérdekesebb tehetségeként tartja számon az irodalmi közvélemény, neve már a közönség szélesebb köreiben is ismert. Húsz óra című regénye, s mégis inkább az e regényből írt, azonos című film nyomán figyeltek fel művészi munkájára oly sokan. Új regénye, Az áruló is tartalmas, eredeti alkotás, rangos szellemi ,tett Sánta, aki a hagyományos formájú, s emellett egyéni zamatú írásokkal indult, már régebben áttért olyan alkotó módszerre, amellyel rendkívül tömören, „lakonikusan” közölhette élményeit és gondolatait. Ezt a törekvését folytatja új kisregényében is. S nemcsak folytatja, hanem módosítja és gyarapítja is: olyan élményeket kíván ábrázolni, amelyek nagyon is maiak, s közben mégsem mai alakokat, hősöket hoz elénk. Az egykori huszita háborúk alakjait támasztja fel halóporukból, s velük, az ő alakjukkal ül le a szobájában éjszakai beszélgetésre, csevegésre. Négy különböző, s jobbára ellentétes típust idéz meg. A forradalmár Václávot, hogy megtudja tőle, miért vállalta a forradalmár kemény életét, hivatását. S megidézi Zsitomirt, a reformistát, hogy elmondassa vele, ellenfelének, Václávnak a fülehallatára és annak indulatait ezzel jócsíkán föl is ajzva a maga nem forradalmi érveit; s megidézi magához Sánta a csak panaszkodni képes, egyébként közönyös — az úrtól és a forradalmártól egyaránt rettegő parasztot, s a küzdőket megmosolygó élvhajhász papot. Izgalmas gondolati dráma alakul így ki, s minél előbbre halad ez a dráma (szenvedélyes szócsata), annál nyomasztóbbá válik számunkra az író látszólagos közönye, be nem avatkozása. Ám Sánta, pontosabban: a kisregény íróhőse meg is szólal a végén. Nem marad közömbös a harcban, amikor vállalnia kell. Az elkötelezett forradalmárnak, Václavnak az erkölcsére és magatartására mondja ki az igent, azt tartja követendőnek, emberhez méltónak, az élet magas szintjének, a folytonos megújulás és emelkedés elemének H. Z. I BARSI DÉNES S zületésemtőlfogva apró, bozontos kiskutya vagyok — puli. Alig költöztek be a bundámba a bolhák, engem máris kiköltöztettek a messzi pusztára a birkanyáj mellé. Rendészeti munkakörbe. Fizetés nélkül, természetesen — csak ellátásért Legfőbb parancsolom, a tsz juhásza viszont folyton keveselte a munkaegységet és a részesedést. Valami régi jó világot emlegetett, amikor saját nyája és legelője volt, és ő parancsolt a sok koszosnak, nem pedig a koszosok neki. Ezt minden szombaton elmondta, miközben levágta a nyájból a legkövérebb birkát ott kint a messzi legelőn A húsát pénzért átadta ismeretlen kétlábúaknak, a bőrét pedig a tsz elnökének. A nyáj ilyenfajta fogyasztását nem tartottam helyesnek, ezért többször mérgesen megugattam. Ő viszont ilyenkor repülni tanított a csizmája orrával. Később mérges tsz-tagok jöttek a juhásztanyához, s veszekedtek a Legfőbb Parancsolómmal, s azt mondták neki, hogy másnap új juhász jön a nyájhoz, ő pedig elmehet sürgősen valami Frász nevű tartományba Mielőtt elment volna, szedett egy félmaréknyi hajszálvékony szamártövist, s azt még az éjszakán mind beleszurkálta a kisebb bárányok gyenge koponyájába. Ettől azok sorban megkergültek, és tudnivaló volt, hogy három nap alatt megdöglenek, de az Isten maga sem mondja meg, mitől. A huszadik bégető kisbáránynál nem bírtam tovább, acsarkodva nekiugrottam a juhász krumpliorrának, s beleharaptam. Ő pedig felrúgott, hogy világgá repültem A világbeli országúton legelőször egy fekete luxusautó akart elgázoln Éppen csak egy kutyalábnyira tőlem tudott megállni nagy csikorgással. Kiugrott belőle egy fiatal, illatos, rövidszoknyás, felkapott és visongott örömében — Jesszus, de cuki! Fajtiszta puli Megfürösztjük, megfésüljük, és nagydíjat nyerünk vele a kutyakiállításon ..! — Tévedsz, cicus! — szólt a kissé pocakos és kopaszodó, nyírott bajuszú kocsivezér — Megfürösztjük, persze, de nem magunknak! Nyerjen csak vele nagydíjat az ellenőrző bizottság elnöke! Micsoda szerencsénk, hogy ilyen nagy kutyabolond a pacák. . . Úgyis nagyon veszélyesen piszkálja már az exportszámlákon azt a kétszázötvenezret, amiből a kis víkendházacskát vettem neked a Balatonnál, cicus...! Csak úgy szagoltam azt, amiről beszéltek, de az elegáns kocsiban vacogni sem mertem. Megvetésem jeléül csak megvakartam hátsó lábammal a fülem tövét. Folyamatosan A kocsi szaladt, s egyszer csak ők is kegyetlenül vakarózni kezdtek, különösen az illatos néni Ez végül rám nézett és felvisított — Hiszen ez egy bolhagyár! Majd bolond leszek hazáig vakarózni tőle, azért, hogy egy idegen ürge nyerje vele a derbyt! — azzal