Magyar Salon, 9. kötet (5. évfolyam, 1887-1888/2)
MAROKKÓI KÉPEK. 259 tájában még ez a lárma, meg sirás se zavarja, legfeljebb sovány kezeivel szakásának pár szálát simítja vissza, vagy burnusa redőit rendezi el, mik nagyon útjában látszanak lenni. Előtte a két, hogy úgy mondjam, ügyvéd áll, izegve mozogva, majd hátrálva, majd előre lépve, végnélküli hosszú, körmondatokkal igyekezve a bonyodalmas ügyet még konfuzusabbá tenni, hogy aztán a kadi valahogy ki nem ismerje benne magát. Minden szót egy-egy pathetikus kézmozdulat kisér, burnusukat majd összehúzva, majd hátra dobva, amint épen a helyzet megkívánja. . . Midőn aztán valamely döntő argumentummal a helyzetet uralni vélte, a burnus gazdag ránczait jobb kezével, egy majestetikus taglejtéssel a bal válra csapta át, kezét ott pár másodperczig pihentette, fejét büszkén hátra szegezve, hordta körül tekintetét a hallgatóságon, a várt hatásról meggyőződni egészen, mint azt a stereotype színpadi Julius Caesaroknál, Antoniusoknál látjuk, no és a többi classicus szerepekből ismerünk a csattanós jelenetek végein , — ezt mondánk biablonszerűnek — elcsépelt színpadi fogásnak. Pedig lám ezek az emberek soha se láttak a színpadon se Julius Caesart, se Antoniust, de még színházat sem, ezek hogy így fejezzem ki magam, elemi «geste»-ek, miket közvetlenül a helyzet szül, és Darwinnak igaza van, midőn egy helyen azt mondja: «egyenlő körülmények, egyenlő taglejtéseket idéznek elő, a legkülönbözőbb fajoknál is, anélkül, hogy valaha is érintkeztek volna». És már most nem tudom tulajdonkép, hogy melyik realistikusabb. A korcsma állása alatt játszó tragikus játéka, mit eddig komikusnak találtam, vagy az Irving, Wilson Barree vagy pláne Mourry, Sully alakítása ? A szép képnek keretül a fehérre festett fülke szolgált, minek egyedüli díszét finoman faragott stucco munka MAROKKÓBÓL. Gróf Vay Péter rajza.