Magyar Szemle 12. kötet (1931. 5-8. sz.)
Asztalos Miklós: Jókai Mór politikai beszédei
Aug. asztalos: Jókai politikai beszédei 339 tikus Jókai igazáért, az nem a sajtó alá rendező, mint alkalmi védőügyvéd, de maga Jókai! Ne a politikus Jókait illető előítélet további tartható vagy tarthatatlanságának kérdésével vegyük tehát kezünkbe a köteléket, hanem azzal az érzéssel, hogy őstehetségű írónk nagy gazdagságú szellemi termésének új, eddig figyelmen kívül hagyott mezeire léphetünk, a gazdagodás jólesően nyugalmas érzésével. A történeti távlat eltompítja az egyéni szenvedélyeket, megöli a lírát s az epikát hangsúlyozza ki. Jókai politikai beszédeit olvasva, nem kelhetnek fel ma már bennünk sem szabadelvű, sem 48-as érzelmi alapra vezethető reakciók. Már nem fog meg a napi politika túlfűtött érzelmű légköre, hanem a történelmi folyamatosság egységében epikus nyugalommal áll előttünk Jókai, akit mi is már csak ilyen nyugalommal szemlélünk. S ebben a nyugalmas légkörben akaratlanul is revideálunk: a kortársak Jókait a napi politikában látták, mi már a politikai történelemben vitt szerepét nézzük: a kortársak ítélkeztek, mi már értékelünk. És ezt az értékelést, amely természetszerűen revízió is, nem külső okok, de a dolgok belső természete indítja meg bennünk. Jókai életírója, Zsigmond Ferenc, Jókai politikai szereplésének ismertetése kapcsán rámutat arra a kettősségre, amit Jókainál ezen a téren tapasztalhatunk. Irodalmi munkásságában végig megmaradt a hazafiságnak a függetlenségi ideológia szerinti értelmezésénél, nemzeti álmaiban önfeledten tobzódik, szinte megrészegül a nemzeti nagyság felemelő tudatától: álmodó magyar. Ezzel szemben a napi politika életében igen reálisan a gyakorlati élet józan földjén mozog, távol mindattól, amiről a költő, a népszerű, a fanatizálni tudó Jókai prédikál, mentes minden érzelmi alaptól, mint egy üzletet kötő kereskedő. Zsigmond ezt a kettősséget megtalálja Jókainál a költészet terén is, ahol a reális tapasztalatok, igazi élmények, éles megfigyelések és a tapasztaláson túli mesevilág lakói csodálatosan keverednek egymással. A párhuzam megvonása körül azonban némi nehézség van, mert amíg a költészet terén ez a kettősség állandó jellegű, addig a politikusnál ez a kettősség periodikus. Vannak életszakaszai Jókainak, amikor politikája egyezik a nemzeti közvélemény érzelmi kívánalmaival, így a márciusi izzó levegőjű napokban és az 1861-es országgyűlésen, amikor még (Zsigmond szerint) az eszmei és hangulati szempontok ábrándos híve s vannak szakaszok, amikor máról-holnapra reálpolitikussá lesz és szembefordul az utca hangulatával, miként 1849-ben Debrecenben, mint a Közlöny szerkesztője, majd 1875 után, mint a szabadelvű párt tagja. Ez, a hangulati és tapasztalati tényezők váltakozóan irányító hatalma, okozta azt, hogy Jókai iránt politikai téren a közbizalom meginoghatott s népszerűségét írói érdemei sem tudták sértetlenül megőrizni. Jókai mint politikus nem volt egy eszme fanatikus harcosa annyira, hogy végig érzelmi alapon tudta volna tartani magát; viszont nem volt az a mindig reális érzékű ember sem, aki indítékai közül az érzelmieket mellőzni tudta volna. A politikai életbe 1848-ban és 1861-ben is érzelmi indítékok sodorták s mind a két esetben bekövet.