Magyar Rendőr, 1971. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)

1971-01-07 / 1. szám

NÓGRÁDI SÁNDOR 1894-1971 Hosszan tartó, súlyos betegség következtében 77 éves korában január 1-én elhunyt Nógrádi Sándor, a párt, a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő harcosa. Ifjú vasmunkásként 1918-ban került a munkásmozga­lomba, s a Kommunisták Magyarországi Pártjának egyik alapító tagja volt. A Magyar Tanácsköztársaság bukása után a forradalom törhetetlen híveként Európa-szerte szervezte az ifjú kommunistákat. Csehszlovákiába majd Romániába, Franciaországba és a Szovjetunióba szólí­totta a Kommunista Ifjúsági Internacionálé. Moszkvában a Kommunista Internacionálé vezető szer­veinek munkatársa lett. A második világháború kitörése után a magyar hadifoglyok antifasiszta harcát kezdte szervezni, s olyan tanító volt, aki maga is élen járt a harcban. Ötvenéves korában egy partizánegység élén tért vissza hazájába, és Salgótarján, valamint a Karancs vi­dékén szállt harcba a fasiszta haderő ellen. A felszabadulás után a Magyar Kommunista Párt Köz­ponti Vezetőségének tagja lett, s az észak-magyarországi pártbizottság titkára. És 1949-ben megkapta élete egyik legszebb feladatát: az egykori partizánvezérre bízták szocialista hadseregünk, a magyar néphadsereg megszer­vezését. Az új hadsereg politikai főcsoportfőnöke volt altábornagyi majd vezérezredesi rangban. 1955 júliusá­ban a honvédelmi miniszter első helyettesévé nevezték ki. 1946-tól 1956-ig, az MKP, majd az MDP KV tagja, 1956-ban az MDP Központi Vezetősége agitprop.-osz­­tályának vezetője volt. 1957-től tagja az MSZMP Köz­ponti Bizottságának. Egész életében ismert volt emberségéről, humanista igazságérzetéről. Az Elnöki Tanács tagjaként s mint or­szággyűlési képviselő is értékes tevékenységet folytatott. Hetvenhárom éves korában ment nyugdíjba, de élete utolsó percéig dolgozott. Emlékiratainak két kötetét is­meri az ország. Élete emlékét tisztelettel őrzi meg az egész nép, amelynek igaz és hű, munkás fia, forradalmár katonája és művelt tanítója volt. SZO­VJET ŰRKUT­A­TÁS 1970 A szovjet űrprogram céljait a tudomány, a nép­gazdaság szükségletei, a tudományos-műszaki ha­ladás követelményei szabják meg. A Szovjetunió az űrkutatást olyan nagy feladatnak tekinti, amelynek végrehajtása során az emberiség érdekében, a világ békéjének érdekében megismeri és birtokába veszi a természet erőit, törvényeit. Nagyon tudatos, hosz­­szú program ez, amelynek megvalósítása nem kam­pányfeladat. A lényeg: mennél kevesebb emberi ál­dozat nélkül elérni a kitűzött célt. Amikor a Kozmosz új, ismeretlen és nehezen hoz­záférhető területeire való behatolás terveit kidol­gozzák, először is megvizsgálják a tudósok pótolha­tatlan segítőtársainak megbízható, pontos és a sok­oldalú „kutatóknak” szerepét betöltő munkaeszkö­zöket. A szovjet űrkutatás több mint tízéves múltja, tör­ténete ismerős. A világ tudományos és laikus köz­véleményét is bámulatba ejtő űrhajósok után a tech­nika művel hatalmas eredményeket. Legutóbb a „Luna—17”, amely 1970. november 15-én elérte a Hold térségét, s az előre kiszámított időben és helyen Holdat ért a holdkocsi is. Ez az automatikus jármű azóta is megbízhatóan teljesíti a földi parancsot. Majd újabb űrkísérleti szenzáció járta be a vilá­got. Leszállt a Vénuszon a szovjet űrkutató állomás, és teljesíti megadott feladatát. Képriportunkban néhány mozzanatát mutatjuk be a szovjet űrkutatásnak. A Föld képe — mielőtt „lemen­ne” a Hold mögött (a „Szonda 7” eredeti fotója) A kozmikus rakéta startja a Hold felületéről — irány az anya­bolygó, a Föld A kozmosz hősei sétányának ünnepélyes felavatása (Fotó: APN) A „Lima—17” a „Lunohoddal” a Hold felületén (rajz) A „Holdjáró—1” legördül a „Luna—17” leszálló­fokozatáról (rajz) A „Lunohod—1” a Holdon (rajz)

Next