Magyar Rendőr, 1970. július-december (24. évfolyam, 26-52. szám)

1970-07-02 / 26. szám

Árvizes gyerekek ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ a BM-gyermekintézményekben Csak az egyenruhákra emlékeznek, az arcok már elmosódtak emlékeze­tükben. De a nagyobb gyerekek azt is megjegyezték maguknak: a kékhaj­­tókás karhatalmisták, rendőrök vagy pedig a honvédek voltak-e a megmen­­tőik, amikor az ár orvul rátört falu­jukra. A szatmári gyerekek a fegyveres testületek tagjainak segítő kezét nem­csak a veszély óráiban, hanem a talp­­raállás hónapjaiban is lépten-nyomon érezhetik. A Belügyminisztérium párt­­bizottságának kezdeményezésére je­lenleg például 160 főnyi csoportjukat látja vendégül a Németvölgyi úti BM- gyermekotthon. Egy másik 105 fős lét­számú gyereksereg a BM dobogókői Ságvári Endre Úttörő táborának la­kója lett. Az autóbusz éppen indulásra készen áll. Várost nézni készülnek a gyere­kek, amikor a Németvölgyi úti BM-gyermekotthon udvarán találkozunk velük. A jó hangulatban persze szere­pet játszik a gondosan összeválogatott program, a dús szórakozási lehetőség, amely készen várta itt a fővárosban a kis árvízkárosultakat. K­náb Gábor, a gyermekotthon igaz­gatója már hetekkel ezelőtt utasítást kapott: gondosan készüljön fel az ár­vízkárosult gyerekek fogadtatására, az ellátás megszervezésére és a pedagó­giai foglalkoztatás kidolgozására. Ízle­tes ételek, tiszta, jól berendezett szo­bák, meleg vizű mosdók és fürdőszo­bák várták a pajtásokat. A gyerekek között ismerősre is akadtam. Itt van közöttük a kis Kol­lár Csaba Csengerből. Édesapja, Kol­lár István rendőr őrnagy, a „Magyar Rendőr” régi tudósítója. — Apa nem volt otthon, éjszaka is Fehérgyarmaton a kapitányságon tel­jesített szolgálatot. Anyámmal és kis­húgommal együtt Mátészalkára mene­kültünk, ahol ismét összetalálkozott az egész család ... Így emlékszik vissza Csaba, aki a VII. általánosba jár, de annál sokkal szerényebb semmint hogy elmondja: tanárukkal — aki ide is elkísérte őket —, Szécsi Ferenccel és 150 csengeri pajtásával egy teljes éjszakán át hord­ták a zsákokat az árvízvédelmi töl­tésre. Mire hajnalodott, a pajtások válla kisebesedett a nehéz munkában. Szécsi Ferenc tanár — aki egyben munkásőr is — időközben a kezén is megsérült, amikor a ladikokkal em­bereket mentett. A dobogókői BM-nevelőotthon is valóságos gyermekvárossá alakult át ezekben a napokban. A festői környe­zet, a fenyveserdő, a pázsitos nagy játszótér, KRESZ-park, hinták és já­tékrepülőgép várták a kis vendége­ket. A ruharaktár pedig színültig megpakolva gyermekruhákkal lepte meg az árvízkárosultakat — a BM- dolgozók adományaként. A pompás környezet üdítőleg hat a gyerekekre. Ez a csoport Csegöld köz­ségből érkezett. Velük jött néhány ta­náruk, sőt a szülői munkaközösség BUDAPEST. „Kitűnően érzem ma­gamat ...” — írja levelében a szü­leinek az egyik gyerek. Szécsi Fe­renc tanár elvtárs is aláírja a lapo­kat. A többi gyermek pedig Knáb Gábor igazgató elvtárssal ismerke­dik. A kép jobb szélén ülő, illetve álló Rusin Csaba és Luka István él­ményeikről számolnak be: édes­apjuk — mint határőrtisztek — ha­társértőket fogtak el az árvízi terü­leten egy-két tagja is. A családi szeretetet igyekeznek pótolni, — magyarázza Tóth Mária tanárnő és Tóth Lászlóné a munkaközösség elnöke. Koncz Miklósné felsőtagozatos ta­nárnő, aki ugyancsak részt vállalt a gyermekek felügyeletéből, nemrégen még egyéves gyermekével saját maga is az életveszedelemből menekült meg. Egy katonai helikopter emelte őket fel a vízzel körülvett házból. A gyerekek közül Papp András vé­kony kis hangja csak akkor csuklik el, amikor rorrtbadőlt házukról be­szél, majd hirtelen felélénkülve azt kéri: — Tessék azért megírni, hogy Pesti Miklós, az unokabátyám önkéntes­­rendőr-karszalaggal a karján mentette a falu népét. Mindenki nagyon be­csülte ... Az ellés előtt álló tehenün­ket is ő vitte biztonságos helyre, ami­kor hömpölygött a víz... Zöld András igazgató vezetésével a dobogókői BM-gyermekintézmény pe­dagógusgárdájából valóságos harci készenléti brigád alakult a csegöldi gyermekek gondtalan üdülésének biz­tosítására. Huszonnégy órás váltásban teljesítik kötelességüket a pedagógu­sok, s arra törekednek, hogy a kis csegöldi pajtások jogos kívánságait le­hetőleg teljesíthessék. Így akarják fe­ledtetni a gyerekekkel azokat a szo­morú napokat. ROZS MIHÁLY DOBOGÓKŐ: Tóth Mária csegöldi tanárnő és Zöld András, a BM- gyermekintézmény igazgatója a bel­ügyi dolgozók ruhaadományait vá­logatják szét a kis árvízkárosultak részére (Fotó: Kristóf László) 3 Z k­özlekedési önkéntes *­■ rendőröket jutalmaz­tak meg és tüntettek ki június 9-én a MAVAUT Engels téri pályaudvará­nak oktatótermében. Dr. Rózsa Géza alezredes, a BRFK közlekedésrendé­szetének vezetője elisme­rőleg méltatta az önkén­tes rendőrök példás helyt­állását. A kitüntetettek között foglalt helyet Zi­­ma József és Albecker Vilmos autóbuszvezető is — a „Közbiztonsági Érem” arany fokozatát kapták meg. — Intézkedésük olyan rendkívüli ■ és példaadó volt, hogy az állomány oktatási anyagába feltét­lenül beépítjük a történ­teket — mondta többek között dr. Rózsa alezredes. * * * Március 27-én történt. A Bécsbe menetrendszerű járatként közlekedő autó­buszban csak egy magyar állampolgár utazott — a többi külföldi volt. Győrig Albecker Vilmos vezetett, ott Zima József váltotta fel a volánnál. A „vizek városáig” jegykezelői feladatot el­látó Zima Józsefnek vala­hogyan szemet szúrt, hogy a magyar utas csak He­gyeshalomig váltott je­gyet. Meg is kérdezte tőle: hogyan lehet az, s miért éppen erre az autóbuszra szállt fel? Az elfogadható válasz hallatán azonban megnyugodott. Talán el is felejti az egész ügyet, ha nem tűnik fel, hogy a Fáky Jenő nevű férfi mi­lyen különösen viselkedik, mereven figyeli az autó­busz alkalmazottait, és minden tekintetben rend­kívül zaklatott. A fenyegető levél Győrnél a két sofőr he­lyet cserélt. Mosonma­gyaróvárnál már Albecker Vilmos ült az utastérben, s akaratlanul is meg kel­lett látnia, hogy magyar utasuk rendkívül ideges. Folyton felugrál, és izga­tottan érdeklődik: mikor érnek végre célba? A menetrendet percnyi pontossággal betartva, egyenletes sebességgel gu­rult az autóbusz. Körül­belül este fél kilenc kö­rül