Magyar Szemle, 1888-1889 (1. évfolyam, 1-54. szám)

1888-12-02 / 1. szám

1. sz. ____ tette, hog a herczegprimást kiengesz­telje. A magasabb társadalmi osztá­lyok mindegyre távolabb húzódnak azoktól a köröktől, melyek csupán a pénz segélyével tolakodtak felszínre, s melyek a szabadság fogalmát abban állapították meg, hogy szabad minden tradicziót sárral dobálni, a művelt­ségét pedig abban, hogy affektálni kell az atheizmust. Nyilvános kö­rökben és magántársaságokban, min­denütt, hol az érzületek leplezetlenül nyilatkozhatnak, mindegyre hatal­masabb az ellenszenv az üres sza­badelvű elméletek és túlhajtott libe­rális intézmények ellen. És e biztató jelek nem állanak magukban. Elég okunk van hinni a jövőben. Csak működjenek egymással összhang­ban, lankadatlan kitartással mind­annyian, kiket műveltségük, születé­sük, tudományuk és társadalmi hely­zetük vezérszerepre utal és a vallás jótékony melegével és tiszta fényé­vel, mely nélkül nincs igaz üdv, el­árasztja majd ismét az emberiséget; a czifra szólamgyártók és pénzemberek oktokracziája megszűnik, és nemso­kára megérjük mi is egy mind a hazára, mind bű fiaira dicsőségesebb és boldogabb korszak — új hajnalát. —r------á—. MAGYAR SZEMLE 4 n­ v£^ls.Zolt. Ha jószerencse fölkap és ragad, Alázattal tűrd, el ne bízd magad’. Ne nézd le, aki lent szerénykedik, Lehet, fönt ugyanezt veled teszik. Esz, szorgalom, törekvés bármit ád, Nem érzed-é százannyinak díját ? . . . Mert a szerencse szűkén oszt savat; Egy kézzel ád, másikkal megtagad. Mit ér, ha ad gyönyört és kincseket, S szived csak egy virágszálért eped? Dicsőség koszorúját nyújtja tán ? . . . De társid mélabú, sötét magány. Világi jóból mennél több tiéd: Annál többet szeretnél bírni még. A teljesülés, mint petét a nap, Kikölti a lappangó vágyakat. S mire elérted, mi elérhető : Vár a koporsó, néma temető. Kincs, hír, gyönyör . . . ah, mindet itthagyod, S legtöbbtől való kínja legnagyobb. A mindenség zenéjét hallgatod? . . . A temetőben nincs csak némaság. És hordta bár a tűznapot szived: A sír sötét, a sír hideg. Reviczky Gyula. MEGTÉRT. ELBESZÉLÉS. Irta : .Takáthy Endre. I. A­mint a rózsalugas lombjait Vedrődi János halkan félrevonta, bent a lugasban bájos kép tárult eléje. A kastély fiatal öz­vegy úrnője zavarodottan közeledett hozzá a lugas túlsó, árnyékosabb részéből és kezét nyújtotta neki mosolyogva s azzal az izga­tott mohósággal, mely nemhogy leplezte volna, de még inkább elárulta zavarát. Areza pirosabb volt, mint a lugas ró­zsái, ajka szinte keresni látszott a szót és keze már jóideig a férfi kezében reszketett, mikor végre megszólalt: — Imádkoztam . . . Ugy­e most ki fog ön nevetni, hogy így térdelve látott? — Grófné, ezt nem érdemeltem meg ... — Nem mintha szégyelném. Hiszen szivemből fakadt az ima s olyan a termé­szetem, a lelkem, hogy szeretek magamba merülni s Istenhez emelkedni. De ez nem való mások elé. S kivált ön, Vedrődi . . . — Miért épen én? Hát oly közönsé­gesnek tart engem, hogy azt hiszi: nem bírom megérteni ? — Nem azért. De félek, hogy az ön világgyűlölő szkepszise, az ön gúnyolódó, keserű természete megütközik az én egy­szerű, gyermekes ájtatosságomon .... — Mily rosszul ismer! S milyen rossz­nak tart! Hát méltó volnék-e csak egyet­len tekintetére is, ha nem tisztelném érzel­meit, meggyőződését? Hiszen hibái miatt se bántottam soha, hogyan bánthatnám most olyanért, a­mi erénye? Oh grófné, most látom, mennyire nem