Magyar Szemle, 1888-1889 (1. évfolyam, 1-54. szám)
1888-12-02 / 1. szám
1. sz. ____ tette, hog a herczegprimást kiengesztelje. A magasabb társadalmi osztályok mindegyre távolabb húzódnak azoktól a köröktől, melyek csupán a pénz segélyével tolakodtak felszínre, s melyek a szabadság fogalmát abban állapították meg, hogy szabad minden tradicziót sárral dobálni, a műveltségét pedig abban, hogy affektálni kell az atheizmust. Nyilvános körökben és magántársaságokban, mindenütt, hol az érzületek leplezetlenül nyilatkozhatnak, mindegyre hatalmasabb az ellenszenv az üres szabadelvű elméletek és túlhajtott liberális intézmények ellen. És e biztató jelek nem állanak magukban. Elég okunk van hinni a jövőben. Csak működjenek egymással összhangban, lankadatlan kitartással mindannyian, kiket műveltségük, születésük, tudományuk és társadalmi helyzetük vezérszerepre utal és a vallás jótékony melegével és tiszta fényével, mely nélkül nincs igaz üdv, elárasztja majd ismét az emberiséget; a czifra szólamgyártók és pénzemberek oktokracziája megszűnik, és nemsokára megérjük mi is egy mind a hazára, mind bű fiaira dicsőségesebb és boldogabb korszak — új hajnalát. —r------á—. MAGYAR SZEMLE 4 n v£^ls.Zolt. Ha jószerencse fölkap és ragad, Alázattal tűrd, el ne bízd magad’. Ne nézd le, aki lent szerénykedik, Lehet, fönt ugyanezt veled teszik. Esz, szorgalom, törekvés bármit ád, Nem érzed-é százannyinak díját ? . . . Mert a szerencse szűkén oszt savat; Egy kézzel ád, másikkal megtagad. Mit ér, ha ad gyönyört és kincseket, S szived csak egy virágszálért eped? Dicsőség koszorúját nyújtja tán ? . . . De társid mélabú, sötét magány. Világi jóból mennél több tiéd: Annál többet szeretnél bírni még. A teljesülés, mint petét a nap, Kikölti a lappangó vágyakat. S mire elérted, mi elérhető : Vár a koporsó, néma temető. Kincs, hír, gyönyör . . . ah, mindet itthagyod, S legtöbbtől való kínja legnagyobb. A mindenség zenéjét hallgatod? . . . A temetőben nincs csak némaság. És hordta bár a tűznapot szived: A sír sötét, a sír hideg. Reviczky Gyula. MEGTÉRT. ELBESZÉLÉS. Irta : .Takáthy Endre. I. Amint a rózsalugas lombjait Vedrődi János halkan félrevonta, bent a lugasban bájos kép tárult eléje. A kastély fiatal özvegy úrnője zavarodottan közeledett hozzá a lugas túlsó, árnyékosabb részéből és kezét nyújtotta neki mosolyogva s azzal az izgatott mohósággal, mely nemhogy leplezte volna, de még inkább elárulta zavarát. Areza pirosabb volt, mint a lugas rózsái, ajka szinte keresni látszott a szót és keze már jóideig a férfi kezében reszketett, mikor végre megszólalt: — Imádkoztam . . . Ugye most ki fog ön nevetni, hogy így térdelve látott? — Grófné, ezt nem érdemeltem meg ... — Nem mintha szégyelném. Hiszen szivemből fakadt az ima s olyan a természetem, a lelkem, hogy szeretek magamba merülni s Istenhez emelkedni. De ez nem való mások elé. S kivált ön, Vedrődi . . . — Miért épen én? Hát oly közönségesnek tart engem, hogy azt hiszi: nem bírom megérteni ? — Nem azért. De félek, hogy az ön világgyűlölő szkepszise, az ön gúnyolódó, keserű természete megütközik az én egyszerű, gyermekes ájtatosságomon .... — Mily rosszul ismer! S milyen rossznak tart! Hát méltó volnék-e csak egyetlen tekintetére is, ha nem tisztelném érzelmeit, meggyőződését? Hiszen hibái miatt se bántottam soha, hogyan bánthatnám most olyanért, ami erénye? Oh grófné, most látom, mennyire