Magyar Szemle 19. kötet (1933. 9-12. sz.)
Katona Jenő: Két költőarc
58 MAGYAR SZEMLE 1933 s akár egy idegen planéta is lehetne ahogy tovább forog s viszi hátán új népeit, míg minket összerágnak puha fekete fogai akár egy más világ csillaga is lehetne úgy száll majd temetőnk, a tilos végtelenbe. Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven, s tetszik, nem tetszik, látni kell: ellenségünkkel is közösebb sors köt össze, mint azután majd bárkivel. Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven. „ Béke, mért vagy csak a halottaké a földben." Ez az utolsó kép, amely az embert, ez „őrült járt", ez „istenarcú lényt" összerágó, a tilos végtelenbe szálló földtemetőről beszél, érzékeli egyszersmind Szabó Lőrinc metafizikájának reménytelenségét. Végtelenben él egy kicsit a véges ember, mint valami vén, beteg akarat bábja, aki tudja, hogy nagy már a fa, melyben annak gonosz esze koporsóját építgeti és elmúló testroncsára rázuhogtatja a föld fekete óceánját. „A halálfélelem", amely az életet az öröklétben egy örökremúló pillanatnak érzi, a költőt rettenetes erővel rohanja meg. Nincs hová menekülni a sír rettenetes és megoldatlan problémája elől. Nem megoldás a hit, mert az érnél, mi nagyobb csoda? A távolabb túlvilág csak gyönyörűbb és félelmesebb babona. Még jó, ha ez a szívéig érő árnyék a fáradt vándorok büntetlen gyönyörűségében, a halál nagy semmiségében nyugtatja el. Vagy a természettel való leggyöngédebb, pantheisztikus egybeolvadást és rezignált metafizikát egyszerre tömöríti csak saját szavaival érzékíthető versremekben: „ ... A vak isten a fekete mélyből Virágok, az én világom maga fölé kilát, de magányos, de kicsi látja, hogy elszakadtam Még itt vagyok - de jön egy nyár, s lettem külön világ, s kibujtok, föld szemei, kinéz veletek a vak föld, az élő, isteni por, s megviszitek ősszel a hírt, hogy már nem vagyok sehol." (Farkasrét II.) Mégis, mint az ókor stoikusainál, ez az önmagában sivár metafizika, — fenséges logikátlansággal — az erkölcs mérhetetlen kritikai szigorával és tisztaságával, reménytelen kanti kategorikus imperatívuszával párosul. Sokszor üdvözli szomorúan benne az, aki, azt aki lehetne, együtt a nagy tragédiaíróval, Hebbel-lel. „Nem az vagyok, ami vagyok, hanem, amit hiszek s amit szeretnék." Akárcsak végletes egyéniségkultusza, erkölcse is a „Fröhliche Wissenschaft" filozófusáé: amikor iránytalan már-már kétkedik, hogy mi lesz vele az úttalan veszélyben, belső világossága egyre ragyogóbbra gyúl, amint megy mind nehezebben, de gazdagabban és egyre szebben az ismeretlen éjszakai életúton — mert már csak maga világít magának. Az ő célja is, és legsajátabb akarata: mindig inkább azzá lenni, ami vagyok. Sokszor hirdeti a kis külön őrületnek vallott hit és erkölcs megvetését, ezt a „vidám tudományt", mely megóv attól.