Magyar Sajtó, 1998 (39. évfolyam, 1-10. szám)

1998 / 2. szám

16 MAGYAR SAJTÓ ■ 1998. 2. SZÁM ■ NYÍLT TÉR Aki felvette a kolompot... Ifjú koromban hallottam ezt a címet idéző népi bölcsességet, miszerint „Aki felvette a kolompot, rázza is”. A gyakor­lat nyelvére lefordítva, aki elvállal vala­milyen megbízatást, egy közösség által reá ruházott teendőt, teljesítse is azt. Nos. Éppen hét esztendővel ezelőtt ír­tam már erről a Magyar Sajtóban, s hogy most ismét elővettem, annak az a ma­gyarázata, hogy e téma - vagy probléma - visszaköszönt. Úgy vélem, ismét el kell mondani számos a választmányban tisztséget vállaló kollégának, hogy „ráz­ni”, és nemcsak felvenni kell azt a kép­letes kolompot. Öntsünk tiszta vizet a fejekbe. A MÚ­­OSZ alapszabálya szerint megköze­lítően száz szövetségi tag jelölhet egy egy képviselőt a választmányba. Jelen­leg azonban a mintegy 6600 újságírót öt­­venketten képviselik. Vannak fővárosi, főleg nagy létszámú médiumok - négy van ilyen - ahonnan nem is jelöltek sen­kit. De nem küldtek négy megyéből sem választmányi tagot. Ráadásul hat me­gyéből - az ország egyharmadából -megválasztott választmányi tagok sem vettek részt a szóban forgó fontos ta­nácskozáson. A MÚOSZ-tagságnak mintegy harminc-harmincöt százalékát senki sem képviseli a szövetség életét irányító fontos testületben, hiszen - nem először - nincsenek jelen azok a kollé­gák, akikre a MÚOSZ tevékenysége, működése, az újságírók érdeke és érdek­­védelme szempontjából szükség lenne. Nem csoda hát, hogy kollégáink egy ré­sze nem kötődik a szövetséghez, MÚ­­OSZ-tagságuk a tagdíjfizetésre korláto­zódik és formálissá válik. Szakadjunk el az általánosságtól. Lás­sunk egy konkrét példát. Január hónap­ban a MÚOSZ életét, tevékenységének, fejlesztésének irányát meghatározó vá­lasztmányi értekezletre került sor. A megbeszélésen központi helyet foglalt el egy nagy értékű ingatlan áruba bocsátásá­nak megvitatása és két - eddig csak MÚ­­OSZ-használatban lévő - üdülő átvételé­nek ügye. Az alapszabály értelmében - birtokelidegenítés esetében - csak két­harmados többséggel dönthet a választ­mány. A gond itt merült fel, hiszen az öt­venkét választmányi tag közül csak har­mincnégyen voltunk jelen. Ez a létszám elegendő az egyszerű többség „igenjé­hez”, mi több, a kérdést eldöntő huszon­hét szavazat elégségesnek bizonyult az ingatlaneladás engedélyezéséhez. Egy kérdés mégis nyitva maradt. Az alapsza­bály 8. pontja értelmében „Ingatlan-el­idegenítés kérdésében csak kétharmados szótöbbséggel lehet dönteni”. E szabály megfogalmazói elfelejtették tisztázni, hogy a választmány egészére - felte­hetően ezt tartották magától értetődőnek -, vagy az éppen jelenlévőkre vonatko­­zik-e a kétharmados előírás. Abból azon­ban, hogy szükségesnek tartották az alap­szabályban e rendelkezés kiemelését, ar­ra lehet következtetni, hogy egy ilyen fontos döntés meghozatalakor a minden­kori választmány egészének a részvételét tételezték fel, illetve a döntéshozatalra hi­vatottak kétharmadának igenjét. Persze lett volna egy egyszerű, prakti­kus megoldás, levélben felkérni a jelen nem lévő választmányi tagokat, hogy írásban szavazzanak. Volt már ilyen. Az elmúlt nyolc esztendőben kétszer esett meg a levelező szavazás. Egyszer a köz­gyűlés időpontjának meghatározása dőlt el „levélben”, máskor pedig a visegrádi üdülő eladásának ügye. A MÚOSZ jelen­legi vezetésének bármilyen sürgős is az ingatlanügy lebonyolítása, annyit lehe­tett volna várni, amíg a szóban forgó - az ülésről hiányzó - huszonöt választmányi tag postafordultával megküldi „igen” vagy „nem" válaszát. Meggyőződésem, hogy a hozzájárulók lettek volna több­ségben, s megszűntek volna a kételyek a csonka választmány határozatának kér­désében. Ezen apropónak tekinthető példázat után hadd térjek vissza az eredeti gondo­lathoz, a vállalt feladat végzéséhez. A fentiek ugyanis azt példázzák, ha a vá­lasztmány tagjai - már csak felelősségtu­datból is - részt vesznek egy, a szövetsé­get komolyan érintő tanácskozáson, s ott küldőiket képviselve felelősen állást is foglalnak, hitelesebb és minden kétséget kizáró határozatok születnek. Nos, ezért­­ ezért is­­ szükséges rázni, és nemcsak „felvenni a kolompot”. De, nem ártana magyarázatot keresni arra is, mi az oka a fentiekben feltárt visszahúzó­dásnak, közönynek? Molnár István Tagkönyvcserét! Most! Nem, kérem én nem vagyok őrült. Pontosan tudom, hogy ezekben a napokban cserélik le a pártállami MÚOSZ-tagköny­vet - igazolványt - újra, mégis azt mondom, hogy