Magyar Szemle 19. kötet (1933. 9-12. sz.)

Katona Jenő: Két költőarc

56 MAGYAR SZEMLE 1933 Ennyire tudatos és amellett önmagába zárt lélek, mint Szabó Lőrinc, tulajdonképpen mindig kettős sugártörésű. Az egyik része átérzi az élet izgalmait, a másik pediie feszülten figyeli ezt az érzést. Rendkívül ingerlő lenne ezt az egyéniséget beleállítani életének milienjébe, majd irodalomszociológiai szempontból megrajzolni az írót és irodalmi környezetét, amelyről valóságos Goya-i képet és figurákat fest a „Betűk és emberek" c. versciklusában. Ez alkalommal elégedjünk meg egyénisége és művészete körvonalainak ábrázolásával. Az INDIVIDUALISTA ÉSZEMBER az „Egy álmait" álmodja és ekként szükségképpen szkeptikus szubjektivista, akinek számára „az igazság csupán idegállapot vagy megfogalmazás". Ebben, „a belső végtelenben" való életben eljut egész az egoista solipsismusig. (Egyet­lenegy vagy.) Bár úgy érzi, hogy akarata, e dölyfös, hiú szolga, nem több mint érzékeny lemez vagy néma óralap, melyről az erők birkózását szorongva olvassa a mérnök öntudat, mégis „oly árván, mint isten", akit vagy amit ismeretlenségében hallgatva tisztel vagy pantheisztikus elképzelésbe old föl, az egyénné betegülés végső fokáig jut. Egyfelől a teljes kiszolgáltatottság szorongó érzése a világ vak irracionális erős játékaként, másfelől a gőgös én fokozhatatlan öntudata. Azé az éné, amelyet többé nem érdekel, ki miért küzd és mit tanít, amely megkínzottan hagyja el kora szemeit és füleit, mert, bár pusz­tán intellektuális élmény gyanánt, túl korán és túl közel jutott hozzá minden, megundorodott mindentől. Most már néha belenyugszik minden dolgok reménytelen hiábavalóságába, „nell vanitá di tutto" és szíve a jobbért nem perel. Az ilyen léleknek kevés érzéke van a konkrét realitás iránt (Hazám). Általában megszakadt az egység a test és lélek között (A homlo­kodtól fölfelé), az egyén és transcendens valóság, az egyén és a közös­ség között. Az első, a férfiember legmélyebben tragikus szituációja, hogy a szellem hűvös magasából hogyan vágyódik és szédül le az ösztönélet fülledt­ meleg homályába, az a gyöngeség, amely a „húsok ajkai között" való önfeledkezés örömét jelenti, Szabó Lőrinc számos versét inspirálja. A törvény és szabadság, a sorvasztó erkölcs és fölszabadult természet rettenetes kettőssége sír föl a „test védekezésében": „Bűnös a test? Elhinni bűn ! Bűnös mégis? Mit tudom én ! Talán a törvény az, nem én." (A test védekezik) De átérzi a Gide-i szót is, hogy fölszabadulni még könnyű, de ki tanít meg fölszabadultan élni! Amint néha viszont a test és lélek egységét is megtalálja szerelmében, mely azzal gyógyít, ami megbetegített. „ Amikor bennem legnagyobb volt már az ínség, akkor mutatta meg szíved, hogy van még segítség, akármennyi a kín s az undor akármilyen nagy, mind-mind elmúlik csendesen, ha te velem vagy. A küzdés piszkát nem bírom , te vagy a béke, háborúimból kivezetsz: szeretlek érte; utamon a halál felé veszték szerelmed; melletted mindig jó vagyok, azért szeretlek." (Melletted)

Next