tűntek fel Hegyesha­lom fényei. Fáky ekkor újra mocorogni kezdett. Belebújt a kabátjába, ma­gához vette a táskáját, majd Albecker Vilmoshoz lépett, s egy levelet tar­­tott a szeme elé: „Budapest—Wien gép­kocsivezetőjének!” olvas­ta a robogásban táncoló sorokat Albecker. — „El­érkeztünk a ... robbanó­anyaghoz ...” — Kápráznak a sze­meim, vagy mi ez? — pislogott Albecker Vil­mos, de nyugalmat erőlte­tett magára és tovább ol­vasta a sorokat: „... Bányarobbantó mestertechnikus vagyok. A táskámban 0,6 kilo­gramm robbanóanyag van. Úticélom: Bécs. Megérke­zéskor kiszállok, elme­gyek! Utasításom: a ko­csiban ne keltsenek páni­kot! A kocsiból se ki, se be nem szállhat senki. Meg nem szabad állni. Utasításom be nem tartá­sa esetén robbantok!” — Mintegy 3—1 kilo­méternyi távolságban vol­tunk ekkor a határtól — emlékezik Albecker Vil­mos. — Az utas felé bic­centve, odasúgtam kollé­gámnak: „Robbanóanyag van a táskájában. Azt akarja, hogy kivigyük. Most mi lesz?” A gépkocsivezető hátra sem pillantott. Higgadtan nézte az utat, s csupán a bajsza alá motyogta a szavakat: — Maradj csak, elme­gyünk még egy darabig, azután majd eszünkbe jut valami... Riadó !... — Az utas arca semmi jóval nem biztatott. Keze pedig —­ ekkor vettem észre — egy hídrobbantó kapcsolószerkezeten nyu­godott. — Ne álljatok meg! — harsant a kiáltása. — És ne nyissatok ajtót! — De itt mindenképpen meg kell állni — jelentet­te ki arcizom rezdülés nélkül Zima József. Itt csak menni lehet! Előre! — sziszegte az utas. — Különben, mint már mondtam, robbantok! Zima József azonban nem vesztette el a lelki nyugalmát, s fittyet hány­va a fenyegetésre, felállt, kiment az utastérbe, majd kiperdült a kocsiból. — Most maga üljön a helyére! — dühöngött Fá­ky, és Albeckerre muta­tott. De ő sem rettent meg, hanem kivárta a megfele­lő pillanatot, és követte a kollégáját. Az autóbuszvezetők je­lentésére azonnal riadóz­tatták a határőrséget. „Gyorsan utánam ...” Zima József vállalta, hogy visszamegy a kocsi­ba, és megkísérli szép szó­val leszerelni Fákyt — de minden igyekezete hatás­talan maradt. Az első si­kertelenség azonban nem vette el Zima József ön­bizalmát, s másodszor is megkísérelte a lehetetlent, ismét felszállt az autó­buszba. — Használja ki a ren­delkezésére álló időt — próbált Fáky lelkére be­szélni. — Éljen a lehető­séggel ... De legalábbis engedje ki az utasokat... — Nem! — csattant a válasz. — Kommen Sie schnell heraus! (Jöjjenek ki gyor­san!) — kiáltotta hirtelen Zima József az utasok felé, akik sebesen követték őt a határőrség épületébe. Fáky, aki nem értett németül, és csak későn kapcsolt, nagynehezen ki­­kászálódott az egyik ülés­ről. S mire mindez lezaj­lott, a sofőrök és az uta­sok már teljes biztonság­ban voltak. A többi már ismeretes a napilapokból. A határőrség beosztottai teljesítették kötelességü­ket, s a szökni próbáló Fáky az életével fizetett vakmerőségéért. A két önkéntes rendőr, autóbuszsofőr lélekjelen­létének is köszönhető, hogy az ügyből nem szár­maztak nagyobb bonyo­dalmak. (press) (Fotó: Kristóf László) Bátorság és lélekjelenlét A két bátor és leleményes önkéntes rendőr

Next