Magyar Rendőr, 1970. július-december (24. évfolyam, 26-52. szám)
1970-07-02 / 26. szám
Árvizes gyerekek ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ a BM-gyermekintézményekben Csak az egyenruhákra emlékeznek, az arcok már elmosódtak emlékezetükben. De a nagyobb gyerekek azt is megjegyezték maguknak: a kékhajtókás karhatalmisták, rendőrök vagy pedig a honvédek voltak-e a megmentőik, amikor az ár orvul rátört falujukra. A szatmári gyerekek a fegyveres testületek tagjainak segítő kezét nemcsak a veszély óráiban, hanem a talpraállás hónapjaiban is lépten-nyomon érezhetik. A Belügyminisztérium pártbizottságának kezdeményezésére jelenleg például 160 főnyi csoportjukat látja vendégül a Németvölgyi úti BM- gyermekotthon. Egy másik 105 fős létszámú gyereksereg a BM dobogókői Ságvári Endre Úttörő táborának lakója lett. Az autóbusz éppen indulásra készen áll. Várost nézni készülnek a gyerekek, amikor a Németvölgyi úti BM-gyermekotthon udvarán találkozunk velük. A jó hangulatban persze szerepet játszik a gondosan összeválogatott program, a dús szórakozási lehetőség, amely készen várta itt a fővárosban a kis árvízkárosultakat. Knáb Gábor, a gyermekotthon igazgatója már hetekkel ezelőtt utasítást kapott: gondosan készüljön fel az árvízkárosult gyerekek fogadtatására, az ellátás megszervezésére és a pedagógiai foglalkoztatás kidolgozására. Ízletes ételek, tiszta, jól berendezett szobák, meleg vizű mosdók és fürdőszobák várták a pajtásokat. A gyerekek között ismerősre is akadtam. Itt van közöttük a kis Kollár Csaba Csengerből. Édesapja, Kollár István rendőr őrnagy, a „Magyar Rendőr” régi tudósítója. — Apa nem volt otthon, éjszaka is Fehérgyarmaton a kapitányságon teljesített szolgálatot. Anyámmal és kishúgommal együtt Mátészalkára menekültünk, ahol ismét összetalálkozott az egész család ... Így emlékszik vissza Csaba, aki a VII. általánosba jár, de annál sokkal szerényebb semmint hogy elmondja: tanárukkal — aki ide is elkísérte őket —, Szécsi Ferenccel és 150 csengeri pajtásával egy teljes éjszakán át hordták a zsákokat az árvízvédelmi töltésre. Mire hajnalodott, a pajtások válla kisebesedett a nehéz munkában. Szécsi Ferenc tanár — aki egyben munkásőr is — időközben a kezén is megsérült, amikor a ladikokkal embereket mentett. A dobogókői BM-nevelőotthon is valóságos gyermekvárossá alakult át ezekben a napokban. A festői környezet, a fenyveserdő, a pázsitos nagy játszótér, KRESZ-park, hinták és játékrepülőgép várták a kis vendégeket. A ruharaktár pedig színültig megpakolva gyermekruhákkal lepte meg az árvízkárosultakat — a BM- dolgozók adományaként. A pompás környezet üdítőleg hat a gyerekekre. Ez a csoport Csegöld községből érkezett. Velük jött néhány tanáruk, sőt a szülői munkaközösség BUDAPEST. „Kitűnően érzem magamat ...” — írja levelében a szüleinek az egyik gyerek. Szécsi Ferenc tanár elvtárs is aláírja a lapokat. A többi gyermek pedig Knáb Gábor igazgató elvtárssal ismerkedik. A kép jobb szélén ülő, illetve álló Rusin Csaba és Luka István élményeikről számolnak be: édesapjuk — mint határőrtisztek — határsértőket fogtak el az árvízi területen egy-két tagja is. A családi szeretetet igyekeznek pótolni, — magyarázza Tóth Mária tanárnő és Tóth Lászlóné a munkaközösség elnöke. Koncz Miklósné felsőtagozatos tanárnő, aki ugyancsak részt vállalt a gyermekek felügyeletéből, nemrégen még egyéves gyermekével saját maga is az életveszedelemből menekült meg. Egy katonai helikopter emelte őket fel a vízzel körülvett házból. A gyerekek közül Papp András vékony kis hangja csak akkor csuklik el, amikor rorrtbadőlt házukról beszél, majd hirtelen felélénkülve azt kéri: — Tessék azért megírni, hogy Pesti Miklós, az unokabátyám önkéntesrendőr-karszalaggal a karján mentette a falu népét. Mindenki nagyon becsülte ... Az ellés előtt álló tehenünket is ő vitte biztonságos helyre, amikor hömpölygött a víz... Zöld András igazgató vezetésével a dobogókői BM-gyermekintézmény pedagógusgárdájából valóságos harci készenléti brigád alakult a csegöldi gyermekek gondtalan üdülésének biztosítására. Huszonnégy órás váltásban teljesítik kötelességüket a pedagógusok, s arra törekednek, hogy a kis csegöldi pajtások jogos kívánságait lehetőleg teljesíthessék. Így akarják feledtetni a gyerekekkel azokat a szomorú napokat. ROZS MIHÁLY DOBOGÓKŐ: Tóth Mária csegöldi tanárnő és Zöld András, a BM- gyermekintézmény igazgatója a belügyi dolgozók ruhaadományait válogatják szét a kis árvízkárosultak részére (Fotó: Kristóf László) 3 Z közlekedési önkéntes *■ rendőröket jutalmaztak meg és tüntettek ki június 9-én a MAVAUT Engels téri pályaudvarának