foglalkozott velem komolyan! — No, azt nem mondhatja. Bizonysá­gom a sok könyv! — szólt a grófné kissé földerülve. — A könyvek, melyeket fölvágatott velem ? — Igen, ez kétségtelen bizonyítéka annak, hogy önt szívesen látom társasá­gomban. Látja, a szegény Tárcsás Lőrincz már tizedszer kezd bele Don Quijotéba s mégse bírta fölvágni: kése alig suhog vé­gig két-három íven, már mennie kell, mert nem bírom tovább kiállani üres, szellem­telen fecsegéseit. Mig ellenben ön . . . — Igaz, én ma is felvágtam a Ráth­­féle Shakspere-kiadás két egész kötetét, aztán egy új poétát, Wieseman kardinális könyvét, a Katakombákat, Nogáll püspök Kempis-fordítását és Deák Ferencz beszé­deinek nagy kötetét . . . — És még panaszkodik! — nevetett a grófné, vidáman megfenyegetve útjával a szintén mosolygó férfit. — Mégis ... mi oka volt föltenni ró­lam, hogy profanálni fogom ájtatosságát ? — Mert ön is csak olyan, mint a többi férfi, és most bizonyára azt gondolja ma­gában, hogy kaczérságból rendeztem így a jelenetet és csak tettetés volt, a­mit látott. — Oh nem!­lyesmire nem tartom a grófhot képesnek! Tudom, hogy buzgó katholikus nő, s higgye el, az a vonása, hogy vallásos, még pedig tiszta meggyőző­désből, kedvesebbé tette a grófnét szivem­ben, mint tán szépsége­s nemes, művelt lel­kének sok gyöngéd tulajdonsága. — Igazán? — Hát mi csodálni van ezen ? Egy nő, a ki félrevonul a rózsalugasba s ott, a helyett, hogy rózsákat tépve az élet rózsás örömeiről ábrándoznék, imába merül és az ég felé fohászkodik: nem a legszebb, a legtisztább kép-e ez a mai korban, midőn a nők mind hiúságosak és felületesek, ön­magukat bálványozok és múló élvezetek után röpködök? — Mind egytü­l-egyig ? — És a grófkó pajzánál neheztelő pillantást vetett a be­szélőre. — Alig ismerek kivételt! — folytatta Vedrődi János nyugodtan. A kor erkölcs­telenségének, a vallástalanságnak fő okai a nők. Kapcsos imakönyvvel a körökben sorra járják a templomokat, szemeiket ég­nek forgatják, ajkaikról mély sóhajok leb­­bennek el; de ezalatt az áhitat könyve be­tűivel lefelé fordítva áll előttük és főgond­jukat az képezi, hogy a férfiak észrevegyék, mily finom, kaczér brüsszeli csipkefodor kan­dikál ki selyem szoknyájuk alól . . . — Ön azonban elfordul ezektől a mo­dern alakoktól, nemde? — szólt a grófné kissé kíváncsian lesve a választ. — Óh, fájdalom, csak a theoriában! Más­különben igaza volt a grófnénak: én is csak olyan vagyok, mint a többi. Elvben ki nem állhatom a divatos bábokat, hanem a valóságban én is rabja vagyok egy-egy igézetes arcznak, engem is megbabonáz egy-egy ragyogó csalfa szempár, —­s a vége az. . . — Nos, a vége ? — Igen, a vége az, hogy az elvek le­győzve vonulnak vissza, az emberi gyarló­ság pedig diadalmaskodik. — Ön túlságosan sötéten fest! Mindent fekete szemüvegen keresztül néz, azért látja önmagát is ilyennek. — Nem, nem! Tudom, hogy ilyen vagyok! A grófné nyugtalanul, kissé szomorúan nézett lovagjára. — Tehát valóban? — mondá el nem fojtható fájdalmas mosolylyal. — Ön is szeretett ? — Igen, szerettem és csalódtam. Vagy mit is mondok: csalódtam? Nem! Hiszen az első pillanattól fogva láttam, éreztem, tudtam, hogy szépem kaczér, szívtelen, hiú teremtés. Tudtam, hogy csak meg akar hódítani, hogy aztán mint megint játék­szert eldobjon. Tudtam, hogy kívülem még kettőt-hármat hiteget, és hogy férjével is is érzékeny leveleket vált, — azért mégis szerettem­, szerettem . . . !*

Next