Magyar Szemle, 1904 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1904-05-08 / 19. szám

19- SZÁM, csak olybá tekinteni, — ismerlek, szép maszk! — mint léghajós a homok­zsákot ... Csakugyan ilyen hideg, önző teremtés Éva. Lennének néha érzelmes perczei, de a vagyonért és élvezetekért képes mindennek föláldozására. A regény is azzal kezdődik, hogy kis leánykorában Parajdy Kálmánnal, a szomszédban lakó bocskoros nemes gimnazista fiával kaczér­­kodik, aztán fölcsalja egy fára, onnan pedig úgy lelöki, hogy szegény fiú eszmé­letlenül terül el a földön. Parajdy Kálmán is egyik hőse a regénynek. Ujlaky Gábor, a főispán, szintén markáns alakja modern világunknak. Műkincseket gyűjt, telekiabálja az országot, hogy a nemzetnek fogja adományozni, aztán pedig nyereségesen eladja a külföldnek. Tönkre­­jutását érezve, sport­telepet alapít a birto­kán, de mivel­­ fia hamis lovagláson érezvén — a lovaregylet nem veszi át a telepet, úgy segít magán, hogy terhek alatt roskadozó birtokát a nemzetnek ajándékozva, magának holtig való lakást és évdíjat köt ki. E miatt aztán (bár itt kissé vakon kell hinnünk az írónőnek) csakugyan eléri vágyainak netovábbját, az ekszezellencziás czímet. Néhány évvel az Éva és Kálmán közt lefolyt jelenet után Ujlaky az ifjú Konrád főherczeget fogadja kastélyában. Ez a láto­gatás sincs kellően indokolva; nincs sem vadászat, sem verseny, a főispánok pedig ily különös ok nélkül ritkán fogadhatnak főherczegi vendéget. De hát így is elég pikáns ensemble tárul elénk. A főherczeg kíséretében van gróf Gamensberg hadsegéd. Ebbe menten belészeret Éva, míg ellenben érte lángol Tátray Lőrincz, az esetlen, de dúsgazdag tiszttartóim és Parajdy Kálmán, a kit nemsokára főszolgabírónak választa­nak meg. Éva őket is sakkban tartja, de meg­hallgatja és elhiszi a hadsegédnek, nem épen komoly számba vett szerelmi vallo­mását. Ujlaky sporttelepének megnyitó versenyén Gamensberg megismétli vallo­mását, mert ekkorára Éva ragyogó szép­ségű, nagy leánynyá fejlődött. Kisül azon­ban, hogy mindketten szegények, így tehát az egész közeledés rideg akkorddal végződik. Teljessé teszi a szakítást Ujlaky Kázmér és gróf Gamensberg esete. A had­segéd ugyanis csaláson éli Kázmért és a lábába lő. Éva vigasztalhatlan. Parajdy Kálmán —­szerencsés jóismerő és fogadó — 50.000 forintot nyer a versenyen és meg­kéri Éva kezét. Ez pedig ridegen vissza­utasítja. Éva sorsa ezenközben eldől. Az Ujlaky­­ház tönkremenését csakis az által lehet megakadályozni, hogy nőül megy Tátray­­hoz. Jólelkű, de gyönge és a társaságban ügyetlen ember. Azt hiszi, hogy Éva szeretni fogja első nejétől maradt Margit leányát. Ennek azonban ellenkezője törté­nik, mert Éva gyűlöli, féltékeny a gyönyörű gyermekre, a­kibe pedig szerelmes kezd lenni a szerencsétlen Kálmán. Parajdy Kálmán szerelmének visszautasítása után a külföldre utazott. Hazatérve — Margit bájos lényének befolyása alatt — szorgal­mas hivatalnokká válik. Rózsika nővére különösen azon van, hogy kettejük szívét közelebb hozza. Margit is viszonozza érzelmeit. Karácsony táján azonban haza­kerül férjével Éva és ekkor­­ egyszerre vége a boldogító álomnak. Éva ismét hálójába keríti Kálmánt. Elutazik férjé­vel Monte-Carloba és maga után hívja Kálmánt is. Monte-Carloban vagyunk. Csakugyan nem lehetne teljesen kimerítő képet festeni a magyar előkelőség némely részé­nek zülléséről Monte-Carlo és játéktermei­nek bevonása nélkül. Tátrayné szépségé­vel és szellemével itt is központja a társaséletnek. Találkozik Gamensberggel és elhatározza, hogy vele együtt elhagyja unott férjét. Mialatt Mentoneba utazik, meg is írja elhatározását a szegény férjnek. Itt azonban megtudja, hogy Gamensberg is