tagkönyvcserét kérek, mégpedig azonnal. Ugyanis az új, hogy úgy mondjam „ropogós” MÚOSZ-igazolvány ronda, ízléstelen, primitív, ráadásul méltatlan. Aki már látta és kézbe vette a most bevezetett igazolványt, igazolhatja véleményemet. A plasztiklapra applikált és elképesztően gusztustalan dizájnnal megvert „Press” igazol­ványt egy ügyetlen első elemista is elkészíthet­te volna, ha egy kicsit összeszedi magát. Egy másodikos pedig bizonyára sokkal tet­szetősebb ötlettel rukkolt volna elő. De ez még semmi, hiszen „csupán” a külalakról, s nem a hsználhatóságról és a biztonságról van szó. Míg az ízlésben lehetnek különbségek - hiszen talán akad olyan is, akinek tetszik ez a szörny­szülött - az utóbbi két szempontban azonban nem lehet kompromisszum, nincs helye értel­­mezgetésnek. Az új MÚOSZ-igazolvány ugyanis egyszerűen primitív. A tulajdonos ne­vét kézzel szikálják a fedőlapra, a fénykép egy mozdulattal eltávolítható és cserélhető az év­számot jelző matricával egyetemben. Hiányoz­nak az újságíró tulajdonos azonosításához szüksége­s lapinformációk - lásd szerkesztőség neve, születési évszám -, amelyek nélkül egy magára valamit is adó igazolvány semmit sem ér. Nincs rajta sem adatok tárolásra alkalmas mágnescsík - pedig az adathordozó funkción kívül evvel működhetne mondjuk a könyvtári kölcsönzés, a székházba való belépés, az étte­remben vezetett számla is -, de hiányzik az egyébként nem túl költséges és ma már minden igazolványon, bankjegyen vagy zárjegyen kö­telező hologrammos ábra is. Az új MÚOSZ- igazolvány éppen ezért nem túl nagy erőfeszí­téssel sokszorosítható, másolható vagy hami­sítható, vagyis nem egyéb használhatatlan plasztiklapnál, amit ideje lecserélni olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. Ez az iga­zolvány ugyanis nemcsak a fénykép tulajdono­sát, de az ezt kiadó szervezetet is minősíti. Addig is, amíg az ismételt cserére sor kerül, azt javaslom minden kedves kollégának, hogy használja a régit, a tíz évvel ezelőtt bevezetett, műbőrkötésbe csúsztatott igazolványt, ez ugyanis minden hiányossága ellenére is profi­nak néz ki, esetleg váltsa ki a nemzetközi új­ságíró-igazolványt, amit - már csak a rajta levő angol szöveg miatt is - itthon is elfogadnak mindenütt. Szakonyi Péter Az új tagkönyv Szakonyi Péterhez hason­lóan nagyon sok kolléga nemtetszését váltotta ki. Természetesen azonnal nem le­het újabb tagkönyvcserét elindítani, de in­formációnk szerint az elnökség a tudomásá­ra jutott kritikák nyomán foglalkozik majd a tagkönyv-üggyel. Hová léptem? Kíváncsiságból jelentkeztem a MÚOSZ-ba, arról szerettem volna meggyőződni, csakugyan bekövet­kezett-e valamilyen változás 1989- ben. Addig nemigen jelenhetett meg nevem az első nyilvánosság­ban, kíváncsian vártam, elhárul­nak-e közszereplésem politikai akadályai. Szó nélkül fölvettek. Az első meglepetést azon nyomban kö­vette a második, igazolványom át­vételénél ugyanis megkérdeztem, milyen költségek és előnyök járnak vele. Csodálkozva bámultak rám, bolondokat beszélek. Azóta sem si­került megtudnom, mit kellene ten­nem a tagságért cserébe, és mire jo­gosít fel az arcképes tanúsítvány. Majd egy évtized múltán is hálás lennék a felvilágosításért! Úgy véltem, tájékozottabb le­szek, ha belépek az engem érdeklő szakosztályokba. Így is cseleked­tem, de hiába lettem tagja egyné­hánynak, értesítést tőlük csupán az éppen aktuális tisztújításkor kapok (egyetlen kivétel a filmes, ahol ki­kérik olykor a véleményemet a kri­tikusok díjának odaítélésénél). Egyedül és tájékozatlanul állok a jól összeszokott vezetői csapatok­kal szemben, melyeknek tagjai fennhangon dicsérik egymást: mennyit dolgoztak, és milyen ered­ményesen! Hol, hogyan, mikor? - az nem tartozik rám. Nekem annyi a feladatom, hogy szavazógépként működve meghosszabbítsam man­dátumukat. ígérik ugyan, eztán in­formálnak mindenről, de szavukat feledik. A Magyar Sajtó cikkei nyomán magamnak kell kiakumulálnom, hová keveredtem. Szakmai érdek­­védelmi szervezetbe, gondolnám naivul, csakhogy a Nagyságos Vá­lasztmány (én választottam, igaz, közvetve!) furán rendelkezik felet­tem. Úgy határoz például: „aki tag­díjkedvezményben részesül, ked­vezményes üdülést nem vehet igénybe”, vagyis a sántát nem illeti meg a mankó, azt az egészségesek kapják. Mármost ha ilyen logikával lép föl a szervezet saját tagjaival szemben, miként védelmezhetné érdekeinket külső fenyegetésektől? Szerencsével járok-e vagy sem, nem tudom, ám újra kérdem: tessék mondani, hova léptem? Sneé Péter

Next