Magyar Salon, 9. kötet (5. évfolyam, 1887-1888/2)

MAROKKÓI KÉPEK. (NAPLÓTÖREDÉK.) Irta gróf Vay Péter. A délutáni nap forrón tűzött Tan­ger fehérre meszelt házaira, még fehé­rebbé, még vakítóbbá világítva a sima falakat, mikor szűk, labirintszerü utczáin még egyszer átbolyongtam, — hogy utolsó impressiókat gyűjtsek — mielőtt búcsút mondanék Afrikának. Ki tudja meddig lesz még Marokkó egy darab középkor — annak árny- és fényoldalaival, — tele borzalmaival és tele romantikájával, költészetével? Pár év­e aztán valamelyik nagyhata­lom megérkezik pánczélos hajóival pro­­tectorképen, hozva vasútat, telegraphot, telephont, gőzt, villanyosságot — no, meg alkoholt — egyszóval itt is lesz czi­­vilizáczió. Excelsior. Pár év és a Muravidék, az Almoaha­­derek és az Ab- el- Quadrek csodás világa örökre letűnik a földről, és a következő generáczió már maga csak hírből, könyvekből fogja ismerni a mese­világot, de látni legfeljebb színpadon, mint operette librettót. A kikötőben utolsó intézkedéseimet tettem meg, és miután gőzös nem köt ki Trafalgarban, egy kis vitorlás bárkát vettem, hogy Spanyolországba vigyen, mi hosszas utánjárás után és az illető konzulok segélyével vált csak kivi­­hetővé. A tekervényes utczákon fel a lépcső tetejét domináló öreg Casbakhoz tar­toztam. Stratégiai szempontból, düledezett bástyájával és tömlöczökül szolgáló (Utánnyomás tilos.) kazamatáival ma már teljesen jelenték­telen, de annál szebb építészeti marad­vány ez, sötét falaival és romba dőlő tornyaival. Az udvarra néző egyik fülkében ép a Kadi tartott ítéletet. Milyen kép, kár hogy egy nagy orientalista festő nem örökíthette meg a jelenetet a maga közvetlenségében. A csak három faltól körül­vett helyi­ség közepén a kadi ült, méltóságteljesen vetve maga körül pompás burnusának redőit. Vékony viaszsárgás ujjaival hó­fehér szakálát simogatta. Kis fekete szemeinek szúrós pillan­tásával az előtte elterülő czifra tarka szőnyeg ákom­bákomjait látszott tanul­mányozni. Jobbról a tanúk egy márvány padkán helyezkedtek festői pose-okba, a­mint ezt csak a keletiek tudják, kiknek plas­­tikáját nem tette tönkre nemzedékről­­nemzedékre ,convention, szokás, no meg a divat. Szembe velők az al- és felperes volt, teljesen ignorálni látszottak egymás jelenlétét, csak egy-egy fontosabb mo­mentumnál igyekeztek a kadit ügyük igazságáról meggyőzni. És ezt mind­ketten avval vélték elérhteni, ha ellen­felüket túl­lármázzák, túl­kiabálják, ha aztán még ez se használna, úgy egy kis sírás talán mégis megtenné a hatást. De bizony a kadi, úgy látszik, már nagyon megszokta ezeket a zajos jeleneteket, mert nyugodt magatar.

Next