felmarkolt az ülésről, s éppen csak annyi időm volt, hogy alaposan belemarjak a keze fejébe, valamint röptémben a kocsivezér bal fülébe, már ki is repültem az ablakon Valami olyan zűrzavaros helyen ereszkedtem alá, amit városnak neveznek a kétlábúak. Sőt ott is mindjárt egy érdekes épület előtt, amiben meg nem lakott senki, a szagán is érzett, hogy éppen csak ma fejezték be a csinálását. Nagyott szusszantottam örömömben. Alig voltam egy futamodásnyira, amikor moccant egyet, s minden előzetes figyelmeztetés nélkül összedőlt a hatalmas építmény Csaknem belehaltam a rémületbe. Némi süket csend után óriási ordítozás támadt, kétlábúak temérdek sokasága özönlött oda, sírtak, káromkodtak, üvöltöztek: — Szörnyűség! Gyalázat! Megbüntetni a felelősöket!!! Az egyik aktatáskás sápadtan jelezte hogy szólni akar! Aztán egy másik nyújtogatta a kezét, hogy ő is! Óraszámra berregett egymásra a két aktatáskás, míg a háborgó nép le nem hűlt, és ásító unalommal szét nem oszlott. Akkor a két aktatáskás megtörölte a homlokát, mosolyogva összehunyorított, és kezet, fogott. Szépen haaza akartak ballagni, de az én fejemet elöntötte a vér, megmartom mind a kettőt, s aztán szaladtam megint a vad világba. Szaladtam, bujkáltam éppen egy másik óriásház lépcsőházában sunyítottam, amikor nagy sokaság jött, s a lábak közt besodródtam egy nagy terembe. Egy cifra asztalnál egy becsületes szagú férfiember szónokolt: — Meg vagyok győződve, hogy Önök mindannyian ugyanezért a magasztos eszméért küzdenek velünk, szándékaik tisztasága egyesít bennünket a közös szép jövő építésében . . Biztos, hogy abban a pillanatban vesztem meg amikor a sok becsületes szagú kétlábú közt megláttam harsogva tapsolni a juhászt, a cicust, a cincimókust, meg a két aktatáskást. És veszett voltomban elkezdtem mindenkit megmarni ott, meg a csupa becsületes szagú szónokot is. Sok lenne annyit elvárni egy ilyen talajmentén járó kis kutyától, hogy a bonyolult dolgot tisztán meg tudja érteni és magyarázni. Sokkal egyszerűbb belenyugodni hogy veszett kutya vagyok, agyon kell csapni! Az az egy bizonyos, hogy engem a saját háromszázhatvanöt bolhámon kívül senki sem sirat meg ezen a bonyodalmas világon... Egyszerű hétköznapi történet tárul elénk ebben az új csehszlovák filmben. A kis munkáslány — a vidéki gyár leányszállásának egyik lakója — beleszeret egy fiatalemberbe, de csalódnia kell. Sokszor fordul elő az életben ilyesmi, érdemes-e tehát ebből a mindennapi ügyből filmet készíteni? Ahogyan Milos Forman rendező nyúlt hozzá, úgy igen. Az „Egy szöszi szerelmeiben mindenekelőtt a rendkívüli hitelesség ragadja meg a nézőt. A rendező nagyon jól ismeri az ifjúságot — ez derült ki már előző filmje, a „Fekete Péter” bemutatásakor is. Olyannak mutatja a mai fiatalokat, amilyenek a meglesett valóságukban. Érzi a gondjaikat, szereti és megérti őket — még akkor is, amikor megmosolyogja sutaságukat, vagy a komolykodó naivitásukat. A leányszállás levegője is azért olyan hamisítatlanul reális, mert a lakói a lelkük mélyéig feltárulkozak előttünk. A bakfis-korból éppen csak kinőtt lányok ezek — kuncogásukkal, titkaikkal, kíváncsiságukkal. Kevés nekik az, amit a munkahely, a közös szállás, a néhány barátnő társasága nyújt. Többre vágyakoznak. A boldogságra vagy legalább annak látszatára Milyen kitűnően érződik ez abban a jelenetsorban, amelyik a tánchelyiségben játszódik. A három barátnő egy kis asztalnál ül és vár. Várja, hogy táncra kérjék, vagy legalább észrevegyék őket. A tánchelyiségben nincsenek fiatal fiúk. Kopaszodó tartalékos katonák kezdenek szemezni a lányokkal. Még ők is jók arra hogy kis időre megszakadjon az egyhangúság egy szöszi szerelme Vidám ötletek egész sora teszi szórakoztatóvá a tánchelyiségbeli ismerkedést. De a még oly burleszkszerű epizódok közben is érezzük, hogy a nevettetés csak másodrendű cél. A döntő, a néző ráébresztése arra, hogy az élet állandó keresésből áll — a társaság, a szórakozás, a partner, a tartalmas időtöltés kereséséből, és hogy bármilyen komikus is lehet látszatra ez. a mélyén nagyon is megérthető emberi vágyak munkálnak Andula. a szöszi félreérti a zongorista-fiú közeledését, szerelemnek hiszi az érzéki fellobbanást, ésezért, amikor a fiú után utazik, nagy megaláztatásban lesz része. Arról van szó a filmben, hogy ilyenek ezek a lányok, így élnek, így sodródnak a remélt boldogság irányában és így viselik el a csalódásokat. Jó és meggyőző a színészi játék. Nagyrészt fiatal, kezdő színészekről lévén szó, ez kiváltképp nagy eredmény. Kürti László