Magyar Szemle 24. kötet (1935. 5-8. sz.)

Lukács Károly: Kultúrafejlesztés a Balatonon

68 MAGYAR SZEMLE 193 5 A telkek birtokba vétele után a letelepedés, az új nyári otthonok felépítése is elég szapora tempóban indult meg. A BIB kebelében K. Nagy Dezső min, tan. vezetése alatt működő technikai tanácsadó iroda elé, amely a balatoni építkezések terveit kötelezőleg felülvizs­gálja, az 1933. és 1934. években több, mint 1000 épülettervet terjesz­tettek, de legalább még 200-ra tehető azoknak a lakóházaknak száma, amelyeket a BIB ellenőrzésének kikerülésével építettek a Balaton partjára. Az épületek általában nem valami nagyszabásúak, jórészt csak 2—3 szobás, szorosan nyaraló célokat szolgáló házacskák, de — lássuk be végre ! — tulajdonképpen éppen ez az a háztípus, amely a Balaton mellé települők igényeinek és a Balaton különleges viszonyainak leg­jobban megfelel. Ide, a mi magyar tengerünk partjára nem olyan kastélyok vagy palazzók valók, amilyeneket a Riviérán vagy a Quarnero partján látunk, ahol féléveket tölthetnek, sőt életük nagyobb részét leélhetik tulajdonosaik, illetve bérlőik. A Balatonra — hiába minden erőlködés ! — csakis a nyár 8—10—12 hetére jönnek le a villatulajdo­nosok is. Akik jobbmódúak és megvan a magasabbrendű kultúra iránti igényük, úgy sem engedik el azt, hogy egyik-másik nyáron kül­földi fürdőket vagy metropoliszokat is ne látogassanak. Érthető, ha ma már megfontolja a balatoni telektulajdonos, mielőtt építkezésbe fog, hogy meddig mehet el a beruházásban. HA AZ ÉPÍTKEZÉSI statisztikát közelebbről megnézzük, könnyen megállapíthatjuk az imént felsorolt telektömbökben gazdára talált parcellák számából, hogy a telepítés sikerét, a jó propagandán s kedvező fizetési feltételeken kívül, a gondos terv szerinti fásítás és partrendezés biztosítja. E tekintetben ugyanis igen nagy mulasztásokat vett át örökül az újabb telepítő birtokos nemzedék. A Balatonpart legnagyobb része tudvalevőleg nagybirtokosok tulajdona, akik ezeket az „apadás­területek"-et még pár évtized előtt legfeljebb legelőknek használták és — amíg a földbirtok bőven ontotta a jövedelmet — ezeknek értéke­sítésére nem is gondoltak. A veszprémi Káptalan kezdte meg a feketefenyővel (Pinus austriaca) való erdősítést, a mult század utolsó két évtizedében, a Világostól Kilitiig terjedő partsávon. A Káptalantól vásárolta meg 1891-ben a siófoki fürdő r.-t. a mostani birtokosok (Ertl-test­vérek) kezén oly mintaszerűvé fejlődött, fövenyfürdőkkel, virágdíszes francia és gyeppázsitos angol parkokkal tarkított fenyveserdőt, ahol most egyik legnépesebb és legkultúráltabb fürdőtelepünk van alakulóban. 1894-ben létesült gróf Széchényi Imre birtokán, báró Korányi Frigyes ösztönzésére, a balatonföldvári fürdőliget, s ugyanez időtájt történt a Szalay Imre-féle lellei és az Inkey-féle máriatelepi (most balatonfenyvesi) parti erdősítés. Ezektől az oázisoktól eltekintve, a legutóbbi évekig kopár pusztaság maradt az egész déli Balaton­part, Berénytől kevés megszakítással egész a siófoki lóversenytérig. Az új telkesítéseknél már első gondja volt a vállalkozóknak a terv­szerű fásítás, amely kultúrmunkában az állami erdőigazgatás nagy meg­értéssel és áldozatkészséggel járt a parti községek és birtokosok kezére.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék