Magyar Szemle, 1904 (16. évfolyam, 1-52. szám)
Borítók
V .'' • • • TAHTAI.OM : Napilapjaink karácsonya. Fejér Adorjántól. — Báró Eötvös József és a franczia irodalom. (Folytatás.) Berkovics Miklós-tól. — Szalin. (Költemény.) Pogány Kálmán-tól. — A csodagyermek. Kollarik Kálmán-tól. — A kicsi guba meg a kicsi szűr. Jancsó Ilonától. — Bujdosó Balassi. (Költemény.) B. Takáts Lajos-tól. — A kiváló rakéta. (Vége.) Wilde Oszkár-tól. — A szépről és a szépművészetekről. (Könyvismertetés.) Poós Miklós-tól. — Hétről-hétre. (Tárcza.) (..) — Irodalom és művészet. — Vegyesek. — Szerkesztői üzenetek. MAGYAR SZEMLE ✓ ' VEGYESEK. PANNÓNIA “LY o o Mérsékelt árak ! o o o oSZÁLLODA Budapest, Kerepesi út 7. sz. 7'Elsőrangú szálloda a fő- és székváros középpontján. A keleti és nyugati pályaudvarok közelében, a Nemzeti és Népszínház között. Villamvasuti közlekedés minden irányban. Az újkor igényei szerint minden kényelemmel berendezve. — 130 szoba, fürdőszobák, díszes olvasóterem, gyönyörű üvegfedelű télikert, elegáns éttermek. — Külön szobák (Chambre separées) Kávéház. Villamos személyfelvonó (Lift). Kizárólag villamos világítás a ház összes helyiségeiben. Folyosók, lépcsőház, fogadócsarnok és a télikert légfűtéssel vannak ellátva. Glück Frigyes, tulajdonos. A Nemzeti Múzeum képtára megszűnik. A városligeti Szépművészeti Múzeumban most rendezik be a termeket a képek elhelyezésére. Amint ezzel elkészültek, a múzeum tulajdonában levő képeket fölaggatják. A Nemzeti Muzeum képtárának egy részét a Szépművészeti Muzeum már átvette s tavaszra az egész képtárt a Szépművészeti Múzeumba vitetik s ekkor a Nemzeti Muzeum képtára meg is szűnik. Az e czélra most lefoglalt helyiségeket a muzeum egyéb gyűjteményeinek adják át. A változást márczius közepére tervezik, a következő hónapban az új intézetben teljes erővel megkezdődik a helyiségek berendezése s akkorra a Nemzeti Múzeum képtárában levő nagyértékű festmények már valószínűleg kivétel nélkül odaát lesznek a Szépművészeti Múzeumban. Csokonai halálának századik évfordulója. A debreczeni Csokonai-Kör 1904. januárius 6-án tartott választmányi ülésén Komlóssy Arthur helyettes polgármester, elnök indítványára elhatározta, hogy a nagy költő, Csokonai Vitéz Mihály halálának százados évfordulóján, 1905. januárius 18-án országos ünnepet rendez. Az ünnepre meghívja az ország összes tudományos és irodalmi társaságát. A kör pályázatot hirdet egy Csokonai - életrajzra, dijul ezer koronát tűzött ki. A pályaműveket legkésőbb ez év november 20-ig kell benyújtani a debreczeni Csokonai-Körnél. Elhatározta továbbá a kör, hogy a nagy évforduló emlékére Csokonai műveiből népszerű kiadást rendez sajtó alá. A nagysikerűnek ígérkező országos irodalmi ünnep felé nagy várakozással tekint az egész közvélemény. Tiziannak egy eddig ismeretlen képét fedezték föl azon a tárlaton, amelyet szeptemberben a keresztény művészet termékeiből rendeztek Bellinzonában. A kép 1553-ból van keltezve, méretei 186 -’22 méter s egy gazdag damasztruhába öltözött gyermek egészalakos arczképének látszik. A gyermeket a mester pásztorleánynak ábrázolta, hosszú pásztorbottal. Jobboldalán kutya, balfelől pedig két legelésző bárány van s egy majdnem heroikusan fölfogott tájkép alkotja a hátteret. A képről, a mely most a Verra-család birtokában van, kitűnt, hogy az V. Károly császár egyik unokahugának arczképe, amelyet a mester Innsbruckban festett. Egy híres franczia művész halála. Jean Léon Gérôme, a hírneves festő- és szobrászművész, Párisban 80 éves korában hirtelen elhunyt. Gérôme 1824. év május 9-én született s kezdetben Delaroche történeti festő tanítványa volt. 1844-ben és öt évvel később Olaszországban, 1853-ban Németországban tett tanulmányutat s innen az osztrák és magyar földön át Konstantinápolyba, majd Egiptomba ment. 1869-ben ismételte ezt az útját, mely uj impressziókat élesztett benne, mert a franczia történelmi festészet mellett nagy szeretettel kultiválta a keleti és az antik képtárgyakat. Később az új-pompéi képthémákkal foglalkozott. Legismertebb művei: «A gladiátorok bevonulása a czirkuszba», — «Caesar halála», — «Phryne itélőbirái előtt», — «Alcibiades Aspasiánál», — keleti képei közül pedig: «A vezeklő zsidók a jeruzsálemi Salamon-templom falai előtt». Franczia tárgyú históriai vásznai közül nevezetesebbek: «A pestis Marseillesben», — «A szürke eminencziás». — Legszebb szoborcsoportja az: «Anakreon, Bacchus és Amor», mely a toulousei múzeumban van és az aumalei herczeg lovasszobra Chantillyben. Óriási porczellán -festmény. Meissenben most egy olyan méretű porczellánfestményen dolgoznak, amelyhez hasonlót eddig még egyáltalán nem készítettek. Drezdában elkopott egy a Wettin-ház nyolczszáz éves történetét ábrázoló falfestmény, melyet Walter 1874-ben festett. Hogy a kép ne legyen többé az időjárás viszontagságainak kitéve, porczellánkapokra viszik át és így régi helyén sokkal tartósabb alakban megújítják. A meisseni porczellángyár régóta híres gyönyörű porczellánba égetett festményeiről és így bizonyára sikerülni fog ez a nagyméretű műve is, melynek költségeit 80,000 koronával irányozták elő. A tramp. A tramp egy típusnak a neve, amely főleg Amerikában ismeretes, így nevezik azt a szegény kivándorlottat, akinek elfogyott a pénze s ingyen akar utazni a vonaton. Ez az ingyenutazás természetesen igen veszélyes, mert amikor a kalauz fölfedezi a trampot a vonat tetején, vagy útközön nyargaló helyzetben utazva, a szegény legénynek le kell ugrania a robogó vonatról, ha azt nem akarja, hogy két esztendőre becsukják a csalásért. Vannak azonban emberséges kalauzok, akik nem juttatják börtönbe a szegény utast, megelégszenek azzal, ha futni hagyják. Sok ilyen keserves tapasztalatát egy belga származású «tramp» most elmondja egy külföldi lapban. — Hét esztendeig utaztam keresztül-kasul egész Amerikán. Ismernek a vonatokon és hajókon mindenütt. Első utazásomat New- Yorkból tettem San Francziskóba, két esztendő alatt. Hogy miért tartott két esztendeig ? Természetesen nem azért, mert a vonat olyan lassan halad. Hanem azért, mert nem kevesebb, mint huszonnyolcz ízben kellett az utazást félbeszakítanom. Hogy mi módon történik ez a «félbeszakítás» ? Elmondom. A vonat elindul. Senki sem kérdi a beszálló utastól, hogy van-e jegye. Majd útközben kitűnik ez. A vonat halad, már órák óta van útban, míg minden utas az inkvizíczióban sorra kerül. — Kérem a jegyet, — szól a kalauz. — Nincs, — felelem én. Nem váltottam jegyet. — Ehhez joga van. Meddig utazik? — San-Francziskóig. — Tessék az elismervény: kérek nyolczvannégy dollárt. ■— Könnyű azt mondani, csakhogy pénzem nincsen.— Akkor tessék leszállani. — Leszállani, itt? Hiszen erre három napi járásnyira nincs város. — Az az ön dolga, — feleli a kalauz s már meg is húzza a zsinórt. A vonat megáll s nekem le kell szállanom egy mérhetlen síkság közepén, több száz mértföldnyire minden lakóhelytől... Egy hétig kellett gyalogolnom és vad gyümölcsből élni, amig egy faluhoz értem. Oh, hányszor tettem ehhez hasonló utazást, hányszor lestem aztán a vonat valamelyik állomásán, hogy másik vonatra kapaszkodjam, amely ismét tovább vitt, valamivel közelebb a czélomhoz, amig odaértem. Útközben persze kalandjai is támadnak az embernek. Egy alkalommal például elfeledtem ennivalót vinni magammal s két napon át feküdtem a waggon tetején étlen-szomjan, a tropikus eső pedig szakadatlanul áztatott. Utaztam a waggon alatt is már, a kerekek tengelyein, ültem fél nap s egész éjszaka az ütközőn; leugrottam tizennégy ízben, véresre ütve magam ugrás közben s mindezt azért, hogy keletről nyugatra jussak: egyik nyomorúságból a másikba. Egy indiánus iskolában. A vadölő és más vörösbőrü hősök, akiket Cooper örök emlékezetessé tett az ifjúság számára, már régen elvesztették romantikájukat, sőt ők maguk is kipusztultak a nagy amerikai földterületről, amelyen hajdan korlátlan urak voltak. A fegyveres czivilizáczió elsöpörte a vörösbőrűt, csak magnak hagyva meg néhányat közülük, hogy a czirkuszi mutatványokban produkáltassák őket festői csoportjaikkal. A Far West óriási rétein él szétszórtan a rézbőrnek megmaradt törzse. A párisi Figaro munkatársa, Jules Huret, aki Amerikát tanulmányozza, most érdekes czikket ír ezekről a mai indiánusokról. Czikkében leírja látogatását egy ilyen indiánus iskolában. Az intézet igazgatója, írja Huret, igen kedélyes úr. A ruházata európaias, a modora kellemes és mit sem árul el abból a vadságból, amely az eredete volt. Lemmon Tivadar kapitány, ez az igazgató neve, aki nagy dicsekvéssel emlékszik meg az intézetéről. Maga az intézet a többi amerikai iskolák mintájára van berendezve; fiuk és leányok külön-külön padokban elhelyezve hallgatják a kathedrán előadó tanárt. Növendékek és mesterek természetesen valamennyien ugyanahhoz a fajhoz tartoznak. — És mit tanulnak a gyermekek az ön intézetében? — kérdeztem az igazgatótól.— Mindent, amit az önök gyermekei tanulnak. Elsősorban angol nyelvtant, írás-olvasást, földrajzi, történelmet, továbbá mindent, amire szükségünk van az életben: valamennyi mesterséget, a lakatosmunkától a földmivelésig. Bevezetett az osztályba. Bizonyosan ebben