Magyar Salon, 9. kötet (5. évfolyam, 1887-1888/2)
MAROKKÓI KÉPEK. (NAPLÓTÖREDÉK.) Irta gróf Vay Péter. A délutáni nap forrón tűzött Tanger fehérre meszelt házaira, még fehérebbé, még vakítóbbá világítva a sima falakat, mikor szűk, labirintszerü utczáin még egyszer átbolyongtam, — hogy utolsó impressiókat gyűjtsek — mielőtt búcsút mondanék Afrikának. Ki tudja meddig lesz még Marokkó egy darab középkor — annak árny- és fényoldalaival, — tele borzalmaival és tele romantikájával, költészetével? Pár éve aztán valamelyik nagyhatalom megérkezik pánczélos hajóival protectorképen, hozva vasútat, telegraphot, telephont, gőzt, villanyosságot — no, meg alkoholt — egyszóval itt is lesz czivilizáczió. Excelsior. Pár év és a Muravidék, az Almoahaderek és az Ab- el- Quadrek csodás világa örökre letűnik a földről, és a következő generáczió már maga csak hírből, könyvekből fogja ismerni a mesevilágot, de látni legfeljebb színpadon, mint operette librettót. A kikötőben utolsó intézkedéseimet tettem meg, és miután gőzös nem köt ki Trafalgarban, egy kis vitorlás bárkát vettem, hogy Spanyolországba vigyen, mi hosszas utánjárás után és az illető konzulok segélyével vált csak kivihetővé. A tekervényes utczákon fel a lépcső tetejét domináló öreg Casbakhoz tartoztam. Stratégiai szempontból, düledezett bástyájával és tömlöczökül szolgáló (Utánnyomás tilos.) kazamatáival ma már teljesen jelentéktelen, de annál szebb építészeti maradvány ez, sötét falaival és romba dőlő tornyaival. Az udvarra néző egyik fülkében ép a Kadi tartott ítéletet. Milyen kép, kár hogy egy nagy orientalista festő nem örökíthette meg a jelenetet a maga közvetlenségében. A csak három faltól körülvett helyiség közepén a kadi ült, méltóságteljesen vetve maga körül pompás burnusának redőit. Vékony viaszsárgás ujjaival hófehér szakálát simogatta. Kis fekete szemeinek szúrós pillantásával az előtte elterülő czifra tarka szőnyeg ákombákomjait látszott tanulmányozni. Jobbról a tanúk egy márvány padkán helyezkedtek festői pose-okba, amint ezt csak a keletiek tudják, kiknek plastikáját nem tette tönkre nemzedékrőlnemzedékre ,convention, szokás, no meg a divat. Szembe velők az al- és felperes volt, teljesen ignorálni látszottak egymás jelenlétét, csak egy-egy fontosabb momentumnál igyekeztek a kadit ügyük igazságáról meggyőzni. És ezt mindketten avval vélték elérhteni, ha ellenfelüket túllármázzák, túlkiabálják, ha aztán még ez se használna, úgy egy kis sírás talán mégis megtenné a hatást. De bizony a kadi, úgy látszik, már nagyon megszokta ezeket a zajos jeleneteket, mert nyugodt magatar.