nem foglalkozott velem komolyan! — No, azt nem mondhatja. Bizonyságom a sok könyv! — szólt a grófné kissé földerülve. — A könyvek, melyeket fölvágatott velem ? — Igen, ez kétségtelen bizonyítéka annak, hogy önt szívesen látom társaságomban. Látja, a szegény Tárcsás Lőrincz már tizedszer kezd bele Don Quijotéba s mégse bírta fölvágni: kése alig suhog végig két-három íven, már mennie kell, mert nem bírom tovább kiállani üres, szellemtelen fecsegéseit. Mig ellenben ön . . . — Igaz, én ma is felvágtam a Ráthféle Shakspere-kiadás két egész kötetét, aztán egy új poétát, Wieseman kardinális könyvét, a Katakombákat, Nogáll püspök Kempis-fordítását és Deák Ferencz beszédeinek nagy kötetét . . . — És még panaszkodik! — nevetett a grófné, vidáman megfenyegetve útjával a szintén mosolygó férfit. — Mégis ... mi oka volt föltenni rólam, hogy profanálni fogom ájtatosságát ? — Mert ön is csak olyan, mint a többi férfi, és most bizonyára azt gondolja magában, hogy kaczérságból rendeztem így a jelenetet és csak tettetés volt, amit látott. — Oh nem!lyesmire nem tartom a grófhot képesnek! Tudom, hogy buzgó katholikus nő, s higgye el, az a vonása, hogy vallásos, még pedig tiszta meggyőződésből, kedvesebbé tette a grófnét szivemben, mint tán szépséges nemes, művelt lelkének sok gyöngéd tulajdonsága. — Igazán? — Hát mi csodálni van ezen ? Egy nő, a ki félrevonul a rózsalugasba s ott, a helyett, hogy rózsákat tépve az élet rózsás örömeiről ábrándoznék, imába merül és az ég felé fohászkodik: nem a legszebb, a legtisztább kép-e ez a mai korban, midőn a nők mind hiúságosak és felületesek, önmagukat bálványozok és múló élvezetek után röpködök? — Mind egytül-egyig ? — És a grófkó pajzánál neheztelő pillantást vetett a beszélőre. — Alig ismerek kivételt! — folytatta Vedrődi János nyugodtan. A kor erkölcstelenségének, a vallástalanságnak fő okai a nők. Kapcsos imakönyvvel a körökben sorra járják a templomokat, szemeiket égnek forgatják, ajkaikról mély sóhajok lebbennek el; de ezalatt az áhitat könyve betűivel lefelé fordítva áll előttük és főgondjukat az képezi, hogy a férfiak észrevegyék, mily finom, kaczér brüsszeli csipkefodor kandikál ki selyem szoknyájuk alól . . . — Ön azonban elfordul ezektől a modern alakoktól, nemde? — szólt a grófné kissé kíváncsian lesve a választ. — Óh, fájdalom, csak a theoriában! Máskülönben igaza volt a grófnénak: én is csak olyan vagyok, mint a többi. Elvben ki nem állhatom a divatos bábokat, hanem a valóságban én is rabja vagyok egy-egy igézetes arcznak, engem is megbabonáz egy-egy ragyogó csalfa szempár, —s a vége az. . . — Nos, a vége ? — Igen, a vége az, hogy az elvek legyőzve vonulnak vissza, az emberi gyarlóság pedig diadalmaskodik. — Ön túlságosan sötéten fest! Mindent fekete szemüvegen keresztül néz, azért látja önmagát is ilyennek. — Nem, nem! Tudom, hogy ilyen vagyok! A grófné nyugtalanul, kissé szomorúan nézett lovagjára. — Tehát valóban? — mondá el nem fojtható fájdalmas mosolylyal. — Ön is szeretett ? — Igen, szerettem és csalódtam. Vagy mit is mondok: csalódtam? Nem! Hiszen az első pillanattól fogva láttam, éreztem, tudtam, hogy szépem kaczér, szívtelen, hiú teremtés. Tudtam, hogy csak meg akar hódítani, hogy aztán mint megint játékszert eldobjon. Tudtam, hogy kívülem még kettőt-hármat hiteget, és hogy férjével is is érzékeny leveleket vált, — azért mégis szerettem, szerettem . . . !*