Magyar Sajtó, 1969 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1969-04-01 / 4. szám
Nincs külön újságíró-etikett. Vagy, ha mégis, legfeljebb néhány korosabb pályatárs nosztalgikus emlékezetében, egy-egy megkésett mozdulatában. Nins többé viselkedésformája kávéházi asztaltársaságoknak, mert jószerivel még az asztalok is eltűntek, nemhogy az ilyesmire pazarolt (vagy befektetett?) idő. Mondják, valamikor etikett szabályozta, hogy minden újságírónak legyen egy sötétkék öltönye, de ez az öltöny napközben nyugodtan pihenhetett a zálogházi raktárban, tulajdonosa ugyanis annyi összeköttetéssel mindig rendelkezett, hogy alkalomadtán öltözőnek használhatta a raktárt, becsüs nélkül cserélhette egy estére a szürkét, vagy pepitakockást sötétkékre. Nagyvonalúan elfeledett tartozások más társadalmi rétegekben sokkal hamarabb váltottak ki megütközést, az újságíró-etikett nem volt nagyon szigorú szótárába vette az előlegkérés állandóan ismétlődő, sztereotip mondatait, kicsit talán elviselhetőbbé tette a nehezen elviselhetőt. Ennek az etikettnek a zsargonjából leginkább a formális udvariasság néhány elemét kímélték meg a változások, de azt is új frazeológiába bújtatták. A felszín, a látszat tehát történelmileg meglepően gyorsan elmosta bizonyos belső érintkezési normák más társadalmi rétegektől eltérő voltát, s mire ez a folyamat végbement, egyesek már készen is álltak a következtetéssel: az újságírói szakma is csak olyan, mint bármely más hivatás; az újságíró sem különbözik az orvostól, mérnöktől, tanártól; itt is csak annyi és olyan konfliktus található, mint másutt... Ez az utóbbi szemlélet azután — minthogy egyetlen pillanatig sem restellkedett felcserélni az etikett és az etika kategóriáit — a vulgarizálásban odáig ment: közöttünk is vannak jók és rosszak, önzők és önzetlenek, lelkiismeretesek és lelkiismeretlenek, de ezeket a tulajdonságokat többé már nem a viszonyok szellemi korikurrencia tükrözésének, hanem individuumok számtani összegezésének kell tekinteni a szakma vonatkozásában. Ebből a felfogásból, pontosabban ebből a téves premisszából következett az a gyakorlat is, hogy az újságírást időről időre kívülről bevitt káderekkel kell megerősíteni, s a csalódás csak annál nagyobbnak bizonyult, amikor ennek az eredménye nem lett elég tartós, amikor nem a személyek formálták a maguk képére a viszonyokat, hanem a viszonyok a személyeket. Marx Károly már a Feuerbach-tézisekben megállapította, hogy „...az emberi lényeg nem valami, az egyes egyénben benne lakozó elvontság. Az emberi lényeg — mondotta — a maga valóságában a társadalmi viszonyok összessége.” Világos, hogy az újságíró társadalmi viszonyai nem az újságírásban léteznek, de e hivatás viszonyai nélkül számára nincsen társadalmi. Ezért ezeknek a viszonyoknak az igényesebb feltárása alighanem elkerülhetetlen feladatainkhoz tartozik, enélkül akarva-akaratlanul is véletlenné degradálunk sok szükségszerűt, és lehetetlen előre látni azokat a kritikus pontokat, ahol a legjobb szándékok is az ellenkezőjébe csaphatnak át. Egy rövid cikk keretében természetesen még a szükséges tanulmányok igényjegyzékét sem lehet e témakörből felsorolni, de önmagunk megsürgetéséhez talán néhány utalással hozzájárulhatunk. Alig akad értelmiségi hivatás, amelyben olyan szerepet kapna a konkurrencia, mint a mienkben. Ráadásul ennek a konkurenciának (függetlenül a gazdasági modell átalakításától) egyik jellegzetessége, hogy nem csoportkonkurrencia. A másik jellegzetessége, hogy nem csupán anyagi konkurrencia. Naponta fellángol a hiúság, a szereplésvágy, a kapcsolatok konkurrenciája, s ezeknek minden idegi megterhelése az egyénre hárul. A helyzet elviselését sokszor tovább nehezíti, hogy a személyes értékrendekben túlságosan