Magyar Szemle 42. kötet (1942. 1-6. sz.)
Staud Géza: A Nemzeti Színház száz éve
és szemléltető képanyagával tökéletesen megfelelt a könyvkiadói célban meghatározott műfaji követelményeknek. A munka azonban egyelőre csonka, mert a Nemzeti Színház történetét csak az Opera kiválásáig tárgyalja. A centenárium alkalmával azonban a Magyar Történelmi Társulat olyan hatalmas tudományos munkatervét vetette fel, amelyben nemcsak a történelmi fejlődés filológiai pontosságú rajza, hanem a bizonyító anyag nagy része is napvilágot láthat. Ennek a rendkívül nehéz feladatnak a megoldására vállalkozott Pukánszkyné Kádár Jolán „A Nemzeti Színház száz éves története" első két kötetének kidolgozásában. Az első kötet a történeti rész folyamatos elbeszélését adja, a második, amely már két évvel ezelőtt megjelent, a Nemzeti Színház fontosabb iratait tartalmazza. A harmadik, befejező kötet, a Nemzeti Színház száz éves műsora, Hajdú László munkája, a közeljövőben jelenik meg. Pukánszkyné könyve a modern színészettörténeti kutatás minden eredményének felhasználásával készült. Több mint harmincezer előadás, több mint százezer akta és félszázezer kritika végtelen adattömegéből egységesen és áttekinthetően bontakozik ki előttünk a Nemzeti Színház száz éves története. A művet színháztudományi önelvűség, történetírói rendszeresség és páratlan ökonómia jellemzi. Nem kívülről erőszakolt szempontokkal és idegen tudományok módszerével közeledik az anyaghoz, hanem a mű beosztását is belülről fejti ki. „A szétágazó fonalak egybefogására a vezető szempontot a Nemzeti Színháznak mint nemzeti intézménynek a vizsgálata adta meg — mondja az előszóban. — Igyekeztem nyomon kísérni, hogy milyen fejlődésen ment át az a hivatástudat, amelyet az alapítók szándéka a színház elé szabott s hogy épült hagyománykinccsé a színház teljesítményeinek java. Főszempontom volt annak a vizsgálata, hogy egyes korokban mennyire töltötte be a színház ezt az elébe szabott hivatást, mennyire becsülte ezt a folyton gyarapodott hagyományt s ezzel milyen szerepet játszott a nemzeti szellem és nemzeti művelődés kialakításában." A történeti feldolgozás gerincét tehát színházpolitikai és műsorpolitikai mozzanatok adják, mivel ebben jut kifejezésre leginkább a színház nemzeti hivatása. A tárgyalás azonban nemcsak a szorosan vett művészi teljesítményre szorítkozik, hanem szélesen kapcsolódik a színház munkája köré vázolt kortörténeti képhez. Így villannak meg előttünk a közvélemény és a színikritika visszahatásai, de megvilágosodnak a színház gazdasági gyökerei is, melyek sokszor döntően befolyásolták a színház sorsát. Legnehezebb volt megrögzíteni azt a múló benyomást, amely röpke hangulatszerűsége ellenére mégis csak a színház szellemi lényege, s amelyben minden gazdasági, személyi, politikai és kulturális erő végső, művészi fokon nyilatkozik meg: az előadást. Anélkül, hogy a szerző túlságosan belemerülne egy-egy művészi produkció részletes elemzésébe, a megvillantott képekből híven bontakozik ki előttünk egy-egy rendezői elgondolás, színészi alakítás, vagy az együttes összjátéka. Az anyag tagolása nem a szokványos politikai fordulatokhoz igazodik, még csak nem is a színház fejlődésének külső eseményeit (a népszínmű kiválása, az opera önállósulása, az épület lebontása stb.) követi, hanem az intézmény belső fejlődéséből indokolja. A korszakokba való beosztást egyszerre több szempont is igazolja, így az igazgatók működési ideje, műsorpolitikai egység, meghatározott stílustörekvés és szervezeti mozzanatok. Ezért tárgyalja „Előzmények" címen a játékszíni eszme első felbukkanását Unghváry János röpiratától (1779) kezdve, Kazinczy, Kelemen, Kultsár, Fáy, Széchenyi és Földváry eszmei harcán, a vándortársulatok és a budai színjátszás történetén keresztül a Nemzeti Színház megnyitásáig.