Magyar Sajtó, 1998 (39. évfolyam, 1-10. szám)
1998 / 2. szám
16 MAGYAR SAJTÓ ■ 1998. 2. SZÁM ■ NYÍLT TÉR Aki felvette a kolompot... Ifjú koromban hallottam ezt a címet idéző népi bölcsességet, miszerint „Aki felvette a kolompot, rázza is”. A gyakorlat nyelvére lefordítva, aki elvállal valamilyen megbízatást, egy közösség által reá ruházott teendőt, teljesítse is azt. Nos. Éppen hét esztendővel ezelőtt írtam már erről a Magyar Sajtóban, s hogy most ismét elővettem, annak az a magyarázata, hogy e téma - vagy probléma - visszaköszönt. Úgy vélem, ismét el kell mondani számos a választmányban tisztséget vállaló kollégának, hogy „rázni”, és nemcsak felvenni kell azt a képletes kolompot. Öntsünk tiszta vizet a fejekbe. A MÚOSZ alapszabálya szerint megközelítően száz szövetségi tag jelölhet egy egy képviselőt a választmányba. Jelenleg azonban a mintegy 6600 újságírót ötvenketten képviselik. Vannak fővárosi, főleg nagy létszámú médiumok - négy van ilyen - ahonnan nem is jelöltek senkit. De nem küldtek négy megyéből sem választmányi tagot. Ráadásul hat megyéből - az ország egyharmadából -megválasztott választmányi tagok sem vettek részt a szóban forgó fontos tanácskozáson. A MÚOSZ-tagságnak mintegy harminc-harmincöt százalékát senki sem képviseli a szövetség életét irányító fontos testületben, hiszen - nem először - nincsenek jelen azok a kollégák, akikre a MÚOSZ tevékenysége, működése, az újságírók érdeke és érdekvédelme szempontjából szükség lenne. Nem csoda hát, hogy kollégáink egy része nem kötődik a szövetséghez, MÚOSZ-tagságuk a tagdíjfizetésre korlátozódik és formálissá válik. Szakadjunk el az általánosságtól. Lássunk egy konkrét példát. Január hónapban a MÚOSZ életét, tevékenységének, fejlesztésének irányát meghatározó választmányi értekezletre került sor. A megbeszélésen központi helyet foglalt el egy nagy értékű ingatlan áruba bocsátásának megvitatása és két - eddig csak MÚOSZ-használatban lévő - üdülő átvételének ügye. Az alapszabály értelmében - birtokelidegenítés esetében - csak kétharmados többséggel dönthet a választmány. A gond itt merült fel, hiszen az ötvenkét választmányi tag közül csak harmincnégyen voltunk jelen. Ez a létszám elegendő az egyszerű többség „igenjéhez”, mi több, a kérdést eldöntő huszonhét szavazat elégségesnek bizonyult az ingatlaneladás engedélyezéséhez. Egy kérdés mégis nyitva maradt. Az alapszabály 8. pontja értelmében „Ingatlan-elidegenítés kérdésében csak kétharmados szótöbbséggel lehet dönteni”. E szabály megfogalmazói elfelejtették tisztázni, hogy a választmány egészére - feltehetően ezt tartották magától értetődőnek -, vagy az éppen jelenlévőkre vonatkozik-e a kétharmados előírás. Abból azonban, hogy szükségesnek tartották az alapszabályban e rendelkezés kiemelését, arra lehet következtetni, hogy egy ilyen fontos döntés meghozatalakor a mindenkori választmány egészének a részvételét tételezték fel, illetve a döntéshozatalra hivatottak kétharmadának igenjét. Persze lett volna egy egyszerű, praktikus megoldás, levélben felkérni a jelen nem lévő választmányi tagokat, hogy írásban szavazzanak. Volt már ilyen. Az elmúlt nyolc esztendőben kétszer esett meg a levelező szavazás. Egyszer a közgyűlés időpontjának meghatározása dőlt el „levélben”, máskor pedig a visegrádi üdülő eladásának ügye. A MÚOSZ jelenlegi vezetésének bármilyen sürgős is az ingatlanügy lebonyolítása, annyit lehetett volna várni, amíg a szóban forgó - az ülésről hiányzó - huszonöt választmányi tag postafordultával megküldi „igen” vagy „nem" válaszát. Meggyőződésem, hogy a hozzájárulók lettek volna többségben, s megszűntek volna a kételyek a csonka választmány határozatának kérdésében. Ezen apropónak tekinthető példázat után hadd térjek vissza az eredeti gondolathoz, a vállalt feladat végzéséhez. A fentiek ugyanis azt példázzák, ha a választmány tagjai - már csak felelősségtudatból is - részt vesznek egy, a szövetséget komolyan érintő tanácskozáson, s ott küldőiket képviselve felelősen állást is foglalnak, hitelesebb és minden kétséget kizáró határozatok születnek. Nos, ezért ezért is szükséges rázni, és nemcsak „felvenni a kolompot”. De, nem ártana magyarázatot keresni arra is, mi az oka a fentiekben feltárt visszahúzódásnak, közönynek? Molnár István Tagkönyvcserét! Most! Nem, kérem én nem vagyok őrült. Pontosan tudom, hogy ezekben a napokban cserélik le a pártállami MÚOSZ-tagkönyvet - igazolványt - újra, mégis azt mondom, hogy