Magyar Szemle, 1902 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1902-02-23 / 8. szám
8. szám, gyakori naivitással Dóré nyomdokaiba lépni törekedett ezzel, zavarba ejti a nézőt, aki elsősorban a kép tartalmával szeretne tisztába jönni, amire egyébként mesterünk is a fősúlyt helyezte, a nélkül azonban, hogy vallomása szerint, akadt volna valaki, aki megértette volna. Tendencziájától eltekintve, ez a kép is hatalmas alkotás, egy sajátos utakon magára hagyatva járó hatalmas lélek s szédítő régiókban csapongó fantázia alkotása, mely inkább megdöbbent, mint meghat s a melynek művészi vonásait, mint Zichy Mihály legtöbb nagyszabású festményét csak kevés ember ismeri föl s érti meg igazán. Kétségtelen, hogy Zichy Mihálynál lánglelkűbb művész hazánkban nem termett s külföldön is csak kevés. S ha ezek az övénél távolról sem nagyobb gondolatmélységükkel s érzésük hevével fölülmúlják, ezt csak annak köszönhetik, hogy kedvezőbb körülményeik közepette hariratikusabban érvényesülhettek, mint ő. Congeniális lelkek számára dolgoztak, akiket azonfelül az érzések és ízlés rokonsága is fűzött hozzájuk. Mikor Zichy Mihály tüneményes pályáján megindult, hazánkban a művészi élet terén oly kicsinyesek voltak a viszonyok, hogy becsvágyának és képességeinek megfelelő teret keresve sem találhatott volna. Kénytelen volt elszakadni a nemzeti talajtól, amelyen kívül művész korszakos hatással az emberiségre sohasem lehetett. Külföldi számkivetésében ő maga is érezte, hogy ha nem azok körében merít ihletet, akiknek érzülete, ideálja rokon az ő lelke ideáljaival, művei elsősorban ezután is csak félreértést fognak szülni. Congeniális lelkeket keresve hazajött, ahol azonban csakis kufár lelkekre akadt, a társadalom zömét megmételyező romlottságra, amelyet azok terjesztettek, akiket az elvakult magyarság ősi erkölcseitől eltántorodva vezéreinek tolt föl. A rút önzés és politikai romlottság, amely vezető köreinket jellemezte, még azt a talpalattnyi teret is sajnálta a nagy művésztől, amelyen ez, bár hatalmas fejedelmek kegyeltje volt, csodás szerénységgel meg akart telepedni nálunk, hogy ecsetével nemzetét szolgálja. A politikai romlottság ismét száműzte a nagy művészt, aki azóta nagyobb kompozícziókkal nem is igen foglalkozott, de apró rajzaiban, vízfestményeiben még nagyobb művészszé vált. Az érzések oly változatos gazdagságával, oly költői hatású gyöngéd fölfogással, majd ismét megrázó erővel, annyi idegenben is lobogva égő nemzeti érzéssel, hajlott kora ellenére is szinte fiatalosan friss és oly megkapó módon élénk fölfogással, oly szívbe lopódzó édes humorral, oly lankadatlan munkakedvvel, mint a minőről a Nemzeti Szalonban látható s távolról sem a legjavából való apró művei tanúskodnak, műkiállításainkon évek során át sem igen találkozunk. Bizony-bizony az orosz czárok fejedelmi környezetben fejedelmi vérként megbecsült festőjének egy-egy hétköznapi tárgyú rajzában több a művészet, mint nem egy múzeumunkba került óriási vásznon, több, mint az állam pénzén készült s négyszögkilométernyi területeket ellepő újabb falképek nagy részén. Alighanem igaz, hogy minden nemzetnek olyanok a művészei s olyan a művészete, mint a minőt megérdemel. Divald Kornél: MAGYAR SZEMLE Hétről-hétre. — A „Magyar Szemle“ eredeti tárczája. — — februárius 20. KERESZTÉNY VILÁG NAGY örömünnepével kezdjük e heti tárcsánkat.. XIII. Leo pápa, szentséges Atyánk, most ili meg pápaságának huszonötödik éves jubileumát. Huszonnégy éve múlt, hogy Pecci Joachim grófot a Szentlélek a világegyház kormányzására rendelte ki és szent Péter trónjára emelte. Legmagasabb palota ez a földi hatalomnak, világraszóló lelkiuralom birtokosa a szent Atya, de el lehet mondani, hogy ugyanannyi szenvedésben és megaláztatásban van része a keresztény világ fejének, mint amennyi fényben és dicsőségben. A tiara töviskoronával van övezve és csodálatraméltó az a magasztos lelki és szellemi erő, amelylyel a kilencven esztendős aggastyán viseli úgy a dicsőség, mint a szenvedések magasztos jelvényét. Bölcseség, jóság, égi ihlet jellemzik XIII. Leó pápa uralmának korszakát és ismételjük, égi csoda az, hogy a Vatikán foglya diadalmas hősként uralkodik a lelkek fölött. Azért ajándékozta