oktatótermében. Dr. Rózsa Géza alezredes, a BRFK közlekedésrendészetének vezetője elismerőleg méltatta az önkéntes rendőrök példás helytállását. A kitüntetettek között foglalt helyet Zima József és Albecker Vilmos autóbuszvezető is — a „Közbiztonsági Érem” arany fokozatát kapták meg. — Intézkedésük olyan rendkívüli ■ és példaadó volt, hogy az állomány oktatási anyagába feltétlenül beépítjük a történteket — mondta többek között dr. Rózsa alezredes. * * * Március 27-én történt. A Bécsbe menetrendszerű járatként közlekedő autóbuszban csak egy magyar állampolgár utazott — a többi külföldi volt. Győrig Albecker Vilmos vezetett, ott Zima József váltotta fel a volánnál. A „vizek városáig” jegykezelői feladatot ellátó Zima Józsefnek valahogyan szemet szúrt, hogy a magyar utas csak Hegyeshalomig váltott jegyet. Meg is kérdezte tőle: hogyan lehet az, s miért éppen erre az autóbuszra szállt fel? Az elfogadható válasz hallatán azonban megnyugodott. Talán el is felejti az egész ügyet, ha nem tűnik fel, hogy a Fáky Jenő nevű férfi milyen különösen viselkedik, mereven figyeli az autóbusz alkalmazottait, és minden tekintetben rendkívül zaklatott. A fenyegető levél Győrnél a két sofőr helyet cserélt. Mosonmagyaróvárnál már Albecker Vilmos ült az utastérben, s akaratlanul is meg kellett látnia, hogy magyar utasuk rendkívül ideges. Folyton felugrál, és izgatottan érdeklődik: mikor érnek végre célba? A menetrendet percnyi pontossággal betartva, egyenletes sebességgel gurult az autóbusz. Körülbelül este fél kilenc körül tűntek fel Hegyeshalom fényei. Fáky ekkor újra mocorogni kezdett. Belebújt a kabátjába, magához vette a táskáját, majd Albecker Vilmoshoz lépett, s egy levelet tartott a szeme elé: „Budapest—Wien gépkocsivezetőjének!” olvasta a robogásban táncoló sorokat Albecker. — „Elérkeztünk a ... robbanóanyaghoz ...” — Kápráznak a szemeim, vagy mi ez? — pislogott Albecker Vilmos, de nyugalmat erőltetett magára és tovább olvasta a sorokat: „... Bányarobbantó mestertechnikus vagyok. A táskámban 0,6 kilogramm robbanóanyag van. Úticélom: Bécs. Megérkezéskor kiszállok, elmegyek! Utasításom: a kocsiban ne keltsenek pánikot! A kocsiból se ki, se be nem szállhat senki. Meg nem szabad állni. Utasításom be nem tartása esetén robbantok!” — Mintegy 3—1 kilométernyi távolságban voltunk ekkor a határtól — emlékezik Albecker Vilmos. — Az utas felé biccentve, odasúgtam kollégámnak: „Robbanóanyag van a táskájában. Azt akarja, hogy kivigyük. Most mi lesz?” A gépkocsivezető hátra sem pillantott. Higgadtan nézte az utat, s csupán a bajsza alá motyogta a szavakat: — Maradj csak, elmegyünk még egy darabig, azután majd eszünkbe jut valami... Riadó !... — Az utas arca semmi jóval nem biztatott. Keze pedig — ekkor vettem észre — egy hídrobbantó kapcsolószerkezeten nyugodott. — Ne álljatok meg! — harsant a kiáltása. — És ne nyissatok ajtót! — De itt mindenképpen meg kell állni — jelentette ki arcizom rezdülés nélkül Zima József. Itt csak menni lehet! Előre! — sziszegte az utas. — Különben, mint már mondtam, robbantok! Zima József azonban nem vesztette el a lelki nyugalmát, s fittyet hányva a fenyegetésre, felállt, kiment az utastérbe, majd kiperdült a kocsiból. — Most maga üljön a helyére! — dühöngött Fáky, és Albeckerre mutatott. De ő sem rettent meg, hanem kivárta a megfelelő pillanatot, és követte a kollégáját. Az autóbuszvezetők jelentésére azonnal riadóztatták a határőrséget. „Gyorsan utánam ...” Zima József vállalta, hogy visszamegy a kocsiba, és megkísérli szép szóval leszerelni Fákyt — de minden igyekezete hatástalan maradt. Az első sikertelenség azonban nem vette el Zima József önbizalmát, s másodszor is megkísérelte a lehetetlent, ismét felszállt az autóbuszba. — Használja ki a rendelkezésére álló időt — próbált Fáky lelkére beszélni. — Éljen a lehetőséggel ... De legalábbis engedje ki az utasokat... — Nem! — csattant a válasz. — Kommen Sie schnell heraus! (Jöjjenek ki gyorsan!) — kiáltotta hirtelen Zima József az utasok felé, akik sebesen követték őt a határőrség épületébe. Fáky, aki nem értett németül, és csak későn kapcsolt, nagynehezen kikászálódott az egyik ülésről. S mire mindez lezajlott, a sofőrök és az utasok már teljes biztonságban voltak. A többi már ismeretes a napilapokból. A határőrség beosztottai teljesítették kötelességüket, s a szökni próbáló Fáky az életével fizetett vakmerőségéért. A két önkéntes rendőr, autóbuszsofőr lélekjelenlétének is köszönhető, hogy az ügyből nem származtak nagyobb bonyodalmak. (press) (Fotó: Kristóf László) Bátorság és lélekjelenlét A két bátor és leleményes önkéntes rendőr