Magyar Rendőr, 1971. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)
1971-01-07 / 1. szám
NÓGRÁDI SÁNDOR 1894-1971 Hosszan tartó, súlyos betegség következtében 77 éves korában január 1-én elhunyt Nógrádi Sándor, a párt, a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő harcosa. Ifjú vasmunkásként 1918-ban került a munkásmozgalomba, s a Kommunisták Magyarországi Pártjának egyik alapító tagja volt. A Magyar Tanácsköztársaság bukása után a forradalom törhetetlen híveként Európa-szerte szervezte az ifjú kommunistákat. Csehszlovákiába majd Romániába, Franciaországba és a Szovjetunióba szólította a Kommunista Ifjúsági Internacionálé. Moszkvában a Kommunista Internacionálé vezető szerveinek munkatársa lett. A második világháború kitörése után a magyar hadifoglyok antifasiszta harcát kezdte szervezni, s olyan tanító volt, aki maga is élen járt a harcban. Ötvenéves korában egy partizánegység élén tért vissza hazájába, és Salgótarján, valamint a Karancs vidékén szállt harcba a fasiszta haderő ellen. A felszabadulás után a Magyar Kommunista Párt Központi Vezetőségének tagja lett, s az észak-magyarországi pártbizottság titkára. És 1949-ben megkapta élete egyik legszebb feladatát: az egykori partizánvezérre bízták szocialista hadseregünk, a magyar néphadsereg megszervezését. Az új hadsereg politikai főcsoportfőnöke volt altábornagyi majd vezérezredesi rangban. 1955 júliusában a honvédelmi miniszter első helyettesévé nevezték ki. 1946-tól 1956-ig, az MKP, majd az MDP KV tagja, 1956-ban az MDP Központi Vezetősége agitprop.-osztályának vezetője volt. 1957-től tagja az MSZMP Központi Bizottságának. Egész életében ismert volt emberségéről, humanista igazságérzetéről. Az Elnöki Tanács tagjaként s mint országgyűlési képviselő is értékes tevékenységet folytatott. Hetvenhárom éves korában ment nyugdíjba, de élete utolsó percéig dolgozott. Emlékiratainak két kötetét ismeri az ország. Élete emlékét tisztelettel őrzi meg az egész nép, amelynek igaz és hű, munkás fia, forradalmár katonája és művelt tanítója volt. SZOVJET ŰRKUTATÁS 1970 A szovjet űrprogram céljait a tudomány, a népgazdaság szükségletei, a tudományos-műszaki haladás követelményei szabják meg. A Szovjetunió az űrkutatást olyan nagy feladatnak tekinti, amelynek végrehajtása során az emberiség érdekében, a világ békéjének érdekében megismeri és birtokába veszi a természet erőit, törvényeit. Nagyon tudatos, hoszszú program ez, amelynek megvalósítása nem kampányfeladat. A lényeg: mennél kevesebb emberi áldozat nélkül elérni a kitűzött célt. Amikor a Kozmosz új, ismeretlen és nehezen hozzáférhető területeire való behatolás terveit kidolgozzák, először is megvizsgálják a tudósok pótolhatatlan segítőtársainak megbízható, pontos és a sokoldalú „kutatóknak” szerepét betöltő munkaeszközöket. A szovjet űrkutatás több mint tízéves múltja, története ismerős. A világ tudományos és laikus közvéleményét is bámulatba ejtő űrhajósok után a technika művel hatalmas eredményeket. Legutóbb a „Luna—17”, amely 1970. november 15-én elérte a Hold térségét, s az előre kiszámított időben és helyen Holdat ért a holdkocsi is. Ez az automatikus jármű azóta is megbízhatóan teljesíti a földi parancsot. Majd újabb űrkísérleti szenzáció járta be a világot. Leszállt a Vénuszon a szovjet űrkutató állomás, és teljesíti megadott feladatát. Képriportunkban néhány mozzanatát mutatjuk be a szovjet űrkutatásnak. A Föld képe — mielőtt „lemenne” a Hold mögött (a „Szonda 7” eredeti fotója) A kozmikus rakéta startja a Hold felületéről — irány az anyabolygó, a Föld A kozmosz hősei sétányának ünnepélyes felavatása (Fotó: APN) A „Lima—17” a „Lunohoddal” a Hold felületén (rajz) A „Holdjáró—1” legördül a „Luna—17” leszállófokozatáról (rajz) A „Lunohod—1” a Holdon (rajz)