meg a Mindenható Krisztus földi helytartóját ily magas korral, az uralkodásnak ily hosszúra nyúló éveivel és ugyanekkor sohasem lankadó szellemi és testi frisseséggel, ily magas korban csupán nagy szellemeknek jutó ifjúsággal. Együtt ünneplünk az egész keresztény világgal s könyörgünk az egek Urához, tartsa meg nekünk továbbra is Xvi. Leo pápát, engedje végtelen irgalma, hogy az agg pápa még megérhesse az általa kormányzott Egyház diadalmas virulását! * * * Érdekes, bár nem épen épületes irodalmi zenebona foglalkoztatja most az irodalmi köröket. No meg a nagy közönséget is, amelynek az irodalom föladatairól komolyabb fölfogással biró része bizonyára fejcsóválva szemléli, hogy micsoda gyimgyom terem most az irodalom berkeiben. Jókai Mór a legújabb irodalmi feltűnés alanya, mert hősnek nem nevezhetjük érte. Igazán sajnálatos, hogy a nagynevű írónak agg korára ily sok izgalomban van része, mert az utolsó években a nyilvánosság nem fogyott ki az őt személyesen érintő szenzácziókból. Jókai Mór a „Pesti Hírlap“-nak volt rendes munkatársa, oda 3000 forint tiszteletdíj ellenében regényeket, novellákat és kisebb - nagyobb tárczaközleményeket irt. Ez év eleje táján indult meg a nevezett lapban „A mi lengyelünk“ czímű regénye, melynek hőse egy, a magyar szabadságharczban hősiességével és jellemével egyaránt kitűnt lengyel dalra. A regény folytatása azonban a második részszel véget ért és folytatására a közönség hetekig várakozott hiába. A szünetet akkor a Jókai-pár olaszországi útjával indokolták, hogy azonban a „Pesti Hírlap“ ezután sem fejezi be a regényt, annak még nagyobb oka van. Közbeesett ugyanis a trónörökös oroszországi útja. Megemlékeztünk arról, hogy milyen kellemetlenségekkel járt az, hogy — a trónörökös által e czélra választott Zichy János grófnak a kormány közbelépése folytán történt elmaradásával, — a nevezetes útra nem kisérte a trónörököst magyar főúr. — Az eddig kormánypárti „Pesti Hírlap“, — hogy, hogy nem, — szinte heves támadást intézett a kormány ellen, erre a „Magyar Nemzet“ még élesebben felelt. A „Magyar Nemzet“ élén főszerkesztőként szerepel azonban a Jókai Mór, a „Pesti Hírlap“ munkatársa. Maga írja a koszorús költő, hogy ez a szereplése csak oly ártatlan, mint a fűszerkereskedések czímtábláján szereplő vademberé, akitől senki sem kér sáfrányt. Nem fejtegetjük ezúttal, hogy mennyire fér össze Jókai fényes nimbuszával, hogy oly fizetést élvez a kormány félhivatalosánál, amelyet — önbevallása szerint, — nem képes megszolgálni. A Légrády Testvérek czége, helyesebben Légrády Károly, a „Pesti Hírlap“ kiadó tulajdonosa — szintén meg is érezte azt a sáfrányillatot és a „Magyar Nemzet“ támadására azt a megtorlást eszelte ki, hogy egy meglehetősen éles és nem is tapintatos levélben Jókai Mórral való szerződéses viszonyát... egyszerűen felbontotta. Ebből következett a nagy hadd el hadd. A fölbontás formája, a nagyérdemű agg költőhöz intézett levél semmiesetre sem mondható tapintatosnak és ildomosnak, de az is tagadhatatlan, hogy úgy Légrády urnak, mint akárki másnak teljes jogában áll oly írók szerződtetése, a minek szerepeltetését a közönség ízlése és lapjának érdeke szerint szükségesnek látja. Ez az eset legföljebb per tárgyát képezhette volna, de most már erre sem alkalmas, mert Jókai Mór levelében a felmondást tudomásul vette, hátralevő dijának kifizetését kívánta, a Légrády - czég pedig a még hátralékos évi dij fejében 2500 forint összeget a nagy költőnek tüstént megküldötte. De milyezetlen hajsza előzte meg az ügynek ilyen egészen a maga rendjén való elintézését. Vészi József összehívta az elnöklete alatt levő Budapesti Újságírók egyesületének választmányát, amely ülésén Légrádyék eljárását a hírlapíró létjoga ellen intézett merényletnek deklarálja, Jókai Mórral szemben pedig bizalmának ad kifejezést. Ugyanezt cselekedte a Petőfi-társaság, amely ősz elnöke előtt, zárt üléséből kiküldött bizottsága útján nyilvánította rokonszenves érzéseit. A Petőfi-társaság zárt ülésének, — a Jókai Mórnál tett részvét-látogatáson kívül, — voltak egyéb érdekes tárgyai is. A Petőfi-koponya ügyében, miután Török Aurél egyetemi tanár nem küldött jelentést a társulathoz, két jeles antropológus, 95