züllött ember. Hogy történt, erről az írónő nem világosít föl bennünket. Tátraynét a mentonei mulatságon meg­jelenő Kálmán visszavezeti férjéhez, a­kit szélhűdés ért neje hűtlenségének hallatára. Tátrayné azonban megvigasztalja és egész életére nyomorék férje oldalán marad. Nem tartott sokáig a jobb elhatározásait hamar lerázó asszony szamaritánusi szere­­tete. Kálmánt ragadja ismét karmai közé. Kálmán előbb 400.000 frankot nyer a játéktermekben, de a­mikor Éva megbízá­sából játszik, mindenét elveszti. A­mije van, Éva szeszélyeire áldozza, sőt any­ira vetemedik, hogy idegen pénzt költ el. Ez a gyalázat még nem veri le végkép a lábáról, de a­mikor megtudja, hogy Éva egy angol lorddal elutazik, még pedig azon a yachton, melyet ő vett neki az elsikkasztott pénzen, öngyilkosságot követ el. Automobiljával rohan a tengerbe egy szikláról, épen akkor, a­midőn előtte siklik el a yacht. Ez kissé színpadias el­rendezés, de az ilyesminek hatása van manapság. Éva ezúttal sem vét a külső formák ellen, mert a yachton van férje is. A szegény lordot tehát bolondítani fogja, míg tönkre nem teszi úgy, mint a többieket. A­mint látjuk, Szikra kegyetlenül, de sok igazsággal és erős meggyőződéssel ostorozza a magyar előkelőség ferdeségeit, bűneit. A miben különbözik legtöbb ilyen szatirikus írótól, ismeri is a talajt, a melyen irtani és —­ dicséretére legyen mondva — ültetni is akar. Szelleme is van, a mire vall a találó refleksziók bő­sége. íme a következő is: «Mert szeret a magyar ember utazni, nagyon szeret. Nomád elődeinek ösztönei minduntalan kizavarják falujából, de ha már messze van tőle, mégse találja a helyét. Talán azért, mert fájdalom — többé nem egyesítheti a vándorlást az otthonnal, mint elődei, mert bizony ma már a hotelbe kénytelen szállni és nem a saját sátrába...» Erősebb tulajdonsága Szikrának a társa­dalmi rajz, a milien megrajzolása és a szatíra, mint a jellemfestés és a mese­szövés. Láttuk, hogy jellemei nem egysége­sek, nem következetesek, egyik helyzet­ből a másikba való átcsapásuk nem egy­szer indokolatlan, áthidalatlan és így nem is érthető. A regény meséje elég pikáns, elég érdekfeszítő, de bizony nem új, mert modern irodalmunkban csak úgy hemzseg­nek az ilyen sivár lelkű szörnyetegek, mint Éva és a Kálmán öngyilkossága, a mellett, hogy a sikkasztási história nagyon erőszakolt inczidens, bizony elég banális befejező szenzáczió. A­ki oly kitűnő meg­figyelő, mint Szikra, könnyen kereshet és találhat újabb, természetesebb tárgyat, mert hiszen az élet abban különbözik a regények szűk világától, hogy az újat, a meglepőt lépten-nyomon tárja elénk s nem kíván többet az írótól, mint azt, hogy az első földolgozásra váró nyers éretet az író megpillantsa, fölismerje és okosan földolgozza. Ha erre törekszik Szikra, a legjelesebb elbeszélők sorába fog emelkedni. (..) MAGYAR SZEMLE STRÓFÁK 1. Virág, ha éri napsugár, Leveleit, kelyhét kibontja, Kering a légben illatár, Sípol a berkek kis koboldja. Ez a tavasz. A szép valóság... Ideje üdvnek, édes dalnak. — Az enyémek az őszi rózsák, Mikor hervadnak és — meghalnak... 2. A dalt megírni nem nehéz, Ha ránk tűz kedvesünk szeme: A világ ragyogó, zenés, Virággal, dallal van tele. Czirógat illat, csókol a fény, Mint fejelő bimbó a völgy ölén Terem a sok szerelmes költemény... A dalt megírni... oly nehéz, Csak egyszer lássuk menni mással, Szemünk tikkasztó könybe vész, Leszámolunk ábránddal, álmodással. Bánat beárnyal, elsülyed a fény, Illan az álmot hintő remény S egy sirkant.. . minden költemény... 3. A boldogság? Itt a közelbe’ nincs, Csak néha rémlik, ha hullnak a rózsák; Ha lelkünk szárnyát nem húzza bilincs S mi álom volt, úgy tetszik, hogy valóság. 171

Next