Magyar Sajtó, 1984 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1984-06-01 / 6. szám
„Csepel. Drótkerítés. Őrizetes tábor. Rabszállító autón érkeztünk. A szállás borzalmas. Éjszaka légiriadó. Mi az emeleten maradunk. Ránk zárták az ajtót. Pár nappal később. Az Ubrizsy nevű vadállat türelmetlen. Válogat. »A betegeket és a 60 éven felülieket, 16 főt jobb helyre szállítjuk innen - mondja. - A többi a horthyligeti internálótáborba kerül. A Duna repülőgépgyárban fognak dolgozni. (Szigetszentmiklós határában. A szerk.) Horthyliget, a pokol belső tornáca. Megismerkedünk az üzemellenőrökkel. Minden aljasságra képes kegyetlen társaság. Munkaeszközük: a pofozó kéz, a rúgó láb, a gumibot és revolver. Pintér hadnagy, a táborparancsnok szidalmakkal fogad. „A nép árulói vagyok..." - mondja. Valaki megmozdul a sorban. Büntetés, futás. Aki összeesik, azt a katonák puskatussal verik. Biringer József barátunkat agyonverték. Rabszolgák élete és halála Fóthy János, a Pesti Hírlap főmunkatársa, Horthyliget a magyar Ördögsziget című kötetéből adunk néhány részletet. „Horthyligeten, amikor reggel az internáltak a repülőgépgyár telepére érkeztek, a főtéren megkezdődött a rabszolgavásár, így igényeltek. A tízesbe három kell... A központi szállítónak hat... Nevünk nincs, csak rabszámunk. Igazi Ördögszigetté az üzemellenőrök trónralépésekor változott a tábor. Nincs az a guayanai fegyőr, aki kegyetlenebb, kérlelhetetlenebb ridegséggel látta el hivatalát, mint felvigyázóink, az üzemellenőrök. Közben rabszolgaként dolgoztunk. A tábor létszáma gyakran változott. Megkezdődtek a deportálások. A gyárban egyre elviselhetetlenebb lett a bánásmód. Emlékezzünk meg a kevés kivételről. Kalászi Károly a lemezraktár vezetője és Mauréry tűzoltótiszt nevét kell feljegyezni. Kalászi szabotázs-akciójában négy újságíró is részt vett. Mauréry nemcsak emberségesen bánt a rábízott foglyokkal, de kenyérszállítmányokkal is segítetette a tábort. Csak dr. Vajda Ernő, a világhírű botanikus és művészfotós, a tábor egyik csoportparancsnoki beosztottja bátorságának köszönhető, hogy a Gestapo nem tudta egyszerre és együtt halálgyárba szállítani az internált hírlapírókat. Megtudta, hogy egy vasárnap két gépkocsi érkezik Kolosváry-Borcsa Mihály és bűntársai áldozataiért. Dr. Vajda hajnalban egy erdőben rejtette el az újságírókat. Megérkezett a Gestapo tisztje. Őrjöngött, hogy az esti transzportot lekési a kiszemelt csoport. Késő délután dolgavégezetlenül távozott. Zöldi Márton pokla Sós Endre, a Magyar Nemzet munkatársa a Népbíróság előtt vallotta: „A különböző gyűjtőhelyekről, internálótáborokból a kecskeméti személytelenítőbe is a foglyok 20 tízezrei kerültek. Itt elszedték irataikat és megmaradt kis értékeinket. Kikkel senyvedtem 1944 júliusában Zöldi Márton, az újvidéki hóhér mintapoklában? ... Együtt voltam Révész Bélával, Ady Endre meghitt barátjával. Itt volt Farkas István, az Új Idők irodalmi hetilap szerkesztője, a neves festőművész. Gáspár Jenő, a Sajtókamara főtitkára juttatta a Gestapo kezére s Gáspár ült be Farkas szerkesztői székébe. Találkoztam Kardos Istvánnal, az Esti Kurír bohém krónikásával... Az utolsó éjszakán Révész Bélával beszélgettem. A majdnem teljesen süket író arra emlékezett, hogy miként keletkezett Ady Endre híres verse, A bélyeges sereg. - Csak most tudom átérezni a verset - mondotta Révész -, amikor egyetlen leányomat és unokámat elhurcolták a bélyeges sereggel Lengyelországba ... Tudom, hogy én is lengyel földben fogok aludni... Sajnos, jóslata beteljesedett..." ...Idézzünk Föld Aurél sportújságíró visszaemlékezéseiből. Arról, hogy a békásmegyeri táborban milyen iszonyú körülmények között kínlódtak a deportálásra ítéltek. „Minket, a betegeket és öregeket Csepelről a Szabolcs utcai gyűjtőbe vittek. Tábori Kornél ifjúkori barátomat és Geiringer Ernőt, a kedves „Gerrit" a kistarcsai internálótáborba szállították. Onnan Eichmann utolsó transzportjával Auschwitzba, a gázkamrába vezetett az útjuk. Minket Békásmegyerre, a haláltáborba szállítottak. Huszonegyezren voltunk itt összezsúfolva karámokban, mint a barmok. A tikkasztó nyári hőségben egyetlenegy kútból merített vizet az egymás hátán nyüzsgő embertömeg, amely egyáltalán nem kapott még egy darab kenyeret, levest, vagy feketének nevezett löttyöt sem. Naponta százával dobálták a hullákat nyitott társzekerekre és szállították el a táborból. Úgy vélték emiatt kolera és más járványok fenyegetik a fővárost. A Gestapo gyorsított deportálással „oldotta meg" a kérdést. Mi, újságírók a harmadik napon sorra kerülő transzportba voltunk beosztva. Az utolsó éjszakát - mint mindig - együtt töltöttük. Ágai Béla, Szomory Emil, Mohácsi Jenő, Gál László, Barabás Ernő, Farkas Lajos, Rácz Géza. Morgenstein Gyula. Kecskeméti György. Örvös János. Pártos Szilárd. Ssécsei Miklós és jómagam. A békásmegyeri csillagtalan éjszakán mi, a halálba induló újságírók fogadalmat tettünk, akik visszatérnek, testvéri kötelességüknek tartják, hogy segítik, támogatják az elpusztultak hátramaradottjait. Tizenhármunk közül tizenegy barátom fejezte be életét a vagonokban és Auschwitzban. A fogadalomnak eleget tettünk. 1945 decembere. A volt emigrált, internált és deportált újságírók csoportja ülést tartott. Mester Sándor főtitkár jelentette: „Már aligha van remény arra, hogy eltűnt barátaink közül bárki is visszatérjen ... Az 54 horthyligeti kollégánk közül harmincöt mártírhalált halt..." A negyvenedik évfordulón a megmenekültek közül már csak két hírmondó él. Török Sándor író és a történet krónikása, RITTER ALADÁR