tagkönyvcserét kérek, mégpedig azonnal. Ugyanis az új, hogy úgy mondjam „ropogós” MÚOSZ-igazolvány ronda, ízléstelen, primitív, ráadásul méltatlan. Aki már látta és kézbe vette a most bevezetett igazolványt, igazolhatja véleményemet. A plasztiklapra applikált és elképesztően gusztustalan dizájnnal megvert „Press” igazolványt egy ügyetlen első elemista is elkészíthette volna, ha egy kicsit összeszedi magát. Egy másodikos pedig bizonyára sokkal tetszetősebb ötlettel rukkolt volna elő. De ez még semmi, hiszen „csupán” a külalakról, s nem a hsználhatóságról és a biztonságról van szó. Míg az ízlésben lehetnek különbségek - hiszen talán akad olyan is, akinek tetszik ez a szörnyszülött - az utóbbi két szempontban azonban nem lehet kompromisszum, nincs helye értelmezgetésnek. Az új MÚOSZ-igazolvány ugyanis egyszerűen primitív. A tulajdonos nevét kézzel szikálják a fedőlapra, a fénykép egy mozdulattal eltávolítható és cserélhető az évszámot jelző matricával egyetemben. Hiányoznak az újságíró tulajdonos azonosításához szükséges lapinformációk - lásd szerkesztőség neve, születési évszám -, amelyek nélkül egy magára valamit is adó igazolvány semmit sem ér. Nincs rajta sem adatok tárolásra alkalmas mágnescsík - pedig az adathordozó funkción kívül evvel működhetne mondjuk a könyvtári kölcsönzés, a székházba való belépés, az étteremben vezetett számla is -, de hiányzik az egyébként nem túl költséges és ma már minden igazolványon, bankjegyen vagy zárjegyen kötelező hologrammos ábra is. Az új MÚOSZ- igazolvány éppen ezért nem túl nagy erőfeszítéssel sokszorosítható, másolható vagy hamisítható, vagyis nem egyéb használhatatlan plasztiklapnál, amit ideje lecserélni olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. Ez az igazolvány ugyanis nemcsak a fénykép tulajdonosát, de az ezt kiadó szervezetet is minősíti. Addig is, amíg az ismételt cserére sor kerül, azt javaslom minden kedves kollégának, hogy használja a régit, a tíz évvel ezelőtt bevezetett, műbőrkötésbe csúsztatott igazolványt, ez ugyanis minden hiányossága ellenére is profinak néz ki, esetleg váltsa ki a nemzetközi újságíró-igazolványt, amit - már csak a rajta levő angol szöveg miatt is - itthon is elfogadnak mindenütt. Szakonyi Péter Az új tagkönyv Szakonyi Péterhez hasonlóan nagyon sok kolléga nemtetszését váltotta ki. Természetesen azonnal nem lehet újabb tagkönyvcserét elindítani, de információnk szerint az elnökség a tudomására jutott kritikák nyomán foglalkozik majd a tagkönyv-üggyel. Hová léptem? Kíváncsiságból jelentkeztem a MÚOSZ-ba, arról szerettem volna meggyőződni, csakugyan bekövetkezett-e valamilyen változás 1989- ben. Addig nemigen jelenhetett meg nevem az első nyilvánosságban, kíváncsian vártam, elhárulnak-e közszereplésem politikai akadályai. Szó nélkül fölvettek. Az első meglepetést azon nyomban követte a második, igazolványom átvételénél ugyanis megkérdeztem, milyen költségek és előnyök járnak vele. Csodálkozva bámultak rám, bolondokat beszélek. Azóta sem sikerült megtudnom, mit kellene tennem a tagságért cserébe, és mire jogosít fel az arcképes tanúsítvány. Majd egy évtized múltán is hálás lennék a felvilágosításért! Úgy véltem, tájékozottabb leszek, ha belépek az engem érdeklő szakosztályokba. Így is cselekedtem, de hiába lettem tagja egynéhánynak, értesítést tőlük csupán az éppen aktuális tisztújításkor kapok (egyetlen kivétel a filmes, ahol kikérik olykor a véleményemet a kritikusok díjának odaítélésénél). Egyedül és tájékozatlanul állok a jól összeszokott vezetői csapatokkal szemben, melyeknek tagjai fennhangon dicsérik egymást: mennyit dolgoztak, és milyen eredményesen! Hol, hogyan, mikor? - az nem tartozik rám. Nekem annyi a feladatom, hogy szavazógépként működve meghosszabbítsam mandátumukat. ígérik ugyan, eztán informálnak mindenről, de szavukat feledik. A Magyar Sajtó cikkei nyomán magamnak kell kiakumulálnom, hová keveredtem. Szakmai érdekvédelmi szervezetbe, gondolnám naivul, csakhogy a Nagyságos Választmány (én választottam, igaz, közvetve!) furán rendelkezik felettem. Úgy határoz például: „aki tagdíjkedvezményben részesül, kedvezményes üdülést nem vehet igénybe”, vagyis a sántát nem illeti meg a mankó, azt az egészségesek kapják. Mármost ha ilyen logikával lép föl a szervezet saját tagjaival szemben, miként védelmezhetné érdekeinket külső fenyegetésektől? Szerencsével járok-e vagy sem, nem tudom, ám újra kérdem: tessék mondani, hova léptem? Sneé Péter